Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A próbák ellenére nem halványult el a reménységem

A próbák ellenére nem halványult el a reménységem

A próbák ellenére nem halványult el a reménységem

HANÁK ANDRÁS ELMONDÁSA ALAPJÁN

1943-ban dühöngött a II. világháború. Semleges álláspontom miatt Budapesten voltam börtönben. Ott egy szakállas ortodox pap felajánlotta nekem a Bibliáját, ha odaadom neki háromnapi kenyéradagomat. Jóllehet éheztem, biztos vagyok benne, hogy jó cserét csináltam.

NEHÉZ volt megőrizni a tiszta keresztény lelkiismeretet, amikor a II. világháború idején országunkat a nácik tartották uralmuk alatt. Később, a több mint 40 évig tartó kommunista uralom alatt szintén küzdelmet kellett folytatnunk azért, hogy a Teremtőnket, Jehova Istent a bibliai alapelvekkel való megalkuvás nélkül szolgáljuk.

Mielőtt elmesélem, milyen volt abban az időben megőrizni az Isten iránti feddhetetlenséget, hadd beszéljek egy kicsit a hátteremről. Biztosan érdekel benneteket, hogy mit éltek át Jehova Tanúi azokban a korai években. Először egy olyan vallásos helyzetet fogok elmondani, amely gondolkodóba ejtett a vidékünkön létező kiemelkedő vallásokkal kapcsolatban.

Elgondolkodtató vallási kérdés

1922. december 3-án születtem Pácinban, egy magyar faluban, közel a szlovák határhoz. Szlovákia abban az időben Csehszlovákia keleti részét alkotta. Amikor a II. világháború után a Szovjetunió Csehszlovákia nagy részét bekebelezte, az ukrán határ Pácintól mintegy 30 kilométerre került.

Öt gyermek közül másodiknak születtem hithű római katolikus szülők gyermekeként. Tizenhárom éves koromban történt valami, ami komolyan elgondolkodtatott a vallással kapcsolatban. Elkísértem édesanyámat egy 80 kilométer hosszú zarándokúton Máriapócsra. Azért gyalogoltunk oda, mert hittük, hogy ha ezt tesszük, azzal nagyobb áldásban fogunk részesülni. Mind a római, mind pedig a görög katolikusok megtették ezt a zarándokutat. Korábban azt hittem, hogy ez a két egyház némileg egységes katolikus vallást alkot. Ám hamarosan megtudtam, hogy korántsem ez a helyzet.

Az történt, hogy a görög katolikus misét tartották meg először. Úgy döntöttem, hogy elmegyek rá. Később, amikor édesanyám megtudta, hogy ott voltam, nagyon feldúlttá vált. Zavartan ezt kérdeztem tőle: „Miért számít az, hogy melyik misére megyünk el? Hát nem egy testből, Jézus testéből részesülünk mindannyian?”

Mivel nem tudott válaszolni ezekre a kérdéseimre, egyszerűen ezt mondta: „Fiam, bűnös dolog ilyeneket kérdezni.” Kérdéseimre azonban továbbra is kerestem a válaszokat.

Választ kapok a kérdéseimre

Tizenhét éves koromban, nem sokkal azután, hogy 1939-ben kitört a II. világháború, a néhány kilométerrel távolabb lévő Streda nad Bodrogomra (Bodrogszerdahelyre) költöztem, mely kisváros most Kelet-Szlovákiában található. A helyi kovácshoz szegődtem el inasnak. A kovácsnál azonban a patkókészítésnél és az olvadt fém megmunkálásánál valami értékesebbet is megtanultam.

A kovács felesége, Pankovics Mária Jehova Tanúja volt. Így történt, hogy napközben a férjétől a kovácsmesterséget tanultam, éjszaka pedig a Bibliát tanulmányoztam, valamint eljártam a helyi Tanúk összejöveteleire. Mint kovácsinas, jobban megértettem, mit akar mondani a Zsoltárok 12:7, mely így szól: „Az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva.” Nagyon kellemesek voltak azok az esték, amikor megvizsgáltam Jehova kijelentéseit, és választ kaptam a bibliai kérdéseimre.

Nem is képzeltem volna, hogy nagyon rövid időn belül, amikor a II. világháború egyre hevesebbé vált, az újonnan megtalált hitem próba alá kerül.

Börtönbe vetnek a hitem miatt

Nem sokkal azután, hogy elkezdtem kitanulni a kovácsmesterséget, Magyarországon a fiatal férfiaktól megkövetelték, hogy katonai kiképzésen vegyenek részt. De én úgy döntöttem, hogy követem a Bibliának az Ézsaiás 2:4-ben található alapelvét, vagyis azt, hogy ’nem tanulok többé hadakozást’. Határozott állásfoglalásom miatt tíznapi börtönbüntetésre ítéltek. Miután kiengedtek, folytattam a Biblia tanulmányozását. Majd 1941. július 15-én vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat.

Addigra a náci Németország betört a Szovjetunióba, Kelet-Európában pedig tombolt a háború. A háborús propaganda nagyon erőteljes lett, a nacionalista érzések teljesen felfokozódtak. Jehova Tanúi viszont a Biblián alapuló meggyőződésükkel összhangban semlegesek maradtak.

1942 augusztusában dühödt támadás céltáblái lettünk. A hatóságok tíz gyűjtőpontot állítottak fel, ahova Tanúkat vittek — fiatalokat és időseket egyaránt. Még azokat is ezekre a gyűjtőhelyekre vitték, akik nem voltak megkeresztelkedve, de tudták róluk, hogy kapcsolatban vannak velünk. Én azok között voltam, akiket a sárospataki börtönbe vittek; ez a város 20 kilométerre fekszik szülőfalumtól, Pácintól.

A legifjabb fogoly csupán három hónapos volt, és Tanú-édesanyjával együtt került ide a gyűjtőhelyre. Amikor kértünk egy kis élelmet, hogy legalább a kisgyermek ehessen, az őr felcsattant: „Hadd sírjon! Így lesz belőle erős Tanú.” Sajnáltuk a kisgyermeket, de az is elcsüggesztett bennünket, hogy ennek a fiatal őrnek a szívét ennyire megkeményítette a nacionalista propaganda.

A tárgyalásomon két évre ítéltek. Ezután Budapestre vittek a Margit körút 85. szám alatti fegyházba. A körülbelül 4 méterszer 6 méteres cellákba mintegy 50-60 embert zsúfoltak be. Nyolc hónapig éltünk ott, és nem volt fürdőszobánk meg illemhelyünk. Így hát nem tudtunk lezuhanyozni és megfürödni, nem is beszélve arról, hogy nem tudtuk kimosni a ruhánkat. Mindannyiunkat elleptek a tetvek, éjszaka pedig poloskák mászkáltak a koszos testünkön.

Hajnali négykor kellett felkelnünk. Reggelire csak egy kis csésze fekete lét kaptunk. Délben ugyanennyi levest és körülbelül 15 dekagramm kenyeret osztottak ki egy kis kásával. Este semmit sem kaptunk. Jóllehet 20 éves voltam, és jó egészségnek örvendtem, végül annyira legyengültem, hogy már sétára sem tudtam kimenni. Voltak olyan foglyok, akik belehaltak az éhezésbe és a különféle fertőzésekbe.

Akkoriban volt, hogy egy új fogoly jött a cellánkba. Ő volt az a szakállas ortodox pap, akiről a bevezetőben már beszéltem. Neki megengedték, hogy megtartsa a Bibliáját. Ó, mennyire szerettem volna olvasni belőle! De amikor megkérdeztem tőle, hogy olvashatnám-e, nem engedte meg. Később viszont odajött hozzám.

— Hé, cimbora, eladom neked a Bibliámat — mondta.

— Eladja? És mit tudnék én érte adni? — kérdeztem. — Nincs pénzem.

Ekkor ajánlotta fel a Bibliáját háromnapi kenyéradagom fejében. Milyen jól jártam ezzel a cserével! Bár fizikailag éheztem, szellemi táplálékhoz jutottam, ami segített nekem és a társaimnak életben maradni azokban a nehéz időkben a próbáink közepette. Mind a mai napig megvan ez a Bibliám (Máté 4:4).

Semlegességünk próba alá kerül

1943 júniusában egész Magyarországról a fiatal Tanú-férfiakat, körülbelül 160 személyt Jászberénybe vittek. Amikor elutasítottuk, hogy katonasapkát és nemzeti színű karszalagot viseljünk, tehervagonokba raktak minket, és a kőbányai vasútállomásra vittek. Ott katonatisztek név szerint kiszólítottak minket a tehervagonokból, egyszerre csak egyikőnket, és azt parancsolták, hogy jelentkezzünk katonának.

Megparancsolták, hogy mondjuk a „Heil Hitler!” köszöntést, mely azt jelenti, hogy ’Éljen Hitler!’ Amikor a Tanúk megtagadták ezt, kegyetlenül megverték őket. Végül a kínzók elfáradtak, így az egyikük ezt mondta: „Még egyet megverünk, de az már nem fog életben maradni.”

Haffner Tibor, egy idősebb Tanú, aki már sok éve szolgálta Jehovát, szerzett egy példányt abból a listából, amelyen a tehervagonban lévő testvérek névsora volt. Odasúgta nekem: „Testvér, te vagy a következő. Légy bátor! Bízzál Jehovában!” Ekkor engem szólítottak. Amint ott álltam a tehervagon ajtajában, azt mondták, hogy menjek le.

— Nincs is rajta semmi, amit elverhetnénk — mondta az egyik katona, majd így szólt hozzám:

— Ha engedelmeskedsz, és jelentkezel katonának, akkor gondunk lesz rá, hogy a konyhába osszanak be ételkészítésre. Máskülönben meg fogsz halni.

— Nem fogok katonai szolgálatra jelentkezni — válaszoltam —, vissza szeretnék menni a tehervagonba a testvéreimhez.

Az egyik katona megsajnált, megragadott, és visszahajított a tehervagonba. Mivel nem voltam több 40 kilónál, ez nem volt nehéz feladat. Haffner testvér odajött hozzám, átkarolta a vállamat, megsimogatta az arcomat, és a Zsoltárok 20:2-t idézte: „Hallgasson meg téged az Úr a szükség idején; oltalmazzon meg téged a Jákób Istenének neve.”

A munkatáborban

Ezután hajóra szállítottak minket, és a Dunán levittek Jugoszláviába. 1943 júliusában érkeztünk meg a Bor városa közelében lévő munkatáborba. Ebben a városban működött Európa egyik legnagyobb rézbányája. Idővel a táborban körülbelül 60 000-en voltunk sok nemzetből, többek között mintegy 6000 zsidó és úgy 160 Jehova Tanúja.

A Tanúkat egy nagy barakkba rakták. A barakk közepén asztalok és padok voltak — az összejöveteleinket hetente kétszer itt tartottuk meg. Azokat Az Őrtorony folyóiratokat tanulmányoztuk, amelyeket a táborba csempésztek, és azt a Bibliát olvastuk, amelyet a kenyéradagomért cseréltem. Énekeltünk és imádkoztunk is együtt.

Próbáltunk jó kapcsolatot fenntartani a többi rabbal, és ez igen hasznosnak bizonyult. Az egyik testvérünknek súlyos bélpanaszai lettek, és az őrök nem voltak hajlandók segítséget hívni. Amint romlott a testvér állapota, az egyik zsidó rabtársunk, egy orvos, beleegyezett abba, hogy megműtse. Egyszerű érzéstelenítőt adott a testvérünknek, majd egy kanál kiélesített nyelével elvégezte a műtétet. A testvér felépült, és a háború után hazatért.

Kimerítő volt a bányában dolgozni, és enni is alig kaptunk valamit. Két testvérünket baleset érte a munka közben, és meghaltak, egy másik testvérünk pedig betegség miatt halt meg. 1944 szeptemberében, amikor az orosz hadsereg közeledett, döntés született a tábor kiürítéséről. Ami ezután következett, azt nehéz volna elhinnem, ha nem a saját szememmel látom.

Borzalmakkal teli menet

Egy hosszú héten keresztül fárasztó menet következett, majd sok zsidó rabbal együtt megérkeztünk Belgrádba. Ezután még néhány napot meneteltünk, és ekkor elértük a Cservenka nevű falut.

Megérkezésünkkor Jehova Tanúinak megparancsolták, hogy álljanak fel ötfős sorokba. Majd minden második sorból kiválasztottak egy Tanút. Könnyes szemmel néztük, amint elviszik őket, mivel azt gondoltuk, hogy a kivégzésükre mennek. Ám egy idő múlva visszajöttek. Mi történt? A német katonák sírgödröket akartak ásatni velük, de egy magyar parancsnok elmondta a német katonáknak, hogy a kiválasztott személyek már egy hete nem ettek, és hogy túl gyengék a munkavégzéshez.

Azon az éjszakán az összes Tanút felvezényelték egy téglaszárító padlásra. Egy német parancsnok ezt mondta nekünk: „Maradjanak itt, és legyenek csendben. Pokoli éjszakának nézünk elébe.” Majd bezárta az ajtót. Néhány perc múlva hallottuk, hogy a katonák így ordítanak: „Gyerünk! Gyerünk!” Ezután a géppuskák kelepelését hallottuk, majd ijesztő csend lett. Aztán újra hallottuk a „Gyerünk! Gyerünk!” ordítást, és újabb géppuskaropogást.

A háztetőn keresztül láttuk, mi történik. A katonák több tucat zsidóból álló csoportokat állítottak egy gödör szélére, majd lelőtték őket. Utána a katonák kézigránátokat vetettek a holttestek halmaira. Mire hajnalodni kezdett, csupán nyolc zsidó maradt életben, a többiek meghaltak. A német katonák elmenekültek. Szinte haldokoltunk lelkileg és fizikailag. Török János és Ján Bali, akik még mindig élnek, azok között a Tanúk között voltak, akik látták ezt a kivégzést.

Életben maradok

Magyar katonák kíséretében folytattuk északnyugat felé a gyaloglást. Újra meg újra azt kérték tőlünk, hogy végezzünk katonai szolgálatot, mi azonban megőriztük a semlegességünket, és mégis életben maradtunk.

1945 áprilisában a német és az orosz hadsereg között találtuk magunkat az osztrák határhoz közeli Szombathelyen. Amikor légiriadó volt, egy magyar parancsnok, aki az őrünk volt, ezt kérdezte: „Magukkal tarthatok a menedékhelyre? Látom, hogy magukkal van az Isten.” A bombázás után elhagytuk a várost, s közben emberek és állatok holttestei között mentünk.

Amikor látható volt, hogy hamarosan véget ér a háború, az előbb említett parancsnok összegyűjtött minket, és ezt mondta: „Köszönöm, hogy tiszteletet mutattak irántam. Mindegyikőjüknek adok egy kis teát és cukrot. Ez is több a semminél.” Megköszöntük neki a velünk való emberséges bánásmódját.

Néhány napon belül az oroszok megérkeztek, és kis csoportokban elindultunk hazafelé. Nehézségeink azonban még korántsem értek véget. Miután megérkeztünk Budapestre, az oroszok őrizetbe vettek minket, és most egy újabb katonai sorozáson találtuk magunkat — ezúttal a szovjet hadseregbe akartak minket besorozni.

A sorozást vezető személy egy orvos volt, aki magas beosztású orosz tiszt is volt egyben. Amikor beléptünk a szobába, nem ismertük fel őt, ő viszont megismert minket. Velünk együtt volt a bori munkatáborban, és ő volt az egyik a közül a néhány zsidó közül, akik túlélték a náci népirtást. Amikor meglátott minket, ezt parancsolta az őröknek: „Engedjék haza ezt a nyolc embert.” Köszönetet mondtunk neki, de elsősorban Jehovának köszöntük meg, hogy védelmezett minket.

Reménységem még most sem halványult el

Végül 1945. április 30-án hazaértem Pácinba. Ezután nem sokkal visszamentem Streda nad Bodrogomra a kovácshoz, hogy befejezzem a tanulóidőmet. Pankovicséknak nagyon sok mindent köszönhetek: nemcsak szakmát tanulhattam ki náluk, mellyel biztosíthattam a megélhetésemet, hanem ami még ennél is fontosabb, általuk az életem teljes fordulatot vett, hiszen megismertettek a Biblia igazságával. És ez még nem volt minden, még valamit adtak nekem. 1946. szeptember 23-án bájos lányuk, Jolana feleségül jött hozzám.

Jolanával folytattuk a Biblia rendszeres tanulmányozását, és rendszeresen jártunk prédikálni. Majd 1948-ban további áldásban lett részünk, amikor megszületett Andrej fiunk. Ám a vallásszabadság miatti örömünk nem volt hosszú életű. Hamarosan a kommunisták vették uralmuk alá az országunkat, és az üldözés egy másik hulláma kezdődött. 1951-ben újra behívót kaptam, ez alkalommal a csehszlovák kommunista hatóságoktól. Kezdődött minden elölről: tárgyalás, ítélethozatal, börtönbüntetés, munkatábor és éhezés. Isten segítségével azonban megint csak életben maradtam. Amnesztiát kaptam, és 1952-ben kiengedtek. Ezután visszamentem a családomhoz a Szlovákiában lévő Ladmovcéba.

Jóllehet 40 évig meg volt tiltva nekünk a keresztény szolgálatban való részvétel, folytattuk szent szolgálatunkat. 1954 és 1988 között kiváltságomban állt utazófelvigyázóként tevékenykedni. A hétvégéken Jehova Tanúi gyülekezeteit látogattam, és buzdítottam a testvéreket és testvérnőket, hogy állhatatosan tartsanak ki. Hét közben a családommal voltam, és dolgoztam, hogy meg tudjunk élni. Egész idő alatt éreztük Jehova szerető irányítását. Igaznak találtam a bibliai zsoltáríró szavait, aki ezt mondta: „Ha nem az Úr az, a ki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek: akkor elevenen nyeltek volna el minket, a mint felgerjedt haragjok ellenünk” (Zsoltárok 124:2, 3).

Idővel Jolanával boldogan figyeltük, hogy Andrej megnősül, és végül érett keresztény felvigyázóvá válik. Felesége, Eliška és két fiuk, Radim és Daniel szintén Isten tevékeny keresztény szolgáivá váltak. Majd 1988-ban nagy veszteség ért, amikor szeretett Jolanám meghalt. Az összes próbám közül ezt a legnehezebb elviselnem. Mindennap érzem a hiányát, de a csodálatos feltámadás reménysége megvigasztal (János 5:28, 29).

Most, 79 éves koromban, vénként szolgálok a szlovákiai Slovenské Nové Mesto nevű faluban. Abban lelem legnagyobb örömömet, hogy megoszthatom értékes, Biblián alapuló reménységemet az embertársaimmal. Amikor elidőzök a múltamon, és a Jehova szolgálatában eltöltött több mint 60 éven, meg vagyok győződve arról, hogy az Ő segítségével le tudjuk küzdeni az összes nehézségünket, és ki tudunk állni minden próbát. A vágyam és a reménységem megegyezik a Zsoltárok 86:12-ben feljegyzett szavakkal, melyek így hangzanak: „Dicsérlek téged Uram, Istenem, teljes szívemből, és dicsőítem a te nevedet örökké!”

[Kép a 20. oldalon]

Az a Biblia, amelyet a kenyéradagomért cseréltem

[Kép a 21. oldalon]

Haffner Tibor buzdított a próbáimban

[Kép a 22. oldalon]

Tanúk a bori munkatáborban

[Kép a 22. oldalon]

Egy Tanú temetése a bori munkatáborban német katonák jelenlétében

[Képek a 23. oldalon]

Török János és Ján Bali (a kis képen), akik szintén jelen voltak a vérengzésen

[Kép a 23. oldalon]

Jolana 1946 szeptemberében jött hozzám feleségül

[Kép a 24. oldalon]

Fiammal, menyemmel és unokáimmal