Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A teljes idejű szolgálat végzése által adunk hálát Jehovának

A teljes idejű szolgálat végzése által adunk hálát Jehovának

Élettörténet

A teljes idejű szolgálat végzése által adunk hálát Jehovának

STANLEY E. REYNOLDS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Londonban születtem, 1910-ben. Az I. világháború után szüleim egy kis wiltshirebeli faluba költöztek, melyet Westbury Leighnek hívtak. Amikor fiatal voltam, sokat tűnődtem azon, hogy ki az Isten. Senki nem tudta a választ. És soha nem értettem, miért kell egy ilyen kis közösségben, mint a miénk, két kápolna és egy templom ahhoz, hogy imádjuk Istent.

NÉGY évvel a II. világháború kitörése előtt, 1935-ben az öcsém, Dick és én elbicikliztünk az Anglia déli partvidékén fekvő Weymouthba kempingezni. Éppen a sátrunkban ültünk, hallgattuk, ahogy esik az eső, és azon gondolkodtunk, mit is kellene csinálni, amikor egy idősebb úr odajött hozzánk, és felajánlott három bibliatanulmányozási segédeszközt: az Isten hárfája című könyvet, és a Light (Világosság) című könyv I. és II. kötetét. Elfogadtam a könyveket, mert örültem, hogy végre valami megtöri az egyhangúságot. De teljesen lenyűgözött, amit olvastam, és akkor még aligha tudtam, hogy ez teljesen megváltoztatja majd az életemet, és az öcsém életét.

Amikor hazamentünk, édesanyám megemlítette, hogy Kate Parsons, aki a falunkban lakott, ugyanolyan bibliai kiadványokat terjeszt. Jól ismerték őt, mert bár már idős volt, egy kis motorkerékpárral látogatta a környéken szétszórtan lakó embereket. Elmentem hozzá, ő pedig örömmel nekem adta a Teremtés és a Gazdagság című könyveket, valamint a Watch Tower Society más kiadványait. Azt is elmondta nekem, hogy ő Jehova Tanúja.

Amikor a Bibliámmal együtt elolvastam azokat a könyveket, megtudtam, hogy Jehova az igaz Isten, és őt akartam imádni. Így hát küldtem egy levelet az egyházamnak, melyben kijelentettem, hogy kilépek, és elkezdtem részt venni azokon a bibliatanulmányozásokon, melyeket John és Alice Moody házában tartottak. Ők a legközelebbi városban, Westburyben laktak. Akkor még csak heten jártunk az összejövetelekre. Az összejövetelek előtt és után Kate Parsons harmóniumon játszott, mi pedig Királyság-énekeket énekeltünk teli torokból!

A kezdet

Tudtam, hogy nagyon jelentőségteljes időben élünk, és vágytam arra, hogy részt vegyek a Máté 24:14-ben megjövendölt prédikálómunkában. Abbahagytam a dohányzást, vettem magamnak egy aktatáskát, és átadtam az életemet Nagy Istenünknek, Jehovának.

1936 augusztusában Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Society elnöke ellátogatott a skóciai Glasgowba, hogy előadást tartson Armageddonról. Bár Glasgow mintegy 600 kilométerre volt tőlünk, úgy döntöttem, hogy elmegyek, és azon a kongresszuson megkeresztelkedek. Kevés pénzem volt, így hát vittem a biciklimet is, és vonattal utaztam a Skócia határán fekvő Carlisle városig, onnan pedig 160 kilométert bicikliztem északra. Az út nagy részét visszafelé is biciklivel tettem meg, és fizikailag kimerülve, de szellemileg megerősödve tértem haza.

Attól kezdve mindig biciklivel jártam, amikor elmentem, hogy megosszam hitemet a közeli falvakban élő emberekkel. Abban az időben a Tanúknak volt egy bizonyságtevő kártyájuk, melyen a házigazda elolvashatta a szentírási üzenetet. Ezenkívül hordozható gramofonokat is használtunk, hogy lejátsszuk a Társulat elnöke által mondott bibliai témájú előadások felvételeit. És persze mindig nálunk volt a folyóiratos táskánk *, amiről mindenki felismert minket mint Jehova Tanút.

Úttörőszolgálat a háború idején

Az öcsém 1940-ben keresztelkedett meg. 1939-ben kitört a II. világháború, és mindketten láttuk, milyen nagy szükség van teljes idejű prédikálókra. Ezért beadtuk a jelentkezésünket az úttörő szolgálatra. Hálásak voltunk, hogy mindkettőnket a bristoli úttörőotthonba neveztek ki, ahol csatlakoztunk Edith Poole-hoz, Bert Farmerhez, Tom és Dorothy Bridgeshez, Bernard Houghtonhoz, valamint más úttörőkhöz, akiket nagyon csodáltunk a hitükért.

Hamarosan megérkezett értünk egy mikrobusz, vastag betűs felirattal az oldalain: „JEHOVA TANÚI”. Stanley Jones volt a sofőr, aki később misszionárius lett Kínában, és ott a prédikálótevékenysége miatt hét év magánzárkára ítélték.

A háború előrehaladtával alig aludtunk éjszakánként. Az úttörőotthon körül bombáztak, nekünk pedig állandó készenlétben kellett lennünk a becsapódó lövedékek miatt. Az egyik este, egy nagyszerű kongresszus után, melyen 200 Tanú vett részt, a légelhárító lövedékekből származó repeszek zápora közepette hagytuk el Bristol központját, és ilyen körülmények között jutottunk el viszonylag biztonságos otthonunkba.

Másnap reggel Dick és én visszamentünk a városba, hogy összeszedjünk néhány dolgot, amit otthagytunk. Földbe gyökerezett a lábunk: Bristol romokban hevert. A városközpontot lebombázták és porig égett. A Park Street, ahol a Királyság-terem állt, csak füstölgő romhalmaz volt. De egyetlen Tanú sem halt meg, és nem is sérült meg. Örömünkre a bibliai irodalmat már elvittük a Királyság-teremből a gyülekezet tagjainak otthonaiba, így hát kétszeresen is hálásak voltunk Jehovának.

Váratlan szabadság

A bristoli gyülekezetben, ahol elnöklőfelvigyázó voltam, már 64 testvér volt, amikor megkaptam a behívómat a katonai szolgálatra. Sok Tanút bebörtönöztek akkoriban semleges álláspontjáért, és arra számítottam, hogy nekem sincs már sok időm arra, hogy szabadon prédikálhassak. Az ügyemet egy helyi bristoli bíróság tárgyalta. Anthony Buck testvér képviselt, aki korábban börtönparancsnok volt. Bátor emberként nem ismert félelmet, és határozottan kiállt a Biblia igazsága mellett. Olyan nagyszerűen képviselte ügyemet a tárgyaláson, hogy legnagyobb meglepetésemre teljesen felmentettek a katonai szolgálat alól, azzal a feltétellel, hogy folytatom a teljes idejű szolgálatot!

Nagyon boldog voltam, hogy szabad vagyok, ezért elhatároztam, hogy a lehető legteljesebb mértékben a prédikálásra fogom azt felhasználni. Amikor meghívtak a londoni fiókhivatalba, hogy beszéljek Albert D. Schroederrel, a fiókhivatal-felvigyázóval, természetesen nagyon kíváncsi voltam, mi vár rám. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor meghívtak, hogy utazófelvigyázóként szolgáljak Yorkshire-ben, ahol minden héten egy újabb gyülekezetet kellett meglátogatnom, hogy segítsem és bátorítsam a testvéreket. Igencsak alkalmatlannak éreztem magam erre a megbízatásra, de mivel felmentettek a katonai szolgálat alól, szabadon elmehettem. Így hát elfogadtam Jehova irányítását, és készségesen elmentem.

Albert Schroeder az egyik kongresszuson Huddersfieldben bemutatott a testvéreknek, és 1941 áprilisában elkezdtem a szolgálatot új megbízatási helyemen. Micsoda öröm volt megismerni azokat a drága testvéreket! Szeretetük és kedvességük hatására még jobban értékeltem azt, hogy Jehovának van egy népe, amely teljesen átadta életét Istenének, és amelynek tagjai között szeretet van (János 13:35).

Még több szolgálati kiváltság

Egy felejthetetlen ötnapos országos kongresszust tartottunk 1941-ben a leicesteri De Montfort Hallban. A jegyrendszeres élelmiszervásárlás és az országon belüli korlátozott utazási lehetőségek ellenére a jelenlévők száma vasárnap elérte a tizenkétezres csúcsszámot, bár az országban élő Tanúk száma alig volt több 11 ezernél. Felvételről lejátszották a Társulat elnökének előadásait, és közreadták a Children (Gyermekek) című könyvet. Az a kongresszus, melyet éppen a II. világháború kellős közepén tartottunk, kétségtelenül mérföldkőnek számított Jehova népének teokratikus történelmében Nagy-Britanniában.

Nem sokkal a kongresszus után meghívást kaptam, hogy a londoni Bétel-családban szolgáljak. Ott a szállítási és csomagolási osztályon dolgoztam, később pedig egy irodán, ahol a gyülekezetekkel kapcsolatos ügyeket intéztem.

A Bétel-család az éjjel-nappal fenyegető légitámadásoktól szenvedett, valamint attól, hogy a hatóságok állandóan ellenőrizték az ott dolgozó felelős testvéreket. Pryce Hughes, Ewart Chitty és Frank Platt mind börtönbe kerültek semlegességükért, Albert Schroedert pedig végül kitoloncolták az Egyesült Államokba. A nyomás ellenére azonban a gyülekezeteknek és a Királyság-érdekeknek továbbra is nagyszerűen gondját viselték.

Jött a Gileád!

Amikor 1945-ben véget ért a háború, jelentkeztem az Őrtorony Gileád Bibliaiskola misszionáriusképzésére. 1946-ban elfogadták a jelentkezésemet, és felvételt nyertem a nyolcadik osztályba. A Társulat megszervezte, hogy többen az osztályból — például Tony Attwood, Stanley Jones, Harold King, Don Rendell és Stanley Woodburn — hajóval utazzunk a foweyi Cornish halászkikötőből. Az egyik helyi Tanú foglalta le nekünk a helyeket egy kis teherhajón, amely kaolint szállított. A szállásunk nagyon kényelmetlen volt, és gyakran a hullámok mosták a fedélzetet. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor a hajó végre befutott a kikötőbe, Philadelphiába!

A Gileád Iskola a New York állam északi részén fekvő South Lansing gyönyörű területén volt, a képzés pedig, melyet ott kaptam, nagyon sokat jelentett nekem. Az osztályunkba a tanulók 18 országból jöttek — ez volt az első alkalom, hogy a Társulat ilyen sok külföldi testvért tudott felvenni az iskolába —, és mindannyian közeli barátok lettünk. Jó barátságba kerültem a szobatársammal, Kalle Salavaarával, aki Finnországból jött.

Az idő gyorsan elszállt, és az öt hónap elteltével a Társulat elnöke, Nathan H. Knorr eljött a brooklyni főhivatalból, hogy átadja a diplománkat és bejelentse a megbízatási helyeinket. Abban az időben a tanulók csak a diplomaosztási ünnepségen tudták meg, hová nevezték ki őket. Engem visszaküldtek a londoni Bételbe, hogy ott folytassam a munkát.

Vissza Londonba

A háború után zord évek következtek Nagy-Britanniában. Az élelmiszerből és sok más életszükségleti cikkből, például papírból, továbbra is csak fejadagot lehetett kapni. De azért megéltünk valahogy, és Jehova Királyságának érdekei nem szenvedtek csorbát. Azon kívül, hogy a Bételben dolgoztam, szolgáltam még kerület- és körzetkongresszusokon, és látogattam a gyülekezeteket, például néhány írországi gyülekezetet is. Kiváltságomban állt találkozni Erich Frosttal is, valamint más testvérekkel és testvérnőkkel Európából, akiktől hallhattam arról, hogyan őrizték meg Tanú-társaink a feddhetetlenségüket a náci koncentrációs táborok borzalmai ellenére. A Bétel-szolgálat igazán áldásos kiváltság volt.

Akkor már tíz éve ismertem Joan Webbet, egy különleges úttörőt, aki Watfordban szolgált, Londontól nem messze északra. 1952-ben összeházasodtunk. Mindketten szerettük volna folytatni a teljes idejű szolgálatot, ezért nagyon örültünk, hogy miután eljöttem a Bételből, kineveztek körzetfelvigyázónak. Az első körzetünk Anglia déli partvidéke volt, Sussex és Hamphsire. A körzetmunka nem volt könnyű abban az időben. Javarészt busszal, biciklivel és gyalog utaztunk. Sok gyülekezethez nagy, vidéki területek tartoztak, ahová gyakran nehéz volt eljutni, ennek ellenére a Tanúk száma folyamatosan nőtt.

New York, 1958

1957-ben a következő meghívást kaptam a Bételből: „Arra szeretnénk kérni benneteket, gyertek be a fiókhivatalba, és segédkezzetek a közelgő nemzetközi kongresszus utazási ügyeinek intézésében. Ezt a kongresszust 1958-ban tartják meg a New York-i Yankee Stadionban és a Polo Groundson.” Így hát Joannal nem sokkal ezután már javában a beérkező kérvényekkel foglalkoztunk, melyekben a testvérek a Társulat által bérelt repülőgépekre és hajókra jelentkeztek. Ez volt az a híres „Isteni akarat” nemzetközi kongresszus, amelyen 253 922 főnyi hatalmas hallgatóság vett részt. Ezen a kongresszuson 7136-an jelképezték Jehovának tett önátadásukat vízbe való bemerítkezéssel — több mint kétszer annyian, mint ahányan a Bibliában feljegyzett történelmi jelentőségű pünkösdön, i. sz. 33-ban keresztelkedtek meg (Cselekedetek 2:41).

Joan és én soha nem felejtjük el Knorr testvér kedvességét, amikor személyesen meghívott minket, hogy vegyünk részt a kongresszuson és segítsünk az érkező küldötteknek, akik 123 országból jönnek New Yorkba. Ez mindkettőnknek boldog és kielégítő tapasztalat volt.

A teljes idejű szolgálat áldásai

Amikor visszatértünk, folytattuk az utazómunkát, egészen addig, amíg egészségi problémákkal nem kezdtünk küszködni. Joan kórházba került, én pedig enyhe agyérkatasztrófát kaptam. A különleges úttörők soraiba kerültünk, de később azt a kiváltságot kaptuk, hogy ideiglenesen újra körzetmunkát végezzünk. Végül visszatértünk Bristolba, ahol továbbra is a teljes idejű szolgálatban vagyunk. Az öcsém, Dick nem messze lakik tőlünk a családjával, és gyakran beszélgetünk az emlékeinkről.

1971-ben retinaleválás miatt maradandóan károsodott a látásom. Azóta nagyon nehezen tudok olvasni, így Jehova csodálatos gondoskodásának tekintem a bibliai kiadványokról készült hangfelvételeket. Joan és én még ma is vezetünk házi bibliatanulmányozásokat, és az évek során kiváltságunk volt mintegy 40 személynek — köztük egy héttagú családnak is — segíteni, hogy megismerjék az igazságot.

Amikor több mint 60 évvel ezelőtt átadtuk az életünket Jehovának, az volt a vágyunk, hogy elkezdjük a teljes idejű szolgálatot, és meg is maradjunk abban. Annyira hálásak vagyunk, hogy még ma is van erőnk Nagy Jehova szolgálatára — ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzük köszönetünket az irántunk mutatott jóságáért és az együtt töltött boldog évekért!

[Lábjegyzet]

^ 11. bek. Ez egy vászonból készült táska, melyet vállra lehetett akasztani, és Az Őrtorony és a Vigasz (későbbi nevén Ébredjetek!) folyóiratokhoz tervezték.

[Kép a 25. oldalon]

Öcsémmel, Dickkel (a bal szélen áll Dick) és más úttörőkkel a bristoli úttörőotthon előtt

[Kép a 25. oldalon]

A bristoli úttörőotthon 1940-ben

[Képek a 26. oldalon]

Stanley és Joan Reynolds a házasságkötésük napján, 1952. január 12-én, és ma