Tanuljunk az első századi keresztényektől

„Vigyázzatok: valaki még netán zsákmányul ejt titeket a filozófia és üres megtévesztés által, ami emberek hagyománya szerint, a világ elemi dolgai szerint, és nem Krisztus szerint való” (Kolosszé 2:8).

ÍGY figyelmeztette Pál apostol az első századi keresztényeket, hogy milyen veszélyes vakon elfogadni az emberi filozófiákat. Választhattak: vagy azon a megbízható úton járnak, melyet Jézus és az apostolai fektettek le, követve a tanításokat, melyek már addig is mérhetetlenül hasznosnak bizonyultak, vagy engedik, hogy a folyton változó emberi elgondolások irányítsák őket egy olyan úton, melyen a történelem folyamán több millió ember járt fájdalmak és gyötrődés közepette (1Korintus 1:19–21; 3:18–20).

A „Krisztus szerint való” élet

A körülbelül ezer évvel ezelőtt élt keresztesek nem értették meg, hogy a „Krisztus szerint való” élet sokkal többet jelent annál, hogy valaki lojálisnak vallja magát Jézus Krisztushoz (Máté 7:21–23). Ez az életút azt foglalja magában, hogy az ember maradéktalanul összhangban él Jézus tanításaival, melyek Isten ihletett Szavában, a Bibliában lettek feljegyezve (Máté 7:15–20; János 17:17). „Ha megmaradtok a szavamban — jelentette ki Jézus Krisztus —, valóban a tanítványaim vagytok” (János 8:31). Tudni fogja „mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok — mondta —, ha szeretet van köztetek” (János 13:35).

A keresztesek valójában ’emberek hagyománya szerint való üres megtévesztés’ áldozataivá váltak. Nem is csoda, hogy az egyszerű embereket sikerült félrevezetni, hiszen a vallásvezetők, sőt, még maguk a püspökök is „katonákként voltak ismertek”. Egy bibliai enciklopédia rámutat, hogy „a papságon annyira eluralkodott a háború iránti lelkesedés,  hogy mindig készek voltak fegyvert fogni, ha úgy látták, hogy [ezáltal] nyereséghez juthatnak” (McClintock és Strong: Cyclopedia of Biblical, Theological, and Ecclesiastical Literature).

Hogyan alakulhatott ki ilyen sajnálatos helyzet? Az első századi keresztény apostolok halálát követően az egyház hitehagyott elöljárói egyre messzebb kerültek Krisztus tanításaitól, mint ahogyan azt Isten Szava meg is jövendölte (Cselekedetek 20:29, 30). Az ily módon megrontott egyház idővel egyre szorosabb kapcsolatba került az állammal, melynek semmi köze nem volt a valláshoz. A negyedik században a római császár, Konstantin állítólag a halálos ágyán megtért, és kereszténnyé lett. Az enciklopédia elmondja, hogy ezt követően „a bálványként tisztelt harci zászlókat felváltották a keresztes lobogók, s így minden keresztény kötelezve volt arra, hogy katonaként szolgáljon”.

Természetesen a keresztények igazából nem voltak ilyen megkötés alatt, ám a „meggyőző érvelésekkel” előadott emberi filozófia hatására semmibe vettek mindent, amit Krisztus képviselt (Kolosszé 2:4). Van egy-két nagyon ravasz érv, melyet már régóta felhasználnak az emberek arra, hogy igazolják a háborúikat és konfliktusaikat. De az igazság az, hogy egy olyan személy nézőpontjából, aki emberséges vagy istenfélő, „a háborúkban elkövetett gonoszságokat, melyeket mind az ókori időkben, mind napjainkban rendre elkövettek, semmilyen módon nem lehet összeegyeztetni . . . a keresztényi alapelvekkel” — olvasható az enciklopédiában.

Az elmúlt évszázadok folyamán a nem keresztény vallások sem riadtak vissza a háborúzástól. A keresztény egyházakhoz hasonlóan ők is lemészárolták saját vallásuk és más vallások tagjait csak azért, mert nemzeti, politikai és vallási nézeteltéréseik támadtak. Erőszakkal és erőszakkal való fenyegetőzéssel ráerőltették másokra saját vallási nézeteiket. Néhányuk még a történelem legvéresebb összecsapásaiban is részt vett azért, hogy megvalósíthassa saját céljait. Igazából semmiben sem különböznek a keresztény egyházaktól.

Nem részei a világnak

Miért sikerült az első századi keresztényeknek távol tartaniuk magukat napjaik véres háborúitól és politikai életétől? Két fontos alapelv irányította őket. Először is észben tartották azt, amit Jézus parancsolt Péter apostolnak, amikor az kardot rántott, hogy Jézus védelmére keljen: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot  fognak, kard által vesznek el” (Máté 26:52). A második alapelv azokban a szavakban rejlik, melyeket Jézus mondott Pilátusnak, amikor Pilátus arról faggatta őt, hogy miféle királynak vallja magát: „Az én királyságom nem része e világnak. Ha a királyságom része volna e világnak, szolgáim harcoltak volna, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. Így azonban a királyságom nem innen való” (János 18:36).

Miként alkalmazták az első századi keresztények ezeket az alapelveket? Teljesen elkülönítették magukat a világtól, és semmilyen módon nem voltak hajlandók beleavatkozni a politikába és a katonai ügyekbe (János 15:17–19; 17:14–16; Jakab 4:4). Nem lehetett őket arra kényszeríteni, hogy fegyvert fogjanak, és embertársaikra támadjanak. A történelem lapjai egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az első századi keresztények sem a zsidók nacionalista mozgalmaihoz, sem a rómaiak birodalmi hadseregéhez nem csatlakoztak. Másrészt nem próbálták meg irányítgatni a politikusokat, mivel az, hogy a kormányzat tagjai mit hogyan tesznek, a saját felelősségük volt (Galácia 6:5).

Az i. sz. második században élt Jusztin vértanú az egyik írásában rámutat, hogy a keresztények ’fegyvereiket kapákká kovácsolták’ (Mikeás 4:3). Tertullianus a következőt kérdezte azoktól, akik kifogásolták a keresztények nézetét: „Szabad talán hivatalból kardot viselni, amikor az Úr világosan megmondotta, hogy kard által vész el az, aki kardot használ?”

’Mint uralkodónak, Istennek engedelmeskednek inkább, semmint embereknek’

A korai keresztények helyzete nem vált könnyebbé azzal, hogy nem voltak hajlandók részt venni a háborúkban, hiszen álláspontjuk ellenkezett a napjaikban általánosan elfogadott nézetekkel. Celsus, a keresztényiség egyik ellensége kigúnyolta őket. Szerinte mindenkinek készségesen fegyvert kell fognia, ha a hatalmon lévők úgy rendelkeztek. Bár a korai keresztényeknek óriási ellenállással kellett szembenézniük, ők határozottan elutasítottak minden olyan emberi filozófiát, mely nem volt összeegyeztethető Krisztus tanításaival. „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek” — mondták (Cselekedetek 4:19; 5:29).

Ma Jehova Tanúi követik a példájukat. A náci Németországban például elszántan nemet mondtak Hitlernek, és kimaradtak a gyilkos összecsapásokból.  Készek voltak szembenézni a legádázabb üldözéssel, sőt még a halállal is, ha kellett, de nem engedtek keresztény semlegességükből. A feljegyzések szerint a nácik „50 százalékukat bebörtönözték, és egynegyedüket kivégezték”, amiért hűek maradtak a bibliai alapelvekhez (Of Gods and Men). Így a közül a több tízmillió ember közül, akik a második világháborúban estek el, egyetlenegy sem halt meg Jehova Tanúi keze által. Nemhogy nem öltek meg másokat, de a Tanúk még a saját életüket is készek voltak feláldozni, és sokuk meg is tette.

Mi a tanulság számunkra?

Mire taníthat minket a történelem? Például arra, hogy az emberi filozófia egyre-másra csak gyűlölködéshez és vérontáshoz vezetett az országok és népek között. Jogos a Prédikátor 8:9-ben található megállapítás: „uralkodik az ember az emberen maga kárára.” A gond gyökerére pedig a Jeremiás 10:23 világít rá, ahol a következőket mondja Isten Szava: „az embernek nincs hatalmában az ő útja, és egyetlen járókelő sem teheti, hogy irányozza a maga lépését!” Isten nem olyannak teremtette az embert, hogy tőle függetlenül sikeresen tudja irányítani a tevékenységeit. Ez a képesség nem adatott meg nekünk. És a történelem az első perctől kezdve mind a mai napig ékes bizonyítékát adja ennek.

Igaz, mi személy szerint semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk az egyes népek vezetőinek a döntéseit, amikor látjuk, hogy ugyanazokat a rettenetes hibákat követik el, melyeket már előttük mások is elkövettek. Arra sem vagyunk feljogosítva, hogy megpróbáljuk befolyásolni őket, hogy úgy cselekedjenek, ahogy mi szeretnénk. Azt viszont megtehetjük, hogy nem hagyjuk magunkat belesodorni a konfliktusaikba, és nem csatlakozunk hozzájuk. Jézus ezt mondta a követőiről: „ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” (János 17:14). Ha nem akarunk belekeveredni a világban dúló háborúkba, csak Isten Szavának, a Bibliának a vezetését szabad elfogadnunk, és óvakodnunk kell a folyton változó emberi filozófiáktól (Máté 7:24–27; 2Timóteus 3:16, 17).

Egy csodálatos jövő

Isten Szava, mely biztos útmutatással szolgál, nemcsak a múltnak és a jelennek az ismeretével ajándékoz meg minket. Annál sokkal többet nyújt: a jövőt illetően is megbízható irányítást ad (Zsoltárok 119:105; Ézsaiás 46:9–11). A Biblia továbbá arról is részletes képet ad, hogy mi Isten szándéka a bolygónkkal. Isten nem fogja engedni, hogy az emberek tönkretegyék a földet azzal, hogy esztelenül visszaélnek a tudomány és a technika nyújtotta óriási hatalommal. Gondoskodni fog róla, hogy a föld az legyen, aminek eredetileg szánta: paradicsom (Lukács 23:43).

Isten Szava a következőket mondja erről: „az igazak lakják a földet, és a tökéletesek maradnak meg rajta. A gonoszok pedig a földről kivágattatnak, és a hitetlenül cselekedők kiszaggattatnak abból” (Példabeszédek 2:21, 22). Erre már nem sokat kell várni, hiszen bajokkal terhes világunk arról tanúskodik, hogy a dolgok e jelenlegi gonosz rendszerének az ’utolsó napjaiban’ élünk (2Timóteus 3:1–5, 13). Abban pedig biztosak lehetünk, hogy az utolsó napok a végükhöz közelednek; a visszaszámlálás már megkezdődött. A bibliai próféciákból megtudhatjuk, hogy „a világ elmúlóban van, s ugyanígy a kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1János 2:17; Dániel 2:44).

Isten hamarosan „pusztulást [hoz] azokra, akik pusztítják a földet”, és a jelenlegi, erőszakkal teli világ helyébe egy új világot léptet, melyben „igazságosság fog lakni” (Jelenések 11:18; 2Péter 3:10–13). Azután le fog törölni minden könnyet az akkor élők szeméről, „és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések 21:1–4). Soha többé nem lesznek háborúk és erőszakos cselekedetek sem, mivel az Ézsaiás 2:4-ben feljegyzett prófécia maradéktalanul teljesedni fog: „csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” Mindenki, aki tanul a múltból, ilyen csodálatos, örökkévaló jövő elé nézhet (János 17:3).

[Oldalidézet a 11. oldalon]

Jehova Tanúi tanultak az első századi keresztényektől

[Kép a 8–9. oldalon]

Jézus azt mondta, hogy az ő Királysága nem része e világnak

[Kép a 10. oldalon]

Isten Szava azt ígéri, hogy tökéletes, örökké tartó életünk lehet egy paradicsomi földön