ÉDESAPÁM, Arthur istenfélő fiatalember volt, és azt remélte, hogy egyszer metodista lelkipásztor lehet majd. Ám megváltoztak a céljai, amikor a kezébe került a Bibliakutatók néhány kiadványa, és elkezdte látogatni az összejöveteleiket. 17 évesen keresztelkedett meg 1914-ben. Tombolt az I. világháború, ezért behívták a katonasághoz. Nem volt hajlandó fegyvert fogni, így tíz hónapos börtönbüntetésre ítélték, amelyet a kanadai Kingstonban kellett letöltenie. A szabadulása után elkezdte a teljes idejű szolgálatot, és kolportőr, vagyis úttörő lett.

Apa 1926-ban elvette Hazel Wilkinsont, akinek az édesanyja 1908-ban ismerte meg az igazságot. Én 1931. április 24-én születtem, négy gyermek közül a másodikként. Az életünkben Jehova imádata volt a legfontosabb, és apa mélységes tisztelete a Biblia iránt segített nekünk, hogy mi is értékesnek tartsuk ezt a könyvet. Az egész családunk rendszeresen részt vett a házról házra végzett prédikálómunkában (Csel 20:20).

1939-ben kitört a II. világháború, és a rá következő évben betiltották Jehova Tanúi tevékenységét Kanadában. Az állami iskolákban hazafias hangulat uralkodott, és rendszeresen kellett tisztelegni a zászló előtt, valamint énekelni a himnuszt. Bár a nővéremmel, Dorothyval ilyenkor kimehettünk a teremből, egyszer a tanárom meg akart szégyeníteni a többiek előtt, és azt mondta, hogy gyáva vagyok. Tanítás után az osztálytársaim rám támadtak, és a földre terítettek. De ez az incidens csak megerősített, hogy mint uralkodónak, inkább Istennek engedelmeskedjek, semmint embereknek (Csel 5:29).

 1942 júliusában, 11 évesen keresztelkedtem meg egy farm víztárolójában. Amikor nem volt tanítás, élvezettel szolgáltam mint szünidei úttörő (ma kisegítő úttörőnek mondanánk). Az egyik évben három testvérrel Észak-Ontarióba utaztunk egy ki nem utalt területre, ahol favágóknak tudtunk tanúskodni.

1949. május 1-jén általános úttörő lettem. Meghívtak, hogy segítsek a kanadai Bételnek egy építkezésen, december 1-jén pedig kineveztek Bétel-szolgának. A nyomdában kaptam feladatot, és megtanultam kezelni a gyorssajtót. Heteken át dolgoztam éjszakai műszakban egy olyan tájékoztatólap nyomtatásán, amely a kanadai Tanúk üldözésére hívta fel a figyelmet.

Később, amikor a szolgálati osztályon dolgoztam, interjút készítettem néhány úttörővel, akik meglátogatták a fiókhivatalt, mielőtt a megbízatási helyükre, Québecbe költöztek. Akkoriban ott hevesen üldözték a testvéreket. Az egyik ilyen úttörő Mary Zazula volt Edmontonból. Mivel a bátyjával, Joe-val nem voltak hajlandók abbahagyni a bibliatanulmányozást, az ortodox szüleik elűzték őket otthonról. 1951 júniusában mindketten megkeresztelkedtek, és fél évvel később elkezdték az úttörőzést. Maryvel beszélgetve felfigyeltem rá, hogy milyen odaadóan szolgálja Jehovát. „Hacsak nem derül ki róla valami komoly hiányosság, azt hiszem, pont ilyen lányt akarok elvenni” – gondoltam magamban. Kilenc hónappal később, 1954. január 30-án össze is házasodtunk. Egy hétre rá meghívtak minket egy képzésre, hogy felkészítsenek a körzetmunkára. Ezután két évet szolgáltunk az egyik észak-ontariói körzetben.

A prédikálómunka az egész világon előrehaladt, ezért nagy szükség volt misszionáriusokra. Úgy éreztük, hogy ha kibírtuk Kanadában a csontig hatoló hideget télen, és az idegesítő szúnyogokat nyáron, bármilyen körülmények közt helyt tudunk állni. 1956 júliusában a Gileád Iskola 27. osztályában végeztünk, és novemberben elköltöztünk az új megbízatási helyünkre, Brazíliába.

Amikor megérkeztünk a brazil fiókhivatalba, elkezdtünk ismerkedni a portugál nyelvvel. Megtanultunk néhány egyszerű megszólítást és egy egyperces folyóirat-felkínálást, majd elindultunk tanúskodni. Azt a javaslatot kaptuk, hogy ha valaki érdeklődik, olvassunk fel neki olyan bibliaverseket, amelyek Isten királyságának az áldásairól szólnak. A szolgálatban töltött első napon beszéltem egy hölggyel, aki érdeklődve figyelt, ezért felolvastam neki a Jelenések 21:3, 4-et. Ezután pedig  elájultam. A szervezetem nem szokta még meg a forró, páradús klímát, ami egyébként később is sok gondot okozott.

Camposba kaptuk a kinevezésünket, ahol ma már 15 gyülekezet van. Amikor odaköltöztünk, mindössze egyetlen elszigetelt csoport volt a városban. A misszionáriusotthonban rajtunk kívül négy testvérnő lakott: Esther Tracy, Ramona Bauer, Luiza Schwarz és Lorraine Brookes (most Lorraine Wallen). Segítettem a mosásban, és beszereztem a tűzifát a főzéshez. Egyik hétfő este, miután befejeztük az Őrtorony-tanulmányozást, egy váratlan vendég bukkant fel. A feleségem ledőlt pihenni egy kanapéra, miközben megbeszéltük, mi történt aznap. Amikor felkelt, a párnája alól egy kígyó bújt elő! Meglehetősen nagy felfordulást keltett, amíg meg nem öltem.

Miután egy évig tanultuk a portugált, kineveztek körzetfelvigyázónak. Egyszerű körülmények között végeztük a szolgálatot falusi területeken. Nem volt áram, a földön aludtunk, és lóháton vagy szekéren utaztunk. Egyszer egy ki nem utalt területre szerveztünk tanúskodómunkát. Vonattal érkeztünk egy hegyvidéki városba, és egy panzióban szálltunk meg. A fiókhivatal 800 darab folyóiratot küldött nekünk, hogy terjesszük el. Többszöri fordulóval győztük csak hazavinni a csomagokat a postáról.

1962-ben Brazília-szerte megtartották a királyságszolgálati iskolát, amelyre testvéreket és misszionárius testvérnőket hívtak meg. Megbíztak az oktatással, így fél éven keresztül egyik helyszínről a másikra utaztam, Mary azonban nem kísérhetett el. Jártam Manausban, Belémben, Fortalezában, Recife-ben és Salvadorban. Szerveztem egy kerületkongresszust is a híres manausi operaházban. A heves esőzés miatt az ivóvíz nagy része megfertőződött, és ahhoz sem találtunk megfelelő helyszínt, hogy felállítsuk a konyhát és az étkezőt (akkoriban a kongresszusokon étkezést is biztosítottak). Kapcsolatba léptem a katonasággal, és egy jóindulatú tiszt gondoskodott róla, hogy legyen vizünk, valamint katonákat rendelt ki, hogy húzzanak fel két hatalmas sátrat.

A távollétemben Mary egy portugál üzleti negyedben tanúskodott, ahol mindenkit csak a pénz érdekelt. Senkivel sem tudott beszélgetni a Bibliáról, úgyhogy mondogatta is a Bételben szolgáló barátainak, hogy „csak Portugáliába ne küldjenek soha”. És vajon mi történt? Nem sokkal később levelet kaptunk, amelyből megtudtuk, hogy az új megbízatási helyünk Portugália. Ott be volt tiltva a munkánk, de elfogadtuk a megbízatást, még annak ellenére is, hogy Maryt ez először igencsak megrázta.

1964 augusztusában érkeztünk meg Lisszabonba. A testvéreink kegyetlen üldözésnek voltak kitéve a portugál titkosrendőrség (PIDE) részéről. Ezért az tűnt a legbölcsebbnek, ha senki sem jön a fogadásunkra, és ha nem tartunk kapcsolatot a helyi Tanúkkal. Egy panzióban laktunk, amíg a tartózkodási engedélyünkre vártunk. Miután megkaptuk a vízumot, kibéreltünk egy lakást. Végül 1965 januárjában sikerült kapcsolatba kerülni a fiókhivatallal. Igazán boldogok voltunk, amikor öt hónap után részt vehettünk az első összejövetelünkön!

Megtudtuk, hogy a rendőrség napi rendszerességgel folytat házkutatásokat a testvéreknél. Mivel a királyságtermeket bezárták, házaknál tartottuk meg az összejöveteleket. Tanúk százait vitték be rendőrségi kihallgatásra. Különösen a férfi testvéreket zaklatták, hogy megpróbálják kiszedni belőlük azoknak a nevét, akik a gyülekezeti programokat vezetik. Ezért a testvérek csak egymás keresztnevét használták, mint például José vagy Paulo. Mi is így tettünk.

Szívügyünk volt, hogy szellemi táplálékról gondoskodjunk a testvéreknek. Az Őrtorony tanulmányozási cikkeit és más kiadványokat Mary stencilre gépelte, majd a sokszorosítógéppel további példányokat készítettünk.

1966 júniusában egy rendkívüli bírósági tárgyalást tartottak Lisszabonban. A Feijó Gyülekezet minden tagját, 49 testvért beidéztek, azzal vádolva őket, hogy törvényellenes összejövetelen vettek részt egy magánotthonban. Felkészítettem őket a tárgyalásra és a keresztkérdésekre, eljátszva az ügyész szerepét. Tudtuk, hogy elveszítjük a pert, de azt is, hogy nagyszerű tanúskodásra lesz lehetőségünk. Az ügyvédünk azzal zárta a védőbeszédét, hogy bátran idézte az első századi Gamáliel szavait (Csel 5:33–39). Az ügyről a sajtó is beszámolt. A kiszabott büntetések hossza 45 naptól öt és fél hónapig terjedt. Örömmel mondhatom, hogy a derék ügyvédünk elfogadta a bibliatanulmányozást, és még az összejöveteleket is látogatni kezdte, mielőtt meghalt.

1966 decemberében kineveztek fiókhivatal-felvigyázónak. Rengeteg időt töltöttem jogi ügyekkel, és sokat tettünk azért, hogy jogi alapot teremtsünk Jehova Tanúi szabad vallásgyakorlásához Portugáliában (Fil 1:7). Végül 1974. december 18-án törvényesen elismerték a szervezetünket. Nathan Knorr és Frederick Franz testvér is eljött a főhivatalból, hogy osztozzon az örömünkben egy történelmi jelentőségű összejövetelen, amelyet Portóban és Lisszabonban tartottunk, összesen 46 870 jelenlevővel.

 Jehova sok olyan szigeten is elősegítette a növekedést, ahol a portugált beszélik, többek között az Azori-szigeteken, Madeirán, a Zöld-foki-szigeteken, valamint São Tomé és Príncipében. Emiatt nagyobb fiókhivatalra volt szükség. 1988. április 23-án Milton Henschel adta át az új létesítményeket 45 522 fős hallgatóság előtt. Az is fokozta az örömünket, hogy erre a fontos eseményre 20 testvér és testvérnő is eljött, akik valamikor misszionáriusként szolgáltak Portugáliában.

Az évek során sokat merítettünk más hűséges testvérek példájából. Egyszer elkísértem Theodore Jaracz testvért egy zónafelvigyázói látogatásra. A fiókhivatal, amelyet meglátogattunk, komoly gonddal küzdött, és a fiókbizottság már mindent megtett, ami emberileg lehetséges volt. Jaracz testvér így nyugtatta meg őket: „Most akkor itt az ideje teret adni a szent szellemnek.” Azt sem felejtem el, amikor évtizedekkel ezelőtt Brooklynban voltunk a feleségemmel, és Franz testvérrel töltöttünk egy estét. Amikor néhány testvérrel együtt megkértük, hogy zárásként mondjon pár szót a Jehova szolgálatában szerzett tapasztalatáról, így szólt: „A javaslatom a következő: ragaszkodj Jehova látható szervezetéhez jóban-rosszban. Ez az egyetlen szervezet, amely azt a munkát végzi, amellyel Jézus megbízta a tanítványait, vagyis prédikálja Isten királyságának a jó hírét.”

Mary és én pontosan így tettünk, és ezért sok örömben lehetett részünk. Több fiókhivatalban is jártunk zónafelvigyázói látogatások keretében, amelyek a legkedvesebb emlékeink közé tartoznak. Ezek az alkalmak lehetőséget adtak rá, hogy fiataloknak és időseknek egyaránt kifejezzük az értékelésünket a hűséges munkájukért, és buzdítsuk őket, hogy tartsanak ki ebben a különleges kiváltságban.

Az évek tovaszálltak, és már mindketten a nyolcvanas éveinkben járunk. Mary sokféle egészségi problémával küszködik (2Kor 12:9). A próbák csiszoltak a hitünkön, és megerősítették az elhatározásunkat, hogy feddhetetlenek maradunk. Ahogy visszatekintünk az életünkre, semmi kétségünk afelől, hogy Jehova megannyi módon mutatta ki irántunk a ki nem érdemelt kedvességét. *