Nem sokkal a pászka után Jézus a tanítványaival visszaindul Galileába. Szamárián keresztül mennek, és amikor Sikár városához érnek, megállnak Jákob kútjánál. Míg Jézus pihen, a tanítványai bemennek a városba ennivalóért.

Egyszer csak egy asszony jön a kútra vízért. Jézus megszólítja:

– Kérlek, adj innom!

– Én szamáriai vagyok, és a zsidók nem beszélnek velünk. Hogyhogy te beszélsz velem? – kérdezi az asszony.

– Ha tudnád, ki vagyok, te kérnél tőlem inni. Én pedig életadó vizet adnék neked.

– Ezt nem értem. Hiszen még vödröd sincs! – csodálkozik az asszony.

– Aki abból a vízből iszik, melyet én adok, soha többet nem lesz szomjas.

– Uram, kérlek, adj nekem abból a vízből.

– Menj, hívd ide a férjedet! – mondja neki Jézus.

– Nincs férjem.

– Igazat mondasz. Öt férjed volt, és akivel most élsz, az nem a férjed.

– Látom már, hogy próféta vagy. Az én népem úgy tudja, hogy ezen a hegyen kell imádni Istent, de a zsidók azt mondják, hogy csak Jeruzsálemben szabad. Én hiszem, hogy amikor eljön a Messiás, megtanítja nekünk, hogyan kell imádni Istent.

 Ezután Jézus olyasmit mond, amit még senki másnak nem mondott:

– Én vagyok a Messiás.

Az asszony a városba siet, ahol ezt mondja a szamáriaiaknak: „Megtaláltam a Messiást! Mindent tud rólam. Gyertek, és lássátok!” Az emberek vele mennek, és hallgatják Jézust.

Kérik őt, hogy maradjon a városukban. Jézus még két napig velük marad, tanítja őket, és sokan hisznek benne. Ezt mondják az asszonynak: „Most, hogy hallottuk ezt az embert, biztosan tudjuk, hogy ő a világ megmentője.”