Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

I. Erzsébet uralma – Valóban aranykor volt?

I. Erzsébet uralma – Valóban aranykor volt?

I. Erzsébet uralma – Valóban aranykor volt?

MÁR életében híressé vált. Dicsőségét írók, költők, színdarabírók és modern filmkészítők is megörökítették. Az utóbbi években rengeteg könyv és kiállítás készült róla. Egy nemzetközi közvélemény kutatás szerint a tíz legnagyobb brit közé sorolják. Ő volt I. Erzsébet, Anglia királynője.

Vajon miért keltette fel újra és újra az emberek figyelmét ez az uralkodó, akit az ő idejében úgy neveztek, hogy Szűz Királynő vagy Jó Bess Királynő? Valóban aranykor volt az uralma?

Sok gondot hagytak rá

Tudor Erzsébet 1533-ban született. Apja, VIII. Henrik, aki kétségbeesetten szeretett volna fiúörököst, szomorúan vette tudomásul a lánya születését. Erzsébet édesanyja, Boleyn Anna, aki VIII. Henrik második felesége volt, nem szült a királynak fiúgyermeket. VIII. Henrik, sokak szerint koholt vádak alapján, lefejeztette Boleyn Annát. Erzsébet akkor csupán kétéves volt.

VIII. Henrik korábban szakított a római pápával, és önmagát nevezte ki az angol egyház fejévé. Az 1547-ben bekövetkezett halála után kiskorú fia, VI. Edward egyházi tanácsadói azon fáradoztak, hogy Angliát valóban protestánssá tegyék. Edward mindössze hatévi uralkodás után meghalt, a nemzet pedig Erzsébet féltestvérének, I. Máriának a rövid, ám véres uralma alatt újra a római katolikus hithez fordult. * Mire Erzsébet 1558-ban 25 évesen trónra került, Angliát megosztotta a vallási viszálykodás, és az ország a csőd szélén állt. Anglia elvesztette a fennhatósága alá tartozó utolsó francia területet, és Spanyolország is komoly veszélyt jelentett.

Erzsébet először is hozzáértő tanácsadókkal vette körül magát, akik közül néhányan szinte végig mellette szolgáltak a 44 évig tartó uralma alatt. Elsőként a vallási feszültséget akarta megoldani. A National Maritime Museum szerint úgy döntött, „hogy visszaállítja a reformációt, és olyan anglikán egyházat hoz létre, amely sem nem katolikus, sem nem szélsőségesen protestáns”. Nem az egyház feje, hanem az egyház kormányzója lett, hogy megbékítse azokat, akik nem tudták elfogadni, hogy egy nő legyen az egyház feje. Majd a parlament elfogadta az egyöntetűségi törvényt, amely meghatározta az anglikán egyház hitnézeteit és szertartásait, bár bizonyos katolikus szertartásokat meghagyott. Ez a „középút” a legtöbb katolikusnak nem tetszett, és a sokkal radikálisabb protestánsoknak, a puritánoknak sem.

Erzsébetet egy másik, személyesebb jellegű gond is foglalkoztatta: Hogyan érheti el, hogy a nemzet, amely még mindig I. Mária borzalmas uralmának a következményeitől szenved, hű legyen hozzá, és tisztelje őt? Elhatározta, hogy előnyt kovácsol abból, hogy nő. Christopher Haigh történész megjegyzi: „Erzsébet a trónon a Szűz Királynő, az egyház szemében anya, nemesei előtt nagynéni, tanácsadóinak civakodó feleség, udvari embereinek pedig kacér asszony volt.” Sikerének az volt a titka, hogy mindig biztosította a népét a szeretetéről. Viszonzásképpen az emberek is szerették őt, illetve oly sokszor mondta nekik, hogy szeretik őt, hogy végül elhitték.

A parlament mindenáron azt akarta, hogy Erzsébet menjen férjhez, és hogy gondoskodjon protestáns trónörökösről. Egyik királyi kérő jött a másik után. Erzsébet hónapokig, sőt, sokszor évekig is érdeklődést színlelt, és húzta-halasztotta a házassági tárgyalásokat, majd amikor a politikai helyzet kedvező volt számára, visszautasította a kérőt.

Mivel Erzsébet vallási szempontból „mérsékelt” volt, összeesküvések célpontja lett. Például katolikus unokatestvére, Stuart Mária is a vesztére akart törni, akit a katolikus Európa I. Mária jogos örökösének tartott. Miután Stuart Máriát 1568-ban lemondatták a skót trónról, és arra kényszerült, hogy Angliába meneküljön, még nagyobb veszélyt jelentett Erzsébetre. Annak ellenére, hogy Stuart Mária házi őrizetben volt, rövid időn belül központi alakja lett azoknak az összeesküvéseknek, melyeket a katolikusok szőttek, hogy megdöntsék a protestáns királynő uralmát. Erzsébet azonban az unszolás ellenére sem volt hajlandó kivégeztetni törvényes uralkodótársát. 1570-ben V. Pius pápa kiadott egy bullát, amelyben kiátkozta Erzsébetet, és az alattvalóit felmentette az engedelmesség alól. A következő pápa, XIII. Gergely még tovább ment. Kijelentette, hogy Anglia lerohanása és a királynő erőszakos eltávolítása nem számít bűnnek. Amikor fény derült rá, hogy Anthony Babington meg akarja ölni Erzsébetet, és hogy Stuart Mária is belekeveredett az ügybe, Erzsébetnek cselekednie kellett. Döntenie kellett Mária felől, és végül 1587-ben, a parlament követelésére, jóváhagyta a kivégzését. A katolikus Európát, és különösen II. Fülöp spanyol királyt felbőszítették a történtek.

II. Fülöp bátor terve

II. Fülöp, aki akkoriban Európa leghatalmasabb uralkodója volt, azt akarta elérni, hogy Anglia maradjon katolikus. Ezért amikor Erzsébet királynő lett, Fülöp megkérte a kezét, ám ő nemet mondott. Akkor már évek óta angol kalózok fosztogatták a spanyol hajókat és kikötőket, veszélyeztetve ezzel a legnagyobb gyarmatosító birodalom hatalmát. Csak tetézte a bajt, hogy Erzsébet támogatta a hollandokat abban, hogy függetlenítsék magukat a spanyol uralomtól. Mária kivégzése volt az utolsó csepp a pohárban. A pápa ösztönzésére II. Fülöp eltervezte, hogy a több mint 130 hajóból álló spanyol Armada elhajózik Németalföldre, felvesz egy hatalmas szárazföldi sereget, majd átszeli a La Manche csatornát, és megtámadja Angliát. Mielőtt az egész flottát készenlétbe helyezték volna, angol kémek tudomást szereztek a tervről. Erzsébet elküldte Sir Francis Drake-et 30 hajóval a spanyolországi Cádiz kikötőjébe. Az angolok számos hajót a tenger fenekére küldtek, ami egy évvel késleltette az Armada útját.

Amikor 1588-ban az Armada végül kifutott, az angol hadiflotta már felkészülten várta. A spanyol hajóhadat támadások érték, mégis viszonylag kevés veszteséggel túljutott a La Manche csatornán, és lehorgonyzott a francia kikötővárosban, Calais-ban. A következő éjjel az angolok nyolc gyújtóhajót * futtattak neki a spanyol flottának. A spanyolok pánikba estek, és szétszóródtak. Kegyetlen harc vette kezdetét, ám a délnyugati szél elsodorta a spanyolokat Anglia partjaitól, majd a szél északi irányba, Skócia felé vitte őket. A Skócia és Írország nyugati partjainál tomboló viharokban a spanyol hajók fele odaveszett, a megmaradt sérült hajók pedig csak nagy nehezen jutottak haza.

Az „aranykor” kezdete

Erzsébet uralkodásának kezdetén Angliának nem voltak tengerentúli gyarmatai. Ezzel szemben Spanyolország óriási gazdagságra tett szert, mivel hatalmas területeket hódított meg Észak-, Közép- és Dél-Amerikában. Anglia is hódítani akart. Ezért merész kalandorok vágtak neki az óceánnak, hogy hírnévre tegyenek szert, szerencsét próbáljanak, és hogy Kínába és a Távol-Keletre vezető új kereskedelmi utakat fedezzenek fel. Sir Francis Drake volt az első tengerészkapitány, aki megkerülte a földet a saját hajójával. Miközben észak felé hajózott Dél-Amerika és Észak-Amerika nyugati partjai mentén, kincset szállító spanyol hajókat fosztott ki. Sir Walter Raleigh meg akarta törni a spanyolok Újvilág feletti egyeduralmát, ezért támogatta azt a törekvést, hogy gyarmatot hozzanak létre Észak-Amerika keleti partjainál. A területet, melyre jogot formált, Virginiának nevezte el, Anglia Szűz (angolul: virgin) Királynőjének tiszteletére. Bár kezdetben a gyarmatosításra tett kísérletek nem sikerültek, Anglia kedvet kapott az újabb próbálkozásokhoz. Amikor a „legyőzhetetlen Armada” vereséget szenvedett, Anglia nagyobb önbizalomra tett szert a hajózás területén. Ezenkívül Erzsébet a világ másik részén, Délkelet-Ázsiában új kereskedelmi vállalkozásokat támogatott. Minden adva volt ahhoz, hogy lefektessék a brit birodalom alapját, amelynek területe végül a föld nagy részére kiterjedt. *

Angliában eközben támogatták az oktatást. Új iskolák nyitották meg a kapuikat, így egyre több diáknak volt alkalma belekóstolni az irodalmi életbe. Az irodalom iránti nagy érdeklődés, és a nyomtatás területén elért fejlődés felvirágoztatta a kultúrát. William Shakespeare és más híres drámaírók is ebben az időszakban éltek. Csak úgy özönlöttek az emberek az újonnan megnyílt színházakba, hogy megtekintsék a drámaírók műveit. A költők fennkölt szonetteket írtak, a zeneszerzők pedig újszerű zenét komponáltak. Tehetséges művészek gyönyörű miniatűröket készítettek a királynőről és az udvari emberekről. Új bibliafordítások kerültek a templomokba és az emberek otthonaiba. Az aranykor azonban nem tartott sokáig.

Az aranykor alkonya

Erzsébet uralkodásának utolsó évei nagyon viszontagságosak voltak. Erzsébet túlélte bizalmas tanácsadóit, és haláluk után csupán néhány kiválasztott személynek adott kiváltságokat. Ez heves versengéshez vezetett az udvarban, sőt még egy lázadást is előidézett, amely végül nem járt sikerrel. Erzsébet királyságát ismét vallási megosztottság sújtotta. Mivel a katolikusok nem voltak hajlandók részt venni a protestáns istentiszteleteken, egyre hevesebben üldözték őket. Erzsébet uralmának a végére körülbelül 200 papot és laikust kivégeztek. Puritánokat is bebörtönöztek és kivégeztek. Írországban fellázadtak az angol uralom ellen, és a Spanyolországgal vívott háború is folytatódott. A termés négy egymást követő évenben rendkívül rossz volt, ezért nőtt a munkanélküliség. Egyre többen kényszerültek arra, hogy kolduljanak, és az emberek fellázadtak a magas élelmiszerárak miatt. Erzsébet elvesztette a népszerűségét. Anglia már nem szerette többé Szűz Királynőjét.

Erzsébet, az utolsó Tudor-házi uralkodó, lassanként elvesztette az életkedvét. 1603. március 24-én halt meg. A nemzet döbbenten fogadta a hírt, ám estére már örömtűzzel és utcai felvonulással üdvözölte az új uralkodót. Végre királyuk volt: VI. Jakab, Skócia uralkodója, Stuart Mária protestáns fia. Angliában I. Jakabként uralkodott, és megvalósította azt, amit Erzsébet nem tudott: egy személyben uralkodott két királyság fölött. A kezdeti derűlátás azonban hamar kiábrándultságba csapott át, és az emberek kezdték visszasírni a Jó Bess Királynő napjait.

Valóban aranykor volt?

A korabeli történetírók elismerően írtak Erzsébetről. William Camden, néhány évvel Erzsébet halála után, a fejlődés aranykorának nevezte a királynő uralmát, mely során arra ösztönözte a népet, hogy tegyék a nemzetet naggyá és dicsővé. Szavait évszázadokon át senki sem vonta kétségbe. A XIX. század vége felé Erzsébet hírneve még nagyobb lett, mivel neki tulajdonították a brit birodalom megszületését, mely akkorra már a föld egynegyedére kiterjedt.

Néhány mai történész nem beszél ennyire elismerően Erzsébet uralmáról. Egy könyv ezt írja: „Erzsébet olyan hírnévre tett szert a halála után, amely jóval túlszárnyalta azt, amit valójában megvalósított. Kétségtelen, hogy a propagandája . . . , hosszú élete, uralmának egybeesése a shakespeare-i korral, és az Armada feletti szerencsés győzelem annyira elvakított minket, hogy csatlakoztunk dicsőítéséhez, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy szép lassan engedte, hogy Anglia kormányozhatatlanná váljon” (The Oxford Illustrated History of Britain). Haigh, akit korábban idéztünk, elmagyarázza, miért írtak elismeréssel Erzsébetről a történetírók: „1603-ban Erzsébet egy ostoba, idős asszony volt az emberek szemében, akik reménykedve vártak egy Stuart-házból való királyra. De 1630-ra, amikor az emberek már csalódottan tekintettek vissza a Stuartok uralmára, Erzsébet a fejedelmi erény eszményképévé vált.”

Nem fér hozzá kétség, hogy Erzsébet egy kivételes nő volt a férfiak világában. Intelligens és határozott volt. Miniszterei segítségével kitűnően szerepelt a nyilvánosság előtt. A miniszterek a kulisszák mögül irányították a dolgokat: figyelmük kiterjedt a királynő beszédeire, nyilvános megjelenésére, ruháira és a róla készült portrékra. Céljuk az volt, hogy az emberek szemében csodálatra méltó kép alakuljon ki az angol királyságról és annak legendás aranykoráról.

[Lábjegyzetek]

^ 6. bek. Lásd a „Ma már bevallják, hogy vallási türelmetlenség volt” című cikket az Ébredjetek! 2000. április 8-ai számának 12–14. oldalán.

^ 13. bek. A gyújtóhajók olyan pusztítást okozó katonai hajók voltak, melyeket éghető és robbanóanyagokkal raktak meg, meggyújtottak, és nekifuttattak az ellenség hajóinak.

^ 15. bek. Lásd a „ John Dee és a brit birodalom” című kiemelt részt.

[Oldalidézet a 22. oldalon]

„Erzsébet olyan hírnévre tett szert a halála után, amely jóval túlszárnyalta azt, amit valójában megvalósított”

[Kiemelt rész/kép a 22. oldalon]

 JOHN DEE ÉS A BRIT BIRODALOM

Erzsébet a filozófusának nevezte John Deet (1527–1608/9). Ez a nagyra becsült matematikus, földrajztudós és csillagász nagy érdeklődést mutatott az asztrológia és az okkultizmus iránt. Tanácsot adott a királynőnek azzal kapcsolatban, hogy melyik nap lenne a legkedvezőbb a koronázásra, és a királyi udvarban gyakorolta a tudományait. Ő népszerűsítette a „brit birodalom” elnevezést. Arra biztatta Erzsébetet, hogy gondoljon úgy magára, mint egy olyan jövőbeli birodalom úrnőjére, amely a tengerek meghódításával, és új területek gyarmatosításával fog megszületni. E cél érdekében navigációs ismereteket tanított a felfedezőknek, és különösképpen azon törekvéseikben segítette őket, hogy északkeleti és északnyugati irányban átjárókat találjanak Kelet felé. Mindemellett támogatta az észak-amerikai kontinens gyarmatosításának terveit.

[Forrásjelzés]

Photograph taken by courtesy of the British Museum

[Képek a 20–21. oldalon]

A) A spanyol Armadának futtatott angol gyújtóhajók B) Sir Francis Drake C) Erzsébet királynő D) A Globe Színház E) William Shakespeare

[Forrásjelzések]

A) From the book The History of Protestantism (Vol. III); B) ORONOZ; C) From the book Heroes of the Reformation; D) From the book The Comprehensive History of England (Vol. II); E) Encyclopædia Britannica/​11th Edition (1911)

[Kép forrásának jelzése a 19. oldalon]

© The Bridgeman Art Library International