Az állatvilág dicséri Jehovát

JEHOVA kiválósága szembeszökően nyilvánul meg az állatvilágban. Isten nagyszerűen gondoskodik az állatokról, ugyanúgy, ahogy az emberekre is gondja van (Zsoltárok 145:16). Milyen nagy hiba volna, ha bírálnánk az állatok és emberek Teremtőjét! Jób egyenes ember volt, de „inkább a maga lelkét jelentette ki igazságosnak, mintsem Istent”. Volt még mit tanulnia! (Jób 32:2; 33:8–12; 34:5).

Az állatvilágból felhozott példákból Jób láthatta, hogy az ember nem kérdőjelezheti meg Isten útjait. Ez világossá válik, ha megvizsgáljuk, miket mondott Jehova a szolgájának, Jóbnak.

Nincs szükségük emberi segítségre

Jób nem tudott felelni, amikor Isten az állatok életéről kérdezte (Jób 38:39–41). Nyilvánvaló, hogy Jehova az emberek segítsége nélkül gondoskodik az oroszlánról és a hollóról. Igaz, a hollók repdesnek, amikor élelem után kutatnak, de valójában Isten táplálja őket (Lukács 12:24).

Jób csak hallgatott, amikor Isten a vadon élő állatokról kérdezte (Jób 39:1–8). Egyetlen  ember sem képes megvédeni a kőszáli kecskéket és a szarvasünőket, azaz a nőstény szarvasokat. Ami azt illeti, az sem egyszerű, hogy egyáltalán a kőszáli kecskék közelébe menjünk! (Zsoltárok 104:18). A szarvasünő Istentől kapott ösztöneitől vezettetve elrejtőzik az erdőben, amikor elérkezik az ellésének ideje. Szépen gondját viseli kicsinyeinek, de amikor azok ’megerősödnek, kimennek, és nem térnek vissza’. Attól kezdve magukról gondoskodnak.

A zebra szabadon kószál, és a vadszamár otthona a kietlen síkság. Jób nem foghatta be teherhordásra a vadszamarat. Ez az állat „mindenféle zöldet felkutat”, legelőt keres a dombokon. Nem adja fel a szabadságát azért, hogy könnyebben jusson élelemhez az emberi településeken. „Nem hallja a lesvadász lármáját”, mivel menten elnyargal, ha az ember beteszi a lábát a területére.

Isten ezután a vadbivalyt említette (Jób 39:9–12). Austen Layard brit régész ezt mondta erről az állatról: „A lapos domborműveken előszeretettel ábrázolt vadbivalyt csaknem annyira félelmetes és pompás vadnak tekinthették, mint az oroszlánt. Gyakran látni, amint a király küzd vele, a harcosok pedig lóháton és gyalog üldözik” (Nineveh and Its Remains, 1849, II. kötet, 326. oldal). Ennek ellenére nincs épeszű ember, aki megpróbálná munkára fogni a zabolátlan vadbivalyt (Zsoltárok 22:21).

A szárnyas állatok is magasztalják Jehovát

Isten ezután a szárnyas állatokról kérdezte Jóbot (Jób 39:13–18). A gólya magasan repül erős szárnyaival (Jeremiás 8:7). A strucc csapkodja ugyan a szárnyát, de nem tud repülni. A gólyától eltérően a strucc nem fán kialakított fészekbe rakja a tojásait (Zsoltárok 104:17). Gödröt ás nekik a homokba. Azután homokkal betakarva, kellő hőmérsékletet biztosít nekik, és nem hagyja őket felügyelet nélkül. A hím is részt vesz a tojások őrzésében.

A strucc látszólag ’elfelejti a bölcsességet’, amikor egy ragadozó fenyegető közelségét érzi, és elszalad. Egy enciklopédia azonban megjegyzi: „Ez elterelő hadművelet: [a strucc] feltűnően csapkod a szárnyával, hogy magára vonja a veszélyt jelentő állat vagy ember figyelmét, így elcsalogatja a tojásoktól” (An Encyclopedia of Bible Animals).

Hogyhogy a strucc „nevet a lovon és lovasán”? Egy enciklopédia szerint „a strucc nem tud repülni, de közismerten sebesen fut. Hosszú lábaival 15 lábnyiakat (4,6 métereseket) lép, és eléri a 40 mérföldes  (64 kilométeres) óránkénti sebességet” (The World Book Encyclopedia).

Isten ad a lónak erőt

Isten a következőkben a lóval kapcsolatban tett fel kérdéseket Jóbnak (Jób 39:19–25). Az ókorban lóhátról vívták a harcokat, ezenkívül a lovak szekereket húztak, melyeken egy hajtó és talán két katona volt. Egy csatamén, mely már alig várja az ütközetet, türelmetlenül nyerít, és lábaival a földet kapálja. Nem rémül meg, és nem fordul vissza a kard elől. A kürtszóra mintha ezt mondaná: „haj!” Nekilódul, és csak úgy „falja a földet”. De azért szót fogad a lovasának.

Layard, a régész egy hasonló leírása így szól: „Az arab ló olyan, mint egy kezes bárány, és a kötőféken kívül nincs szükség másra az irányításához, de ha meghallja a törzs csatakiáltását, és meglátja, hogy lovasa rázza a lándzsáját, vérvörös orrcimpái kitágulnak, nyaka nemes ívben meghajlik, farka és sörénye pedig felemelkedik és szétterül a szélben” (Discoveries Among the Ruins of Nineveh and Babylon, 1853, 330. oldal).

Vegyük szemügyre a sólymot és a sast!

Jehova még más madarakról is beszélt (Jób 39:26–30). A sólyom ’felszáll, és kiterjeszti szárnyát a szél felé’. A Guinness rekordok könyve 1996 azt mondja a vándorsólyomról, a leggyorsabb röptű madárról, hogy rekordsebességeket ér el, amikor „nagy magasságokból csap le áldozatára”. Egy példány elérte a 350 kilométeres óránkénti sebességet, miközben 45 fokos szögben zuhant lefelé!

A sas képes több mint 130 kilométeres óránkénti sebességgel repülni. Jób egy zsákmányt kereső sas röptéhez hasonlította az élet gyors elmúlását (Jób 9:25, 26). Istentől kapunk erőt a kitartáshoz, mintha a szárnyaló sas látszólag fáradhatatlan szárnyaival repülnénk (Ézsaiás 40:31). A sas repülés közben kihasználja a kürtő alakban felszálló, meleg légáramlatokat, az úgynevezett termikeket. A termik belsejében köröz, így egyre magasabbra emelkedik. Amikor elér egy bizonyos magasságot, átvitorlázik a következő termikhez. Ezen a módon minimális energiaráfordítással akár órákig is a levegőben tud maradni.

A sas megközelíthetetlenül „magasra rakja fészkét”, hogy megóvja kicsinyeit a veszélytől. Jehova helyezte belé ezt az ösztönt. Istentől kapott látásával a sasnak „a messzeségbe tekintenek szemei”. Mivel gyorsan tudja változtatni a fókuszát, egy hosszú zuhanórepülés közben is képes szemmel tartani zsákmányát vagy egy tetemet. Elhalt állatokkal is táplálkozik, ezért „ahol a megöltek vannak, ott van ő is”. Fiókáit kisebb állatokkal eteti.

Jehova megfegyelmezi Jóbot

Isten a kérdéssor folytatása előtt megfegyelmezte Jóbot. Hogyan fogadta ezt Jób? Megalázta magát, és kész volt tudomásul venni a további tanácsokat is (Jób 40:1–14).

A Jób történetéről szóló, ihletett feljegyzésnek ebből a részéből egy nagyon lényeges tanulságot vonhatunk le, tudniillik azt, hogy egyetlen ember  sem bírálhatja jogosan a Mindenhatót. Úgy kell beszélnünk és viselkednünk, ahogyan az égi Atyánknak tetszik. Azonkívül arra legyen főként gondunk, hogy meg legyen szentelve Jehova szent neve, és igazolást nyerjen a szuverenitása.

A behemót dicsőíti Istent

Visszatérve az állatvilágra, Isten a behemótról kérdezi Jóbot. Általános vélekedés szerint a behemót nem más, mint a víziló (Jób 40:15–24). Egy kifejlett víziló 4-5 méter hosszú, és akár 3600 kilogrammot is nyomhat. „Erőssége a csípőjében van”, azaz a hátizmaiban. A hasát védő vastag bőr igazi áldás, amikor rövid lábaival a folyómederben lévő köveken vonszolja át magát. Az ember semmiképpen sem ér fel a masszív, hatalmas szájú és erőteljes állkapcsú behemóttal.

A behemót kimászik a folyóból, hogy a ’zöld fűből’ lakmározzon. Úgy tűnik, neki egy egész hegynek a növényzete kell! Naponta úgy 90-180 kilogrammnyi zöldet fal fel. Ha jóllakott, lefekszik a lótuszfák alá vagy a nyárfák árnyékába. Ha kiönt a folyó, amelyben él, a víz fölött tudja tartani a fejét, és képes az árral szemben úszni. Jób nem merte volna horoggal átlyukasztani a behemót orrát, ha szemtől szemben látja óriási száját és félelmetes agyarait.

A leviatán dicséretet szerez Istennek

Jób ezután a leviatánról hallott (Jób 41:1–34). A héber szó „barázdált bőrű állatra” utal, nyilvánvalóan a krokodilra. Képes volt-e Jób a gyermekek játékszerévé tenni a leviatánt? Hogy is tehette volna? Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a leviatán veszélyes állat. Ha egy ember rávetné a kezét, valószínűleg olyan heves lenne a harc, hogy soha többé nem tenne ilyet!

Amint a leviatán napkeltekor kidugja fejét a vízből, szemei olyanok, „mint a hajnal sugarai”. A leviatán pikkelyei szorosan illeszkednek egymáshoz, és csontlemezek vannak beágyazódva a bőrébe, ezért még a golyó is nehezen hatol át rajta, nemhogy a kard vagy a lándzsa. A krokodil hasán lévő éles pikkelyek olyan hatást keltenek, mintha egy ’cséplőszerszám’ lenne a sárban. Dühében tombolva tajtékossá teszi a vizet, habzó kenőcshöz hasonlóvá. Termete, páncélja és fegyverei — fenyegető szája és erős farka — miatt a leviatán nem ismer félelmet.

Jób visszavonja szavait

Jób elismerte, hogy ’beszélt, de nem értette a neki túl csodás dolgokat’ (Jób 42:1–3). Elfogadta Istentől a fenyítést, visszavonta szavait, és mindent megbánt. Jehova megdorgálta a társait, őt viszont gazdagon megáldotta (Jób 42:4–17).

Bölcsen tesszük, ha nem feledkezünk meg arról, ami Jóbbal történt. Esélyünk sincs rá, hogy minden kérdésre feleljünk, amelyet Isten feltett neki. De arra képesek vagyunk, hogy értékelést mutassunk a számos és sokféle csodálatos teremtményért, melyek magasztalják Jehovát. Tegyünk hát így!

[Kép a 13. oldalon]

Kőszáli kecske

[Kép a 13. oldalon]

Holló

[Kép a 13. oldalon]

Nőstény oroszlán

[Kép a 14. oldalon]

Zebra

[Kép a 14. oldalon]

A strucc eltávolodik a tojásaitól, de nem hagyja őket magukra

[Kép a 14. oldalon]

Strucctojások

[Kép a 14–15. oldalon]

Vándorsólyom

[Forrásjelzés]

Sólyom: © Joe McDonald/Visuals Unlimited

[Kép a 15. oldalon]

Arab ló

[Kép a 15. oldalon]

Szirti sas

[Kép a 16. oldalon]

Általános vélekedés szerint a behemót nem más, mint a víziló

[Kép a 16. oldalon]

A leviatánt az erős krokodillal szokták azonosítani