„A korai keresztények nem használtak képmásokat az imádatban . . . Az egyház az i. sz. IV. és V. században fogadta el a képmások használatát, azzal az indokkal, hogy így a tudatlan emberek könnyebben meg tudják érteni a kereszténység tanításait, mint szentbeszédekből és könyvekből” (McClintock és Strong: Cyclopedia of Biblical, Theological, and Ecclesiastical Literature. 4. kötet, 503., 504. oldal).

„Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket” (2Mózes 20:4, 5, Katolikus fordítás [Kat.]). János apostol ezt írta az első századi keresztényeknek: „Kicsiny gyermekek, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól!” (1János 5:21).

Vajon a képmások, ahogy az egyházak állítják, csupán eszközök, melyek által az ember közeledik azokhoz, akiket a képmások ábrázolnak, és tiszteletet mutat irántuk? Egy enciklopédia megjegyzi: „Valószínűleg a képmásoknak eleinte csak oktatási és díszítési szerepük volt, legalábbis erre hivatkozva használták őket. Ám nem telt bele sok idő, és az imádat tárgyai lettek. Ez különösen az ikonokra volt igaz, melyek fontos szerepet kaptak a keleti ortodox vallásban” (The Encyclopedia of Religion). Ézsaiás próféta azonban joggal ezt kérdezte: „Kihez hasonlíthatnátok az Istent; és milyen képmást alkothatnátok róla?” (Ézsaiás 40:18, Kat.).

Vesd össze a következő bibliaverseket: Ézsaiás 44:13–19; Cselekedetek 10:25, 26; 17:29; 2Korintusz 5:7