A szolgálata során Jézus többször is hangsúlyozta már, mennyire fontos az alázat (Lukács 14:8–11). Igyekszik olyan férfiakat és nőket találni, akik vágynak rá, hogy alázatosan Istent szolgálhassák. Közülük sokan talán még most is bűnös életet élnek.

Ezek az emberek vonzódnak Jézushoz, és tetszik nekik az üzenete. Ez természetesen nem kerüli el a farizeusok és az írástudók figyelmét. Mivel lenézik az ilyen személyeket, így panaszkodnak Jézusra: „Ez az ember szívesen fogadja a bűnösöket, és együtt eszik velük” (Lukács 15:2). A farizeusok és az írástudók felsőbbrendűnek tartják magukat, és úgy bánnak az átlagemberekkel, mint a lábuk porával. Megvetésük jeleként a népre a héber ‛am há·’áʹrec kifejezést használják, amelynek jelentése ’a föld (ország) népe’.

Velük ellentétben Jézus mindenkivel méltósággal, kedvesen és könyörülettel bánik. Ezért sok alacsony sorú zsidó és olyanok is, akik a bűnös életükről ismertek, kíváncsian hallgatják Jézust. Vajon hogyan reagál a bírálatra, amiért segít nekik?

Világos választ ad egy szemléltetésben, amelyhez hasonlót már korábban Kapernaumban is elmondott (Máté 18:12–14). Úgy tünteti fel a farizeusokat, mintha igazságosak lennének, és biztonságban volnának Isten nyájában. Az alacsony sorúakról azonban úgy beszél, mintha elveszett és elkóborolt juhok lennének:

„Ki az közületek, aki, ha 100 juha van, és elveszít egyet, nem hagyja hátra a 99-et a pusztában, és nem megy az elveszett után, míg meg nem találja? És amikor megtalálja, vállára veszi, és nagyon örül. Mikor pedig hazaér, összehívja a barátait és a szomszédait, és így szól hozzájuk: »Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat«” (Lukács 15:4–6).

Hogyan értsük Jézus szavait? Így magyarázza: „Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz az égben egyetlen bűnös miatt, aki megbánja a bűneit, mint 99 igazságos miatt, akinek nincs szüksége megbánásra” (Lukács 15:7).

A farizeusok fülét biztosan bántja, hogy Jézus a megbánásról beszél. Ők igazságosnak tartják magukat, és úgy érzik, nincs szükségük megbánásra. Amikor pár évvel ezelőtt néhányuk azért bírálta Jézust, mert adószedőkkel és bűnösökkel evett, ő így válaszolt: „Nem azért jöttem, hogy az igazságosakat hívjam el, hanem hogy a bűnösöket” (Márk 2:15–17). Az önelégült farizeusok  nem ismerik fel, hogy bűnbánatot kellene tartaniuk, ezért nem adnak okot örvendezésre az égben. Amikor viszont a bűnösök őszinte megbánást tanúsítanak, ennek pont az ellenkezője történik.

Jézus még egy másik szemléltetést is elmond, hogy megerősítse, mennyire nagy örömre ad okot az égben, ha megtér egy elveszett bűnös. Ez a példázat egy háziasszony otthonában játszódik: „melyik asszony az, akinek ha van tíz drachmája, és egy drachmát elveszít, nem gyújt lámpát, nem söpri ki a házát, és nem keresi gondosan, míg meg nem találja? És amikor megtalálja, összehívja a barátnőit és a szomszédasszonyait, és így szól: »Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elveszítettem«” (Lukács 15:8, 9).

Jézus hasonló magyarázatot ad, mint amikor az elveszett juhról beszélt: „Ugyanígy – mondom nektek – Isten angyalai is nagyon örülnek, amikor egy bűnös megbánja a bűneit” (Lukács 15:10).

Gondolj csak bele: Isten angyalai őszinte érdeklődéssel figyelik az elveszett bűnösök megtérését! Ez azért különösen figyelemreméltó, mivel a megtért bűnösök, akik öröklik Isten királyságát, magasabb állásba kerülnek, mint maguk az angyalok! (1Korintusz 6:2, 3). Ennek ellenére az angyalok nem féltékenyek. Akkor hát hogyan kellene nekünk éreznünk, amikor egy bűnös ember őszinte megbánással közeledik Istenhez?