Ibn Battúta bemutatja korának világát

EGY fiatalember, Abu Abdalláh ibn Battúta 1325-ben elindult a marokkói Tangerből első útjára, melyet továbbiak is követtek. Ezek során az akkor ismert világ néhány igen távoli pontjára is eljutott, köztük Indiába, Indonéziába, Kínába, Maliba, Oroszországba, Perzsiába, Szíriába, Tanzániába, Törökországba és az arab országok mindegyikébe. Összesen több mint 120 000 kilométert tett meg, ami a gőzgép feltalálása előtt páratlan teljesítménynek számított.

Ibn Battútát az iszlám utazójának és a régi idők legnagyobb utazójának is nevezték. Visszaemlékezései, melyek a csaknem 30 évig tartó utazásai után lettek feljegyezve, a XIV. századi élet és kultúra számtalan érdekességéről tudósítanak, legfőképpen a középkori muszlim világról.

Mekkai zarándoklat

Ibn Battúta azért indult útnak Tangerből, hogy ellátogasson a szent helyekre, és részt vegyen a hádzson, a mekkai zarándoklaton, mely előírás minden felnőtt muszlimnak, akinek az anyagi helyzete és az egészségi állapota lehetővé teszi, hogy utazzon. Mekka mintegy 4800 kilométerre keletre van Tangertől. Ibn Battúta a zarándokok szokásához híven olyan karavánokhoz csatlakozott, melyek az úti célja felé tartottak. Ez volt a legbiztonságosabb módja az utazásnak.

Mivel az édesapja kádi, azaz helyi bíró volt, ő maga is jogi oktatást kapott, méghozzá a legmagasabb szintűt, mely Tangerben elérhető volt. Az útitársai erről értesülvén megtették őt bírájukká, hogy rendezze az út során felmerülő vitás ügyeket.

Alexandria, Kairó és a Felső-Nílus vidéke

A karaván Észak-Afrika partjai mentén haladt Egyiptom felé. Ibn Battúta látta Alexandriában a híres világítótornyot, az ókori világ hét csodájának egyikét, bár akkor egy része már romokban volt. Kairóról ezt írta: „nagyságát csak emeli bámulatos szépsége és üdesége. Az utazók paradicsoma ez, itt találkoznak eltikkadtak és felfrissültek . . . Oly sokan laknak a városban, hogy a népáradat a tenger hömpölygését idézi olykor”. Ibn Battútát lenyűgözték a nagy város hajói, kertjei, bazárjai, vallásos épületei és szokásai. Ahogy már korábban máshol is, Egyiptomban is előnyös ismeretségeket kötött papokkal, tudósokkal és más befolyásos emberekkel.

 Kairóból a Nílus mentén Felső-Egyiptomba utazott, s közben vallásos emberek, kolostorok, valamint adományokból fenntartott fogadók és iskolák vendégszeretetét élvezte – ezek megszokottak voltak a muszlim városokban. Az volt a szándéka, hogy átkel a sivatagon, majd a Vörös-tengeren Nyugat-Arábiába hajózik, onnan pedig elmegy Medinába, Mohamed próféta mecsetjéhez, és Mekkába. De mivel egy háború útját állta, visszatért Kairóba.

Hosszú kitérő

Ibn Battúta nem tett le arról, hogy eljusson Medinába és Mekkába, ezért észak felé vette az irányt. Eljutott Gázába, Hebronba, majd arra a helyre, ahol a hiedelem szerint Ábrahámot, Izsákot és Jákobot eltemették. Miközben a jeruzsálemi Sziklamecsetbe tartott, megállt Betlehemben, és megfigyelte, milyen hódolattal veszik körül a magukat kereszténynek valló emberek Jézus születésének a helyét.

A következő állomás Damaszkusz volt. Ibn Battúta itt nagy muszlim tudósokkal együtt tanult, és tanári képesítést szerzett. Úgy vélekedett, hogy a damaszkuszi Omajjád-mecset „a világ egyik legpompásabb imahelye”. A helyi bazárokban ékszert, ruhát, írószert, könyvet és üvegárut lehetett vásárolni. A közjegyzők bódéiban öt-hat tanú állt szolgálatban, meg egy olyan valaki, akit a kádi felhatalmazott esküvői szertartások levezetésére. Damaszkuszban egyébként Ibn Battúta meg is nősült. Ez az asszony azonban csupán egy volt a sok felesége és ágyasa közül. Őket a beszámolójában éppen csak megemlíti.

Ebben a városban Ibn Battúta csatlakozott más zarándokokhoz, akik Mekkába igyekeztek. Útközben a csoport egy olyan forrásnál pihent meg, ahol a vízhordók bivalybőrből készült nagy víztartályokat használtak. Az utazók ezekből itatták meg a tevéiket, és a saját tömlőiket is feltöltötték, mielőtt átkeltek a sivatagon. Ibn Battúta aztán végre megérkezett Mekkába. Ezzel együtt összesen hétszer zarándokolt el oda. A legtöbb zarándok hazatért, miután elvégezte az előírt szertartásokat, de Ibn Battúta nem így tett. Ő Bagdadba ment, „csupán a kaland kedvéért”, ahogy az egyik életrajzírója fogalmaz.

Megkezdődik az igazi világjárás

Bagdadban, az iszlám világ akkori fővárosában Ibn Battútára nagy hatással voltak a közfürdők. „Valamennyi fürdőben sok fülke van – jegyezte meg. – Mindegyik fülke egyik szegletében egy másik, mosakodásra használt kis medence van, amelyet szintén két csap lát el hideg és meleg vízzel.” Egy jóindulatú tábornoknak köszönhetően megismerkedett Abu-Szaíd szultánnal, és értékes ajándékokkal gazdagodott: egy lóval, egy ünnepi díszruhával és egy ajánlólevéllel, melyben a szultán arra kéri Bagdad emírjét, hogy adjon Ibn Battútának tevéket, és lássa el útravalóval.

Ibn Battúta ezek után a kelet-afrikai Mogadishu, Mombasa és Zanzibár nevű kikötővárosokban járt, majd Arábiába és a Perzsa-öbölbe utazott. Később ecsetelte, hogy milyen embereket, szokásokat és árukat látott útközben: azt, hogy Szomáliában vendégszeretően bántak a kereskedőkkel, Jemenben bételdiót rágtak és kókuszdiót termesztettek, a Perzsa-öbölben pedig igazgyöngyöket hoztak fel a tenger mélyéről. Indiába nagyon tekervényes úton jutott el: át Egyiptomon, Szírián és Anatólián (Törökország), a Fekete-tengeren és a Kaszpi-tenger északi részén, majd a ma Kazahsztánként, Üzbegisztánként, Afganisztánként és Pakisztánként ismert területeken.

Indiából Kínába

Indiában Ibn Battúta nyolc évig a delhi szultán kádijaként szolgált. Mivel a szultán tudta róla, hogy szenvedélyes utazó, elküldte követként Togon Temürhöz, Kína mongol császárához. Megérkezésekor a következő ajándékokat kellett átadnia: száz nemes paripát, száz fehér rabszolgát, száz hindu énekes- és táncosnőt, ezerkétszáz különféle ruhát, arany és ezüst gyertyatartókat, tálakat, brokát díszöltönyöket, süvegeket, tegezeket, kardokat, egy drágakővel kivarrt kesztyűt és tizenöt eunuchot.

India déli részén, a Calicut nevű kikötővárosban Ibn Battúta dzsunkáknak nevezett nagy kereskedőhajókat látott, melyek Kínába indultak,  ahová ő is igyekezett. Egy-egy hajónak tizenkét gyékényvitorlája volt, és ezerfős legénysége – ebből 600 tengerész és 400 katona. A tengerészek családjai a hajón laktak, és fakádakban zöldségeket és gyömbért termesztettek.

Ibn Battúta azonban egy hajótörés miatt nem tudta végrehajtani Kínába szóló diplomáciai küldetését. A Maldív-szigetekre került egy muszlim uralkodó szolgálatába. Az ottani szokásokról Ibn Battúta számolt be elsőként. Végül aztán mégis eljutott Kínába. Bár sok mindent kellemesnek talált ebben az országban, bizonyos dolgok sértették vallásos érzületét. Minthogy a Kínáról szóló feljegyzései igencsak hiányosak, némelyek kételkednek benne, hogy olyan sok helyet bejárt volna, ahogyan állította. Lehetséges, hogy csak néhány dél-kínai kikötővárosig jutott el.

Szomorú hírek fogadják

Amikor a hazafelé vezető úton Damaszkuszba ért, megtudta, hogy a fia, akivel utoljára 20 éve találkozott, már 12 éve halott, és hogy az apja, aki Tangerben élt, 15 évvel korábban szintén elhunyt. 1348-at írtak, és a Közel-Keleten pestisjárvány tombolt. Ibn Battúta elmondása szerint Kairóban 21 000-en haltak meg naponta.

Egy évvel később a 45 éves utazó megérkezett Marokkóba, ahol az a hír várta, hogy az édesanyja néhány hónappal azelőtt meghalt pestisben. Amikor Ibn Battúta útnak indult, még csak 21 éves volt. Vajon a 24 évig tartó utazás lecsillapította a kalandvágyát? Úgy tűnik, hogy nem, hiszen rövid időn belül már Spanyolországba tartott. Három évvel később utolsó utazására indult a Niger folyóhoz és Tombouctou (Timbuktu) városába, mely a most Maliként ismert afrikai országban van.

Lediktálja az úti élményeit

Amikor a marokkói Fez szultánja értesült Ibn Battúta utazásairól, megparancsolta, hogy készítsen róluk írásos beszámolót az udvar tetszésére, és adott mellé egy titkárt is, akit Ibn Dzsuzajjnak hívtak. A művet nem terjesztették széles körben arabul, a nyugati nyelvekre pedig csak azután kezdték lefordítani, miután a XIX. században európai tudósok kezébe került az útleírás.

Ibn Dzsuzajj a saját elmondása szerint lerövidítette a szóbeli beszámolót, de nyilvánvaló, hogy itt-ott színesítette is azt. Mindazonáltal a műből jobban megismerhetjük azoknak az országoknak a kereskedelmét, szokásait, vallását és politikáját, ahol Ibn Battúta járt, különösen a középkori iszlám világot.

[Kép a 14. oldalon]

Mekkába tartó középkori iszlám zarándokok (al-Vásziti XIII. századi festő munkája)

[Forrásjelzés]

Scala/​White Images/​Art Resource, NY

[Kép a 16. oldalon]

A „Katalán atlasz”, mely 1375-ben jelent meg, annak a területnek egy részét ábrázolja, ahol Ibn Battúta járt

[Forrásjelzés]

Snark/​Art Resource, NY