Amikor a hegy megpróbált  összeforrni a tengerrel

AZ ÉBREDJETEK! VENEZUELAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

A KÉTEZER méter magas El Ávila nevű hegy Caracas (Venezuela fővárosa) és a tenger közé van ékelődve. Az északi oldala keskeny, sűrűn lakott tengerparti sáv. Itt található Venezuela fő repülőtere. A turistáknak egy hegybe vájt alagúton keresztül kell áthaladniuk, hogy a repülőtérről Caracasba jussanak.

Múlt decemberben a szakadó esőzések után a vízzel teljesen átitatott El Ávila nem tudott már több vizet magába szívni. A hegyoldalak úgy néztek ki, mintha megrepedtek volna, mivel több tízezer köbméter víz zúdult le a hegyen. Egy ember azt mondta, hogy úgy tűnt, mintha a hegy megpróbált volna összeforrni a tengerrel. Nem számított, hogy viskók vagy villák álltak-e az elemek útjába, a vízből, sárból, kövekből és fákból összetevődő áradat minden otthont elborított. Ágyakat, hűtőszekrényeket, televíziókat, sőt még embereket is elsodort. Egy idősebb férfi azt gondolta, hogy eljött a világ vége.

Idővel az eső elállt, és az árvíz kezdett apadni. Egy becslés szerint mintegy 50 000-en veszthették életüket, és 400 000-en maradtak hajlék nélkül. Ezt az esetet jó okkal nevezték „Venezuela történelme legszörnyűbb természeti katasztrófájának”.

Hajszálon múlt, hogy megmenekültek

December 15-én Juan Carlos Lorenzo és édesapja két megduzzadt folyó közé rekedt. Otthagyták járművüket, és bementek egy épületbe, ahol már 35-en voltak. Hamarosan azonban a víz kezdett betódulni a házba, és gyorsan emelkedett a szintje. Mindenkinek sikerült felmennie a tetőre. Eközben kőgörgetegek és fatörzsek ütődtek az épületnek. Nem sokkal később az első és második szinten lévő falak leomlottak — csak a tartóoszlopok és a tető maradt meg. A gyenge szerkezet beleremegett, amint az ütések folytatódtak.

Egy helikopter jelent meg, de nem tudott leszállni a gyenge épületre. Amikor elment, Juan Carlos és édesapja könnyek között elbúcsúztak egymástól, és biztosak voltak benne, hogy ez itt a  vég. Majd két helikopter érkezett. A tetőn lévők mind egymás után kerültek biztonságba, amint a pilóták ügyesen köröztek fölöttük, és felhúzták őket oda. Mihelyt a helikopterek elhagyták a helyszínt, az épület beledőlt a dühöngő vízbe. Ezek az emberek az utolsó pillanatban menekültek meg!

Több ezer embert kellett kilakoltatni a helyszínről — ezt kisrepülőgépekkel, autókkal vagy gyalogosan, illetve olyan katonai csapatszállító hajókkal végezték el, amelyek kimondottan partraszállásra vannak tervezve. Az emberek kígyózó sorokban haladtak — néhányan gyermekeket vittek a nyakukban —, és kötelek vezették el őket a hullámokon keresztül a csónakokhoz. Bár voltak, akik meg tudtak menteni valamennyit a személyes dolgaik közül, sokan csak azt vitték magukkal, ami éppen rajtuk volt.

Segélyezés

Jehova Tanúi venezuelai fiókhivatalában azonnal segélyezési munkába fogtak, mihelyt hírt kaptak a katasztrófáról. Az utak azonban tele voltak romokkal, vagy egyszerűen elmosta őket a víz. Néhány nappal később az autópálya egyik sávját megnyitották, hogy használni lehessen a válsághelyzetben — ráengedték a Tanúk járműveit, amelyek egészségügyi felszereléseket és szakképzett embereket szállítottak. Egy hivatali személy később ezt mondta: „A kormány nagyon jól tudja, hogy Jehova Tanúi az elsők között érkeztek, hogy segítséget nyújtsanak, valamint hogy kivigyék a területről az embereket.”

A Tanúk megszervezték, hogy felkutassák azokat, akiknek szükségük volt segítségre. Megszervezték, hogy a kitelepített személyeket elszállítsák Caracasba, ahova sokan úgy érkeztek, hogy semmijük sem volt. A városban ki voltak jelölve olyan pontok, ahol a szükségben lévő embereknek élelmiszert, ruhát és gyógyszert osztottak. Legtöbbjüknek azonban többre volt szükségük az élelmiszernél és a ruházatnál. Égető szükségük volt arra, hogy lakhassanak valahol. Keresztény testvéreik örömmel befogadták őket.

Még jóval a katasztrófa után is voltak olyanok, akiknél ott laktak a barátaik vagy a rokonaik. Joel és Elsa Jehova Tanúi, és Puerto Cabellóban laknak egy kis lakásban. Egy hónappal a vihar után még mindig 16-an laktak velük. Sokan nemcsak az otthonukat veszítették el, hanem a munkájukat is. Egyszerűen nem létezik többé a munkahelyük.

Sajnos a korábban nyüzsgő üdülőhelyekre és kikötővárosokra gyakorlatilag nem lehet ráismerni. Néhány jármű kilátszott a sárból, míg mások odatapadtak a falakhoz, póznák köré csavarodtak, vagy bepréselődtek az ajtókon vagy az ablakokon. Egy réteg megkeményedett sár, mely helyenként elérte a háromméteres magasságot, annyira magasra emelte az utcák szintjét, hogy aki rajta járkált, annak szemmagasságban voltak az épületek felső szintjei, sőt még a háztetők is!

Voltak olyan venezuelai lakosok, akik elmondták, hogy a katasztrófából értékes tanulságot vontak le — azt, hogy ne bízzanak az anyagi eszközökben (Lukács 12:29–31). Sokan megértették Jézus Krisztus következő tanácsát: „Ne halmozzatok tovább kincseket magatoknak a földön, ahol moly és rozsda emészt, és ahol tolvajok törnek be és lopnak. Inkább halmozzatok magatoknak kincseket az égben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol nem törnek be és nem lopnak tolvajok. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Máté 6:19–21).

[Térkép/képek a 16–17. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

VENEZUELA

Caracas

Katasztrófa sújtotta terület

KOLUMBIA

[Kép a 17. oldalon]

Rubén Serrano a házának maradványaival

 [Képek a 18. oldalon]

1. Önkéntes munkások segélyszállítmányokat gyűjtöttek Caracasban

2., 3. A Maiquetía Gyülekezet eltávolította a több mint két méter vastagságú megkeményedett sarat a Királyság-terméről

4. Ezek a Tanúk elvesztették otthonukat, majd önként jelentkeztek, hogy maguknak és másoknak új házakat építsenek

5. Az egyik San Sebastián de los Reyes-i épület, mely már majdnem elkészült