Hajdanán óriások barangoltak Európában

AZ ÉBREDJETEK! OLASZORSZÁGI ÍRÓJÁTÓL

RÓMÁBAN 1932-ben útépítő munkások a Colosseum közelében ástak, amikor az egyikük munkaeszköze kemény tárgynak ütközött. Kiderült, hogy egy elefánt agyara és koponyája volt. Az, hogy ilyesmire bukkannak, nem egyedi eset. Az évek során mintegy 140 elefánt-ősmaradványt (fosszíliát) találtak Rómában és annak környékén. Az első megerősített esetre a XVII. században volt példa.

Ezekről a csontokról az emberek azt gondolták, hogy vagy az ókori Rómába importált elefántoké, vagy azoké az elefántoké, melyeket a karthágói hadvezér, Hannibál vitt Itáliába. G. B. Pianciani, XIX. századi pap és a természettudományok viterbói professzora, kétségbe vonta ezeket a feltételezéseket. Mivel a csontok többségét hordalékos üledékben találták, ő azt a következtetést vonta le, hogy ezek  máshol elpusztult állatok csontjai, és vízáradat hozta őket az új helyükre.

Az Olaszországban előkerült elefánt-ősmaradványok közül sok nem olyan elefántoké, melyeket ma ismerünk, hanem inkább egy kihalt fajé, az Elephas antiquusé, vagyis az őselefánté. (Lásd a 15. oldalon.) Ennek a teremtménynek majdnem egyenes agyarai voltak, marmagassága mintegy 5 méter volt, így körülbelül 2 méterrel magasabbra nőtt, mint mai megfelelői.

Mennyire voltak gyakoriak ezek az óriások? Az ősmaradványok tanúsága szerint egykor egész Európát bebarangolták, beleértve Angliát is, akárcsak közeli rokonaik, a mamutok. Sőt, az elefánt-ősmaradványok nem mindig elszigetelten fordulnak elő, hanem fosszilrétegekben, melyekben számtalan más faj maradványa is fellelhető, egyes természetes ellenségüké is.

A hiénáktól a vízilovakig

Közép-Olaszország egyik területén, Lazióban – mely Rómát is magában foglalja –, olyan ősmaradványokat találtak, melyek azt sejtetik, hogy egykor inkább Afrika éghajlatához hasonló klíma volt azon a vidéken, ugyanis valamikor vízilovak, gazellák, sőt nagymacskák barangoltak arrafelé. Mi több, Róma kellős közepén találtak rá egy macskaféle fosszíliájára, amelyet Monte Sacró-i leopárdnak neveznek. A városon kívül a polledrarai üledéknél több mint 9000 ősmaradvány került a felszínre, és ezek sokféle állat létezéséről tanúskodnak: az őselefántokról, bölényekről, szarvasokról, berbermajmokról, orrszarvúkról és őstulkokról,  vagyis olyan nagy testű marhákról, melyek már úgy négy évszázaddal ezelőtt kihaltak. A helyszínen létesített múzeumban a látogatók gyaloghídszerű építményről tekinthetik meg a maradványokat, melyek ugyanúgy helyezkednek el, ahogy eredetileg rájuk találtak. (Lásd a 16. oldalon.)

A szicíliai Palermo közelében egy barlang tele volt több tonna maradvánnyal, például szarvasok, marhák, elefántok és különböző korú vízilovak fosszilizálódott csontjaival. Még egy magzati állapotban lévő víziló maradványa is volt köztük. Ráadásul a fosszíliákból 20 tonna piacra is került a hely megtalálása utáni hat hónapon belül!

Dél-Angliában J. Manson Valentine paleontológus olyan fosszilrétegekre bukkant, melyekben tömegesen fordulnak elő az előbb nevezett állatok közül soknak, továbbá hiénáknak és jegesmedvéknek a szilánkosan törött csontjai. Mi adhat magyarázatot arra, hogy ennyire eltérő helyeken találtak ilyen nagy kiterjedésű fosszilrétegeket?

Néhány tudós úgy véli, hogy az állatok olyan körülmények között pusztultak el, melyek összeegyeztethetők egy természeti katasztrófával. De bármi legyen is az oka ennek a tömeges kipusztulásnak, a hatása mindenesetre óriási területen érezhető volt: egész Európában, Szibériában és Alaszkában.

Az ősmaradványok tanúságának köszönhetően magunk elé tudunk képzelni egy olyan világot, mely meglehetősen más volt, mint az általunk ismert. Igen, ha csak Olaszországot vesszük, és eléggé visszamegyünk az időben, könnyen azt gondolhatnánk, hogy Afrika vadonjaiban járunk.

[Kiemelt rész a 17. oldalon]

MI IS AZ AZ ŐSMARADVÁNY?

Egy ősmaradvány (fosszília) első látásra úgy nézhet ki, mint egy normális csont. Pedig valójában a fosszilizációnak nevezett kémiai átalakulás eredménye, mely még azelőtt játszódik le, hogy az állati tetem maradványai felbomlanak.

A fosszilizáció egyik gyakori formája az ásványosodás (mineralizáció). E folyamat során az eredeti szerves anyagok teljesen vagy részben olyan ásványokká alakulnak, amelyek a nedves üledékes lerakódásban vannak jelen. Így ahhoz, hogy a fosszilizáció végbemenjen, sajátos körülményekre van szükség. Ilyenek egyebek mellett a bőséges üledék jelenléte, az, hogy a maradványokat gyorsan lepje el az üledék, és hogy ellenálljanak a bomlásnak. Rendes körülmények között egy állati tetem – amennyiben másik állat nem eszi meg – baktériumok, valamint fizikai és kémiai tényezők, például szél és víz, hatására semmisül meg. A fosszilizáció ennélfogva nagyon ritka.

[Kiemelt rész/kép a 17. oldalon]

MAMUTOK AZ ÉSZAKI FÉLTEKÉN

Az ősmaradványok tanúsága szerint a gyapjas vagy szibériai mamutok óriási területet barangoltak be, mely felölelte Ázsiát, Európát és Észak-Amerikát. Úgy tűnik, hogy Európában Olaszország volt a legdélibb terület, ahová ezek az állatok elkószáltak.

A gyapjas mamutnak, mely körülbelül ugyanakkora volt, mint a mai indiai elefánt, 50 centiméter hosszú szőre volt, és a hímeket hosszú, íves agyarak díszítették, amelyek akár 5 méteresre is megnőhettek. Különösen sok mamutcsontot találtak Szibériában – igazából annyira sokat, hogy a középkortól kezdve Kínába és Európába is szállítottak belőle.

[Forrásjelzés]

Photo courtesy of the Royal BC Museum

[Kép a 16–17. oldalon]

A polledrarai üledék az ősmaradványokkal

[Forrásjelzés]

Soprintendenza Archeologica di Roma

[Képek forrásának jelzése a 15. oldalon]

Fent: Museo di Paleontologia dell’Università degli Studi “La Sapienza” di Roma; lent: © Comune di Roma - Sovraintendenza Beni Culturali (SBCAS; fald. 90, fasc. 4, n. inv. 19249)