A vallás a felelős?

JONATHAN SWIFT lelkész és író a XVIII. század hajnalán ezt írta: „Már elegendő vallásunk van a gyűlölethez, de nincs elég ahhoz, hogy szeressük egymást.” Sokan amellett érvelnek, hogy a vallás valójában megosztja az embereket, nem pedig egyesíti őket. De nem mindenki ért egyet ezzel.

Például figyeld meg, milyen következtetésre jutott egy kutatókból álló csoport, melynek tagjai a Bradfordi Egyetem békekutató tanszékén dolgoznak. A csoportot a Brit Műsorszóró Társaság (BBC) azzal bízta meg, hogy keressen egyértelmű választ arra, hogy a vallás a békét vagy a viszálykodást mozdítja elő.

A kutatók az egyik tanulmányukban ezt írták: „Miután összevetettük a téma sok szakértője által készített történelmi elemzéseket, arra a következtetésre jutottunk, hogy az elmúlt 100 évben kevés igazi vallási háború volt.” A kutatócsoport elmagyarázta, hogy egyes háborúk „gyakran úgy lettek lefestve a médiában és más fórumokon, mintha a vallás körül forognának, vagy a hátterükben vallási különbözőségek állnának, de valójában nacionalizmus, területi viták vagy önvédelem miatt törtek ki”.

Sokan mások azonban azt mondják, hogy a papság a tetteivel – vagy éppen a hallgatásával – aktívan támogatott számos fegyveres konfliktust, vagy szemet hunyt felettük. Ezt a véleményt tükrözik az alábbi idézetek:

● „Úgy tűnik, a vallás szinte mindenütt kapcsolatban van az erőszakkal . . . Az utóbbi években vallási erőszak lángolt fel jobboldali keresztények között az Egyesült Államokban, indulatos muszlimok és zsidók között a Közel-Keleten, haragos hinduk és muszlimok között Ázsia déli részén, valamint törzsi vallások hívei között Afrikában és Indonéziában . . . Akik részt vettek ezekben a harcokban, abban bíztak, hogy a vallás politikai hovatartozást is nyújt majd nekik, és igazolja bosszúszomjas ideológiáikat” (Terror in the Mind of God—The Global Rise of Religious Violence).

● „Ironikus, hogy a legvallásosabb nemzetek gyakran a legnagyobb gonosztetteket követik el . . . A vallás elterjedése nem volt képes visszaszorítani a bűnözést . . . A bizonyítékok tehát egyértelműen arra mutatnak, hogy ha az ember biztonságos, rendezett, »civilizált« körülmények között szeretne élni, jobban teszi, ha messziről elkerüli a nagyon vallásos helyeket” (Holy Hatred).

● „A baptisták sokkal inkább a viszálykodásról ismertek, mintsem a béketeremtésről . . . Amikor [Amerikában] a XIX. században a rabszolgakérdés és más ügyek megosztották a felekezeteket, majd az egész nemzetet, a baptisták északon és délen egyaránt támogatták a háborús  törekvéseket. Azt hangoztatták, hogy ez egy igazságos keresztes hadjárat, és hogy Isten az ő oldalukon áll. A baptisták azokat a háborúkat is helyeselték, melyeket a nemzet Angliával (1812), Mexikóval (1845) és Spanyolországgal (1898) vívott. Az utóbbi kettőről azt állították, hogy főként azért vettek részt bennük, hogy »az elnyomott emberek végre vallásszabadságot élvezzenek, és új területek nyíljanak meg a misszionáriusok előtt«. Nem arról van szó, hogy a baptisták jobban szerettek háborúzni, mint békében élni, hanem arról, hogy ami a többségüket illeti, a konfliktus kitörése után támogatták a háborút, és részt vettek benne” (Review and Expositor—A Baptist Theological Journal).

● „A történészek szerint minden korban és a világ szinte minden nemzetében és kultúrájában megfigyelhető, hogy a háborúk hátterében rendszerint mindkét oldalon valamilyen vallási indíték volt. »Az istenek velünk vannak!« – ez az ősi kiáltás volt az egyik legrégibb és leghatásosabb jelmondat, ha háborúról volt szó” (The Age of Wars of Religion, 1000-1650—An Encyclopedia of Global Warfare and Civilization).

● „A vallási vezetőknek . . . sokkal kritikusabb szemmel kellene tekinteniük magukra, amiért nem tudtak hatékonyabb vezetést nyújtani, és kiállni saját hitük alapvető értékei mellett . . . Kétségtelen, hogy minden vallás elő szeretné mozdítani a békét, az viszont már kérdéses, hogy sikerült-e ezt valaha is megvalósítaniuk” (Violence in God’s Name—Religion in an Age of Conflict).

A történelem folyamán minden főbb keresztény egyház – katolikus, ortodox, protestáns – a harcok során mindkét oldalon papok és lelkészek megszámlálhatatlan tömegeit sorakoztatta fel, hogy táplálják a csapatokban a harci szellemet, és imádkozzanak a holtakért és a haldoklókért. Ezzel a tettükkel jóváhagyták a vérontást, és áldásukat adták az összes harcoló seregre.

Mindezek ellenére némelyek talán azt mondják, hogy a vallás nem felelős a háborúkért. A kérdés azonban továbbra is az, hogy vajon sikerült-e a vallásnak egyesítenie az emberiséget.

[Kiemelt rész az 5. oldalon]

„Dr. Charles A. Eaton tiszteletes, a Madison Avenue Baptista Egyház lelkésze tegnap a szószékről kihirdette, hogy az egyház parókiája sorozó hely lesz, és olyan férfiakat várnak, akiknek hő vágyuk a seregben vagy a haditengerészetnél szolgálni.

A városban rajta kívül még jó néhány lelkipásztor tartott háborúra ösztönző prédikációkat a szokásos vasárnap délelőtti istentiszteleteken. Arra szólították fel a férfiakat és a nőket, hogy a nemzet és a demokrácia iránti lojalitásukat bizonyítsák azzal, hogy amint lehetőség van rá, felajánlják szolgálataikat a háborúban. Számtalan templomra kitűzték a nemzeti lobogót” („The New York Times”, 1917. április 16.).