EGY New York-i (USA) férfi mondta el a következőket: „Fiam, Jonathan néhány kilométerrel távolabb levő barátait látogatta meg. Feleségem, Valentina nem szerette, ha odament. Mindig nyugtalan volt a forgalom miatt. Fiam azonban szerette az elektronikát, és a barátainak volt egy műhelye, ahol gyakorlati tapasztalatra tehetett szert. Én otthon voltam Manhattan (New York) nyugati részén. Feleségem elment Puerto Ricóba meglátogatni a családját. »Nemsokára megjön Jonathan« – gondoltam. S akkor megszólalt a csengő. »Ez biztosan ő lesz.« Nem ő volt, hanem a rendőrség és a mentősök. »Felismeri ezt a jogosítványt?« – kérdezte a rendőr. »Igen, ez a fiamé, Jonathané.« »Rossz hírt hoztunk önnek. Baleset történt, és. . . a fia. . . a fia életét vesztette.« Először így reagáltam: »Ez nem lehet igaz!« Ez a bombaként ható hír olyan sebet ejtett szívünkön, amely most, évek múltán is csak gyógyulófélben van.”

 Egy barcelonai (Spanyolország) édesapa ezt írja: „Valamikor az 1960-as években boldog családként éltünk Spanyolországban. Ott volt María, a feleségem és három gyermekünk, David, Paquito és Isabel, akik sorban 13, 11 és 9 évesek voltak.

Egy nap, 1963 márciusában Paquito kellemetlen fejfájásról panaszkodva jött haza az iskolából. Tanácstalanok voltunk azt illetően, hogy mi lehet az oka – de nem sokáig. Három órával később már halott volt. Agyvérzés oltotta ki életét.

Paquito halála több mint 30 évvel ezelőtt történt. Annak a veszteségnek a mély fájdalma azonban mind a mai napig bennünk van. Lehetetlen, hogy a szülők, akik elveszítenek egy gyermeket, ne azt érezzék, mintha saját magukból veszítettek volna el valamit – tekintet nélkül arra, hogy mennyi idő telt el azóta, vagy hogy hány gyermekük van még.”

 Ez a két tapasztalat, amelyben a szülők elveszítették gyermeküket, jól szemlélteti, mennyire mély és maradandó sebet ejt az, ha egy gyermek meghal. Mennyire igazak az egyik orvosnak a szavai, aki a következőket írta: „Egy gyermek halála általában még tragikusabb és még nyomasztóbb emlékű, mint egy idősebb személy halála, mivel a gyermek halálára számítanak a legkevésbé a családban. . . Bármely gyermek halála a jövőről szőtt álmok – rokoni kapcsolatok [fiú, meny, unokák], élmények – elvesztését jelenti. . ., amelyeknek még nem is örvendhettek.” Az iszonyatos veszteségnek ugyanez az érzése vonatkozik azokra az asszonyokra is, akik elvetélés miatt vesztenek el egy kisgyermeket.

Egy gyászoló feleség ezt így magyarázza: „Férjem, Russell orvossegédként dolgozott a II. világháborúban a csendes-óceáni színtéren. Jó néhány borzalmas összecsapást látott és élt túl. Visszatért az Egyesült Államokba egy nyugodtabb életre. Később Isten Szavának szolgájaként tevékenykedett. Hatvanas éveinek elején szívbetegség tünetei kezdtek megmutatkozni rajta. Megpróbált tevékeny életet élni. Majd egy napon, 1988 júliusában súlyos szívrohamot kapott és meghalt. Elvesztése lesújtó élmény volt. El sem tudtam búcsúzni tőle. Nem csupán a férjem, a legjobb barátom volt. Negyven évet éltünk le együtt. Ekkor úgy tűnt, különleges magánnyal kell szembenéznem.”

Ez csupán néhány eset abból a több ezer tragédiából, amely világszerte naponta sújt családokat. Amint azt a legtöbb, bánattól sújtott ember elmondhatja, ha gyermekedet, férjedet, feleségedet, szülődet vagy barátodat ragadja el tőled a halál, akkor igazán az, aminek a keresztény író, Pál nevezte: „utolsó ellenség”. A szörnyű hír után gyakran az első természetes reakció a kételkedés: „Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el!” Ezt gyakran más reakciók is követik, amint azt látni fogjuk (1Korinthus 15:25, 26).

Mielőtt azonban a bánattal járó érzéseket vizsgálnánk, válaszoljunk meg néhány fontos kérdést. A halál az egyén végét jelenti? Van remény arra, hogy újra láthatjuk szeretteinket?

A bibliaíró Pál reménységet kínált fel az „utolsó ellenségtől”, a haláltól való megszabadulásra. Ezt írta: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” „Utolsó ellenségként a halál semmisül meg” (1Korinthus 15:26, Katolikus fordítás). Miért lehetett Pál ebben olyan biztos? Azért, mert olyan valakitől tanult – Jézus Krisztustól –, aki már feltámasztatott a halálból (Cselekedetek 9:3–19). Ugyancsak ezért írhatta Pál: „Miután ugyanis ember [Ádám] által van a halál, szintén ember [Jézus Krisztus] által van a halottak feltámadása is. Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1Korinthus 15:21, 22).

Jézus mély bánatot érzett, amikor találkozott egy naini özveggyel, és meglátta halott fiát. A bibliai beszámoló elmondja: „Amikor [Jézus] közeledett a város [Nain] kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: »Ne sírj!« Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: »Ifjú, neked mondom, kelj fel!« Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: »Nagy  próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.«” Figyeld meg, Jézus olyannyira megszánta az özvegyasszonyt, hogy feltámasztotta a fiát! Képzeld el, mit jelent ez a jövőre nézve! (Lukács 7:12–16, Újfordítású revideált Biblia).

Jézus akkor szemtanúk előtt felejthetetlen feltámasztást hajtott végre. Ez annak a feltámadásnak a mintájaként szolgált, amelyről már ezt az eseményt megelőzően jövendölt – a földi élet helyreállításáról egy „új ég” alatt. Jézus akkor ezt mondta: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijőnek” (Jelenések 21:1, 3, 4; János 5:28, 29; 2Péter 3:13).

Más szemtanúi is voltak egy bizonyos feltámadásnak, beleértve Pétert is másokkal együtt a tizenkettőből, akik elkísérték Jézust útjain. Ők valóban hallották a feltámasztott Jézust beszélni a Galileai-tengernél. A beszámoló leírja nekünk, hogy „monda nékik Jézus: Jertek, ebédeljetek. A tanítványok közül pedig senki sem meri vala tőle megkérdezni: Ki vagy te? Mivelhogy tudják vala, hogy az Úr ő. Oda méne azért Jézus, és vevé a kenyeret és adá nékik, és hasonlóképen a halat is. Ezzel már harmadszor jelent meg Jézus az ő tanítványainak, minekutána feltámadt a halálból” (János 21:12–14).

Péter tehát teljes meggyőződéssel írhatta: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1Péter 1:3).

Pál apostol biztos reményét fejezte ki, amikor ezt mondta: „hiszek mindazokban, a mik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva. Reménységem lévén az Istenben, hogy a mit ezek maguk is várnak, lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (Cselekedetek 24:14, 15).

Milliók reménykedhetnek tehát szilárdan, hogy újra láthatják majd szeretteiket életben a földön, ám egészen más körülmények között. Milyenek lesznek azok a körülmények? Az elhunyt szeretteinkkel kapcsolatos, Biblián alapuló reménységet még részletesebben a füzet utolsó részében fogjuk tárgyalni, amelynek címe: „Biztos remény a halottak számára”.

Először azonban vizsgáljunk meg néhány kérdést, amely felmerülhetett benned, ha bánatos vagy szeretted elvesztése miatt: Vajon természetes, ha ilyen módon bánkódsz? Hogyan élhetek együtt a bánatommal? Mit tudnak mások tenni, hogy segítsenek a küzdelmemben? Hogyan tudok másokon segíteni, akik bánkódnak? És legfőképpen: Mit mond a Biblia, milyen biztos remény van a halottak számára? Látom én még elhunyt szeretteimet? És hol?