Amikor a zsidók a sabbat megszegésével vádolják Jézust, ő így válaszol nekik: „Az én Atyám mind a mai napig folyton tevékenykedik, és én is folyton tevékenykedem” (János 5:17).

Amit Jézus sabbatnapon tesz, azt egyáltalán nem tiltja Isten törvénye. A prédikálással és a gyógyítással Isten tetteit utánozza. Jézus tehát jót tesz másokkal, mégpedig mindennap. Ám a válasza még jobban feldühíti a vádlóit, és meg akarják őt ölni. Miért reagálnak így?

Egyrészt helytelenül azt gondolják, hogy Jézus megszegi a törvényt azzal, hogy sabbatnapon gyógyítja az embereket. Másrészt nagyon felháborodnak azon, hogy Isten Fiának mondja magát. Istenkáromlásnak tartják, hogy Jehova Istent az Atyjának mondja. Úgy gondolják, hogy ezzel egyenlővé teszi magát Istennel. Jézus azonban nem ijed meg tőlük, és még többet elmond nekik az Istenhez fűződő bensőséges kapcsolatáról. „Az Atya szereti a Fiút, és megmutatja neki mindazt, amit ő maga tesz” – magyarázza Jézus (János 5:20).

Az Atya az élet forrása, és ezt már a múltban is bizonyította, amikor hatalmat adott embereknek, hogy halottakat támasszanak fel. Jézus így folytatja az érvelését: „ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar” (János 5:21). Ezek igazán nagy horderejű, reménykeltő szavak! Jelképes értelemben a Fiú már most is feltámasztja a halottakat. Ezt mondja: „aki hallja a szavamat, és hisz annak, aki küldött engem, örök élete van, és nem kerül ítélet alá, hanem átment a halálból az életbe” (János 5:24).

Noha nincs arról feljegyzés, hogy ez idáig Jézus feltámasztott volna valakit, mégis arról beszél a vádlóinak, hogy a betű szerinti feltámadás is meg fog történni. Ezt mondja: „eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek” (János 5:28, 29).

Jézusnak egyedülálló szerepe van Isten szándékában. Ennek ellenére egyértelművé teszi, hogy alá van rendelve Istennek: „Én semmit sem tehetek a magam kezdeményezéséből. . . .nem a saját akaratom megvalósítására törekszem, hanem annak az akaratát viszem véghez, aki küldött engem” (János 5:30). Erről a létfontosságú szerepéről, vagyis hogy ítélni fogja az embereket, és fel fogja támasztani a halottakat, most beszél először nyilvánosan. Vádlóinak azonban mindezekről több bizonyíték áll a rendelkezésükre, mint Jézus saját tanúságtétele. Ezért Jézus így emlékezteti őket: „Ti embereket küldtetek [Keresztelő] Jánoshoz, és ő tanúskodott az igazság mellett” (János 5:33).

Jézus vádlói biztosan hallottak arról, hogy körülbelül két évvel ezelőtt János beszélt a zsidó vallásvezetőknek valakiről, aki majd őutána jön, és akit a Prófétának és a Krisztusnak neveznek (János 1:20–25). Jézus így emlékezteti őket arra, hogy egykor nagyra becsülték Jánost, aki most börtönben van: „egy rövid ideig készek voltatok nagyon örülni a világosságának” (János 5:35). Ám Jézus most nagyobb tanúságot tesz, mint Keresztelő János.

Azt mondja, hogy amiket véghezvisz, beleértve a sánta férfi meggyógyítását, arról tanúskodnak, hogy az Atyja küldte őt. Sőt, hozzáteszi, hogy maga az Atyja is tanúskodott róla (János 5:36, 37). Például akkor, amikor Jézus megkeresztelkedett (Máté 3:17).

Jézus vádlóinak egyáltalán nincs mentségük arra, hogy elvetik őt, hiszen tanúskodnak róla az Írások, melyeket állítólag szorgalmasan kutatnak. Jézus így következtet: „ha Mózesnek hinnétek, nekem is hinnétek, mert ő rólam írt. De ha nem hisztek az ő írásainak, hogyan hiszitek el azt, amit én mondok majd?” (János 5:46, 47).