Hasznosítsuk, ne pusztítsuk az esőerdőket

MIT gondolsz, jogában áll a fakitermelő iparnak megsemmisíteni a föld trópusi esőerdőit? A válaszod bizonyára az, hogy nem. De erre néhány ökológus azzal a határozott véleménnyel állhat elő, hogy sokan, akik nemmel válaszolnának erre a kérdésre, valójában már igennel feleltek. Hogyhogy? Például úgy, hogy olyan bútort vásároltak, amely valamilyen gyönyörű és közkedvelt trópusi fából készült, mely nem egy faültetvényen növekedett, hanem egy igazi esőerdőben.

A fakitermelést sokszor az erdőirtással teszik egyenlővé. Kétségtelen, hogy számos erdő pusztul el emiatt. Vannak azonban olyan erdők is, amelyekben a jelentések szerint csupán minimális kár esik a fák betakarításakor. Vajon a fakitermelés ellenére fennmaradhatnak-e a trópusi esőerdők és az élőviláguk? Először is vizsgáljuk meg, hogy miként pusztíthatja el az erdőket a fakitermelés.

Miként pusztíthatja el az erdőket és az élővilágot a fakitermelés?

A forgatókönyv a következő: az első jelenetben buldózerek jelennek meg a színen, melyek az erdő mélyére hatolva utakat törnek. Nyomukban jönnek a fakitermelők, és láncfűrészeikkel munkához látnak. A fakitermelő vállalat csak rövid időre kapott engedélyt a betakarításra, ezért a munkások azt az utasítást kapják, hogy minden értékes fát vágjanak ki. Amikor a piacképes fák kidőlnek, károsítják vagy elpusztítják a körülöttük lévő fákat, melyekkel indák kötik össze őket. Majd robusztus lánctalpas traktorok gördülnek be az erdőbe — letarolva az útjukba kerülő sűrű növényzetet —, hogy kivontassák a fákat. Eközben annyira összepréselik a vékony talajt, hogy az jóformán használhatatlanná válik.

A fakitermelő vállalat alkalmazottai általában több húst fogyasztanak, mint a helyi falvak lakói. Ezért egy-egy ilyen fakitermelés során alaposan átfésülik az erdőt, nagyvadak után kutatva. Sokszor több állatot lőnek le, mint amennyire valójában szükségük van. A fakitermelők által hátrahagyott utakon bárki bejuthat a korábban megközelíthetetlen területre, így a vadászok is. Gépkocsival behajtanak, és puskákkal felszerelkezve végeznek a vadvilág még megmaradt egyedeivel. Mások a kisebb állatokat — például madarakat — fogják be a jól jövedelmező állatkereskedelem számára. Majd több ezer hajléktalan vonul be az erdőbe, hogy valamiféle megélhetést biztosítson magának az újonnan megnyílt  területen. Földművelési módszerük részeként kivágják és felégetik a még megmaradt fákat, a heves esőzések így könnyűszerrel lemoshatják a felső, vékony talajréteget.

Az erdő végeredményben halott. A fakitermelés csupán az első lépés volt. De vajon elkerülhetetlen, hogy ekkora pusztítással járjon a fakitermelés a trópusi esőerdőkben?

Kíméletes fakitermelés

Az utóbbi években ismét megnőtt az érdeklődés a kíméletes fakitermelés és a fenntartó erdőgazdálkodás iránt, melyek célja az, hogy a fák betakarítása során minimális kár keletkezzen az erdőben és a vadvilágban. Az erdő ilyenkor regenerálódik lassanként, és egy-két évtized múlva újból jöhetnek a fakitermelők. A környezetvédőktől jövő nyomás hatására néhány fakereskedő úgy reklámozza a termékeit, hogy azok olyan erdőből származnak, melyről igazolni tudja, hogy fenntartó gazdálkodással művelik. Nézzük meg, hogy miként folyik a kíméletes fakitermelés.

Egy képzett erdész a segítőivel az oldalán utat tör magának az aljnövényzeten át. Több csoport dolgozik egyszerre az erdőben; úgy hat hónapot töltenek el ott, s eközben leltárt készítenek a faállományról. A fakitermelő vállalat hosszú időre szóló engedélyt kapott, ezért a munkásoknak elég idejük van arra, hogy az erdő fenntartása és jövőbeli használhatósága érdekében leltárba vegyék a fákat.

Az erdész minden fát megjelöl egy nyilvántartási számmal, és beazonosítja a fajukat. Ehhez jókora szaktudásra van szükség, mivel az erdő több száz fajban bővelkedik. A következő lépés pedig korszerű technikai eszközök használatát igényli.

Az erdész egy kis készüléket tart a kezében, mely kapcsolatban van a Globális Helymeghatározó Rendszer műholdjaival. A készülék billentyűzetét használva beviszi a gépbe a fa méretét, a faj nevét, valamint a nyilvántartási számot. Majd megnyomja az „enter” gombot, és a fa összes adata — még a pontos földrajzi helye is — egy pillanat alatt bekerül egy távoli, forgalmas városban lévő számítógépes adatbázisba.

Az erdőgazdaság igazgatója később kinyomtat egy térképet, melyen az összes értékes fa adatai megjelennek, és kiválasztja, hogy pontosan melyek azok a fák, amelyeket a hivatalos szabályzatokat figyelembe véve ki lehet vágni. Sok faj esetében csak 50 százalékát lehet kivágni azoknak a fáknak, melyek törzsének az átmérője meghaladja az engedélyben meghatározott méretet. A legidősebb és legegészségesebb fák a maghozók, azokat meg kell őrizni.

De hogyan lehet kidönteni a fákat úgy, hogy ne essen kár az erdőben? Az Ébredjetek! Robertóhoz, az előző cikkben említett erdészhez fordult ezzel a kérdéssel. Ő a következő választ adta: „Csak meg kell nézni a térképet. Abból meg lehet állapítani, hogy miként lehet úgy elvégezni a betakarítást, hogy az erdő csak minimálisan károsodjon. Még a döntés irányát is előre meg tudjuk határozni, hogy a lábon maradó fák a lehető legkevésbé sérüljenek meg.

Ezenkívül a szálfák elszállítását nem buldózerekkel végezzük — minden egyes kidöntött fához utat vágva a növényzetben —, hanem emelőkkel. A döntés előtt a munkások elvágják az indákat, melyek összekötik a kivágandó fát a többi fával, ezáltal is csökkentve az esetleges károkat. Rotációs gazdálkodást folytatunk az engedélyezett erdőterületen, tehát minden évben más-más részeket térképezünk fel, így legalább 20 évig nem takarítunk be fát ugyanarról a területről. Néhány erdőség esetében 30 évnek is el kell telnie.”

Roberto alkalmazott egy fakitermelő vállalatnál. Az Ébredjetek! ezért megkérdezte tőle: „Valójában mennyire érdekli a fakitermelőket a vadvilág megőrzése?”

Az állatok védelmezése

„Az erdő nem egészséges, ha nincsenek benne állatok — mondja Roberto. — Létfontosságú a jelenlétük, mivel beporozzák a növényeket, és szétviszik a magokat. Mindent megteszünk azért, hogy ne nagyon háborgassuk a vadvilágot. Például gondosan megtervezzük, hogy hol vágunk magunknak utat. A cél az, hogy kevés útra legyen szükség. Ha lehetséges, olyan keskenyre csináljuk őket, hogy a lombkorona össze tudjon záródni felette, így az olyan állatoknak, mint a lajhárok és a majmok, nem kell lemászniuk a fákról ahhoz, hogy át tudjanak kelni a túloldalra.”

Roberto a térkép színezett részeire mutat, majd elmondja, hogy ezeken a helyeken tilos hozzányúlni a fákhoz. Például a patakok két oldalán egy sávban nem szabad fát vágni. Az állatok így érintetlen dzsungelben vándorolhatnak az erdő egyik területéről a másikra.

„A nagyon fontos patak menti élőhelyek mellett a barlangokra, sziklaképződményekre, ősrégi odvas fákra, valamint a húsos gyümölcsöt termő fákra is  vigyázunk — folytatja Roberto. — Valójában minden olyan területet, amely elengedhetetlen egy faj fennmaradásához, békén hagyunk. Az orvvadászat megelőzésére vállalatunk megtiltja az alkalmazottainak a fegyverviselést, és hogy ne kelljen vadat lőni, repülővel marha- és csirkehúst szállíttat a táborba. Majd, amikor végeztünk egy területtel, gondosan lezárjuk vagy őrizzük az utakat, hogy a vadászok és az engedély nélküli fakitermelők ne tudjanak behatolni az erdőbe.

Ami engem illet, mindezt örömmel teszem, mert meggyőződésem, hogy Isten teremtésművét meg kell őrizni. Mindamellett szinte az összes művelet, melyről szót ejtettem, benne foglaltatik azokban a nemzetközi rendeletekben, melyek szabályozzák az engedéllyel végzett fenntartó erdőgazdálkodást. Ahhoz, hogy egy vállalat engedélyt szerezhessen, nemzetközi szervezetek ellenőreinek a jóváhagyására van szükség.”

De kifizetődő-e a fenntartó erdőgazdálkodás? A módszernek néhány Robertóhoz hasonló szenvedélyes támogatóján kívül a szakmabeliek rendszerint nem fogadják kitörő örömmel a vadvilág megmentésére tett módszerjavaslatokat. Sokuk úgy véli, hogy a megkötések miatt kevesebb lesz a haszon.

Az Amazonas-medence keleti részén az 1990-es évek utolsó felében végzett vizsgálatok során azonban kiderült, hogy a feltérképezés, az indák elvágása és a tervszerű faelszállítás költségei a megnövekedett hatékonyság eredményeként bőségesen megtérültek. Például kevesebb lett az elveszett fák száma. Ha ugyanis nem térképezik fel az erdőt, akkor gyakran megtörténik, hogy a láncfűrészes csapat kivágja a fát, de a szállítók nem találják meg a sűrű dzsungelben.

Emellett valószínűleg könnyebb eladni azokat a szálfákat, amelyekről a fakitermelő vállalattól független ellenőrök igazolják, hogy fenntartó gazdálkodással művelt erdőből származnak. De valóban megóvja a fajok sokféleségét a kíméletes fakitermelés? Hány erdei állat éli túl az effajta betakarításokat?

Túlélheti-e az erdő vadvilága a fakitermelést?

Kétség sem fér hozzá, hogy a trópusi esőerdők ökoszisztémái sérülékenyek és összetettek. Ám bizonyos helyzetekben meglepően szívósak tudnak lenni. Ha például egy kitermelt erdőterület közelében érintetlenül marad egy rész, a betakarított fafajok csemetéi idővel megnövekednek, és kitöltik a lombkoronában keletkezett nyílást. De hogyan boldogulnak az állatok?

Néhány faj megsínyli a fakitermelést, és legtöbbször csökken a madár- és más állatfajok sokfélesége a területen. A kíméletes  fakitermeléssel végzett beavatkozások hatását azonban a fajok nagy része szinte meg sem érzi. Sőt, ha a lombkoronában nyílás keletkezik, az még újabb fajok elterjedését is elősegítheti. A nemrégiben végzett kutatások arra engednek következtetni, hogy az emberek jelenléte növelheti az esőerdők élővilágának biológiai sokféleségét, még ha néhányuk azért van is ott, hogy szálaló favágást végezzen.

Sok bizonyítékunk van tehát, melyekből arra következtethetünk, hogy a trópusi esőerdőkben végzett fakitermelést felelősségteljesen is lehet végezni, úgy, hogy közben ne essen maradandó kár az élővilág sokféleségében. A londoni The Economist rámutat: „A még fennmaradt erdőknek csupán a 10 százaléka elegendő ahhoz, hogy fenntartó erdőgazdálkodás mellett kielégítse a trópusi keményfa iránti összes keresletet. A többi erdőt pedig szinte teljes egészében érintetlenül lehetne megőrizni.”

Az első cikkben említett erdőben például tilos fakitermelést végezni. Ramiro azért vigyáz rá, mert a tudósok számos veszélyeztetett fajra bukkantak ott. Ritkák az ilyen köderdők, és hihetetlenül sokféle faj népesíti be őket. „A környezetvédelem kulcsa az oktatás — mondja Ramiro. — Amikor a helyi falvak lakói rájöttek, hogy az erdő szolgáltatja nekik a vizet, mindjárt nagyobb érdeklődést mutattak a megőrzése iránt.”

Ramiro hozzáteszi: „Az ökoturizmus szerepe is fontos, mivel a látogatók megtudják, hogy miért érdemes megőrizni a különböző fákat és más növényeket. Az erdő és az erdei élet iránti megnövekedett értékeléssel térnek haza.”

Ramiro és Roberto példája azt mutatja, hogy igenis fel lehet úgy használni a trópusi esőerdőket, hogy az erdő és a vadvilág is fennmaradjon. De önmagában az a tény, hogy ez lehetséges, még nem jelenti azt, hogy a dolgok így is fognak alakulni. Napjainkban egyeseknek lehetőségükben áll meggyőződni arról, hogy az általuk vásárolt trópusi faanyag engedélyezett, fenntartó erdőgazdálkodás terméke, mások viszont nem tudnak igénybe venni ilyen szolgáltatást. Akkor hát sikerülhet-e a környezetvédelem módszereivel megőrizni az erdők bámulatosan sokszínű élővilágát?

 [Térképek a 7. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

BOLÍVIA

A térképen (jobbra) minden fáról vannak adatok; ahogy a fenti képeken is látható, a térkép Bolíviának csak kis részét mutatja

[Forrásjelzés]

Az összes térkép a bal felső kivételével: Aserradero San Martin S.R.L., Bolivia

[Képek a 7. oldalon]

Minden fa kap egy számot, és megállapítják, hogy melyik fajhoz tartozik. Ezután egy készülékkel (fent), mely kapcsolatban van a Globális Helymeghatározó Rendszerrel, rögzítik a fák pontos földrajzi helyét

[Kép a 7. oldalon]

Ha megnézi az ember a faállományról készített térképet, megállapíthatja, hogy miként lehet úgy végezni a betakarítást, hogy ne keletkezzen maradandó kár az erdőben és a vadvilágban (Roberto).

[Kép a 8–9. oldalon]

„A környezetvédelem kulcsa az oktatás” (Ramiro).

[Kép forrásának jelzése a 9. oldalon]

Fotó: Zoo de Baños