Megmenekültem a haláltól, és rátaláltam az életre

Szam Tan elmondása alapján

Miközben körülbelül 2000 kambodzsaival együtt menekültünk a szülőföldünkről, a családom és én végül elértük a határfolyót, melyen túl már Thaiföld van. Valahogy sikerült bepréselnünk magunkat az egyik ladikba, mely biztonságos helyre szállította az embereket. Ám alighogy eltávolodott az utolsó csónak is a parttól, feltűntek a Vörös Khmer katonái és ránk lőttek.

NAGY megkönnyebbülésünkre mindannyian biztonságban átjutottunk a túloldalra, Thaiföldre. Mindenki boldog volt, kivéve minket, hiszen nem volt velünk édesapám és a nagybátyám, akiket néhány hónappal korábban elszakítottak tőlünk. Édesanyám csak ült és sírt. De mielőtt folytatnám a történetet, hadd meséljek a múltamról.

A gyerekkorom és a buddhizmus

1960-ban születtem Kambodzsában, majd született még egy öcsém és egy húgom is. Amikor 9 éves voltam, a szüleimmel úgy döntöttünk, hogy az lenne a legjobb, ha buddhista templomi szolgálatot vállalnék. Ez nem volt szokatlan a fiúk körében. A szerzeteseknek körülbelül reggel hatkor kezdődik a napjuk, amikor is elhagyják a templomot, és házról házra járva ennivalót gyűjtenek. Nehezemre esett élelmet kérni némelyik házigazdától, mert látszott rajtuk, hogy nagyon szegények. Ezután mi, fiatal szerzetesek elkészítettük és felszolgáltuk az ételt az idősebb szerzeteseknek, mi pedig utánuk ettünk.

Este hatkor az idősebb szerzetesek összegyűltek imára, és olyan nyelven imádkoztak, melyet nagyon kevesen értettek, ha egyáltalán értette valaki. Két év elteltével úgynevezett kisszerzetes lettem, és élvezhettem néhány olyan kiváltságot, mely az idősebb szerzeteseknek jár. Azt is megengedték, hogy imát mondjak velük. Mind ez idő alatt azt hittem, hogy a buddhizmus az egyetlen vallás a világon.

Menekülés Kambodzsából

Nem nyújtott megelégedést a templomi élet, ezért 14 éves koromban hazaköltöztem. Nem sokkal ezután egy politikai vezető, Pol Pot jutott hatalomra. Az általa vezetett Vörös Khmer mozgalom – mely 1975 és 1979 között volt uralmon – minden városlakót arra kényszerített, hogy vidékre költözzön. Többek között így akarták Kambodzsát kommunista állammá tenni. A mi családunkat is áttelepítették. Később Pol Pot emberei elhurcolták édesapámat és a nagybátyámat. Soha többé nem láttuk őket. A Vörös Khmer idején majdnem 1,7 millió kambodzsai halt meg: sokakat az úgynevezett vérmezőkön végeztek ki; volt, akit agyondolgoztattak; másokkal pedig betegség vagy éhínség végzett.

Ezek az állapotok arra kényszerítették a bevezetőben említett 2000 embert, köztük minket is, hogy nekivágjanak a thaiföldi határig tartó, háromnapos, veszélyes útnak, mely hegyes vidékeken vezetett át. Mindannyian biztonságban megérkeztünk, beleértve azt a kisfiút is, aki útközben született. A legtöbbünknél volt pénz, de végül eldobtuk, mivel abban az időben a kambodzsai pénz gyakorlatilag semmit nem ért Thaiföldön.

 Az élet Thaiföldön

A családom a thaiföldi rokonokhoz költözött, és én halászként dolgoztam. A hajónk gyakran merészkedett kambodzsai vizekre, melyek gazdagabbak voltak ugyan halban, de ott a Vörös Khmer hajói is járőröztek. Ha elkaptak volna minket, nemcsak a hajónkat vesztettük volna el, hanem az életünket is. Az igazat megvallva, két alkalommal csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekültünk. Mások azonban nem voltak ilyen szerencsések, köztük a szomszédom sem, akit elfogtak és lefejeztek. Bár nagyon megrázott a halála, továbbra is halásztam kambodzsai vizeken, hiszen ha nem tettem volna, akkor a családom éhezett volna.

Mivel aggódtam a családom és saját magam miatt is, úgy döntöttem, hogy egy thaiföldi menekülttáborban fogok élni, és bevándorlási kérelmet fogok benyújtani egy másik országba, hogy aztán onnan küldjek pénzt a családomnak. Amikor ezt elmondtam a rokonaimnak, ők nagyon ellenezték, de én hajthatatlan voltam.

A menekülttáborban találkoztam angolul beszélő látogatókkal, akik azt mondták, hogy ők keresztények. Lerombolták az abba vetett hitemet, hogy a buddhizmus az egyetlen vallás. Újdonsült barátommal, Teng Hann-nal együtt összejártunk a „keresztényekkel”, akik megmutatták nekünk a Bibliát, és adtak ennivalót. Egy évig éltem a táborban, és kérvényeztem, hogy bevándorolhassak Új-Zélandra.

Új élet Új-Zélandon

A kérvényemet 1979 májusában elfogadták, és nem sokkal később egy aucklandi menekülttáborban találtam magam. Egy kedves pártfogó elintézte, hogy egy wellingtoni gyárban dolgozhassak. Ott keményen dolgoztam, és ígéretemhez hűen pénzt küldtem haza.

Többet szerettem volna megtudni a kereszténységről, ezért két protestáns templomba is eljártam. Ám csak keveset beszéltek a Bibliáról. Mivel helyesen akartam imádkozni, egy barátom megtanította nekem azt az imát, melyet általában az Úr imájának vagy miatyánknak neveznek (Máté 6:9–13). De senki sem magyarázta el, hogy pontosan mit jelent ez az ima. Így hát éppúgy, mint a buddhista imákat, ezt is csak ismételgettem, de nem értettem.

Boldogtalan házasság

1981-ben megházasodtam. Körülbelül egy évvel később a feleségemmel együtt megkeresztelkedtünk. A lelkész vizet hintett a fejünkre. Ekkor már volt két állásom, egy szép otthonom, és kényelmesen éltem; mindezt soha nem élvezhettem Kambodzsában. Mégsem voltam boldog. A házasságomban nehézségek adódtak, és ezen a templomba járás nemigen segített, és persze az életvitelem sem, hiszen szerencsejátékot űztem, dohányoztam, mértéktelenül ittam, és nőkhöz jártam. Ám bántott a lelkiismeret, és komoly kétségeim támadtak afelől, hogy a mennybe juthatok-e, ahová – ahogy tanították nekem – minden jó ember kerül a halála után.

Megszerveztem, hogy édesanyám és a húgom Új-Zélandra költözzön; 1987-ben érkeztek meg, és egy ideig velünk éltek. Amikor elkötöztek, én is velük mentem a feleségem nélkül, és együtt laktunk Aucklandben.

Végre megismerem a Bibliát

Egyszer, amikor kijöttem az egyik barátomtól, találkoztam két férfival, akik házról házra jártak. Az egyikük, Bill ezt kérdezte tőlem:

– Miben hisz, hová fog kerülni, ha meghal?

– A mennybe – válaszoltam.

Ezután megmutatta nekem a Bibliából, hogy csupán 144 000-en mennek az égbe, ahol királyokként fognak uralkodni a föld felett. Azt is elmondta, hogy istenfélő emberek milliói fogják lakni a földet, és paradicsommá fogják alakítani (Jelenések 5:9, 10; 14:1, 4; 21:3, 4). Eleinte dühös voltam e miatt a tanítás miatt, mivel ellentmondott annak, amit korábban tanultam. Legbelül azonban nagy hatással volt rám az, hogy ez a két férfi milyen jól ismeri a Bibliát, és hogy milyen nyugodtak maradtak. Sajnáltam, hogy nem kérdeztem meg, hogy milyen valláshoz tartoznak.

Néhány héttel később meglátogattam egy barátomat, akinek a gyermekei tanulmányozták a Bibliát egy házaspárral, Dickkel és Stephanie-val. A tanulmányozáshoz a Mindörökké örvendj az életnek a földön! című füzetet használták. Elkezdtem olvasni, és nagyon logikusnak találtam. Azt is megtudtam, hogy a házaspár Jehova Tanúja. Rádöbbentem, hogy biztos, hogy az a két férfi is  Tanú volt, akikkel nemrégiben találkoztam, hiszen ugyanazt mondták, mint amit a füzetben olvastam.

Égtem a vágytól, hogy többet tudjak meg, ezért meghívtam magamhoz Dicket és Stephanie-t, és bibliai kérdésekkel árasztottam el őket. Később Stephanie megkérdezte, hogy tudom-e, mi Isten neve. Megmutatta a Zsoltárok 83:18-at, mely ezt írja: „hogy megtudják az emberek, hogy te, akinek neve Jehova, egymagad vagy a Legfelségesebb az egész föld felett.” Ez az írásszöveg megérintette a szívemet, és elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a Bibliát. La, egy laoszi lány, akivel együtt éltem ekkor, csatlakozott a tanulmányozáshoz. Eközben anyagilag támogattam az öcsémet és a feleségét. Miután megérkeztek Új-Zélandra, ők is elkezdték tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal.

Röviddel ezután abba kellett hagynunk a tanulmányozást, mert La és én egy munka miatt Ausztráliába költöztünk. Bár a pénzszerzésre koncentráltunk, kezdett hiányozni a bibliatanulmányozás. Ezért egyik este buzgón kértük Jehovát, hogy vezessen minket a népéhez.

Válasz az imánkra

Néhány nappal később két Tanú állt az ajtóban, amikor hazaértem a vásárlásból. Hálát adtam magamban Jehovának, és ismét elkezdtük a tanulmányozást. A keresztény összejövetelekre is eljártunk a helyi Királyság-terembe. Ám hamarosan rájöttem, csak úgy nyerhetem el Isten tetszését, ha jó néhány változtatást teszek az életemben. Ezért felhagytam a rossz szokásaimmal, és levágattam a hosszú hajamat. A régi ismerőseim kötözködtek velem, de tudtam uralkodni magamon. A családi állapotomat is rendeznem kellett, mivel La és én nem voltunk házasok, és a feleségemtől sem váltam el törvényesen. Így 1990-ben visszatértünk Új-Zélandra.

Azonnal felhívtuk Dicket és Stephanie-t. „Szam, már azt hittük, hogy eltüntetek!” – kiáltott fel Stephanie. Újra elkezdtük velük a tanulmányozást, és mihelyt kimondták a válást, La és én összeházasodtunk Isten előtti tiszta lelkiismerettel. Új-Zélandon maradtunk, és megkeresztelkedtünk annak jelképeként, hogy átadtuk az életünket Istennek. Mivel vágytam rá, hogy megosszam másokkal, amit tanultam, számos kambodzsai és thai emberrel tanulmányoztam a Bibliát, akik Aucklandben és a környékén éltek.

Visszatérünk Ausztráliába

1996 májusában La és én visszatértünk Ausztráliába, és Észak-Queenslandben, egy Cairns nevű helységben telepedtünk le. Az a kiváltságom, hogy megszervezzem a környéken élő kambodzsai, laoszi és thai embereket érintő prédikálómunkát.

Nem tudok eléggé hálát adni Jehovának az áldásaiért, például a csodálatos feleségemért és három fiamért, Danielért, Michaelért és Benjaminért. Azért is nagyon hálás vagyok, mert az édesanyám, a testvéreim, az anyósom és Teng Hann barátom, akit a thai táborból ismerek, szintén elfogadta a Biblia igazságát. A családommal együtt még mindig szomorkodunk édesapám és a nagybátyám miatt, de nem vagyunk elkeseredve. Tudjuk, hogy a feltámadás által Isten teljesen helyre fogja állítani a múltbeli igazságtalanságok következményeit, és azok „észbe sem jutnak, és fel sem ötlenek senkinek a szívében” (Ézsaiás 65:17; Cselekedetek 24:15).

Néhány évvel ezelőtt Jehova Tanúi egyik kongresszusán megláttam egy ismerős arcot. Bill volt az, aki sok évvel azelőtt megszólított.

– Emlékszel rám? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta. – Évekkel ezelőtt Új-Zélandon találkoztunk, és elmondtam neked, hogy csupán 144 000-en mennek az égbe.

Oly sok év után Bill nem felejtett el. Ekkor már testvérekként megöleltük egymást, és felelevenítettük az emlékeinket.

[Kép forrásának jelzése a 21. oldalon]

Háttér: AFP/​Getty Images