A Galileai-tenger keleti partján Jézus csodát téve ezreket vendégelt meg. Amikor pedig az emberek királlyá akarták tenni, elmenekült. Még azon az éjjelen történt, hogy járt a viharos tengeren, és megmentette Pétert, aki szintén járt a vízen, ám süllyedni kezdett, amikor megingott a hitében. Jézus még a szelet is lecsendesítette, talán egy hajótöréstől mentve meg a tanítványait.

Most Jézus újra a tenger nyugati partján van, Kapernaum környékén. Itt rátalálnak azok, akiket korábban csoda útján megvendégelt, és ezt kérdezik tőle: „mikor jöttél ide?” Jézus megfeddi őket, és azt mondja, hogy csak azért keresték meg őt, mert megint ugyanezt a csodát remélik tőle. Arra ösztönzi őket, hogy ne olyan ennivalóért fáradozzanak, „amely tönkremegy, hanem olyanért, amely megmarad, és örök életet ad”. Ők ezt kérdezik: „Mit tegyünk, hogy Isten a kedvét lelje bennünk?” (János 6:25–28).

Ezek az emberek alighanem a törvényben leírtakra gondolnak, de Jézus valami sokkal fontosabbra hívja fel a figyelmüket: „Ahhoz, hogy Isten kedvére legyetek, hinnetek kell abban, akit elküldött.” De bármit tesz is Jézus, az emberek nem hisznek benne. Azt akarják, hogy tegyen jelet, hogy hinni tudjanak benne. „Mit fogsz véghez vinni? – kérdezik. – Ősapáink a mannát ették a pusztában, mint ahogy meg van írva: »Kenyeret adott nekik enni az égből«” (János 6:29–31; Zsoltárok 78:24).

Jézus válaszolva arra a kérésükre, hogy adjon nekik jelet, a csodák valódi forrására irányítja a figyelmüket: „Higgyétek el, Mózes nem az égből való kenyeret adta nektek, hanem az én Atyám adja nektek az igazi égből való kenyeret. Mert az Isten kenyere az, aki az égből jön le, és életet ad a világnak.” A hallgatói nem értik meg a lényeget, ugyanis így kérlelik őt: „Uram, mindig add nekünk ezt a kenyeret” (János 6:32–34). De vajon milyen kenyérre gondol Jézus?

Így magyarázza: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, az egyáltalán nem lesz éhes, és aki hisz bennem, soha nem lesz szomjas. De ahogy mondtam nektek, ti még láttatok is engem, mégsem hisztek . . . én nem azért jöttem le az égből, hogy a saját akaratomat cselekedjem, hanem annak az akaratát, aki küldött engem. Aki engem küldött, azt akarja, hogy senkit se veszítsek el azokból, akiket nekem adott, hanem hogy támasszam fel őket az utolsó napon. Mert az én Atyám azt akarja, hogy mindenkinek, aki elismeri a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen” (János 6:35–40).

Ez igencsak felháborítja a zsidókat, és zúgolódni kezdenek Jézus ellen. Hogy is meri azt állítani, hogy ő „az a kenyér, mely az égből jött le”? (János 6:41). Jézus nekik csupán egy ember, akinek a szülei a galileai Názáretből valók. Ezt kérdezik: „Nem Jézus ez az ember, József fia, akinek ismerjük az apját és az anyját?” (János 6:42).

„Ne zúgolódjatok tovább magatok között – válaszolja Jézus. – Senki sem jöhet hozzám, csak ha vonzza őt az Atya, aki küldött engem. Én pedig feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a Prófétákban: »Mindegyiküket Jehova fogja tanítani.« Mindenki, aki figyel az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha bárki is látta volna az Atyát, kivéve azt, aki az Istentől van. Ő látta az Atyát. Teljesen biztosak lehettek benne, hogy aki hisz, annak örök élete van” (János 6:43–47; Ézsaiás 54:13).

Amikor korábban Jézus Nikodémusszal beszélt, szintén megemlítette az örök életet, melyet az Emberfiába vetett hittel kapcsolt össze. Azt mondta, hogy mindenkinek, aki hisz Isten egyszülött Fiában, örök élete lehet, és nem kell meghalnia  (János 3:15, 16). Most azonban egy sokkal nagyobb hallgatóság előtt beszél arról, hogy milyen szerepe van abban, hogy örök életet nyerjenek. Ezt a lehetőséget nem biztosíthatja sem a manna, sem az a kenyér, melyet Galilea-szerte mindennap fogyasztanak. Tehát hogyan kaphat valaki örök életet? Jézus megismétli a kijelentését: „Én vagyok az élet kenyere” (János 6:48).

Jézusnak az égi kenyérről szóló tanítása még nem ér véget. Amikor egy kapernaumi zsinagógában erről beszél az embereknek, a feszültség a tetőfokára hág.