Ahogy Jézus és a tanítványai Júdeából észak felé tartanak Galileába, keresztülutaznak Szamárián is. Mindannyian fáradtak, ezért déltájban megpihennek Sikár városához közel. Egy olyan kútnál állnak meg, melyet alighanem még Jákob ásott vagy ásatott jó néhány évszázaddal korábban. Ez a kút napjainkban is megtalálható Náblusz városa mellett.

Miközben Jézus a kútnál pihen, a tanítványok elmennek a közeli városba, hogy ennivalót vegyenek. Amíg távol vannak, egy szamáriai asszony jön a kúthoz vizet húzni. Jézus így szól hozzá: „Adj innom” (János 4:7).

A zsidók és a szamáriaiak a mélyen gyökerező előítéleteik miatt általában nem állnak szóba egymással. Ezért az asszony nagyon meglepődik, és ezt kérdezi:

– Hogyhogy te zsidó létedre inni kérsz tőlem, mikor én szamáriai asszony vagyok?

– Ha tudtad volna, hogy mi az Isten ajándéka, és hogy ki az, aki ezt mondja neked: „Adj innom”, te kérted volna őt, és ő életadó vizet adott volna neked – válaszolja Jézus.

– Uram – feleli az asszony –, még vödröd sincs, hogy vizet húzz, a kút pedig mély. Honnan van hát az életadó vized? Csak nem vagy nagyobb Jákob ősapánknál, aki a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott a fiaival és az állataival együtt? (János 4:9–12).

– Mindenki, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik – jelenti ki Jézus. – Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok majd neki, soha meg nem szomjazik, hanem a víz, amelyet én adok neki, olyan vízforrássá lesz benne, amely azért tör fel, hogy örök életet adjon (János 4:13, 14).

Noha Jézus fáradt, mégis szívesen osztja meg a szamáriai asszonnyal ezt a fontos igazságot, amely örök életet jelent.

Az asszony erre így folytatja:

– Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen állandóan ide jönnöm vizet húzni!

Jézus most témát vált, és így szól:

– Menj, hívd a férjedet, és gyere ide vele együtt.

– Nincs férjem – feleli az asszony. Majd igazán megdöbben, hogy Jézus mennyi mindent tud róla, hiszen Jézus még hozzáfűzi:

– Jól mondtad, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az nem a férjed (János 4:15–18).

Az asszony rögtön felismeri, mennyire rendkívüli, amit Jézus mond, ezért álmélkodva így válaszol neki:

– Uram, látom, hogy próféta vagy.

Amit ezután mond az asszony, abból kiderül, hogy őszintén érdekli Isten imádata:

– Ősapáink [a szamáriaiak] ezen a hegyen [a közeli Gerizim-hegyen] imádták Istent, ti [a zsidók] azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádni kell őt (János 4:19, 20).

Jézus azonban elmagyarázza, hogy nem az imádat helyszíne a fontos: „Eljön az óra, amikor  nem ezen a hegyen, és nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát.” Majd így folytatja: „Eljön az óra, és az most van, amikor az igaz imádók szellemmel és igazsággal fogják imádni az Atyát, mert az Atya is olyanokat keres, akik így imádják őt” (János 4:21, 23, 24).

Az Atyának nem az a fontos, hogy hol imádják őt, hanem hogy miként. Jézus szavaitól lenyűgözve az asszony így szól: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, mindent nyíltan kijelent nekünk” (János 4:25).

„Én vagyok az” – válaszol neki Jézus (János 4:26). Gondolj csak bele! A legtöbb zsidó nem is érintkezik a szamáriaiakkal. Mi több, a zsidó férfiak egyáltalán nem beszélnek nőkkel nyilvános helyen. Ennek ellenére Jézus különleges tiszteletben részesíti ezt az asszonyt, aki pusztán vízért jön a kútra. Jézus egyértelműen feltár magáról egy olyan létfontosságú igazságot, melyet mások előtt eddig nem mondott ki nyíltan: azt, hogy ő a Messiás.

Jézus tanítványai élelemmel jönnek vissza Sikárból. Jézust ott találják a kútnál, amint egy szamáriai asszonnyal beszélget. Ahogy megérkeznek a tanítványok, az asszony otthagyja a vizeskorsóját, és a városba siet.

Alig ér Sikárba, azonnal mesélni kezdi az embereknek, hogy mit mondott neki Jézus. Meggyőződéssel a hangjában ezt mondja nekik: „Jöjjetek, lássatok egy embert, aki megmondta nekem mindazt, amit tettem.” Majd talán azért, hogy felkeltse az érdeklődésüket, megkérdezi: „Talán csak nem ő a Krisztus?” (János 4:29). Ezzel a kérdéssel egy olyan témát hoz fel, amely már Mózes napjai óta foglalkoztatja az embereket (5Mózes 18:18). Ennek hatására a város lakói elmennek Jézushoz, hogy maguk is láthassák őt.

Közben a tanítványok unszolják Jézust, hogy egyen az ennivalóból. Ám ő így válaszol: „Van  nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok.” A tanítványok meglepetten kérdezgetik egymástól: „Csak nem hozott neki valaki enni?” Jézus kedvesen olyan magyarázatot ad nekik, amely minden követője számára fontos dolgot tanít: „Az én eledelem az, hogy cselekedjem az akaratát annak, aki küldött engem, és hogy elvégezzem a munkáját” (János 4:32–34).

Jézus nem az aratási munkáról beszél, amely négy hónap múlva kezdődik. Sokkal inkább egy jelképes értelmű aratásra gondol, és így folytatja: „Nézzétek a szántóföldeket, hogy fehérek az aratásra. Az arató már megkapta a bérét, és örök életre gyűjt termést, hogy együtt örüljön a magvető és az arató” (János 4:35, 36).

Jézus már ekkor látja a hatását annak, hogy beszélt a szamáriai asszonnyal. Sokan, akik Sikárban laknak, hinni kezdenek Jézusban annak köszönhetően, hogy az asszony így beszél róla: „Megmondta nekem mindazt, amit tettem” (János 4:39). Ezért a város férfiai odamennek Jézushoz, és marasztalják, hogy még több mindent mondjon el nekik. Ő elfogadja a meghívásukat, és két napot Szamáriában tölt.

Egyre több szamáriai kezd hinni Jézusban, ahogy hallgatják őt. Ezt mondják az asszonynak: „Már nemcsak a te szavaid miatt hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk őt, és tudjuk, hogy valóban ez az ember a világ megmentője” (János 4:42). A szamáriai asszony igazán szép példát mutat abban, hogyan tanúskodhatunk Krisztusról. Ha felkeltjük mások kíváncsiságát, azzal elérhetjük, hogy többet akarjanak megtudni.

Ne feledjük, hogy négy hónap van az árpaaratás kezdetéig, ami ezen a vidéken tavaszra esik. Ezek alapján november vagy december környékén járhatunk. Tehát i. sz. 30 pászkáját követően Jézus és a tanítványai mintegy nyolc hónapot töltöttek Júdeában, tanítva és megkeresztelve az embereket. Most az otthonuk felé tartanak északra, Galileába. Vajon mi vár rájuk?