Ne feledd, a dicséret fontos!

HALLOTTÁL már valakit amiatt panaszkodni, hogy a munkaadója alig dicséri meg? Talán már te magad is panaszkodtál emiatt? Vagy ha fiatal vagy, netán a szüleidre vagy a tanáraidra nehezteltél a dicséret hiánya miatt?

Az ilyen panaszok közül néhány alighanem jogos. Azonban egy német szakértő szerint, amikor az alkalmazottak emiatt panaszkodnak, igazából nem is annyira a dicséret hiánya bántja őket, hanem a főnökük részéről mutatott személyes érdeklődés hiánya. Akárhogy van is, valami nyilvánvalóan hibádzik. Mind a dicséret, mind pedig az, hogy érezzük a személyes érdeklődést, alapvető ahhoz, hogy megelégedést nyújtó kapcsolatoknak örvendjünk.

Ez az imádatra is igaz. A keresztény gyülekezetet a dicséret és a melegség szellemének kellene áthatnia, valamint a személyes érdeklődésnek kellene jellemeznie. A gyülekezet tagjai a Biblia vezetésének figyelembevételével megteremtik és megőrzik az ilyen kellemes légkört. De bármilyen szeretetteljes legyen is a gyülekezet, fejlődni mindig lehet. Ennek tudatában vegyük szemügyre három személy kiváló példáját, akik megdicsértek másokat – Elihuról, Isten keresztény kor előtti szolgájáról, valamint Pál apostolról és magáról Jézus Krisztusról lesz szó.

Tanácsadás udvariasan és tiszteletteljesen

Elihunak, aki nagy valószínűséggel Ábrahám távoli rokona volt, fontos szerep jutott abban, hogy segítsen Jóbnak kiegyensúlyozottan tekinteni az Istennel ápolt kapcsolatát. Elihu udvarias és tiszteletteljes volt. Türelmesen várt a sorára, és csak azután szólalt meg. Míg az állítólagos barátok csak hibát találtak Jóbban, Elihu, amellett hogy tanácsot adott neki, kész volt megdicsérni a becsületes életútjáért. Mindezt melegséggel és nyilvánvaló személyes érdeklődéssel tette, mint egy barát, és a többiektől eltérően nevén szólította Jóbot. Udvariasan így kérlelte: „Hallgasd meg, kérlek, szavaimat, ó, Jób! Fogadd be füledbe mindazt, amit beszélek.” Tiszteletteljesen átérezve Jób helyzetét, elismerte: „Íme, én is olyan vagyok az igaz Isten előtt, mint te; én is agyagból formáltattam.” Ezután dicsérően így szólt: „Ha van valami mondandód, felelj nekem; beszélj, mert örömet szerez nekem igazságosságod” (Jób 33:1, 6, 32).

Udvariasan és tiszteletteljesen bánni másokkal, bizonyos értelemben a dicséret egyik módja. Ezzel valójában ezt mondjuk a hallgatónknak: „Érdemesnek tartalak a figyelmemre, és arra, hogy jól bánjak veled.” Így melegséget árasztunk felé, és személyes érdeklődést mutatunk iránta.

 Előzékenynek és udvariasnak lenni többet jelent annál, mint hogy csupán betartjuk az etikett szabályait. Ahhoz, hogy elérjük mások szívét, udvariasságunknak és előzékenységünknek őszintének kell lennie, és szívből kell fakadnia. Ezáltal a valódi érdeklődésünket és szeretetünket fejezzük ki.

Tapintatosan dicsérj

Pál apostol rámutatott, hogy milyen szerepe van a tapintatnak akkor, amikor másokat dicsérünk. Például, mialatt a második misszionáriusi útján Athénban prédikált, megvédte a keresztényiséget néhány görög filozófus előtt. Figyeld meg, mennyire tapintatosan végezte el ezt a nehéz feladatot. „Némelyek . . . mind az epikureus, mind a sztoikus filozófusok közül vitába szálltak vele, és egyesek ezt mondták: »Mit szeretne ez a fecsegő mondani?« Mások: »Idegen istenségek hírnökének látszik«” (Cselekedetek 17:18). Az ilyen megjegyzések ellenére Pál higgadt maradt, és így válaszolt: „Athéni férfiak, látom, hogy a jelek szerint mindenben odaadóbban félitek az istenségeket, mint mások.” Nem ítélte el bálványimádó magatartásukat, inkább megdicsérte őket azért, hogy mélyen vallásosak (Cselekedetek 17:22).

Vajon Pál képmutatóan viselkedett? Semmi esetre sem. Jól tudta, hogy nem az ő dolga megítélni a hallgatóit; teljesen tisztában volt azzal, hogy egykor ő sem ismerte az igazságot. Arra kapott megbízást, hogy feltárja Isten üzenetét, nem pedig arra, hogy megítéljen másokat. Tapasztalatból tudta azt, amivel napjainkban sok Jehova Tanúja tisztában van, vagyis hogy néhányan, akik a hamis vallás őszinte védelmezői, végül az igaz vallás legodaadóbb védelmezőivé válnak.

Pál hatásos megközelítése jó eredményeket hozott. „Néhány férfi csatlakozott hozzá, és hívővé lett; közöttük volt az Areopágusz-törvényszék egyik bírája, Dioníziusz is, és egy Damarisz nevű asszony, és rajtuk kívül mások is” (Cselekedetek 17:34). Mennyire bölcsen tette Pál, hogy nem ítélte el az athéniakat azért, mert híján vannak a pontos ismeretnek, hanem inkább megdicsérte őket, hogy őszintén hisznek – még ha ezek a hitnézetek hamisak voltak is! Sokszor előfordul, hogy azok az emberek, akiket félrevezetett a téves információ, jó szívállapotúak.

Pál akkor is tapintatosan állt elő mondanivalójával, amikor felszólították, hogy adja elő védekezését II. Heródes Agrippa előtt. Heródesről köztudott volt, hogy vérfertőző viszonyban él testvérével, Bernikével. Az ilyen kapcsolatot Isten Szava egyértelműen elítéli. Pál azonban egyetlen szóval sem ítélte el őket. Inkább keresett valamit, ami alapján jogosan megdicsérhette Heródest. „Boldognak tartom magam, Agrippa király, hogy mindazokra nézve, amikkel a zsidók vádolnak, előtted adhatom elő védekezésemet a mai napon, kivált azért, mert te ismerője vagy a zsidók közötti minden szokásnak csakúgy, mint minden vitás kérdésüknek” (Cselekedetek 26:1–3).

Mennyire bölcs lenne, ha mi is hasonló tapintattal tudnánk bánni másokkal! Ha megdicsérünk egy szomszédot, egy iskolatársat vagy egy munkatársat, az békés kapcsolatokat mozdíthat elő, és jó viselkedésre ösztönözhet. Ha a jól megérdemelt dicsérettel elérjük a szívet, időnként még arra is késztethetjük az őszinte személyeket, hogy a hamis érveléseiket és helytelen tetteiket olyanokkal cseréljék fel, amelyek összhangban vannak a pontos ismerettel.

Jézus tökéletesen bemutatta, hogyan lehet dicsérni

Jézus megdicsért másokat. Például feltámadása és mennybemenetele után Isten irányítása alatt János apostol által szólt a hét kis-ázsiai gyülekezethez. Nem mulasztotta el megdicsérni azokat, akik megérdemelték. Az efézusi, a pergamoni és a tiatirai gyülekezetnek a következőket mondta: „Ismerem tetteidet, fáradozásodat és kitartásodat, és tudom, hogy nem viselheted el a rossz embereket”; „erősen ragaszkodsz továbbra is a nevemhez, és nem  tagadtad meg a belém vetett hitedet”; „ismerem tetteidet, szeretetedet, hitedet, szolgálatodat és kitartásodat, és tudom, hogy az utóbbi tetteid többek a korábbiaknál”. Még a szárdiszi gyülekezetben is, ahol erőteljes tanácsra volt szükség, észrevette azokat az egyéneket, akik méltók voltak a dicséretre, és ezt mondta: „Mindamellett van nálad néhány név Szárdiszban, akik nem szennyezték be felsőruháikat, és fehérben járnak majd velem, mert méltók rá” (Jelenések 2:2, 13, 19; 3:4). Milyen nagyszerű példát mutatott Jézus!

Jézust utánozva sohasem szabad néhány személy miatt elítélnünk emberek egy egész csoportját, vagy anélkül adni szükséges tanácsot, hogy közben ne dicsérnénk. Tartsuk azonban szem előtt, hogy ha csak akkor dicsérünk, amikor tanácsot szeretnénk adni, előfordulhat, hogy dicséretünket figyelmen kívül hagyják. Amikor csak lehetséges, nagylelkűen dicsérjünk meg másokat. Így, ha máskor tanácsot kell adnunk, készségesebben fogadják majd.

Vének, akik ügyesen dicsérnek

Egy keresztény asszony, Cornelia, aki most Jehova Tanúi egyik európai fiókhivatalában szolgál, visszaemlékszik az 1970-es évek elejére, amikor az utazófelvigyázó megkérdezte tőle, hogy áll a személyes tanulmányozással és a folyóiratok olvasásával. „Kissé zavarba jöttem – mondja, és bevallotta, hogy nem sikerült minden folyóiratcikket elolvasnia. – Ahelyett, hogy hibát keresett volna bennem emiatt, inkább megdicsért azért, amennyit olvastam – emlékszik vissza. – Annyira buzdított,  hogy megdicsért, hogy elhatároztam, attól kezdve minden egyes cikket elolvasok.”

Ray, aki Európa egyik fiókhivatalában szolgál, visszaemlékszik az úttörőszolgálatának első napjára. Amint aznap este a gyülekezet elnöklőfelvigyázója – akinek üzleti és családi kötelezettségei voltak, ezenkívül számos felelősséget is viselt a gyülekezetben – belépett a Királyság-terembe, egyenesen odament Rayhez, és ezt kérdezte: „Hogy telt az úttörőszolgálatod első napja?” Most, közel hatvan évvel később Ray még mindig emlékszik rá, milyen figyelmes volt az a vén.

Ahogy ebből a két tapasztalatból kitűnik, csodákra képes, ha őszintén és szeretettel kifejezzük értékelésünket az iránt, amit mások tettek, mellőzve az üres szavakat vagy a semmitmondó hízelgést. A keresztény gyülekezetben oly sok okunk van arra, hogy megdicsérjük hívőtársainkat. Gondoljunk csak arra, hogy vágynak Jehova szolgálatára, jól felkészülten hozzászólnak az összejövetelen, egyre könnyebben birkóznak meg a lámpalázzal, amikor előadásokat tartanak vagy bemutatókban vesznek részt, buzgón prédikálnak és tanítanak, valamint erőfeszítéseket tesznek azért, hogy első helyre tegyék a Királyság-érdekeket és a szellemi céljaikat. Gazdag jutalomban lesz részünk, ha megdicsérünk másokat. Boldoggá tesz minket, és segít, hogy derűlátók legyünk (Cselekedetek 20:35).

Jó, ha a gyülekezeti vének megdicsérik a gyülekezetet a kiváló munkájáért. És ha tanácsadásra van szükség, akkor ezt szeretettel teszik. Emellett kerülik, hogy megszállottan tökéletességet várjanak el másoktól, és hogy súlyos hiányosságnak tekintsék azt, ami nem üti meg a tökéletesség mércéjét.

Azok a keresztény vének, akik utánozzák Elihu tiszteletteljes viselkedését és szerető-kedvességét, Pál tapintatos megközelítését és Jézus szerető törődését, a valódi buzdítás forrásai a testvéreiknek. A dicséret a legjobbat hozza ki másokból, és örömteli, harmonikus kapcsolatokat eredményez. Mennyire örülhetett Jézus, amikor megkeresztelkedésekor hallotta égi Atyját, amint ezeket a dicsérő szavakat mondja: „Te vagy az én szeretett Fiam; helyesellek téged” (Márk 1:11). Bárcsak mi is megörvendeztetnénk testvéreink szívét azzal, hogy őszinte, sokatmondó szavakkal megdicsérjük őket.

[Képek a 15. oldalon]

A tapintatos megközelítéssel Pál jó eredményeket ért el, és mi is hasonlókra számíthatunk

[Kép a 16. oldalon]

A melegséget árasztó, őszinte dicséret csodákra képes