’Nem ti harcoltok velük, hanem az Isten’

W. GLEN HOW ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az elmúlt hat évtizedben Jehova Tanúi számos jogi csatát vívtak Kanadában. A sok győzelem nem maradt észrevétlen a jogászvilág előtt. Azért a szerepért, amelyet e csaták némelyikében betöltöttem, az amerikai ügyvédek testülete nemrégiben megjutalmazott a Bátor Ügyvédi Képviselet Kitüntetésével. Az átadási ünnepségen elhangzott, hogy Jehova Tanúinak a perei „fontos védőbástyát emeltek az állam túlkapásaival szemben . . . , mivel e perek következtében a bíróságok által elismert, íratlan joggyűjtemény jött létre, amely elismerte és megvédte minden kanadai szabadságjogait”. Engedjétek meg, hogy elmeséljem néhány bírósági per részleteit, és azt, miként kezdtem a joggal foglalkozni, és hogyan kerültem kapcsolatba Jehova Tanúival.

A BIBLIAKUTATÓK egyike, ahogy akkoriban Jehova Tanúit hívták, George Rix ellátogatott a szüleim torontói otthonába 1924-ben. Édesanyám, Bessie How, aki törékeny asszony volt, meghívta őt egy beszélgetésre. Ötéves voltam, az öcsém, Joe pedig három.

Anya hamarosan kezdett részt venni a Bibliakutatók torontói összejövetelein. 1929-ben úttörő, azaz teljes idejű szolga lett, és egészen 1969-ig az maradt, amikor is befejezte földi pályafutását. Elszánt és fáradhatatlan szolgálata jó példa volt előttünk, s munkájával sokaknak segített, hogy megismerjék a Biblia igazságát.

Édesapám, Frank How csendes ember volt. Eleinte ellenezte anya vallási tevékenységét. Ám anya bölcsen utazószolgákat hívott meg apához, hogy beszélgessenek vele. A meghívottak között volt például George Young. Apa idővel megenyhült. Miután megfigyelte, milyen kedvező hatással van a bibliai igazság a családjára, jelentős mértékben támogatott minket, bár ő maga sohasem lett Tanú.

Döntésem, hogy Istent fogom szolgálni

1936-ban fejeztem be a középiskolát. Tizenéves koromban nem igazán érdeklődtem a szellemi dolgok iránt. Épp a gazdasági világválság kellős közepén voltunk, és nehéz volt munkát találni. Beiratkoztam hát a Torontói Egyetemre. 1940-ben úgy döntöttem, hogy a jogi karra fogok járni. Ez a döntésem nem lepte meg az édesanyámat. Kiskoromban sokszor mondogatta elkeseredésében: „Ez a kis csibész mindent meg tud magyarázni! A végén még ügyvéd lesz belőle!”

1940. július 4-én, épp mielőtt elkezdtem a jogi karon a tanulmányaimat, a kanadai kormány figyelmeztetés nélkül betiltotta Jehova Tanúi munkáját. Ez fordulópont volt az életemben. Az, hogy a kormány minden erejével célba vette ezt az ártatlan, alázatos emberekből álló kicsiny szervezetet, meggyőzött arról, hogy Jehova Tanúi Jézus igaz követői. Ahogy Jézus megjövendölte, ’gyűlöletesek voltak minden nép előtt az ő nevéért’ (Máté 24:9). Elhatároztam, hogy e szervezet mögött álló hatalmas Istent fogom szolgálni. 1941. február 10-én vízben való megkeresztelkedéssel  szimbolizáltam a Jehova Istennek tett önátadásomat.

Azonnal el akartam kezdeni az úttörőmunkát. Ám a kanadai prédikálómunka egyik akkori irányítója, Jack Nathan arra buzdított, hogy végezzem el a jogi iskolát. Így tettem. 1943 májusában végeztem, s azután elkezdtem az úttörőszolgálatot. Augusztusban meghívtak, hogy a Watch Tower Society torontói fiókhivatalában szolgáljak, és segítsek Jehova Tanúi jogi nehézségeinek a megoldásában. A következő hónapban beléptem az ontariói (Kanada) ügyvédi kamarába.

Törvényesen védelmezem a jó hírt

Tombolt a II. világháború, s a Tanúk munkája még mindig be volt tiltva Kanadában. Férfiakat és nőket börtönöztek be csupán azért, mert Jehova Tanúi voltak. A gyermekeket kizárták az iskolából, sőt néhányukat nevelőszülőknél helyezték el. Mindez azért történt, mert nem vettek részt az imádat hazafias formáiban, például nem tisztelegtek a zászló előtt, vagy nem énekelték a nemzeti himnuszt. William Kaplan professzor, a State and Salvation: The Jehovah’s Witnesses and Their Fight for Civil Rights (Állam és megmentés: Jehova Tanúi és a polgárjogokért vívott harcuk) című könyv írója elmondta, hogy „a Tanúkat a nyilvánosság előtt sértegették. Államilag indított hadjáratok és személyes támadások célpontjai voltak a toleranciát nem ismerő kormány, valamint a nyilvánvalóan ellenséges érzületű állampolgárok részéről, akiket magukkal ragadtak a háború által felkorbácsolt indulatok és a hazaszeretet.”

A Tanúk igyekeztek feloldattatni a tilalmat, de nem jártak sikerrel. 1943. október 14-én hirtelen mégis megszüntették a tilalmat. A Tanúk azonban még börtönökben és munkatáborokban voltak, a gyermekeknek pedig még mindig nem engedték meg, hogy nyilvános iskolákba járjanak. A Watch Tower Bible and Tract Societynak és a torontói ingatlanunk tulajdonosának, az International Bible Students Associationnek a tevékenysége még mindig be volt tiltva.

1943 vége felé New Yorkba utaztam Percy Chapmannal, a kanadai fiókhivatal-szolgával, hogy megbeszélést tartsunk Nathan Knorral, a Watch Tower Society akkori elnökével, valamint Hayden Covington alelnökkel és jogtanácsossal. Covington testvér roppant nagy tapasztalatra tett szert jogi ügyekben. Bámulatra méltó módon az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt 45 megfellebbezett ügyből végül 36-ot megnyert.

Csak lassan jött az enyhülés a kanadai Tanúk számára. 1944-ben visszakaptuk a torontói fiókhivatalt, és visszatérhettek azok, akik a betiltás előtt ott szolgáltak. 1945-ben Ontario tartomány legfelsőbb bírósága kihirdette, hogy a  gyermekeket nem szabad többé arra kényszeríteni, hogy olyan gyakorlatokban vegyenek részt, melyeket a lelkiismeretük nem enged meg. Elrendelte, hogy az oktatási intézményekből kizárt gyermekeket vegyék vissza az iskolába. Végül 1946-ban a kanadai kormány minden Tanút szabadon bocsátott a munkatáborokból. Covington testvér vezetésével megtanultam bátorsággal és elszántsággal, de mindenekfelett a Jehovába vetett bizalommal megvívni ezeket a csatákat.

A québeci harc

Bár Jehova Tanúi vallásszabadságát ekkorra már tiszteletben tartották Kanada legnagyobb részén, volt egy kivétel: a francia ajkú, katolikus tartomány, Québec. Ezt a tartományt több mint 300 éve közvetlenül a római katolikus egyház uralta. Az iskolákat, kórházakat és a közművek nagy többségét a papság üzemeltette vagy irányította. A québeci törvényhozó testületben még egy trónt is helyeztek az elnök széke mellé a katolikus bíborosnak!

Québec miniszterelnöke és főállamügyésze, Maurice Duplessis egy diktátor volt. Gérard Pelletier québeci történész azt mondta róla, hogy „húsz éven át tartó uralmát hazugság, igazságtalanság, korrupció, hatalommal való rendszeres visszaélés, a szűklátókörűek uralma és a butaság diadala kísérte” a tartományban. Duplessis úgy erősítette meg a politikai hatalmát, hogy összeszövetkezett Villeneuve katolikus bíborossal.

Az 1940-es évek elején 300 Tanú volt Québecben. Sokan közülük — többek között az öcsém, Joe is — Kanada más részeiről származó úttörők voltak. A prédikálómunka québeci előrehaladtát a helyi rendőrség a papság nyomására azzal torolta meg, hogy ismételt letartóztatásokkal zaklatta a Tanúkat, és tévesen alkalmazta a kereskedelmi törvényeket a vallási tevékenységünkre.

Mivel sokat utaztam Toronto és Québec között, végül megkértek, hogy költözzek Québecbe, és segítsek a keresztény testvéreinket és testvérnőinket képviselő, nem Tanú ügyvédeknek. Minden reggel az első dolgom az volt, hogy megállapítsam, hány személyt tartóztattak le előző nap, majd siettem a helyi bíróságra, hogy elrendezzük az óvadékot. Szerencsére egy jómódú Tanú, Frank Roncarelli sok esetben kifizette azt.

1944 és 1946 között a helyi rendeletek állítólagos áthágása miatt indított büntetőeljárások száma negyvenről nyolcszázra szökött! Ám a Tanúkat nem csupán a hatóságok tartóztatták le és zaklatták folytonosan, hanem a katolikus papság által feltüzelt, fékevesztett csőcseléktámadásait is el kellett szenvedniük.

1946. november 2-án és 3-án különleges összejövetelt tartottunk Montrealban, amelyen a kialakult válsághelyzettel foglalkoztunk. Knorr testvéré volt az utolsó, „Mit tegyünk?” című előadás. Minden jelenlévő örömmel hallotta válaszát. Felolvasta a mára már történelmi jelentőségűnek számító Quebec’s Burning Hate for God and Christ and Freedom Is the Shame of All Canada (Québec izzó gyűlölete Istennel, Krisztussal és a szabadsággal szemben egész Kanada szégyene) című dokumentumot. Ez egy erőteljes, négyoldalas traktátus volt — egy részletes beszámoló, mely neveket, dátumokat és helyeket említett meg a papság által szított rendbontásokkal, a rendőrség kegyetlenkedéseivel és a Jehova québeci Tanúi ellen indított csőcseléktámadásokkal  kapcsolatban. Csupán 12 nap elteltével egész Kanadában terjeszteni kezdtük ezt a kiadványt.

Néhány napon belül Duplessis a nyilvánosság előtt „irgalmatlan harcot” hirdetett Jehova Tanúi ellen. De akaratlanul is a malmunkra hajtotta a vizet. Hogyan? Azzal a parancsával, hogy mindenkit lázadással kell vádolni, aki terjeszti a traktátust. Ez a vád annyira súlyos volt, hogy az ügyünk a québeci bíróságokról Kanada Legfelsőbb Bírósága elé kerülhetett. Duplessist annyira hajtotta a dühe, hogy meggondolatlanul figyelmen kívül hagyta ezt a következményt. Majd személyesen megparancsolta, hogy vonják vissza Frank Roncarelli szeszesital-árusításra vonatkozó engedélyét, mivel főleg ettől a testvértől származott az óvadékok kifizetésére fordított összeg. Mivel Roncarelli testvér nem jutott borhoz, nagyszerű montreali éttermét néhány hónapon belül be kellett záratnia, s végül tönkre is ment anyagilag.

Megszaporodott a letartóztatások száma. Nyolcszáz büntetőeljárás helyett nemsokára ezerhatszázzal kellett szembenéznünk. Sok ügyvéd és bíró arról panaszkodott, hogy Jehova Tanúinak a perei megbénítják a québeci bíróságok munkáját. Válaszul egyszerű megoldást javasoltunk: A rendőrség csak a bűnözőket tartóztassa le, ne pedig a keresztényeket. Ez megoldaná a gondokat.

Két bátor zsidó ügyvéd, a montreali A. L. Stein és a Québec városi Sam S. Bard sok ügyben képviselt minket, főleg 1949 előtt, amikor még nem voltam a québeci ügyvédi kamara tagja. Pierre Elliott Trudeau, Kanada későbbi miniszterelnöke azt írta, hogy Jehova Tanúit Québecben „az egész társadalom gúnyolta, üldözte és gyűlölte. De törvényes eszközökkel sikerült megküzdeniük az egyházzal, kormánnyal, nemzettel, rendőrséggel és a közvéleménnyel.”

A québeci bíróságok álláspontja nyilvánvalóvá vált abból, ahogy öcsémmel, Joe-val bántak. Azzal vádolták, hogy megzavarja a békét. Jean Mercier bíró a kiróható legnagyobb büntetésre, 60 nap börtönre ítélte. Majd teljesen kikelve magából azt kiabálta a bírói székből, hogy szeretné Joe-t egész életére börtönbe küldeni!

Egy újság szerint Mercier azt az utasítást adta a québeci rendőröknek, hogy „egyből tartóztassanak le minden ismert Tanút, vagy akiről gyanítható, hogy Tanú”. Az effajta viselkedés csak alátámasztotta a Quebec’s Burning Hate című traktátusunkban lévő vádak igazságát. Többek között a következő jellegzetes szalagcímek jelentek meg a Québecen kívüli kanadai újságokban: „A sötét középkor visszatér Québecbe” (The Toronto Star), „Visszatér az inkvizíció” (The Globe and Mail, Toronto), „A fasizmus bűze” (The Gazette, Glace Bay, Új-Skócia).

Védekezünk a lázadás vádja ellen

1947-ben segítettem Stein úrnak az első lázadással kapcsolatos ügyünk tárgyalásakor. Ez Aimé Boucher pere volt. Aimé elterjesztett néhány traktátust az otthona közelében. Aimé tárgyalásán bebizonyítottuk, hogy a traktátusunk nem tartalmazott hazugságokat, csupán erőteljes nyelvezettel panaszolta el, milyen kegyetlenül bántak Jehova Tanúival. Feltártuk, hogy egyáltalán nem emeltek vádat azok ellen, akik elkövették ezeket a kegyetlenkedéseket. Aimét pusztán azért ítélték el, mert nyilvánosságra hozta a tényeket. A vád álláspontja szerint bűncselekménnyé vált, hogy valaki elmondja az igazságot!

 A québeci bíróságok a „lázadás” egy ködös értelmű, 350 éves meghatározására támaszkodtak, amely szerint mindenki bűnösnek nyilvánítható, aki kritizálja a kormányzatot. Duplessis is erre a meghatározásra támaszkodott, hogy elhallgattassa a rendszerét ért kritikát. De 1950-ben a Kanadai Legfelsőbb Bíróság elfogadta az előterjesztésünket, melyben arra hivatkoztunk, hogy a modern demokráciában a „lázadásnak” magában kell foglalnia az erőszakra vagy a kormányzat elleni forrongásra való ösztönzést. A traktátusban nem volt ilyen ösztönzés, és ezért a szólásszabadság törvényes formájával élt. Ezzel az egy nagy jelentőségű döntéssel mind a 123 lázadással kapcsolatos ügyünk véget ért! Első kézből tapasztaltam, hogyan vezet bennünket Jehova győzelemre.

Küzdelem a cenzúrázás ellen

Québec városnak volt egy rendelete, mely megtiltotta, hogy a rendőrfőnök engedélye nélkül bármilyen kiadványt is terjeszteni lehessen. Ez közvetlen cenzúrázás volt, s így a vallásszabadság megsértése. Laurier Saumur, aki akkoriban utazófelvigyázóként szolgált, e rendelet miatt három hónapra börtönbe került, és számos váddal kellett szembenéznie.

1947-ben polgári pert indítottunk Saumur testvér nevében annak megakadályozására, hogy Québec város érvényre juttathassa ezt a rendeletet Jehova Tanúi ellen. A québeci bíróságok ellenünk döntöttek, s újra a Kanadai Legfelsőbb Bíróságnál fellebbeztünk. 1953 októberében, egy hétnapos tárgyalás után, melyen a bíróságnak mind a kilenc bírája jelen volt, helybenhagyták a felfüggesztő végzésre vonatkozó kérelmünket. A bíróság elismerte, hogy a nyomtatott bibliai prédikációk nyilvános terjesztése lényeges részét alkotja Jehova Tanúi keresztény imádatának, s így ezeket a kiadványokat az alkotmány védi a cenzúrázástól.

A Boucher-ügyben tehát eldöntötték, hogy amit Jehova Tanúi mondanak, az nem törvénytelen, a Saumur-ügyben hozott döntés viszont azt állapította meg, hogy a Tanúk miként és hol mondhatják azt, amit mondanak. A Saumur-ügyben kivívott győzelem több mint 1100 rendelet áthágása miatt emelt vád visszautasításához vezetett Québecben. Bizonyítékok teljes hiányában Montrealban is több mint 500 vádat utasítottak el. Hamarosan már nem volt semmi a rovásunkon — nem folyt több büntetőeljárás ellenünk Québecben.

Duplessis utolsó támadása

Mivel már nem volt olyan törvény, amelyet Duplessis a Tanúk ellen alkalmazhatott volna, 1954 januárjában a törvényhozó testület elé terjesztett egy új törvényt (a 38-as számú törvénytervezetet), amelyről a hírközlő eszközök mint „Jehova Tanúi-ellenes törvényről” beszéltek. A törvénytervezet kitért arra, hogy ha valaki gyanítja egy másik személyről, hogy szándékában áll „becsmérlő vagy sértő” megjegyzést tenni, panaszt tehet bizonyítékok nélkül is. Duplessis mint legfőbb államügyész ezután végzést szerezhetett volna, mely megtiltja a vádolt személynek, hogy a nézeteit kinyilváníthassa mások előtt. Mihelyt végzés születik valaki ellen, az egyén egyházának minden tagját ugyanúgy eltilthatták volna a szólástól. Ez azt vonta volna maga után, hogy az egyház minden Bibliáját és vallási kiadványát elkobozzák és megsemmisítik, és minden imádati helyet bezárnak mindaddig, míg döntést nem hoznak az ügyben, vagyis talán évekre.

A 38-as törvénytervezet egy olyan XV. századi törvénynek volt a másolata, melyet a spanyol inkvizíció idején eszeltek ki, amikor Torquemada hatalmat kapott. A vádolt személy és társai egytől-egyig elveszítették minden állampolgári jogukat, és még csak nem is kellett, hogy bebizonyosodjon a bűnösségük. A 38-as számú törvénytervezettel összefüggésben a sajtó közhírré tette, hogy arra utasították a tartományi rendőrséget, hogy zárja be Jehova Tanúinak minden Királyság-termét, valamint hogy kobozzák el és semmisítsék meg a Tanúk Bibliáit és egyéb kiadványait. Ennek a rettenetes veszélynek az árnyékában Jehova Tanúi eltávolították az összes vallási kiadványukat a tartományból. A nyilvános prédikálómunka azonban nem állt le, bár a Tanúk  csupán a személyes Bibliájukat vitték magukkal.

A törvénytervezetből 1954. január 28-án lett törvény. Január 29-én reggel 9 órakor ott voltam a bíróságon, hogy pert indítsak a Québec tartományban élő összes Jehova Tanúja érdekében. Igyekeztem állandó felfüggesztő végzést szerezni a törvény ellen, mielőtt még Duplessis alkalmazni tudná azt. A bíró nem hozott előzetes felfüggesztő végzést, mivel a 38-as törvényt még nem alkalmazták. De azt mondta, hogy ha a kormányzat megpróbálná alkalmazni a törvényt, visszamehetek hozzá védelemért. A bíró intézkedésének ugyanaz volt a hatása, mint egy előzetes felfüggesztő végzésnek, mert mihelyt Duplessis megpróbálná alkalmazni a törvényt, megakadályozzák abban!

A következő héten vártuk, hogy a rendőrség tesz-e valamit az új törvénnyel összhangban. Nem történt semmi! Szerettünk volna rájönni, hogy miért nem, ezért próbát tettünk. Két úttörő, Victoria Dougaluk (később Steele) és Helen Dougaluk (később Simcox) a kiadványainkkal házra-házra ment Duplessis szülővárosában, Trois-Rivières-ben. Megint csak nem történt semmi. Miközben a testvérnők evvel a munkával foglalatoskodtak, elküldtem Laurier Saumurt, hogy hívja fel a tartományi rendőrséget. A kilétének felfedése nélkül arról panaszkodott, hogy Jehova Tanúi prédikálnak, és hogy a rendőrség nem juttatja érvényre Duplessis új törvényét.

A szolgálatban lévő rendőr zavarba jött, és ezt mondta: „Igen, tudjuk, hogy jóváhagyták a törvényt, de másnap Jehova Tanúi szereztek egy felfüggesztő végzést ellenünk, ezért nem tehetünk semmit.” Azonnal visszavittük az irodalmunkat a tartományba, s az elkövetkező tíz évben, míg az ügyünk a felsőbb bíróságokhoz jutott, a prédikálómunkánk sikeresen haladt előre.

A felfüggesztő végzés megszerzésén kívül igyekeztük a 38-as törvényt alkotmányellenesnek nyilváníttatni. Annak igazolására, hogy ezt a törvényt kifejezetten Jehova Tanúi ellen léptették életbe, merész lépésre szántuk el magunkat: bírósági idézést küldettünk Duplessis-nek, arra kötelezve őt, hogy jelenjen meg a tárgyaláson és tanúskodjon. Két és fél órán keresztül keresztkérdéseket tettem fel neki. Ismételten felhoztam ellene azt a nyilvánosság előtt tett kijelentését, hogy „irgalmatlan harcot [indít] Jehova Tanúi ellen”, és azt az állítását, hogy a 38-as törvény véget vet majd Jehova Tanúi québeci tevékenységének. Feldühödve, a személyem ellen intézte a szavait:

— Maga egy nagyon pimasz fiatalember!

— Duplessis úr — válaszoltam. — Ha már arról van szó, hogy kinek milyen az egyénisége, nekem is lenne mit mondanom. De mivel fontos ügyben kell dűlőre jutnunk, lenne szíves elmagyarázni a bíróságnak, hogy miért nem válaszolt az utolsó kérdésemre?

1964-ben a Kanadai Legfelsőbb Bíróság előtt ügyvéd voltam a 38-as törvény perében. De a bíróság visszautasította, hogy határozatot hozzon a törvény alkotmányosságának a kérdésében, mivel sohasem alkalmazták a törvényt. De akkorra Duplessis már halott volt, és senki sem foglalkozott többé a 38-as törvénnyel. Sohasem alkalmazták sem Jehova Tanúi, sem más ellen.

Nem sokkal azelőtt, hogy Duplessis 1959-ben meghalt, a Kanadai Legfelsőbb Bíróság elrendelte, hogy fizessen Roncarelli testvérnek kártérítést, amiért törvénytelenül visszavonatta a szeszesital-árusításra vonatkozó engedélyét. Azóta sok québeci ember nagyon barátságossá vált. Egy kormányzati népszámlálás szerint a Tanúk száma az 1943-as 300-ról több mint 33 000-re nőtt napjainkra. Jehova Tanúit most a negyedik legnagyobb vallási csoportként tartják számon a tartományban. Nem embereknek tulajdonítom ezeket a jogi győzelmeket és Jehova Tanúi szolgálatának a sikerét. Mindez inkább azt bizonyítja nekem, hogy Jehova adja a győzelmet, mivel nem mi harcolunk (2Krónika 20:15).

Megváltoznak a körülmények

1954-ben feleségül vettem egy bájos angol úttörőt, Margaret Biegelt, majd együtt végeztük az úttörőmunkát. Továbbra is részt vettem a Jehova Tanúi érdekében folytatott tárgyalásokon Kanadában és az Egyesült Államokban, s néhány esetben tanácsadóként tevékenykedtem  Európában és Ausztráliában is. Margaret lett a titkárnőm, s hosszú éveken át felbecsülhetetlen értékű támaszom. 1984-ben Margarettel a kanadai fiókhivatalba költöztünk. Segítettem újjászervezni a jogi osztályt. Sajnos Margaret 1987-ben meghalt rákban.

Miután édesanyám meghalt 1969-ben, az öcsém, Joe és a felesége, Elsie — akik mindketten misszionáriusi képzést kaptak az Őrtorony Gileád Bibliaiskola kilencedik osztályában — az otthonukba fogadták és gondozták az édesapámat, egészen a 16 évvel később bekövetkezett haláláig. Önfeláldozásukkal lehetővé tették, hogy a teljes idejű szolgálatban maradhassak, s ezért mindig hálás leszek nekik.

További harcaim

Az évek során megváltoztak Jehova Tanúi jogi harcai. Sok esetben ingatlanokat kellett megszereznünk, valamint Királyság- és kongresszusi termek építési engedélyét. Voltak gyermekelhelyezési pereink, amelyekben a nem Tanú szülők vallási fanatizmusra hivatkozva igyekeztek megszerezni maguknak a kizárólagos felügyeletet, vagy korlátozni a Tanú-szülőket abban, hogy olyan vallási hitnézeteket és gyakorlatokat ismertessenek meg a saját gyermekeikkel, amely a gyermekek javára válna.

Egy amerikai ügyvéd, Linda Manning 1989-ben jött a kanadai fiókhivatalba, hogy ideiglenes jogi segítséget nyújtson. Az év novemberében feleségül vettem, és azóta boldogan szolgálunk együtt.

Az 1990-es években John Burnsszel, aki ügyvédtársam a kanadai fiókhivatalban, Japánban voltunk, hogy segítsünk keresztény testvéreinknek megnyerni egy alkotmányjogi pert, mely egy tanulónak azért a szabadságjogáért folyt, hogy ne kelljen az iskolája által kötelezővé tett, harcművészeteket oktató órákon részt vennie. Megnyertünk egy olyan pert is, mely egy felnőttnek azért a jogáért folyt, hogy visszautasíthassa a vértranszfúziót.

Majd 1995-ben és 1996-ban Lindának és nekem abban a kiváltságban volt részünk, hogy öt hónapot Szingapúrban tölthettünk, mivel ebben az országban Jehova Tanúi tevékenységét betiltották, és büntetőeljárást indítottak ellenük. Hatvannégy férfit, nőt és fiatalt védtem, akiket amiatt tartottak bűnösnek, hogy részt vettek keresztény összejöveteleken, és Bibliát, valamint vallási témájú kiadványokat birtokoltak. Egyik pert sem nyertük meg, de láttuk, miként erősítette meg Jehova az odaadó szolgáit, hogy hűségesen és örömmel kitartsanak.

Hálás vagyok, hogy részem lehetett benne

Nyolcvan évesen örülök annak, hogy egészséges vagyok és továbbra is részt tudok vállalni Jehova népe jogi csatáinak a megvívásában. Még mindig kész vagyok bíróságokra járni, és kiállni amellett, ami jogos. Örömmel tölt el, hogy láthattam, amint a kanadai Tanúk száma az 1940-es 4000-ről 111 000-re nőtt napjainkra. Emberek és események jönnek s mennek, de Jehova egyre előrébb és előrébb viszi a népét, biztosítva szellemi virágzását.

Vannak nehézségek? Igen, de Jehova Szava megnyugtat minket: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés” (Ésaiás 54:17). „A jó hír védelmezéséért és törvényes megerősítéséért” végzett több mint 56 évi teljes idejű szolgálat után tanúsíthatom, mennyire igaz Ésaiás próféciája (Filippi 1:7, NW).

[Kép a 19. oldalon]

Öcsémmel és a szüleimmel

[Kép a 19. oldalon]

Hayden Covington jogtanácsos

[Kép a 19. oldalon]

Nathan Knorral

[Kép a 20. oldalon]

Duplessis Villeneuve bíboros előtt térdepel

[Forrásjelzés]

Photo by W. R. Edwards

[Képek a 20–21. oldalon]

Frank Roncarelli

[Forrásjelzés]

Courtesy Canada Wide

[Képek a 21. oldalon]

Aimé Boucher

[Kép a 24. oldalon]

Ügyvédtársaimmal, John Burnsszel és Lindával, aki a feleségem is egyben