Mely írásszövegek vonatkoznak a világi kormányzatok hatalma iránti keresztényi magatartásra?

Róma 13:1, 5–7: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak [kormányzati uralkodóknak], mert nincs hatalom, csak Istentől . . . Így tehát kényszerítő okotok van rá, hogy alárendeltségben legyetek, nemcsak e harag miatt, hanem a lelkiismeretetek miatt is . . . Adjátok meg mindenkinek, ami megilleti, aki az adót kívánja meg, annak az adót, aki az illetéket, annak az illetéket, aki a félelmet, annak a félelmet, aki a tiszteletet, annak a tiszteletet.” (Isten engedélye nélkül egyetlen kormány sem létezhetne. Az egyes tisztviselők viselkedésétől függetlenül az igaz keresztények tisztelik őket az általuk  betöltött tisztség miatt. Jehova imádói például becsületesen megfizetik az adót a közszolgáltatások ellenértékeként — amelyekből mindenki hasznot merít —, függetlenül attól, hogy mire használja fel a kormányzat az adóbevételeket.)

Márk 12:17: „Jézus ekkor ezt mondta: »Fizessétek vissza a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené.«” (A keresztények előtt tehát mindig is világos volt, hogy nemcsak pénzt kell ’visszafizetniük’ a világi kormányzatoknak adó formájában, hanem az Isten iránti elsődleges kötelezettségeiknek is eleget kell tenniük.)

Csel 5:28, 29: A zsidó legfelsőbb bíróság egyik tagja ezt mondta: „»Határozottan megparancsoltuk nektek [az apostoloknak], hogy ne tanítsatok tovább ebben a névben [Jézus Krisztus nevében], és íme, ti mégis betöltöttétek Jeruzsálemet a tanításotokkal, és elhatároztátok, hogy ránk hárítjátok ennek az embernek a vérét.« Péter és a többi apostol így válaszoltak: »Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek.«” (Ha az emberi uralkodók parancsai közvetlenül ellentétben állnak Isten követelményeivel, az igaz keresztények az apostolok példáját követik, és elsősorban Istennek engedelmeskednek.)

Milyen írásszövegek irányították mindig is az igaz keresztények magatartását a fizikai hadviselésben való részvétel kérdésében?

Máté 26:52: „Jézus akkor így szólt hozzá: »Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el.«” (Lehetett volna valaha is nemesebb célért küzdeni, mint Isten Fiának a megvédelmezéséért? Jézus azonban arra utalt ezen szavaival, hogy a tanítványok ne fogjanak fegyvert.)

Ézs 2:2–4: „úgy lesz a napok befejező részében, hogy szilárdan áll majd Jehova házának hegye a hegyek teteje fölött . . . Ítélkezni fog a nemzetek között, és elrendezi sok nép ügyeit. Kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat metszőkésekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak.” (Az embereknek minden nemzetben maguknak kell eldönteniük, hogy milyen utat választanak.  Akik tiszteletben tartják Jehova ítéletét, azok bebizonyítják, hogy ő az Istenük.)

2Kor 10:3, 4: „bár a testben járunk, nem aszerint viselünk hadat, amik a testben vagyunk. Hadviselésünk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem az Isten által hatalmasak erődítések lerontására.” (Pál itt azt mondja, hogy sohasem nyúlt testi fegyverekhez, például furfanghoz, hangzatos beszédhez vagy véres harci eszközökhöz azért, hogy megoltalmazza a gyülekezetet a hamis tanításoktól.)

Luk 6:27, 28: „Én [Jézus Krisztus] azt mondom nektek, akik figyeltek, hogy szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, imádkozzatok azokért, akik bántanak titeket.”

Nemde igaz, hogy Jehova megengedte az ókori Izraelnek, hogy hadat viseljen?

Jehova arra utasította az ókori Izraelt, hogy a nekik örökségül szánt országot fegyverrel hódítsák meg, az embereket pedig végezzék ki, mert züllött szokásaik és az igaz Istennel szembeni dacos magatartásuk miatt Jehova nem tartotta őket érdemesnek arra, hogy tovább éljenek (3Móz 18:24, 25; 5Móz 7:1, 2, 5; 9:5). Ráháb és a gibeoniak azonban irgalmat nyertek, mert ők bebizonyították a Jehovába vetett hitüket (Józs 2:9–13; 9:24–27). A Törvényszövetségben Isten meghatározta az általa jóváhagyott háborúk szabályait, és megszabta a harc alól való mentesség feltételeit, valamint a hadviselés módját. Ezek valóban Jehova szent háborúi voltak. Ez egyetlen mai nemzet vérengző háborújáról sem mondható el.

A keresztény gyülekezet megalapítása új helyzetet teremtett. A keresztények nem állnak a Mózesi Törvény alatt. Krisztus követői megbízást kaptak arra, hogy tegyenek tanítványokká minden nemzetből való embereket; idővel így az igaz Istennek minden nemzetben lesznek imádói. De mi a nemzetek hadviselésének mozgatórugója? Az, hogy a föld Teremtőjének akaratát hajtsák végre, vagy a nacionalista érdekeik előmozdítása? Ha egy nemzetben hadba vonulnának az igaz keresztények egy másik nemzet ellen, akkor a hívőtársaik, vagyis olyan emberek ellen harcolnának, akik ugyanahhoz az Istenhez imádkoztak segítségért. Krisztus nagyon is helyénvalóan utasította  a követőit arra, hogy tegyék le a kardot (Máté 26:52). Ő az égben megdicsőítetten maga fogja elpusztítani azokat, akik dacolnak az igaz Istennel és akaratával (2Tessz 1:6–8; Jel 19:11–21).

Ami a hadseregben való szolgálatot illeti, mit mond a történelem a korai keresztények viselkedéséről?

„A rendelkezésre álló összes adat gondos áttanulmányozása arra mutat, hogy Marcus Aurelius [római császár; i. sz. 161—180] idejéig egyetlen keresztény sem lett katona, és egyetlen kereszténnyé lett katona sem maradt a hadsereg kötelékében” (The Rise of Christianity. [London, 1947] E. W. Barnes, 333. o.).

„Mi, akik harciasak voltunk, gyilkoltuk egymást ezelőtt, a föld minden gonoszságával voltunk tele, harci szerszámainkat mind földkerekségszerte, a kardokat ekévé, a lándzsákat meg földművelő szerszámokká alakítjuk, a vallásosságot, az emberszeretetet, a hitet és a Megfeszített által magától az Atyától származó reményt ápoljuk” (Párbeszéd a zsidó Trifónnal. Szent Jusztinosz [Budapest, 1984] Ladocsi Gáspár fordítása, 272—3. o.).

„Nem voltak hajlandók aktívan részt venni a polgári közigazgatásban vagy a birodalom katonai védelmében . . . lehetetlenség volt a keresztényeknek a szentebb kötelesség megtagadása nélkül magukra vállalni a katonák, az elöljárók vagy a fejedelmek szerepét” (History of Christianity. [New York, 1891] Edward Gibbon, 162—3. o.).

Mely írásszövegek vonatkoztak minden időben az igaz keresztények politikai állásfoglalással és tevékenységekkel kapcsolatos magatartására?

Ján 17:16: „Ők nem része a világnak, mint ahogy én [Jézus] sem vagyok része a világnak.”

Ján 6:15: „Jézus ezért — mivel tudta, hogy [a zsidók] oda akarnak jönni, és meg akarják őt ragadni, hogy királlyá tegyék — ismét visszavonult a hegyre egymagában.” Később ezt mondta a római kormányzónak: „Az én királyságom nem része e világnak. Ha a királyságom része volna e világnak, szolgáim harcoltak volna, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. Így azonban a királyságom nem innen való” (Ján 18:36).

 Jak 4:4: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világ barátja akar lenni, az az Isten ellenségévé teszi magát.” (Miért olyan komoly dolog ez? Azért, mert az 1János 5:19 azt mondja, hogy „az egész világ a gonosz hatalmában van”. A János 14:30-ban pedig Jézus úgy utalt Sátánra, mint aki „a világ uralkodója”. Ugyan milyen hatalom ellenőrzése alatt állna az ember, ha bármilyen világi pártot támogatna?)

Mit mondanak a történészek a korai keresztényekként ismert személyek magatartásáról a politikába való beavatkozást illetően?

„A korai keresztényeket igen kevéssé értették meg, és nem nézték jó szemmel a pogány világ uralkodói . . . A keresztények nem voltak hajlandók részt venni a római polgárok bizonyos feladataiban . . . Nem töltöttek be politikai tisztségeket” (On the Road to Civilization, A World History. [Philadelphia, 1937] A. Heckel és J. Sigman, 237—8. o.).

„A keresztények mint papi és szellemi nemzetség, távol tartották és elhatárolták magukat az államtól, és úgy tűnt, a keresztényi hit csak oly módon tud befolyást gyakorolni a polgári életre — ami, be kell vallani, a legtisztább mód —, hogy gyakorlatilag igyekezett egyre több szent érzést belenevelni az állam polgáraiba” (The History of the Christian Religion and Church, During the Three First Centuries. [New York, 1848] Augustus Neander, németből fordította: H. J. Rose, 168. o.).

Milyen írásszövegek irányították mindig is az igaz keresztények viselkedését a zászlót és a nemzeti himnuszt magában foglaló szertartásokkal kapcsolatban?

1Kor 10:14: „meneküljetek a bálványimádástól.” (Lásd még: 2Mózes 20:4, 5.)

1Ján 5:21: „Kicsiny gyermekek, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól!”

Luk 4:8: „Feleletül Jézus így szólt hozzá: »Meg van írva: ,Jehovát, a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot.’«”

Lásd még: Dániel 3:1–28.

 Valóban vallásos tartalmuk van az ilyen hazafias jelképeknek és szertartásoknak?

„Carlton Hayes [történész] már régen utalt arra, hogy a zászló előtti tisztelgés és az eskütétel rituális szokása az amerikai iskolákban tulajdonképpen vallásos szertartás . . . Azt, hogy e naponkénti szertartások vallásos természetűek, végül a legfelsőbb bíróság is megerősítette több esetben” (The American Character. [New York, 1956] D. W. Brogan, 163—4. o.).

„A régebbi zászlóknak szinte kizárólagosan vallásos szerepük volt . . . Az angolok nemzeti lobogója — a vörös Szent György-kereszttel — évszázadokon át vallásos jellegű volt; úgy látszik, hogy minden időben egyházi segítséggel próbáltak szent jelleget kölcsönözni a nemzeti zászlóknak, amelyek közül soknak az eredete valamilyen szent lobogóra vezethető vissza” (Encyclopædia Britannica. [1946] 9. köt., 343. o.).

„November 19-én a [legfelsőbb katonai] bíróság alelnökének elnökletével nyilvános ünnepség keretében zajlott le a tisztelgés a brazil zászló előtt . . . Miután felvonták a zászlót, Tristao de Alencar Araripe hadseregtábornok miniszter így nyilatkozott a megemlékezés alkalmából: ». . . a zászlók a hazafias vallásban isteni rangra emelkedtek, ami imádatra kötelez minket . . . A zászlót tisztelik és hódolattal illetik . . . A zászlót éppúgy hódolat illeti meg, mint ahogy hódolat illeti meg a szülőhazát«” (Diario da Justiça. [Szövetségi főváros, Brazília] 1956. február 16., 1906. o.).

A történelem tanúsága szerint milyen álláspontot képviseltek a korai keresztényekként ismert személyek a hazafias ünnepségek kérdésében?

„A keresztények nem voltak hajlandók . . . áldozatot bemutatni a császár védőszellemének — ami ma körülbelül a zászló előtti tisztelgésnek vagy a hűségeskü letételének megtagadásával egyenlő . . . Csak igen kevés keresztény tagadta meg a hitét, jóllehet hogy megkönnyítsék helyzetüket, az arénában általában fel volt állítva egy oltár, amelyen tűz égett, hogy bemutathassák áldozatukat. Egy fogolynak mindössze annyit kellett tennie, hogy egy csipetnyi füstölőszert szór a tűzbe, s máris megkapta az áldozat bemutatásáról szóló tanúsítványt, és szabadon engedték. Gondosan azt is megmagyarázták nekik,  hogy ezzel nem imádják a császárt; pusztán elismerik a császárnak mint Róma fejének isteni jellegét. Ennek ellenére szinte egyetlen keresztény sem élt ezzel a szabadulási lehetőséggel” (Those About to Die. [New York, 1958] D. P. Mannix, 135., 137. o.).

„A császárkultusz abból állt, hogy néhány csipet tömjént vagy néhány csepp bort hintettek a császár képmása előtt álló oltárra. Talán e nagy időbeli távolság miatt az egész cselekményt úgy tekintjük, mint ami aligha különbözik . . . a zászló vagy kiemelkedő államférfi előtti tisztelgéstől, ami az udvariasság, az elismerés és a hazafiasság kifejeződése. Valószínűleg az első században a legtöbben hasonlóképpen vélekedtek, de nem így a keresztények. Ők ebben vallásos imádatot láttak, mint ami elismeri a császár isteni voltát, és ezért hűtlenségnek tartották Istennel és Krisztussal szemben, így hát nem voltak hajlandók megtenni” (The Beginnings of the Christian Religion. [New Haven, Conn., 1958] M. F. Eller, 208—9. o.).

Azt jelenti a keresztények semlegessége, hogy nem törődnek embertársaik jólétével?

Semmiképpen sem. Jól ismerik a Jézus által felidézett parancsot, és lelkiismeretesen igyekeznek is eleget tenni annak: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Máté 22:39). Pál apostol szavai sem ismeretlenek előttük: „tegyünk jót mindenkivel, de kiváltképp azokkal, akik hozzánk tartoznak a hitben” (Gal 6:10). Meg vannak győződve arról, hogy nem tehetnek jobbat embertársaikért, mint hogy felkínálják nekik Isten ama Királyságának jó hírét, amely örökre megoldja az emberiség gondjait, és amely az örök élet csodálatos lehetőségét kínálja fel mindazoknak, akik élnek vele.