Csillapult szellemi szomjúságom

LUCIA MOUSSANETT ELMONDÁSA ALAPJÁN

OLASZORSZÁG északnyugati szögletében, a svájci Alpok és a Franciaországhoz tartozó híres Mont Blanc közelében, a hegyekben bújik meg a Valle d’Aosta nevű körzet. Ott születtem 1941-ben, a Challant Saint Anselme nevű kis településen.

Én voltam az első gyermek; később még négy öcsém született. Édesanyám szorgalmas asszony volt, és őszinte katolikus. Édesapám is vallásos családból származott. Testvérei közül ketten apácaként éltek. A szüleim sok áldozatot hoztak értem anyagilag, például taníttattak. Kis falunkban nem volt iskola, ezért amikor tizenegy éves voltam, a szüleim elküldtek egy bentlakásos iskolába, ahol apácák oktattak.

Latint, franciát és más tárgyakat tanultam. Tizenöt éves koromra komolyan elgondolkodtam, hogy miként szolgálhatnám Istent. Úgy véltem, hogy az lenne a legjobb, ha zárdába vonulnék. A szüleimnek azonban nem tetszett ez az ötlet, mert akkor anyára maradt volna az öcséim ellátásának gondja. A szüleim abban reménykedtek, hogy ha tanulok, valami jó álláshoz jutok, így anyagilag támogatni tudom a családot.

Lehangolt a gondolkodásmódjuk, mégis vágytam rá, hogy valódi életcélom legyen, és úgy éreztem,  hogy Istennek mindennél fontosabbnak kell lennie. Ebből a megfontolásból 1961-ben bevonultam egy katolikus zárdába.

Apácaéveim

Az első hónapokban az egyházi szabályokat tanulmányoztam, és fizikai munkát végeztem a zárdában. 1961 augusztusában elkezdődött a noviciátusom, vagyis a próbaidőm. Akkor kezdtem apácaruhában járni, és új nevet is választottam magamnak, anyám neve után az Inest. Miután elfogadták, Ines nővérként váltam ismertté.

A legtöbb próbaidős apáca fizikai munkát végzett a zárdában, én azonban elég tanult voltam ahhoz, hogy általános iskolai tanítónő legyek. Két évvel később, 1963 augusztusában fogadalmat tettem, s ezzel a Szent József Nővérek rendjében apáca lettem az olaszországi Aostában. Később a zárda a továbbtanulásomat támogatva a Maria Santissima Assunta Egyetemre küldött, Rómába.

Amikor 1967-ben a római tanulmányaim befejeztével visszatértem Aostába, középiskolai tanárnő lettem. 1976-ban felajánlották az iskolaigazgatói széket. Miközben még tanítottam néhány osztályt, beválasztottak az iskola igazgatóságába, és a Valle d’Aosta területi iskolaszékének tagja lettem.

Nagyon megesett a szívem a szegényeken, ezért őszintén arra vágytam, hogy segíthessek rajtuk. Számos szociális programot szerveztem, köztük olyat is, amelynek keretében segítséget kaptak a haldokló betegek, akiknek nem volt családjuk. A bevándorlók gyermekeinek oktatására is indítottam programot. Azonkívül munkát és lakást kerestem a szegényeknek, és részt vettem annak megszervezésében, hogy a rászorulók orvosi ellátáshoz jussanak. Megpróbáltam az egyház vallási elveivel összhangban élni az életemet.

Egyetértettem a katolikus teológiával, például az egyház olyan tanításaival, mint a Háromság, a lélek halhatatlansága és az ember örökkévaló jövőjével kapcsolatos katolikus elképzelés. Akkoriban a katolikus teológia már helyt adott annak a nézetnek, hogy el kell fogadni más vallásokat, és a vallásoknak egymás mellett kell létezniük.

Bizonyos dolgok zavarni kezdenek

De voltak olyan gyakorlatok a katolikus egyházban, amelyek zavartak. Például a keresztelő és a bérmálás előtt a szülőktől és a gyermekektől elvárták, hogy tanuljanak arról, amit ezek jelentenek. Ám a legtöbben nem jártak az órákra, és akik jelen voltak, azok sem nagyon erőltették meg magukat a tanulással. Sőt, némelyek, akiket az egyik egyházközségben nem akartak elfogadni keresztelésre vagy bérmálásra, azok egyszerűen átmentek egy másikba, hogy ott legyenek túl ezeken a szertartásokon. Úgy éreztem, ez nem más, mint képmutatás.

Időnként megkérdeztem magamtól és apácatársaimtól, hogy nem az evangéliumot kellene-e prédikálnunk, ahelyett hogy mindenféle mással foglalkozunk. A többiek erre azt mondták, hogy a jótetteinkkel prédikálunk.

Amellett nehezen tudtam elhinni, hogy el kell mennem egy paphoz, hogy megvalljam a bűneimet. Magamban arra a következtetésre jutottam, hogy az ilyen személyes ügyeimet meg tudom beszélni Istennel. Azt is nehezemre esett elfogadni, hogy betanult imákat kell ismételgetni, és nem tudtam hinni abban, hogy a pápa tévedhetetlen. Arra gondoltam, hogy ezekben a kérdésekben meglesz a magam véleménye, és közben ugyanúgy folytatom a vallásom gyakorlását, mint addig.

Bibliai ismeretre vágyom

Mindig is mélységesen tiszteltem a Bibliát, és vágytam rá, hogy megismerjem. Amikor döntések előtt álltam, vagy úgy éreztem, hogy szükségem van Isten támogatására, akkor elővettem a Bibliát, és olvastam belőle. A zárdában soha nem tanulmányoztuk, de azért én magánszorgalomból olvasgattam. Mindig nagy hatással volt rám Jehova Isten kijelentése, mely az Ézsaiás 43:10–12-ben van feljegyezve: „Ti vagytok az én tanuim.” De akkor még nem értettem pontosan, hogy mit is jelentenek ezek a szavak.

Amikor az 1960-as évek közepén egyetemre jártam Rómában, négyéves teológiai képzést kaptam, amelyet a Vatikán szervezett. A Biblia azonban nem volt a tankönyveink között. Aostába való visszatérésem után számos ökumenikus  konferencián vettem részt, olyanokon is, amelyeket felekezetközi és nem katolikus szervezetek támogattak. Ez még inkább felkeltette az érdeklődésemet a Biblia tanításai iránt. Olyan nagy zűrzavar uralkodott azon csoportok között, amelyek azt állították, hogy a Bibliát tanítják!

Jobban megismerem a Bibliát

1982-ben egy Jehova Tanúja járt a felé a központ felé, ahol szociális munkát végeztem, és megpróbált beszélgetni velem a Bibliáról. Nagyon sok dolgom volt, de érdekelt a lehetőség, hogy tanulhatok a Bibliáról. Ezért azt mondtam neki, hogy jöjjön el az iskolámhoz, és ha éppen lyukas órám van, beszélgethetünk.

Az asszony el is jött, de egyáltalán nem volt lyukas órám. Később az édesanyám megtudta, hogy rákos, ezért szabadságot vettem ki, hogy segítsek neki. Miután 1983 áprilisában meghalt, visszamentem dolgozni, de akkorra megszakadt a kapcsolatom a Tanúkkal. Ám nem sokkal később egy másik Tanú, aki körülbelül 25 éves volt, meglátogatott, hogy a Bibliáról beszélgessen velem. Már egy ideje olvastam a Jelenések könyvét, ezért megkérdeztem tőle, hogy kik tartoznak a 144 000-be, akikről a Jelenések 14. fejezete ír.

Azt tanultam, hogy minden jó ember a mennybe jut, ezért nem láttam logikát abban, hogy ez a 144 000 látszólag el van különítve a többiektől a mennyben. Azon töprengtem, hogy kik ők, és mit csinálnak. Állandóan ezeken a kérdéseken rágódtam. A Tanú újra meg újra felkeresett, de soha nem sikerült beszélgetnünk, mert annyira elfoglalt voltam, vagy nem is tartózkodtam otthon.

Végül átadta a címemet Marcónak, aki vén volt a gyülekezetében. 1985 februárjában Marco végre megtalált. Csak néhány percig volt ott, mivel nem értem rá, de megbeszéltünk egy időpontot, amikor találkozhatunk. Később a feleségével, Linával rendszeresen eljöttek hozzám, és segítettek nekem, hogy megértsem a Bibliát. Rövidesen láttam, hogy az olyan katolikus alaptanítások, mint a Háromság, a lélek halhatatlansága és a pokoltűz, egyszerűen nem a Biblián alapulnak.

Kezdek összejövetelekre járni

Amikor először elmentem Jehova Tanúi összejövetelére a Királyság-terembe, azonnal feltűnt, hogy egészen másképp zajlik minden, mint a katolikus templomban. Mindenki énekelt, nemcsak egy kórus. A jelenlevők magán az összejövetelen is közreműködtek. Azt is kezdtem felfogni, hogy az egész szervezet testvérekből és testvérnőkből áll, akik mindannyian őszintén törődnek egymással. Mindez mély benyomást tett rám.

Akkoriban apácaruhában jártam az összejövetelekre. Némelyek arcára kiült a meghatottság, hogy egy apácát láthatnak a Királyság-teremben. Örömet és megelégedést éreztem, mert egy nagy család szeretete vett körül. A tanulmányozás során felismertem, hogy sok olyan elv, amelyre az életemet felépítettem, nincs összhangban Isten Szavával. Például a Biblia sehol sem említi, hogy Isten szolgáinak különleges öltözéket kellene viselniük. Az egyházi hierarchia és pompa merőben más volt, mint az, amit a Biblia tanít az alázatos vénekről, akik vállalják a vezetést a gyülekezetben.

Úgy éreztem, mintha futóhomokon járnék, és nem lenne szilárd talaj a lábam alatt. Képtelenségnek tűnt, hogy 24 évig tévedésben éltem. Mégis egyértelmű volt nekem, hogy most a Biblia igazságát tanulom. Megrémültem a gondolattól, hogy 44 évesen kezdhetem elölről az egész életemet. De hogyan is járhatnék ezután becsukott szemmel, ha egyszer már tudom, mit tanít a Biblia?

Fontos döntést hozok

Tudtam, hogy ha otthagyom a zárdát, nincstelen leszek. De eszembe jutottak Dávid szavai, melyek szerint az igaz soha nem lesz „elhagyottá . . . , a magzatja pedig kenyérkéregetővé” (Zsoltárok 37:25). Tisztában voltam vele, hogy anyagilag nem leszek annyira biztonságban, de Istenben bíztam, és ezt mondtam magamban: „Mitől is kellene félnem?”

A családom azt hitte, megbolondultam. Noha bántott a dolog, felidéztem Jézus szavait, melyek szerint aki jobban szereti az apját vagy anyját, mint őt, az nem méltó őhozzá (Máté 10:37).  A Tanúk apró megnyilvánulásai azonban bátorságot és erőt öntöttek belém. Ha megláttak az utcán apácaruhában, mindig odajöttek köszönni. Ettől még közelebb éreztem magam a testvérekhez, és mintha már a családjukhoz tartoztam volna.

Végül odamentem a főnöknőhöz, és elmagyaráztam, hogy miért döntöttem a zárda elhagyása mellett. Noha felajánlottam, hogy a Biblia alapján indoklom az elhatározásomat, nem volt hajlandó végighallgatni, és ezt mondta: „Ha bármit meg szeretnék érteni, ami a Bibliában van, majd beszélek egy bibliaszakértővel!”

A katolikus egyház döbbenten fogadta a döntésemet. Azzal vádoltak, hogy erkölcstelen vagyok, és elment az eszem. De akik ismertek, azok tudták, hogy e vádak hamisak. A munkatársaim nem egyformán reagáltak. Némelyek bátor lépésnek tartották, hogy elmegyek. Mások elszomorodtak, mert azt gondolták, hogy rossz irányba tartok. Volt, aki még sajnált is.

1985. július 4-én kiléptem a katolikus egyházból. A Tanúk tudták, hogyan bántak korábban másokkal, akik hasonló cipőben jártak, mint én, ezért körülbelül egy hónapig rejtegettek, aggódva a biztonságomért. Autóval elvittek az összejövetelekre, a végén pedig hazavittek. Igyekeztem észrevétlen maradni, amíg lecsillapodtak a kedélyek. Azután 1985. augusztus 1-jén először mentem el a szolgálatba Jehova Tanúival.

Még akkor augusztusban részt vettem Jehova Tanúi kerületkongresszusán. A hírközlő eszközök kiszimatolták, hogy otthagytam az egyházat, és leközölték a velem történteket. A helyi televízió és az újság annyira rendkívülinek találta, amit tettem, hogy amikor 1985. december 14-én végre megkeresztelkedtem, újra beszámoltak róla, hogy mindenkinek a tudomására hozzák.

A zárda elhagyásakor szó szerint semmim sem volt. Nem volt se munkám, se lakásom, és semmilyen járadékom. Úgy egy éven át egy rokkant asszonyról viseltem gondot, ez volt a munkám. 1986 júliusában elkezdtem az úttörőszolgálatot, ahogy Jehova Tanúinál a teljes idejű szolgálatot nevezik. Egy újonnan megalakult, kis gyülekezet  területére költöztem. Ott magánnyelvórákat adtam, és más tárgyakat is oktattam, így hasznát vettem az iskolai végzettségemnek. Az időbeosztásom tehát rugalmas volt.

Szolgálatom külföldön

Ahogy megismertem a Biblia igazságát, szerettem volna minél több emberrel megosztani. Mivel beszéltem franciául, arra gondoltam, hogy valamelyik afrikai országban szolgálhatnék, ahol franciául beszélnek. De 1992-ben Jehova Tanúit törvényesen elismerték a közeli Albániában. Annak az évnek a végén olasz úttörők egy kis csoportja kinevezést kapott Albániába. Közöttük volt Mario és Cristina Fazio is, akik a mi gyülekezetünkbe jártak. Meghívtak, hogy látogassam meg őket, és fontoljam meg, hogy nem tudnék-e Albániában szolgálni. Gondos mérlegelés és imádkozás után 52 évesen újból feladtam viszonylagos biztonságomat, hogy teljesen más körülmények között éljek.

Ez 1993 márciusában történt. Megérkezésem pillanatában már láttam, hogy bár földrajzilag nem vagyok távol a szülőföldemtől, ez mégis egy másik világ. Az emberek mindenhová gyalog jártak, és albánul beszéltek, amiből egy szót sem értettem. Az országban óriási változások voltak folyamatban, politikai rendszerváltás történt. Az emberek azonban szomjaztak a bibliai igazságra, és szerettek olvasni meg tanulmányozni. A bibliatanulmányozók gyorsan fejlődtek szellemileg, ami jóleső érzéssel töltött el, és segített, hogy hozzászokjak az új környezethez.

Amikor 1993-ban megérkeztem Tiranába, a fővárosba, csak egyetlen gyülekezet volt Albániában, és valamivel több mint 100 Tanú élt szétszórva az ország területén. Abban a hónapban az első tiranai különleges kongresszusi napon 585-en voltak jelen, és 42-en keresztelkedtek meg. Jóllehet semmit sem értettem, megható volt hallgatni a Tanúk énekét, és látni, hogy mennyire figyelnek. Áprilisban Jézus Krisztus halálának az emlékünnepén 1318-an vettek részt! A keresztényi tevékenység azóta is szépen halad előre Albániában.

Volt, hogy lenéztem Tiranára harmadik emeleti erkélyemről, és azon tűnődtem, hogy mikor fogunk eljutni ehhez a sok emberhez. Jehova Istennek gondja volt erre. Most Jehova Tanúinak 23 gyülekezete van ebben a városban. Az egész országban 68 gyülekezet és 22 csoport működik, melyeket 2846 Tanú támogat. Ekkora növekedés csupán néhány év alatt! És 2002-ben 12 795-en vettek részt az Emlékünnepen!

Az utóbbi tíz év alatt, melyet Albániában töltöttem, kiváltságom volt legalább 40 embernek segíteni, hogy eljusson a megkeresztelkedésig. Többen közülük ugyancsak úttörők lettek, vagy a teljes idejű szolgálat valamely más ágában tevékenykednek. Az évek során hatszor bíztak meg olasz úttörőket azzal, hogy segítsenek az Albániában folyó munka végzésében. Minden csoport egy három hónapos nyelvtanfolyamon vett részt, és az utolsó négy csoport tanítására engem kértek meg.

Mikor a barátaim megtudták, hogy ki akarok lépni az egyházból, rendkívül indulatosan fogadták a hírt. Az évek múlásával azonban megszelídültek, mivel látják, hogy nyugodt, békés életet élek. Örömömre szolgál, hogy a családom tagjai, beleértve egy 93 éves nagynénémet, aki még most is apáca, sokkal jobban támogatnak.

Amióta megismertem Jehovát, ő mindig gondot viselt rólam, bármilyen körülmények között voltam is. Megmutatta a szervezetéhez vezető utat. Visszatekintve emlékszem, mennyire vágytam rá, hogy segítsek a szegényeken, a hátrányos helyzetűeken és a nincsteleneken, valamint arra, hogy teljesen elmélyedjek Isten szolgálatában. Ezért hálát adok Jehovának, mert neki köszönhetem, hogy csillapult szellemi szomjúságom.

[Kép a 21. oldalon]

Egy albán család, amellyel tanulmányoztam a Bibliát. Tizenegyen keresztelkedtek meg közülük

[Kép a 21. oldalon]

Ezekkel az asszonyokkal én tanulmányoztam a Bibliát Albániában; most a legtöbbjük teljes idejű szolga