„A korai keresztény filozófusok átvették a görögök elképzelését a lélek halhatatlanságáról, s úgy tekintették, a lelket Isten teremti, [illetve] fogantatáskor leheli a testbe” (Britannica Hungarica. 11. kötet, 424. oldal).

„A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!” (Ezékiel 18:4, Károli-fordítás).

Az első emberi lélek teremtéséről a Biblia ezt mondja: „Jehova Isten megformálta az embert a föld porából, és az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké [héberül: neʹfes]” (1Mózes 2:7).

A héber neʹfes szó, melyet „lélek”-nek fordítanak, azt jelenti, hogy ’élőlény, mely lélegzik’. Amikor Isten megteremtette az első embert, Ádámot, nem egy halhatatlan lelket lehelt a testébe, hanem az életerőt, melyet a lélegzés tart fenn. Tehát bibliai értelemben a lélek az egész élőlényre utal. Az Istentől származó életerő nélkül a lélek meghal (1Mózes 3:19; Ezékiel 18:20).

A lélek halhatatlanságának tana kérdéseket vetett fel: Hová kerül a lélek a halál után? Mi történik a gonoszok lelkével? Az, hogy a névleges keresztények elfogadták a lélek halhatatlanságának tévtanítását, egy másik tévtanításnak, a pokoltűz tanának az elfogadásához vezetett.

Vesd össze a következő bibliaverseket: Prédikátor 3:19; Máté 10:28; Cselekedetek 3:23