Utánozzuk a hitüket!

Sokat tanult a megbocsátásról az Úrtól

PÉTER soha nem felejti el azt a szörnyű pillanatot, amikor összetalálkozott a tekintetük. Mit láthatott Jézus szemében, csalódottságot vagy netán rosszallást? Nem tudjuk pontosan. Az ihletett feljegyzés mindössze azt írja, hogy „az Úr megfordult, és rátekintett Péterre” (Lukács 22:61). Ám abból az egyetlen pillantásból Péter ráeszmélt arra, hogy milyen súlyos hibát követett el. Felismerte, hogy épp azt tette, amiről korábban határozottan állította, hogy soha nem tenné meg. Jézus jövendölésének megfelelően megtagadta szeretett Urát! Péter összetört. Életének talán ez volt a legrosszabb napja és a legrosszabb pillanata.

De azért a helyzete nem volt teljesen reménytelen. Mivel erős hite volt, lehetőséget kapott arra, hogy helyrehozza a hibáját, és megtanulja az egyik legfontosabb leckét Jézustól, a megbocsátást. Ezt fontos mindannyiunknak megtanulni, ezért hát kísérjük figyelemmel, min ment keresztül Péter.

Sokat kellett tanulnia

Körülbelül hat hónappal korábban Jézus Kapernaumban volt, ahol Péter lakott. Péter ezt kérdezte Jézustól: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem a testvérem úgy, hogy meg kell neki bocsátanom? Még hétszer is?” Péter valószínűleg nagyvonalúnak gondolta magát. Végtére is, akkoriban a vallásvezetők úgy tartották, hogy csak háromszor kell megbocsátani másoknak. De Jézus így válaszolt: „nemhogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is” (Máté 18:21, 22).

Vajon Jézus azt akarta ezzel mondani, hogy Péter számolgassa az ellene elkövetett vétkeket? Nem. Azzal, hogy Jézus a hét helyett hetvenhetet mondott, azt fejezte ki, hogy nincs meghatározva, hányszor kell megbocsátani másoknak. Szavaival rámutatott, hogy Péterre is hatással volt a napjaiban élő emberek gondolkodása. Az emberek olyannyira keményszívűek és irgalmatlanok voltak, hogy jóformán könyvelést vezettek arról, hányszor bocsátanak meg másoknak. Azonban Isten szemében az az elfogadható, ha nagylelkűen megbocsátunk másoknak.

Péter nem vitatta Jézus szavait. De vajon elérte a szívét Jézus tanítása? Néha akkor tanulunk a legtöbbet a megbocsátásról, amikor rádöbbenünk, hogy mennyire nagy szükségünk van mi magunknak is a megbocsátásra. Most azonban kanyarodjunk vissza azokhoz az eseményekhez, amelyek Jézus halálához vezettek. Azokban a nehéz órákban sok olyat tett Péter, ami miatt Urának a bocsánatára szorult.

Még több megbocsátásra van szüksége

Jelentőségteljes este volt. Eljött Jézus földi életének utolsó éjszakája. Még sok mindent szeretett volna tanítani az apostolainak, köztük azt, hogy legyenek alázatosak. Példát is mutatott nekik ebben, amikor megmosta a lábukat. Ezzel a feladattal rendszerint a legalacsonyabb rangú szolgát bízták meg. Péter először nem tartotta helyesnek Jézus tettét, és nem engedte,  hogy megmossa a lábát. Utána viszont ragaszkodott hozzá, hogy ne csak a lábát, hanem a kezét és a fejét is mossa meg. Jézus nem vesztette el a türelmét, hanem higgadtan elmagyarázta, mi a jelentősége annak, amit tesz (János 13:1–17).

Ám nem sokkal ezután az apostolok azon vitáztak, hogy melyikük a legnagyobb. Nyilván Péter is része volt ennek a büszkeségből fakadó, szégyenteljes jelenetnek. Jézus mégis kedvesen igazította helyre a tanítványokat, mi több, megdicsérte őket azért, amit jól tettek, hogy hűségesen ragaszkodtak az Urukhoz. Ugyanakkor megjövendölte, hogy az összes apostola el fogja hagyni őt. Péter kijelentette, hogy még ha meg kell halnia is, akkor sem hagyja el Jézust. Ezzel szemben Jézus megjövendölte, hogy mielőtt a kakas kétszer megszólal, Péter háromszor megtagadja az Urát. Erre Péter nemcsak hogy ellentmondott Jézusnak, hanem azzal dicsekedett, hogy ő az összes többi apostolnál hűségesebb (Máté 26:31–35; Márk 14:27–31; Lukács 22:24–28).

Vajon Péter kezdte kihozni a sodrából Jézust? Nem, sőt, még ebben a nehéz időszakban is a jót kereste tökéletlen apostolaiban. Bár tudta, hogy Péter cserben fogja hagyni, mégis ezt mondta neki: „könyörögtem érted, hogy ne fogyjon el a hited; és te, ha majd egykor visszatérsz, erősítsd a testvéreidet” (Lukács 22:32). Jézus ezzel kifejezte, bízik abban, hogy Péter visszanyeri majd a szellemi egészségét, és folytatja hűséges szolgálatát. Milyen kedves és megbocsátó volt Jézus!

Később a Gecsemáné-kertben Pétert többször is helyre kellett igazítani. Jézus megkérte őt, valamint Jakabot és Jánost, hogy kitartóan virrasszanak, mialatt ő imádkozik. Jézus gyötrődött lelkileg, és támogatásra lett volna szüksége, de Péter és a többiek újra meg újra elaludtak. Jézus elnéző volt velük, és együtt érzően így szólt: „A szellem persze buzgó, de a test gyenge” (Márk 14:32–38).

Nem sokkal ezután egy csőcselék érkezett, fáklyákkal a kezükben, kardokkal meg dorongokkal felfegyverkezve. Ebben a helyzetben óvatosnak és megfontoltnak kellett volna lenni. Ehelyett Péter elhamarkodottan cselekedett, és kardjával lesújtott Málkusnak, a főpap rabszolgájának a fejére, és levágta az egyik fülét. Jézus türelmesen helyreigazította Pétert, a férfit pedig meggyógyította. Ezután elmagyarázta azt a napjainkban is érvényes alapelvet, hogy a követői nem vesznek részt az erőszakban (Máté 26:47–55; Lukács 22:47–51; János 18:10, 11). Már sok minden volt Péter rovásán, ami miatt Urának bocsánatára szorult. Az ő esete arra emlékeztet bennünket, hogy „mindannyian sokszor megbotlunk” (Jakab 3:2). Mindennap Isten megbocsátására szorulunk. Ez alól senki sem kivétel. Péter számára viszont az éjszaka még korántsem ért véget. A legrosszabb csak ezután következett.

Péter legnagyobb kudarca

Jézus azzal érvelt a csőcseléknek, hogy ha őt keresik, akkor az apostolait hagyják elmenni. Péter kétségbeesetten nézte végig, ahogy a csőcselék megkötözi Jézust. Majd a többi apostolhoz hasonlóan ő is elmenekült.

Péter és János menekülés közben megállt, valószínűleg a korábbi főpap, Annás házának a közelében, ahová Jézust először vitték kihallgatásra. Amikor Jézust elvezették onnan, Péter és János követte őt, de csak „jókora távolságból” (Máté 26:58; János 18:12, 13). Péter nem volt gyáva. Már ahhoz is bátorság kellett, hogy egyáltalán kövesse Jézust. A csőcselék fegyverekkel volt felszerelve, és Péter már megsebezte az egyiküket. Másfelől, bár korábban azt jelentette ki magáról, hogy meghalni is kész az Uráért, ebben a helyzetben mégsem mutatta ki ezt a lojális szeretetet (Márk 14:31).

 Péterhez hasonlóan ma is sokan „jókora távolságból” szeretnék követni Jézust, úgy, hogy mások ne vegyék észre. De ahogyan később maga Péter írta, csak akkor követjük Krisztust megfelelően, ha olyan szorosan járunk a nyomdokain, amennyire tőlünk telik, és mindenben utánozzuk a példáját, függetlenül attól, hogy ez milyen következményekkel jár (1Péter 2:21).

Péter óvatosan követte Jézust, egészen Jeruzsálem egyik legelőkelőbb házáig. Itt lakott Kajafás, a gazdag és nagy hatalmú főpap. Az ilyen házakat általában egy udvar köré építették, melybe az utcáról egy kapun lehetett belépni. Péter a kapuhoz ment, de nem engedték be. János, aki már bent volt, beszélt a kapuőrrel, hogy Péter bemehessen. Úgy tűnik, Péter nem maradt János közelében, és nem próbált meg bejutni a házba, hogy Ura mellett lehessen. Az udvaron maradt, ahol néhány rabszolga és hivatalszolga a hideg éjszakai órákat a lobogó tűz mellett töltötte. Miközben a házban folyt a tárgyalás, az udvaron ácsorgó emberek figyelték, amint a hamis tanúk, akik Jézus ellen vallottak, sorra ki-be járnak (Márk 14:54–57; János 18:15, 16, 18).

A lány, aki beengedte Pétert, a tűz fényénél most jobban szemügyre tudta venni őt. Felismerte, és vádlón így szólt hozzá: „Te is a galileai Jézussal voltál!” Péter ijedtében letagadta, hogy ismeri Jézust, mi több, úgy tett, mintha azt sem értené, miről beszél a lány. A kapuhoz húzódott, hogy lehetőleg senki se ismerje fel, de egy másik lány észrevette őt, és az előzőhöz hasonlóan ezt mondta: „Ez a názáreti Jézussal volt.” Péter erre esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert!” (Máté 26:69–72). Már kétszer megtagadta Jézust, és valószínűleg ezután hallotta a kakas kukorékolását, de annyira zaklatott volt, hogy nem emlékezett a próféciára, melyet Jézus alig néhány órával azelőtt mondott.

Kis idő elteltével az udvaron álldogáló emberek egy csoportja odament Péterhez, jóllehet ő nagyon szeretett volna észrevétlen maradni. Az egyik férfi rokona volt Málkusnak, annak a rabszolgának, akit Péter megsebzett. Ezt kérdezte Pétertől: „Nem láttalak én téged vele a kertben?” Péter ösztönösen győzködni kezdte őket arról, hogy tévednek. Még esküt is tett, minden bizonnyal kijelentette, hogy átkozott legyen, ha hazudik. Alighogy kimondta ezeket a szavakat, hallotta, amint a kakas másodszor is megszólal azon az éjszakán (János 18:26, 27; Márk 14:71, 72).

Jézus épp az imént jött ki az udvar felőli erkélyre. Tekintete összetalálkozott Péterével, ahogyan arról a bevezetőben is olvashattunk. Péter ekkor döbbent rá, mennyire cserbenhagyta Urát. Összeroppant bűnének súlya alatt, és  kiment az udvarról. A telihold sápadt fénye alatt nekiindult a város utcáinak. Szeme előtt elmosódott a világ. Könnyek csordultak végig az arcán, összetört, majd keservesen zokogni kezdett (Márk 14:72; Lukács 22:61, 62).

Egy ilyen súlyos hiba után az ember könnyen arra a következtetésre juthat, hogy ekkora bűnt lehetetlen megbocsátani. Talán Péter is ezen tűnődött. Csakugyan megbocsáthatatlan volt a bűne?

Megbocsáthatatlan volt, amit tett?

Képzelhetjük, milyen fájdalmat érzett Péter másnap reggel, a nap további eseményei pedig csak növelték a fájdalmát. Mennyire marcangolhatta a lelkiismerete, amikor délután Jézus órákig szenvedett, majd pedig meghalt. Bizonyára megborzongott a gondolattól, hogyan tetézte Ura fájdalmát, pont az emberi életének utolsó napján. Bár Péter biztosan mélységesen szomorú volt, nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés. Ezt onnan tudjuk, hogy hamarosan ismét a testvérei társaságában volt (Lukács 24:33). Biztosan minden apostol bánkódott amiatt, ahogyan azon a szörnyű éjszakán viselkedett, és vigasztalták egymást.

Ebben a helyzetben Péter az élete egyik legbölcsebb döntését hozta meg. Amikor Isten egyik szolgája elesik, döntően nem az számít, hogy milyen súlyos hibát követett el, hanem hogy mennyire erős az elhatározása, hogy fel fog kelni, és rendbe hozza a dolgokat (Példabeszédek 24:16). Jóllehet Péter mélységesen lehangolt volt, mégis összejött a testvéreivel, és ezzel kifejezte, hogy őszinte a hite. Amikor valakit szomorúság vagy bűnbánat gyötör, könnyen arra érezhet kísértést, hogy elszigetelődjön, de ez veszélyes (Példabeszédek 18:1). Az a legbölcsebb, ha közel marad a hittársaihoz, és helyreáll szellemileg (Héberek 10:24, 25).

Mivel Péter együtt volt a szellemi testvéreivel, hallhatta a megdöbbentő hírt, hogy Jézus teste eltűnt a lepecsételt sírból. Jánossal a sírhoz futott. János, aki valószínűleg fiatalabb volt, elsőként ért oda. Mivel  a sír nyitva volt, tétovázott. Nem így Péter! Bár a futástól kifulladt, mégis nyomban bement. A sír tényleg üres volt! (János 20:3–9).

Péter elhitte, hogy Jézus feltámadt? Először nem. Még a hűséges asszonyoknak sem hitt, akik arról számoltak be, hogy angyalok jelentek meg nekik, és bejelentették, hogy Jézus feltámadt (Lukács 23:55–24:11). De a nap végére Péter minden szomorúsága és kétsége tovaszállt. Jézus újra élt mint hatalmas szellemszemély! Az összes apostolának megjelent, de előtte valami olyat tett, ami nagyon személyes volt. Az apostolok ezt mondták azon a napon: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” (Lukács 24:34). Ehhez hasonlóan Pál apostol később azt írta erről a különleges napról, hogy Jézus „megjelent Kéfásnak, aztán a tizenkettőnek” (1Korintusz 15:5). Péternek volt a másik két neve Kéfás és Simon. Ezek szerint aznap Jézus külön Péternek is megjelent.

A Biblia nem ír arról, hogy milyen lehetett ez a megható találkozás. De el tudjuk képzelni, mennyire megindult Péter azon, hogy ismét élve láthatta szeretett Urát, és kifejezhette neki, hogy szívből sajnálja, amit tett. Semmit sem kívánt jobban, mint hogy Jézus megbocsásson neki. Jézus kétségkívül nagylelkűen megtette ezt. Fontos, hogy azok a keresztények, akik ma bűnt követnek el, emlékezzenek Péter esetére. Soha ne következtessünk úgy, hogy nem vagyunk méltók Isten bocsánatára. Jézus tökéletesen visszatükrözte égi Atyját, aki „bővelkedik a megbocsátásban” (Ézsaiás 55:7).

Nyilvánvaló lett, hogy megbocsátott neki

Jézus azt az utasítást adta az apostolainak, hogy menjenek Galileába, és ott majd újra találkoznak. Amikor megérkeztek, Péter kiment a Galileai-tengerre halászni. Többen is csatlakoztak hozzá. Péter most ismét a tengeren volt, ahol életének nagy részét töltötte. A csónak deszkáinak recsegő hangja, a hullámok csapkodása és a hálók érdes tapintása megnyugtatóan ismerősek lehettek a számára. Vajon min tűnődött Péter ezen az éjszakán? Azon, hogy hogyan folytassa az életét most, hogy Jézus befejezte a földi szolgálatát? Vajon vonzotta a halászok egyszerű életmódja? Bárhogy volt is, azon az éjszakán nem fogtak semmit (Máté 26:32; János 21:1–3).

Hajnalban azonban a tengerpartról valaki azt kiáltotta nekik, hogy vessék ki a hálóikat a csónak másik oldalán. Amikor kivetették, nagyon sok halat fogtak ki, összesen 153-at. Péter tudta, hogy ki az a személy a parton. Kiugrott a csónakból, és a partra úszott. Ott Jézus faszénen sült hallal várta őket. Jézus figyelme elsősorban Péterre irányult.

Megkérdezte tőle, hogy ’jobban szereti-e őt ezeknél’, nyilvánvalóan a nagy mennyiségű halra utalva ezzel. Vajon Péter jobban szerette a halászatot, mint Jézust? Háromszor tagadta meg az Urát, és most lehetőséget kapott tőle, hogy a barátai jelenlétében háromszor is megerősítse, hogy szereti őt. Amikor Péter ezt megtette, Jézus elmondta neki, hogyan mutathatja ki a szeretetét: úgy, hogy a szent szolgálatot helyezi életében az első helyre, legelteti és terelgeti Krisztus nyáját, azaz a hűséges követőit (János 21:4–17).

Jézus így megerősítette, hogy ő és az Atyja továbbra is számít Péterre. Később Péter értékes  szolgálatot látott el a gyülekezetben Krisztus vezetése alatt. Micsoda erőteljes bizonyítéka ez annak, hogy Jézus teljesen megbocsátott neki! Jézus könyörülete biztosan mélyen megérintette Péter szívét.

Péter sok éven át hűségesen ellátta a megbízatását. Erősítette a testvéreit, összhangban azzal a paranccsal, amit Jézus a halála előtti estén adott neki. Kedvesen és türelmesen terelgette és legeltette Krisztus követőit. A férfi, akit Simonnak hívtak, méltó lett ahhoz a névhez, melyet Jézustól kapott: Péter, a Szikla. Igen, Péter erős, megbízható ember lett a gyülekezetben, mindig jóra ösztönzött másokat. Ezt jól tükrözi a két meleg hangvételű levele, melyek a Biblia értékes könyvei lettek. Ezek a levelek azt is bizonyítják, hogy Péter soha nem felejtette el azt a leckét, amelyet Jézus a megbocsátásról tanított neki (1Péter 3:8, 9; 4:8).

Bárcsak mi is tanulnánk ebből a leckéből. Naponta kérjük Istent, hogy bocsássa meg a sok-sok vétkünket? Majd pedig el tudjuk hinni, hogy megbocsátott nekünk, és így megtisztulhatunk? Vajon mi is megbocsátunk másoknak? Ha igen, akkor utánozzuk Péter hitét és az Urának irgalmát.

[Oldalidézet a 22. oldalon]

Péter sok olyat tett, ami miatt Urának a bocsánatára szorult. Nekünk is mindennap szükségünk van Isten megbocsátására

[Kép a 23. oldalon]

„Az Úr megfordult, és rátekintett Péterre”

[Kép a 24. oldalon]

„Az Úr . . . megjelent Simonnak!”