A Dániel 9:24–27-ben olvasható próféciának az időszaka, amely során Jeruzsálemet újjáépítik, megjelenik a Messiás, majd kiirtják, ezt követően pedig a város és a szent hely pusztán hagyatik.

„A médek közül származó Ahasvérus fiának”, Dáriusznak az első évében Dániel próféta felfigyelt Jeremiás próféciájára, és megértette, hogy elközeledett az ideje annak, hogy a zsidók kiszabaduljanak Babilonból és visszatérjenek Jeruzsálembe. Dániel ezután buzgón kereste Jehovát imában, összhangban Jeremiás szavaival: „»Szólítani fogtok engem, eljöttök és imádkoztok hozzám, én pedig meghallgatlak benneteket.« »Bizony kerestek majd engem, és megtaláltok, mert teljes szívetekből engem kerestek. Engedni fogom, hogy megtaláljatok – ez Jehova kijelentése. – Egybegyűjtöm foglyaitok seregét. . ., és visszahozlak arra a helyre, ahonnan száműzetésbe vitettelek titeket«” (Jr 29:10–14; Dá 9:1–4).

Mialatt Dániel imádkozott, Jehova elküldte az angyalát, Gábrielt egy olyan próféciával, melyet szinte az összes bibliai szövegmagyarázó messiási próféciaként fogad el, noha nagyon sokféleképpen értelmezik. Gábriel ezt jelentette ki:

„Hetven hét szabatott ki népedre és szent városodra, hogy véget érjen a törvényszegés, megszűnjön a bűn, hogy engesztelést mutassanak be a vétekért, elhozzák az igazságosságot időtlen időkre, bepecsételjenek látomást és prófétát, s hogy fel legyen kenve a szentek szentje. Tudd meg azért, és értsd meg éleslátással: a Jeruzsálem helyreállítása és újjáépítése felől való szózat elhangzásától a Messiás Vezérig hét hét és hatvankét hét lesz. Jeruzsálemet helyreállítják, újjáépítik, lesz köztere és sáncárka, de mindez viszontagságos időkben történik. És a hatvankét hét elmúltával kiirtják a Messiást, és nem marad semmije. Egy következő vezér népe  fogja lerombolni a várost és a szent helyet. És áradat által lesz vége. Mindvégig háború lesz; elhatároztatott a pusztulás. Egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget; a hét felén pedig megszünteti az áldozatot és az ajándékfelajánlást. Utálatosságok szárnyán jön a pusztító; és a kiirtásig rázúdul, ami elhatároztatott, még a pusztán hagyottra is” (Dá 9:24–27).

Messiási prófécia: Kétségtelen, hogy ez a prófécia igazi gyöngyszem, mely segít a Messiás azonosításában. Fontos szerepet kap abban, hogy meg lehessen határozni a 70 hét kezdetét és hosszát. Ha itt szó szerint vett hét napból álló hetekről lenne szó, akkor a prófécia vagy nem teljesedett be – ami lehetetlenség (Ézs 55:10, 11; Héb 6:18) –, vagy a Messiás több mint 2400 évvel ezelőtt, a Perzsa Birodalom napjaiban jött el, és senki sem azonosította őt. Ez utóbbi esetben a Messiás nem felelt volna meg a Bibliában ismertetett, többi konkrét feltételnek, illetve nem teljesedtek volna be rajta a szentírási próféciák. Nyilvánvaló tehát, hogy a 70 hét egy jóval hosszabb, jelképes időszak. A próféciában vázolt események mindenképpen olyan jellegűek, hogy azok nem történhettek meg egy szó szerint vett 70 hét alatt, vagyis egy olyan időszak alatt, mely kicsivel hosszabb, mint egy év és négy hónap. A legtöbb bibliatudós egyetért abban, hogy a próféciában szereplő ’hetek’ évheteket jelentenek. Néhány fordításban a „hetven évhét” kifejezés szerepel, illetve más fordítások jegyzeteiben is évhetekről esik szó. (Lásd: Dá 9:24, AT; Mo; RS; Rbi8, lábj.; MKB, lábj.; KNB lábj.; Kecsk., széljegyzet; Szep., 1835, lábj.)

Mikor kezdődött a próféciában szereplő „hetven hét”?

Ami a 70 hét kezdetét illeti, ez ahhoz kötődik, hogy Perzsia királya, Artaxerxész az uralkodása 20. évében, niszán hónapban engedélyt adott Nehémiásnak, hogy újjáépítse Jeruzsálemet, a várost és annak falait (Ne 2:1, 5, 7, 8). Nehémiás alighanem úgy számolta ki Artaxerxész uralkodásának idejét, hogy egy olyan naptári évet vett alapul, mely a tisri nevű hónappal (szeptember–október) kezdődött, a tizenkettedik hava pedig az elul (augusztus–szeptember) volt. Ez a naptári felosztás egyezik a zsidók jelenlegi polgári naptárával. Nem tudni biztosan, hogy ez csupán az ő saját számítási módszere volt-e, vagy ez volt a megszokott Perzsiában annak idején.

Vannak olyanok, akik talán kétségbe vonják a fenti kijelentést, és a Nehémiás 7:73-ra hivatkoznak, ahol Nehémiás arról számol be, hogy Izrael egybegyűlt a városaiban a hetedik hónapban; a hónapok sorrendje ebben az esetben egy niszántól niszánig tartó éven alapult. Ám Nehémiás ekkor „azok származási jegyzékének könyvét [másolta], akik elsőként jöttek fel” Zorobábellel i. e. 537-ben (Ne 7:5). Ezenkívül Nehémiás azt írja, hogy a lombsátorünnepre a hetedik hónapban került sor (Ne 8:9, 13–18). Ez azért volt helytálló kijelentés, mert a beszámoló szerint megtalálták „leírva a törvényben” azt, amit Jehova megparancsolt, és e törvény szerint az izraelitáknak a (niszántól niszánig tartó szent naptár szerinti) „hetedik hónapban” kellett megünnepelniük a lombsátorünnepet (3Mó 23:39–43).

De ha összevetünk két bibliai szövegrészletet, a Nehémiás 1:1–3-at a 2:1–8-cal, bizonyítékot találunk arra vonatkozóan, hogy Nehémiás egy ősztől őszig tartó éves számítást használhatott, amikor bizonyos eseményekre utalt. Az első szövegrészben Nehémiás arról számol be, hogy rossz híreket kap Jeruzsálem állapotáról Artaxerxész 20. évében, kiszlév hónapban (a polgári naptár szerinti harmadik, illetve a szent naptár szerinti kilencedik hónapban). A második szövegrészben az áll, hogy Nehémiás engedélyt kér a királytól arra, hogy Jeruzsálembe mehessen, és újjáépíthesse a várost. Az engedélyt niszán (a polgári naptár szerinti hetedik, illetve a szent naptár szerinti első) hónapban kapja meg, de még mindig Artaxerxész uralkodásának a 20. évében. Ebből egyértelműen látható, hogy Nehémiás Artaxerxész uralkodásának az éveit nem egy niszántól niszánig tartó év alapján számította.

Artaxerxész 20. évének a megállapításához vissza kell mennünk apja és egyben elődje, Xerxész uralkodásának a végéhez. Xerxész i. e. 475 vége felé halt meg. Artaxerxész trónra lépésének az éve ennélfogva i. e. 475-ben kezdődött, első uralkodási évét pedig i. e. 474-től lehet számítani, amit más történelmi bizonyítékok is alátámasztanak. Ebből következik, hogy Artaxerxész uralkodásának a 20. esztendeje i. e. 455-re esik. (Lásd: PERZSIA, PERZSÁK: Xerxész és Artaxerxész uralma.)

’A szózat elhangzása’: A prófécia feltárja, hogy 69 évhét telik el „a Jeruzsálem helyreállítása és újjáépítése felől való szózat elhangzásától a Messiás Vezérig” (Dá 9:25). A történelem és a Szentírás együttesen bizonyítja, hogy János i. sz. 29 kora őszén keresztelte meg Jézust, aki ezáltal Felkent, azaz Messiás Vezér lett. (Lásd: JÉZUS KRISZTUS: Mikor született, és meddig  tartott a szolgálata?) Ha ettől a kiindulási időponttól visszafelé számolunk 69 évhetet, akkor i. e. 455-höz jutunk. Ebben az évben történt az a jelentős esemény, hogy elhangzott „a Jeruzsálem helyreállítása és újjáépítése felől való szózat”.

Artaxerxész uralkodásának a 20. évében (i. e. 455-ben), niszán hónapban (március–április) Nehémiás ilyen kéréssel fordult a királyhoz: „ha szolgád kedves teelőtted, azt kérem, hogy küldj engem Júdába, ősatyáim sírhelyeinek városába, hogy újjáépíthessem azt” (Ne 2:1, 5). A király engedélyt adott Nehémiásnak, ő pedig hosszú útra kelt Susánból Jeruzsálembe. Nagyjából áb hónap (július–augusztus) negyedik napján Nehémiás, miután egy éjszaka szemügyre vette Jeruzsálem falait, ezt a parancsot adta a zsidóknak: „Jöjjetek, építsük újjá Jeruzsálem falát, hogy ne legyünk többé gyalázattá!” (Ne 2:11–18). Tehát Nehémiás ugyanabban az évben tett lépéseket arra, hogy végrehajtsa Artaxerxész parancsát, a Jeruzsálem újjáépítése felől elhangzott szózatban foglaltakat. Vagyis egyértelműen i. e. 455 az az év, amelytől a 70 hetet kell számítani.

A falak újjáépítése elul hónap (augusztus–szeptember) 25. napján fejeződött be, és mindössze 52 napot vett igénybe (Ne 6:15). Miután újjáépítették a falakat, a város többi részét kezdték helyreállítani. Az első 7 ’hétben’ (49 év) Nehémiásnak Ezsdrás segítségével „viszontagságos időkben” kellett dolgoznia, majd őket követően vélhetően másoknak is, ugyanis nehézségeket gördítettek eléjük egyrészt a közülük való zsidók, másrészt a kívülállók közül a szamáriaiak és mások is (Dá 9:25). A Malakiás könyve, melynek a megírását i. e. 443 után fejezte be a próféta, elítélően írt arról, hogy mennyire szörnyű állapotba került addigra a zsidó papság. A feltételezések szerint ezután történt az, hogy Nehémiás visszatért Jeruzsálembe azt követően, hogy látogatást tett Artaxerxésznél. (Vö.: Ne 5:14; 13:6, 7.) A Biblia nem tárja fel, hogy i. e. 455 után Nehémiás személyesen meddig vett részt Jeruzsálem helyreállításában. De mindenesetre az újjáépítési munkálatok 49 éven (7 évhét) belül befejeződtek a szükséges mértékben, és Jeruzsálem a templomával együtt fennmaradt a Messiás eljöveteléig. (Lásd: MALAKIÁS KÖNYVE: Mikor íródott?)

Megérkezik a Messiás hatvankilenc hét után: A következő időszak, vagyis a „hatvankét hét” (Dá 9:25) – mely a Szentírás szerint a 70 hétnek a második egysége –, a „hét hét” befejeződése után kezdődik. Tehát a Jeruzsálem újjáépítése felől való „szózat elhangzásától a Messiás Vezérig” 7 meg 62 „hét”, azaz 69 „hét”, 483 év telik el. Ez az időszak i. e. 455-től i. sz. 29-ig tartott. Ahogyan az már korábban említve lett, Jézus i. sz. 29 őszén keresztelkedett meg, ekkor kenetett fel szent szellemmel, és kezdte meg a szolgálatát mint ’Messiás Vezér’ (Lk 3:1, 2, 21, 22).

Látható, hogy Dániel próféciája századokkal korábban pontosan feltárta a Messiás eljövetelének az évét. Nem tudjuk biztosan, hogy a zsidók az i. sz. első században végeztek-e számításokat Dániel próféciája alapján. De a Biblia ezt írja: „a nép várakozott, és mindenki így okoskodott szívében Jánosról: »Lehetséges volna, hogy ő a Krisztus?«” (Lk 3:15). Bár várták a Messiást, a megérkezésének pontos hónapját, hetét, illetve napját nyilvánvalóan nem tudták pontosan megállapítani. Ezért gondolkodtak azon, vajon János-e a Krisztus, jóllehet János a szolgálatát alighanem i. sz. 29 tavaszán kezdte meg, kb. hat hónappal azelőtt, hogy Jézus elment hozzá, hogy megkeresztelkedjen.

A hét felén „kiirtják a Messiást”: Gábriel ezt is mondta Dánielnek: „a hatvankét hét elmúltával kiirtják a Messiást, és nem marad semmije” (Dá 9:26). Valamivel a ’hét és hatvankét hét’ vége után, voltaképpen mintegy három és fél évvel később Krisztus ’kiirtatott’, azaz meghalt a kínoszlopon, feláldozva az életét váltságul az emberiségért (Ézs 53:8). A bizonyítékok azt mutatják, hogy a „hét” első felében Jézus a földi szolgálatát végezte. Egyszer, valószínűleg i. sz. 32 őszén elmondott egy szemléltetést, melyben burkoltan a zsidó nemzetet egy fügefához hasonlította. (Vö.: Mt 17:15–20; 21:18, 19, 43.)  Ez a fügefa már „három éve” nem hozott gyümölcsöt. A vincellér így szólt a szőlő tulajdonosához: „Uram, hagyd még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, és ha aztán terem gyümölcsöt a jövőben, akkor jó, ha meg nem, akkor majd kivágod” (Lk 13:6–9). Jézus ebben a szemléltetésében talán a szolgálata idejére utalt, amikor is a nemzet nem figyelt a tanítására; a szolgálata ekkor már kb. három éve tartott, és még a következő évben is folytatódnia kellett.

„Egy héten át” megerősíttetik a szövetség: A Dániel 9:27-ben ez olvasható: „Egy héten [azaz hét éven] át sokakkal megerősíti a szövetséget; a hét felén pedig megszünteti az áldozatot és az ajándékfelajánlást.” Az írásszövegben említett ’szövetség’ nem lehet a törvényszövetség, ugyanis három és fél évvel a 70. „hét” kezdete után Krisztus áldozata azt eredményezte, hogy Isten hatálytalanította a törvényszövetséget: „eltávolította az útból [a Törvényt] azáltal, hogy odaszegezte a kínoszlopra” (Kol 2:14). A Szentírás ezt is írja: „Krisztus megvásárlás által megszabadított minket a Törvény átkától. . . Az volt a cél, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztus által eljöjjön a nemzetek számára” (Ga 3:13, 14). És Isten ki is árasztotta az Ábrahámmal kötött szövetség áldásait Krisztus által Ábrahám leszármazottaira. Ezekben az áldásokban a nem zsidó származású személyek csak azután részesülhettek, miután eljutott hozzájuk a jó hír, elsőként a római katonatiszthez, Kornéliuszhoz, akinek Péter prédikált (Cs 3:25, 26; 10:1–48). Kornéliusz és háznépe a tárzuszi Saul kereszténnyé válása után tért meg, Saul megtérésének az idejét pedig általában i. sz. 34 tájára teszik. Ezután a gyülekezet békés időszakba lépett és épült (Cs 9:1–16, 31). Tehát Kornéliusz alighanem kb. i. sz. 36 őszén csatlakozott a keresztény gyülekezethez, és ekkor volt a 70. „hét” vége, vagyis letelt az i. e. 455-től számítandó 490 esztendő.

Az áldozatok és az ajándékfelajánlások ’megszüntetése’: A ’megszüntet’ kifejezés, mely együtt szerepel az áldozat és az ajándékfelajánlás szavakkal, szó szerint ezt jelenti: ’sabbatot, pihenést, a munka abbahagyását idézi elő’. Az az ’áldozat és ajándékfelajánlás’, mely a Dániel 9:27 szerint meg lesz szüntetve, nem lehet Jézus váltságáldozata, és logikusan olyan szellemi áldozat sem lehet, melyet valamelyik követője ajánl fel. Minden bizonnyal azokról az áldozatokról és ajándékfelajánlásokról van szó, melyeket a zsidók a mózesi törvény alapján a jeruzsálemi templomnál mutattak be.

’A hét fele’ a hét év közepe, más szavakkal az évhéten belüli három és fél év letelte. Mivel a 70. „hét” kb. i. sz. 29 őszén kezdődött, akkor amikor Jézus megkeresztelkedett, és felkenetett Krisztussá, ezért ennek a hétnek a fele (három és fél év) i. sz. 33 tavaszáig, vagyis annak az évnek a pászkájáig (niszán 14.) tartott. Ez a nap a Gergely-naptár szerint feltehetően i. sz. 33. április 1. volt. (Lásd: ÚR VACSORÁJA: Mikor lett bevezetve?) Pál apostol arról számol be, hogy Jézus ’eljött, hogy cselekedje Isten akaratát’, vagyis hogy ’eltávolítsa az elsőt [a Törvény által meghatározott áldozatokat és felajánlásokat], hogy megerősítse a másodikat’. Jézus ezt azáltal tette, hogy a saját testét áldozta fel (Héb 10:1–10).

Isten ettől kezdve már nem fogadta el a bűnért való áldozatokat, és értéktelenné váltak a szemében, jóllehet a zsidó papok egészen addig mutattak be áldozatokat a jeruzsálemi templomnál, amíg le nem rombolták azt a rómaiak i. sz. 70-ben. Jézus közvetlenül a halála előtt így szólt Jeruzsálem lakóihoz: „Elhagyatottá lesz nektek a házatok” (Mt 23:38). Krisztus „e g y áldozatot ajánlott fel a bűnökért mindenkorra. . . Mert e g y áldozati felajánlás által tette tökéletessé mindenkorra azokat, akik megszenteltetnek.” „Ahol pedig [a bűnöknek és a törvénytelen tetteknek a] megbocsátása van, ott nincs már felajánlás a bűnért” (Héb 10:12–14, 18). Pál apostol rávilágít arra, hogy Jeremiás próféciája egy új szövetségről szólt, ez elavulttá tette a korábbi szövetséget (a törvényszövetséget), mivel az elöregedett, és „közel [volt] az elmúláshoz” (Héb 8:7–13).

Véget ér a törvényszegés és a bűn: Azáltal, hogy Jézus ’kiirtatott’, vagyis meghalt, majd feltámadt, és megjelent az égben, ’véget ért a törvényszegés, megszűnt a bűn, és engesztelés lett bemutatva a vétekért’ (Dá 9:24). A törvényszövetség megmutatta, hogy a zsidók bűnösök, elítélte őket, és átkot hozott rájuk, mivel megszegték azt. De ahol a bűn „bőséges volt” – ahogyan azt nyilvánvalóvá tette a mózesi törvény –, ott Isten irgalma és kegye még bőségesebb volt a Messiásának köszönhetően (Ró 5:20). A Messiás áldozata révén lehetővé válik, hogy Isten eltörölje a megbánást tanúsító bűnösök törvényszegését és bűnét, és elengedje az ezekért járó büntetést.

Örökké tartó igazságosság: Krisztus oszlopon való halálának az értéke megbékéltetést eredményez a megbánást tanúsító, istenfélő embereknek. Engesztelés történt a bűneikért, és megnyílt az út előttük arra, hogy Isten ’igazságosnak nyilvánítsa’ őket. Ez az igazságosság örökké tartó lesz, és lehetővé teszi, hogy mindazok,  akik igazságosnak nyilváníttatnak, örökké éljenek (Ró 3:21–25).

Felkenetik a szentek szentje: Jézus a keresztelkedésekor felkenetett szent szellemmel. Ez a szellem galamb formájában vált láthatóvá rajta. De az, hogy felkenetik „a szentek szentje” többet foglal magában, mint a Messiás felkenetése, hiszen ez a kifejezés nem személyre vonatkozik. „A szentek szentje” nem más, mint Jehova Isten szentélye (2Mó 26:33, 34; 1Ki 6:16; 7:50). Ebből kifolyólag ’a szentek szentjének’ a felkenése, melyről a Dániel könyvében olvasunk, minden bizonnyal azt „a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített” sátort jelöli, melybe Jézus Krisztus mint a nagy Főpap belépett a „saját vérével” (Dá 9:24; Héb 9:11, 12). Amikor Jézus bemutatta Atyjának az emberi áldozata értékét, az ég maga volt az a valóság, melyet a hajlékban, illetve a későbbi templomban lévő szentek szentje jelképezett. Így tulajdonképpen Isten égi lakhelye lett felkenve, azaz elkülönítve, mint „a szentek szentje” a nagy szellemi templomban, mely akkor jött létre, amikor Jézus i. sz. 29-ben felkenetett szent szellemmel (Mt 3:16; Lk 4:18–21; Cs 10:37, 38; Héb 9:24).

„Bepecsételjenek látomást és prófétát”: A Messiással kapcsolatos események – az áldozata bemutatása; a feltámadása; a megjelenése égi Atyja előtt az áldozata értékével; és az egyéb események, melyekre a 70. hét során került sor – ’bepecsételnek látomást és prófétát’, vagyis bizonyítják, hogy ezek igazak, és Istentől származnak. Isten jóváhagyásának pecsétje kerül rájuk, mely azt mutatja, hogy Istentől és nem gyarló embertől erednek. Abban az értelemben pecsételtetik be a látomás, hogy egyedül a Messiásra vonatkozik a tartalma, mivel a benne leírtak rajta teljesednek, és Isten általa viszi véghez a szándékát (Je 19:10). A látomás megértéséhez az egyedüli kulcs Jézus, rajta kívül senki máson nem teljesedett be (Dá 9:24).

A városra és a szenthelyre váró pusztulás: A Dániel 9:26, 27-ben (a versek végén) megjövendölt események a 70 „hét” után teljesedtek be, méghozzá közvetlenül annak eredményeként, hogy a 70. „hét” folyamán a zsidók elvetették Krisztust. A történelmi beszámolókból kiderül, hogy Vespasianus római császárnak a fia, Titus volt a hadvezére azoknak a római seregeknek, melyek megostromolták Jeruzsálemet. A római hadsereg egy fajta áradatként ténylegesen beözönlött Jeruzsálembe, sőt magába a templomba is, és elpusztította azokat. Ez a pogány hadsereg ott állt a szent helyen, és emiatt azonos az ’utálatossággal’ (Mt 24:15). Meghiúsult minden olyan törekvés, mellyel Jeruzsálem bukását akarták megakadályozni, ugyanis Isten ekképpen rendelkezett: „elhatároztatott a pusztulás”, „és a kiirtásig rázúdul, ami elhatároztatott, még a pusztán hagyottra is”.

A zsidó nézet: A maszoréta szöveget és a magánhangzó-pontozásos rendszerét az i. sz. első évezred második felére készítették el. A maszoréták, kétségtelenül amiatt, hogy elutasították Jézus Krisztust mint a Messiást, olyan módon látták el akcentusokkal (hangsúlyjelekkel) a Dániel 9:25 héber szövegét, hogy egy ʼath·náchʹ (pauza, v. értelmi szünet) jelet tettek a „hét hét” kifejezés után, ennélfogva elválasztották azt a „hatvankét hét” kifejezéstől. Így a próféciában szereplő 62 hetet, mely 434 évnek felel meg, láthatóan az ókori Jeruzsálem újjáépítésének az idejéhez kötötték. Isaac Leeser fordításában ez áll: „Tudd meg azért, és értsd meg, hogy a Jeruzsálem helyreállítása és megépítése felől való szózat elhangzásától a felkent fejedelemig hét hét lesz: [az értelmi szünetet itt a kettőspont jelzi] és hatvankét hét alatt építik fel azt újra, az utcáival és (a körülötte lévő) árkaival együtt, méghozzá viszontagságos időkben.” A The Jewish Publication Society of America fordítása hasonlóan adja vissza ezt a részletet: „hét hét lesz; és hatvankét hét során újjáépül”. E két angol bibliafordításban az „alatt”, illetve a „során” szavak olvashatók, kétségtelenül azért, hogy a fordítók a saját értelmezésüket támasszák alá.

E. B. Pusey professzor az Oxfordi Egyetemen tartott egyik előadásának a lábjegyzetében a következő megjegyzést tette arról, ahogyan a maszoréták akcentusokkal látták el a szöveget: „Ebben a versben a zsidók az elsődleges értelmi szünet jelét a שִׁבְעָה [’hét ‹7›’] szó alá tették, ezáltal elválasztották a két számot, a 7-est és a 62-est. Ezt bizonyára becstelen indítékból tették ([az i. sz. XI. és XII. században élt egyik kiemelkedő zsidó rabbi] Rasi szavaival élve, aki elutasította a szó szerinti magyarázatokat, melyek a keresztények értelmezését támasztották alá) למען המינים, »az eretnekek miatt«, vagyis a keresztények miatt. Ennélfogva a második tagmondat, mely le lett választva [a hangsúlyjel utáni rész], nem jelenthet mást, mint hogy »a hatvankét hét alatt utcák és falak lesznek helyreállítva és megépítve«, azaz Jeruzsálem újjáépítésének 434 évig kellene tartania, ami egy teljesen értelmetlen elképzelés lenne” (Daniel the Prophet. 1885, 190. o.).

A Dániel 9:26-ban (Le) részben ez olvasható: „És a hatvankét hét után kiirtatik a felkent, és  nem lesz utódja.” A zsidó szövegmagyarázók ez alapján a 62 hetet a Makkabeusok időszakára vonatkoztatják, illetve úgy gondolják, hogy a „felkent” nem más, mint II. Agrippa király, aki Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt elpusztításakor élt. Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a „felkent” Óniás főpap volt, akit i. e. 175-ben Antiokhosz Epiphanész megfosztott a hivatalától. Bármelyik értelmezést vennénk is alapul, az azt tükrözné, hogy a próféciának nincs igazi jelentősége, illetve az időszakok közti eltérés azt mutatná, hogy a 62 hétről szóló prófécia egyáltalán nem pontos. (Lásd: A. Cohen [szerk.]: Soncino Books of the Bible. London, 1951, Dá 9:25, 26-hoz fűzött magyarázat.)

Ezek a zsidó tudósok a nézetük alátámasztása végett azt állítják, hogy a „hét hét” nem 7-szer 7, azaz 49 év, hanem 70 év; mégis a 62 hetet 7-szer 62 évnek veszik. És kijelentik, hogy ez utóbbi időszak nem más, mint a babiloni száműzetés ideje. Úgy vélik, hogy a versben (Dá 9:25) lévő „felkent” megnevezés Círuszt vagy Zorobábelt, esetleg Jésua főpapot jelöli, a Dániel 9:26-ban említett „felkent” pedig egy másik személyt.

A legtöbb angol bibliafordítás nem követi a maszoréták pontozását ebben az írásszövegben. Vagy vesszőt tesznek a „hét hét” kifejezés után, vagy a szórenddel érzékeltetik, hogy a 62 hét a 7 hét után következik, és a 70 hétnek a része, és nem jelölik azt, hogy a 62 hét Jeruzsálem újjáépítésének az időszakára vonatkozna. (Vö.: Dá 9:25, KJ, AT, Dy, ÚV, Ro, Yg.) James Strong a Lange-féle Commentary on the Holy Scriptures (Dá 9:25, lábj., 198. o.) c. műben a következő kiadói megjegyzést teszi: „Az egyetlen magyarázat erre a fordításra – mely két külön időszakra választja a hét hetet és a hatvankét hetet, az előbbi a felkent Fejedelem terminus ad quemje [vagyis az eljövetelének a meghatározott ideje], az utóbbi pedig az újjáépítés ideje – a maszoréták központozásában rejlik, ők ugyanis a két kifejezés közé egy atnahot [értelmi szünetet] tettek . . . és ami a kérdéses résznek a fordítását illeti, egy erőltetett nyelvtani szerkezettel lett visszaadva a második tagmondat, amely előtt nem szerepel elöljárószó. Ennélfogva jobb és egyszerűbb ragaszkodni az Authorized Versionhöz, mely követi az összes régi fordítást” (P. Schaff ford. és szerk.; 1976).

Számos más elképzelés is született a prófécia értelmezésére, némelyik messiási próféciának tekinti azt, némelyik pedig nem. Figyelmet érdemel e tekintetben az, hogy a jelenleg létező legkorábbi Septuaginta-fordítás durván megmásítja a héber szöveget. Pusey professzor a Daniel the Prophet (328–329. o.) c. művében elmagyarázza, hogy a fordító meghamisította az írásszövegben kijelentett időszakot, valamint hozzátett, megmásított, illetve felcserélt szavakat azért, hogy a próféciát a Makkabeusok küzdelméhez lehessen kötni. A Septuagintának a legtöbb modern kiadásában ezt a nyilvánvalóan félrefordított részt kicserélték egy i. sz. második századi zsidó tudós, Theodotion megoldásával; az ő fordítása összhangban van a héber szöveggel.

Néhány személy kísérletet tett arra, hogy megváltoztassa a próféciában szereplő időszakok sorrendjét, míg mások elgondolása szerint ezek az időszakok párhuzamosan futnak, és vannak olyanok is, akik tagadják, hogy ezeknek bármiféle konkrét időbeli beteljesedésük lenne. Ám azok, akik ilyen nézeteket hangoztatnak, reménytelenül belegabalyodnak a saját érvelési menetükbe, és az arra tett erőfeszítéseik, hogy tisztázzák magukat, abszurd megoldásokat szülnek, vagy azt eredményezik, hogy mindenestől elvetik, hogy a prófécia ihletett és igaz. A korábban említett bibliatudós, E. B. Pusey ezt a megjegyzést teszi, főként az utóbbi elképzelésekkel kapcsolatban, melyek több problémát vetettek fel, mint amennyit megoldottak: „Ezek voltak azok a képtelen problémák, melyeknek a megoldása azokra várt, akik nem hisznek. Maguknak kellett megoldaniuk azokat, ami ez idáig még csak-csak sikerült, mert a hitetlenségnek semmit sem lehetetlen elhinnie, kivéve azt, amit Isten tár fel” (206. o.).