Élettörténet

Elhatároztuk, hogy Jehovát fogjuk szolgálni

RAIMO KUOKKANEN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Európában 1939-ben kitört a második világháború, és a Szovjetunió megtámadta a hazámat, Finnországot. Apám elment, hogy a finn hadseregben szolgáljon. Csakhamar orosz harci repülők kezdték bombázni a városunkat, és édesanyám elküldött a nagymamámhoz, aki biztonságosabb helyen lakott.

MISSZIONÁRIUSKÉNT szolgáltam 1971-ben a kelet-afrikai Ugandában. Egy nap, miközben ajtóról ajtóra prédikáltam, ijedt emberek futottak el mellettem. Puskalövéseket is hallottam, ezért elkezdtem rohanni hazafelé. Amint a puskaropogás egyre közeledett, beugrottam az útszéli árokba. Abban kúsztam hazáig, miközben golyók süvítettek el a fejem fölött.

Vajmi keveset tehettem azért, hogy ne sújtsanak a második világháború hatásai, de miért tennénk ki magunkat a feleségemmel zavargásoknak Kelet-Afrikában? A válasz szorosan kapcsolódik ahhoz az elhatározásunkhoz, hogy Jehovát szolgáljuk.

Buzdítást kapok Isten szolgálatára

1934-ben születtem Helsinkiben. Édesapám festő volt, és egy nap épp abban az épületben kellett dolgoznia, amelyik Jehova Tanúi finnországi fiókhivatalának adott otthont. A Tanúk említést tettek neki a gyülekezeti összejöveteleikről. Amikor hazaért, beszélt erről az édesanyámnak. Anya akkor még nem kezdett el  járni az összejövetelekre, de később megvitatott bibliai témákat az egyik munkatársával, aki Tanú volt. Egy idő után komolyan vette, amit tanult, és 1940-ben Jehova Tanújaként megkeresztelkedett.

A nagymamám nem sokkal előtte fogadott magához a vidéki otthonába a második világháború idejére. Édesanyám több levelet is írt Helsinkiből az édesanyjának és a húgának Jehova Tanúi hitnézeteiről. Mindkettőjüket érdekelte a téma, és megosztották velem, amit tanultak. Jehova Tanúi utazó képviselői is meglátogatták nagymama házát, hogy buzdítsanak minket, de bennem még nem volt szilárd az elhatározás, hogy Istent fogom szolgálni.

Megkezdődik a teokratikus képzés

Amikor a háború 1945-ben véget ért, visszaköltöztem Helsinkibe, és gyakran elkísértem édesanyámat Jehova Tanúi összejöveteleire. Néha viszont inkább moziba mentem. Ám anya mindig elmondta nekem, hogy miről szólt az előadás az összejövetelen, és egy gondolatot újra meg újra kihangsúlyozott: Armageddon nagyon közel van. Ez meggyőződésemmé vált, és leszoktam róla, hogy hiányozzak az összejövetelekről. Amint növekedett a bibliai igazság iránti értékelésem, úgy növekedett az a vágyam is, hogy a gyülekezet minden tevékenységében részt vegyek.

A kongresszusokat különösen élveztem. 1948-ban, miközben a nyári szünetemet töltöttem a nagymamámnál, elmentem egy kerületkongresszusra, amelyet a házához közel tartottak. Az egyik barátom ezen a kongresszuson keresztelkedett meg, és buzdított, hogy én is kövessem a példáját. Mondtam neki, hogy nem hoztam fürdőnadrágot, de erre azt válaszolta, hogy miután ő megkeresztelkedett, felvehetem az övét. Beleegyeztem, így 1948. június 27-én, 13 éves koromban megkeresztelkedtem.

Édesanyám néhány barátjától tudta meg a kongresszus után, hogy megkeresztelkedtem. Amikor legközelebb találkoztunk, tudni akarta, hogy miért tettem meg egy ilyen fontos lépést anélkül, hogy megbeszéltem volna vele. Megmagyaráztam, hogy értem az alapvető bibliai tanításokat, és tudom, hogy felelősséggel tartozom Jehovának a viselkedésemért.

Erősödik bennem az elhatározás

A gyülekezetben a testvérek segítettek megszilárdítani az elhatározásomat, hogy Jehovát fogom szolgálni. Elkísértek a házról házra végzett szolgálatban, és szinte minden héten kaptam feladatot az összejöveteleken (Cselekedetek 20:20). Tizenhat éves koromban megtartottam az első nyilvános előadásomat. Nem sokkal ezután kineveztek bibliatanulmányozó szolgának a gyülekezetünkben. Ez a sok szellemi tevékenység segített, hogy éretté váljak, de még mindig le kellett győznöm az emberektől való félelmemet.

Azokban a napokban hatalmas feliratokkal hívtuk fel a figyelmet a kerületkongresszus nyilvános előadására. Ezek a plakátok két darabból álltak, melyeket vállon átvetett szíjak tartottak össze, és beborították az ember testét elölről és hátulról. Ezért voltak, akik szendvicsembereknek neveztek minket.

Egyszer egy csendes utcasarkon álltam a szendvicstáblámmal, amikor láttam, hogy néhány osztálytársam pont felém tart. Amint elsétáltak előttem, megdermedtem a tekintetüktől. Bátorságért imádkoztam Jehovához, és mozdulatlanul álltam a táblával. Az, hogy ekkor le tudtam győzni az emberektől való félelmet, felkészített egy még nagyobb próbára, mégpedig arra, hogy megőrizzem keresztényi semlegességemet.

Idővel a kormány több fiatal Tanút behívott katonai szolgálatra, köztük engem is. A behívóparancsnak eleget téve jelentkeztünk a laktanyában, de tiszteletteljesen elutasítottuk, hogy felvegyük a katonai egyenruhát. A katonaság őrizetbe vett minket, és nem sokkal ezután egy bíróság hat hónap börtönbüntetést szabott ki ránk. Azt a nyolc hónapot is le kellett töltenünk a börtönben, amely a katonai szolgálat ideje lett volna. Így összesen 14 hónapot töltöttünk börtönben a semleges álláspontunk miatt.

A börtönben mindennap összejöttünk, hogy tanulmányozzuk a Bibliát. Azokban a hónapokban sokunk kétszer is elolvasta az egész Bibliát.  Amikor letelt a büntetésünk, a legtöbben úgy hagytuk el a börtönt, hogy nagyobb volt bennünk az elhatározás, hogy Jehovát fogjuk szolgálni, mint korábban bármikor. Azok közül a fiatal Tanúk közül sokan mindmáig hűségesen szolgálják Jehovát.

Miután elhagytam a börtönt, visszaköltöztem a szüleimhez. Röviddel ezután megismerkedtem Veerával, egy buzgó, újonnan megkeresztelt Tanúval. 1957-ben összeházasodtunk.

Egy este, amely megváltoztatta az életünket

Egy este, amikor látogatóban voltunk a fiókhivatalban dolgozó néhány felelős testvérnél, az egyikük megkérdezte tőlünk, hogy szeretnénk-e részt venni a körzetmunkában. Egész éjjel imádkoztunk, majd felhívtam a fiókhivatalt, és igent mondtam. A teljes idejű szolgálat megkövetelte, hogy otthagyjam a jól fizető állásomat, de elhatároztuk, hogy a Királyságot tesszük első helyre az életünkben. Amikor 1957 decemberében elkezdtük az utazómunkát, én 23 éves voltam, Veera pedig 19. Három éven át boldogan látogattuk és buzdítottuk Jehova népének finnországi gyülekezeteit.

1960 végén meghívtak, hogy képzést kapjak az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán New Yorkban. Finnországból hármunkat választottak ki, hogy részt vegyünk egy különleges tíz hónapos oktatáson, amelyen a fiókhivatalok működésével kapcsolatos ismereteket kellett megtanulnunk. A feleségeink nem jöttek velünk, hanem a finnországi fiókhivatalban kaptak munkát.

A tanfolyam vége előtt nem sokkal azt az utasítást kaptam, hogy keressem fel Nathan H. Knorr irodáját. Abban az időben ő felügyelte Jehova Tanúi világméretű munkáját. Knorr testvér felajánlott nekem és a feleségemnek egy misszionáriusi megbízatást a Malgas Köztársaságba, amely ma Madagaszkár néven ismert. Levelet írtam Veerának, és megkérdeztem, hogy mit gondol erről a megbízatásról. Ő azonnal igent mondott. Amikor visszatértem Finnországba, késedelem nélkül nekiláttunk, hogy felkészüljünk a madagaszkári életre.

Öröm és csalódottság

1962 januárjában repültünk Antananarivóba, az ország fővárosába. Szőrmesapkában és vastag kabátban indultunk, hiszen a finn telet hagytuk hátra. Madagaszkár trópusi hőségében hamar lecseréltük a ruhatárunkat. Az első misszionáriusotthonunk egy kis ház volt, egyetlen hálószobával. Egy másik misszionárius házaspár már ott lakott, így Veera és én a verandán aludtunk.

Elkezdtük tanulni a franciát, Madagaszkár egyik hivatalos nyelvét. Ez meglehetősen nehézkesen ment, mert nem volt olyan nyelv, amelyet mi is, és az oktatónk, Carbonneau testvérnő is megértett volna. A testvérnő az angolt használta, hogy franciául tanítson minket, csakhogy Veera nem beszélt angolul. Ezért én finnre fordítottam Veerának Carbonneau testvérnő szavait. Majd felismertük, hogy Veera a szakkifejezéseket jobban érti svédül, így aztán a francia nyelvtant svédül magyaráztam neki. Hamarosan elég jól elsajátítottuk a franciát, és elkezdtük tanulni a helyi nyelvet, a malgast.

Az első bibliatanulmányozást Madagaszkáron egy olyan férfival vezettem, aki csak malgas nyelven beszélt. Kikerestem a bibliaverseket a finn Bibliámban, majd megkerestük ezeket a verseket az ő malgas Bibliájában.  Nem nagyon tudtam megmagyarázni neki az írásszövegeket, de a bibliai igazság hamarosan növekedni kezdett a szívében, és eljutott a megkeresztelkedésig.

Milton Henschel Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából 1963-ban látogatást tett Madagaszkárra. Röviddel ezután egy új fiókhivatal létesült Madagaszkáron, és engem neveztek ki fiókhivatal-felvigyázónak, azon kívül, hogy körzet- és kerületmunkát is végeztem. Ez alatt az időszak alatt Jehova végig gazdagon megáldott minket. 1962 és 1970 között a Királyság-hírnökök száma Madagaszkáron 85-ről 469-re emelkedett.

Amikor 1970-ben egy nap hazatértünk a nyilvános szolgálatból, cédulát találtunk az ajtóban, amelyen az állt, hogy Jehova Tanúi összes misszionáriusa jelentkezzen a belügyminiszteri hivatalban. Ott közölték velünk a kormány rendeletét, hogy azonnal el kell hagynunk az országot. Amikor megkérdeztem, hogy milyen bűntett teszi indokolttá a kiutasításomat, a hivatalnok így válaszolt: „Nos, Kuokkanen úr, maga nem tett semmi rosszat.”

„Már nyolc éve itt élünk, ez az otthonunk. Nem mehetünk el csak így egyszerűen” — próbáltam érvelni. Erőfeszítéseink ellenére az összes misszionáriusnak egy héten belül távoznia kellett. A fiókhivatalt bezárták, és egy helyi Tanú vette át a munka felvigyázását. Mielőtt otthagytuk volna drága madagaszkári testvéreinket, új megbízatást kaptunk, amely Ugandába szólt.

Mindent elölről kezdünk

Néhány nappal azután, hogy elhagytuk Madagaszkárt, megérkeztünk Kampalába, Uganda fővárosába. Azonnal tanulni kezdtük a ganda nyelvet, amely kellemesen dallamos, de nagyon nehéz. A többi misszionárius segített Veerának először angolul megtanulni, így ezen a nyelven hatékonyan tudtunk prédikálni.

Kampala forró és párás klímája kikezdte Veera egészségét. Ezért új megbízatást kaptunk, amely Mbararába szólt. Ez egy olyan város Ugandában, ahol mérsékeltebb az éghajlat. Mi voltunk ott az első Tanúk, és a szolgálatunk első napján rögtön volt egy jó tapasztalatunk. Egy férfival beszélgettem a házában, amikor a felesége, Margaret, kijött a konyhából, ahol addig figyelmesen hallgatta a mondanivalómat. Veera elkezdte tanulmányozni vele a Bibliát, és Margaret nagyszerűen  haladt előre szellemileg. Megkeresztelkedett, és buzgó Királyság-hírnök lett.

Utcai harcok

1971-ben polgárháború tört ki Ugandában, amely véget vetett a békének. Egyik nap csatározások dúltak Mbararában a misszionáriusotthonunk körül. Akkor történt velem az az eset, amelyről a beszámoló elején említést tettem.

Veera már a misszionáriusotthonban volt, amikor én hazaértem, a hosszú árokban kúszva, hogy rejtve maradjak a katonák elől. A lakás egyik sarkában építettünk egy ágybetétekből és bútorokból álló „erődöt”. Egy hétig ki sem mozdultunk a lakásból, csak a rádióból hallottuk a híreket. Időnként, miközben az erődünkben kuporogtunk, hallottuk, ahogy lövedékek csapódnak a falakba. Este nem gyújtottunk villanyt, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy a házban vagyunk. Egyszer katonák jöttek a bejárati ajtóhoz, és kiáltozni kezdtek. Mi meg sem moccantunk, csak csendben imádkoztunk Jehovához. Miután a harcok véget értek, a szomszédaink átjöttek, és megköszönték a biztonságukat. Azt mondták, hogy szerintük Jehova védett meg mindannyiunkat, és mi ezzel szívből egyetértettünk.

A helyzet egészen addig nyugodt maradt, amíg egy reggel azt nem hallottuk a rádióban, hogy az ugandai kormány betiltotta Jehova Tanúi tevékenységét. A bemondó arról beszélt, hogy Jehova minden Tanújának vissza kell térnie a korábbi vallásához. Én megpróbáltam szót emelni az érdekünkben néhány kormánytisztviselő előtt, de nem jártam sikerrel. Ezután elmentem Idi Amin elnök hivatalába, és időpontot kértem, hogy találkozhassak vele. Ott azonban azt mondták, hogy az elnöknek sok a dolga. Többször is visszamentem, de soha nem sikerült találkoznom vele. Végül 1973 júliusában el kellett hagynunk Ugandát.

Egy évből tíz lesz

Amint elhagytuk drága ugandai testvéreinket, ismét erőt vett rajtunk az a szomorú érzés, amelyet akkor éreztünk, amikor kitoloncoltak bennünket Madagaszkárról. Mielőtt az új megbízatási helyünkre, Szenegálba utaztunk volna, hazamentünk Finnországba. Itt arról értesültünk, hogy az afrikai megbízatásunk törölve lett, és azt az útmutatást kaptuk, hogy maradjunk Finnországban. Úgy tűnt, hogy ezzel véget ér a misszionáriusi munkánk. Finnországban különleges úttörőként szolgáltunk, majd ismét elkezdtük a körzetmunkát.

1990-re csökkent a munkánkkal szembeni ellenállás Madagaszkáron, és a brooklyni főhivatal nagy meglepetésünkre megkérdezte tőlünk, hogy odamennénk-e egy évre. Szerettünk volna menni, de két nagy akadály tornyosult előttünk. Idősödő édesapámnak gondozásra volt szüksége, és Veera továbbra is egészségi gondokkal küszködött. Elszomorított, hogy édesapám 1990 novemberében meghalt, de Veera javuló egészsége reményt adott arra, hogy újrakezdhetjük a misszionáriusi munkát. 1991 szeptemberében mentünk vissza Madagaszkárra.

Madagaszkári megbízatásunk egy évre szólt, de tíz lett belőle. Ez alatt az idő alatt a hírnökök száma 4000-ről 11 600-ra növekedett. Én nagyon élveztem, hogy misszionáriusként szolgálhatok. Időnként azonban elkeseredtem, amikor azon tűnődtem, vajon nem hagyom-e figyelmen kívül drága feleségem fizikai és érzelmi szükségleteit. Jehova mindkettőnknek megadta az erőt a folytatáshoz. 2001-ben végül visszatértünk Finnországba, ahol azóta is a fiókhivatalban dolgozunk. Még mindig ég bennünk a Királyság iránti buzgalom tüze, és gyakran álmodozunk Afrikáról. Szilárd elhatározásunk, hogy Jehova akaratát fogjuk cselekedni, bárhova küldjön is bennünket! (Ézsaiás 6:8).

[Térkép a 12. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

FINNORSZÁG

EURÓPA

[Térkép a 14. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

AFRIKA

MADAGASZKÁR

[Térkép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

AFRIKA

UGANDA

[Kép a 14. oldalon]

Az esküvőnk napján

[Képek a 14–15. oldalon]

A finnországi körzetmunkából (1960) . . .

. . . misszionáriusnak Madagaszkárra (1962)

[Kép a 16. oldalon]

Veerával ma