Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Csodálatos növekedésnek lehettem a szemtanúja

Csodálatos növekedésnek lehettem a szemtanúja

Csodálatos növekedésnek lehettem a szemtanúja

Harley Harris elmondása alapján

Körzetkongresszuson vettünk részt, amikor a tömeg körbevett minket. Ez 1950. szeptember 2-án történt Kennett városában (USA, Missouri állam). A polgármester a helyszínre vezényelte a nemzetőrséget, hogy megvédjen minket a dühöngő csőcseléktől. A katonák szuronyokkal és a tömegre szegezett puskákkal sorakoztak az utcán. A felfordulás közepette beszálltunk az autóinkba, és átmentünk Cape Girardeau-ba (Missouri állam), hogy ott tartsuk meg a kongresszus hátralévő ülésszakait. Ott keresztelkedtem meg, 14 évesen. De hadd meséljem el nektek, hogyan is kezdtem Jehovát szolgálni egy ilyen zűrzavaros időszakban.

A NAGYSZÜLEIM és nyolc gyermekük az 1930-as évek elején felvételről hallották Rutherford testvér néhány előadását. Biztosak voltak benne, hogy megtalálták az igazságot. A szüleim, Bay és Mildred Harris 1935-ben keresztelkedtek meg a Washingtonban tartott kongresszuson. Mennyire izgalmas lehetett számukra, amikor megtudták, hogy a ’nagy sokasághoz’ tartoznak, melyet azon a kongresszuson azonosítottak (Jel 7:9, 14).

A rá következő évben születtem meg. Egy évvel később a szüleim Mississippi államba költöztek, egy Tanúktól elszigetelt területre. Mialatt ott laktunk, még utazófelvigyázó sem látogatott meg minket. Volt időszak, amikor az volt minden kapcsolatunk a testvériséggel, hogy leveleztünk a Bétellel, és részt vettünk a kongresszusokon.

Kitartunk az üldözés közepette

A II. világháború alatt Jehova Tanúit nagyon sokan üldözték a semleges álláspontjuk miatt. Ekkor már Mountain Home-ban (Arkansas állam) laktunk. Egyszer, amikor apukámmal az utcán tanúskodtunk, egy férfi hirtelen kikapta a folyóiratokat apukám kezéből, meggyújtotta és ott helyben elégette őket. Gyávának nevezett minket, amiért nem akartunk részt venni a háborúban. Mivel még csak ötéves voltam, elpityeredtem. Apukám higgadtan figyelte a férfit, és egy szót sem szólt. A férfi végül odébbállt.

Akadtak kedves emberek is, akik jó véleménnyel voltak rólunk. Egyszer, amikor egy csőcselék körbevette a kocsinkat, egy helyi tisztviselő odasietett.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

– Ezek a Jehova Tanúk nem akarnak harcolni a hazájukért! – mondta felháborodottan az egyik férfi.

A tisztviselő felkapaszkodott a kocsinkra, és jó hangosan ezt mondta:

– Én harcoltam az I. világháborúban, és ebben is harcolni fogok. Hagyjátok békén ezeket az embereket! Nem ártanak senkinek.

A tömeg csendben feloszlott. Nagyon hálásak voltunk azoknak, akik ilyen emberségesen bántak velünk (Csel 27:3).

A kongresszusok megerősítenek minket

1941-ben St. Louisban (Missouri állam) részt vettünk egy kongresszuson. Éppen azokra a gondolatokra volt szükségünk, amiket ott hallottunk. Becslések szerint 115 000-en lehettünk. Hihetetlenül sokan, 3903-an keresztelkedtek meg! Jól emlékszem Rutherford testvérnek „A Király gyermekei” című előadására. Közvetlenül hozzánk, fiatalokhoz beszélt, és mindannyian kaptunk egy csodálatos kék színű könyvet, melynek címe a Gyermekek (Children) volt. Ez a kongresszus megerősített, hogy szembe tudjak nézni mindazzal, ami a következő évben várt rám, amikor is elkezdtem az iskolát. Az unokatestvéreimet és engem kicsaptak, mert nem tisztelegtünk a zászló előtt. Ennek ellenére mindennap megjelentünk az iskolában, hátha meggondolja magát az iskola vezetősége. Sok-sok reggel átgyalogoltunk az erdőn az iskoláig, csak azért, hogy aztán hazaküldjenek minket. Mi azonban úgy éreztük, hogy így kimutathatjuk, hogy lojálisak vagyunk Isten Királyságához.

Nem sokkal később az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a zászló előtti tisztelgés nem kötelező. Így ismét járhattunk iskolába. A tanár nagyon kedves volt hozzánk, és engedte, hogy felzárkózzunk a többi diákhoz. Az osztálytársaink is tisztelettel bántak velünk.

Arra a kongresszusra is emlékszem, amit 1942-ben Cleveland városában (Ohio állam) tartottak meg. Nathan H. Knorr egyik előadásának ez volt a címe: „Béke – vajon tartós lehet?” A Jelenések könyvének a 17. fejezetét taglalta, és arra utalt, hogy a II. világháború után lesz egy viszonylag békés időszak. Tehát további növekedésre számíthattunk. Hogy erre felkészüljünk, 1943-ban a Gileád Iskola megnyitotta kapuit. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az iskola mekkora hatással lesz az életemre. A háború után valóban béke köszöntött be, és az üldözés alábbhagyott. Ám amikor 1950-ben kitört a koreai háború, hirtelen ismét sokan ellenezni kezdték a prédikálómunkánkat, ahogyan azt a bevezetőben említett esemény is mutatta.

Még jobban kiveszem a részem a munkából

1954-ben a középiskola befejezése után egy hónappal elkezdtem az úttörőszolgálatot. Miután egy ideig Kennettben szolgáltam, ahol a csőcselék 4 évvel korábban körbevett minket, meghívtak a Bételbe. Ez 1955 márciusában történt. Abba a New York-i gyülekezetbe kerültem, melynek a területén volt a Times Square. Ez a rendkívül forgalmas tér a város kellős közepén található. A vidéki területek után ez elég nagy változás volt. Sok sietős New York-i embernek sikerült felkeltenem a figyelmét azzal, hogy kinyitottam a folyóiratot egy érdekes cikknél, és megkérdeztem: „Gondolkodott már ezen a kérdésen?” Sokan elfogadták a folyóiratokat.

A Bételben nagyon élveztem a reggeli imádatokat, melyeken Knorr testvér elnökölt. Nagyon élővé tudta tenni a bibliaverseket, és gyakorlatiasan alkalmazta is őket ránk. Hozzánk, fiatal, egyedülálló testvérekhez úgy beszélt, mint ahogyan egy apa beszél a fiaival. Gyakran adott remek tanácsokat, hogy hogyan viselkedjünk a másik nemhez tartozókkal. 1960-ra eldöntöttem, hogy megnősülök.

Benyújtottam egy kérelmet, hogy 30 napon belül szeretném elhagyni a Bételt, de nem kaptam választ. A 30 nap leteltével, bár félénk voltam, minden bátorságomat összeszedtem, és telefonon rákérdeztem, hogy mi a helyzet a kérelmemmel. Robert Wallen testvérrel beszéltem, aki fel is keresett a munkahelyemen. Megkérdezte, hogy mit szólnék a különlegesúttörő-szolgálathoz vagy a körzetmunkához. „De Bob, én még csak 24 éves vagyok – feleltem. – És egyébként sincs semmi tapasztalatom ebben!”

Körzetmunka

Azon az estén egy nagy boríték várt rám a szobámban. Volt benne egy jelentkezési lap a különlegesúttörő-szolgálatra és egy másik a körzetmunkára. Micsoda?! Egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek! Szóval, abban a nagyszerű kiváltságban lett részem, hogy körzetfelvigyázóként szolgálhattam a testvéreimet Missouri délnyugati részén és Kansas keleti területein. Még mielőtt elhagytam a Bételt, részt vettem egy összejövetelen, amelyen az utazófelvigyázók voltak jelen. A befejező szavaiban Knorr testvér megjegyezte: „Az, hogy körzet- vagy kerületfelvigyázók vagytok, nem jelenti azt, hogy többet tudtok a helyi testvéreknél. Némelyek sokkal tapasztaltabbak nálatok, de a körülményeik nem teszik lehetővé, hogy olyan kiváltságot kapjanak, mint ti. Sokat tanulhattok tőlük.”

Hogy mennyi igazság volt ezekben a szavakban, kiválóan bizonyította Fred Molohan testvér, a felesége és a bátyja, Charley példája, akik Parsonsban laktak (Kansas állam). Ők még az 1900-as évek elején ismerték meg az igazságot. Annyira jó volt hallani a beszámolóikat azokból az időkből, amikor én még meg sem születtem! Egy másik példa John Wristen volt, egy kedves, idős testvér Joplinból (Missouri állam). Ő sok évtizeden át szolgált úttörőként. Ezek a drága testvérek mélységesen tisztelték a teokratikus rendet. Éreztették velem, hogy a fiatalságom ellenére értékelnek mint körzetfelvigyázót.

1962-ben feleségül vettem Cloris Knochét, egy buzgó, vörös hajú úttörő testvérnőt. Így hát Clorisszal az oldalamon végeztem tovább a körzetmunkát. Az, hogy a testvéreknél voltunk elszállásolva, lehetőséget adott arra, hogy közelebbről megismerjük őket. Buzdítani tudtuk a fiatalokat, hogy kezdjék el a teljes idejű szolgálatot. A körzetünkben volt két fiatal, Jay Kosinski és JoAnn Kresyman, akiknek csak a mi buzdításunkra volt szükségük. Az, hogy együtt voltunk velük a szolgálatban, és meséltünk nekik az önfeláldozó élettel járó örömökről, arra indította őket, hogy szellemi célokat tűzzenek ki. JoAnn különleges úttörő lett, Jay pedig a Bételben szolgált. Később összeházasodtak, és ma már több mint 30 éve a körzetmunkában vannak.

Misszionáriusi szolgálat

1966-ban Knorr testvér megkérdezte, hogy érdekel-e minket a külföldi szolgálat. „Boldogok vagyunk ott, ahol vagyunk – válaszoltuk –, de ha máshol nagyobb a szükség, akkor szívesen elmegyünk bárhová.” Egy héttel később meghívtak minket a Gileád Iskolára. Nagyon izgalmas volt, hogy ismét a Bételben lehettem az iskola ideje alatt, és találkozhattam azokkal a testvérekkel, akiket egykor nagyon megszerettem, és akiket tiszteltem. Az osztálytársainkkal is jól összebarátkoztunk. Ők a mai napig hűségesen szolgálnak.

Clorist és engem Dél-Amerikába, Ecuadorba küldtek. Rajtunk kívül oda szólt a megbízatása Dennis és Edwina Cristnek, Ana Rodrígueznek és Delia Sáncheznek is. A Crist házaspár a fővárosba, Quitóba ment. Mi pedig Anával és Deliával együtt Cuencába kaptunk kinevezést, Ecuador harmadik legnagyobb városába. A területünk két tartományt is felölelt. Cuenca első gyülekezete a nappalinkban alakult meg. A gyülekezetet mi négyen alkottuk, és még két másik személy. Azon töprengtünk, hogyan fogjuk itt valaha is elérni az összes embert a jó hírrel.

Cuenca tele volt templomokkal, és az úgynevezett ünnepnapokon rengetegen részt vettek a vallásos körmeneteken. Ennek ellenére a cuencai lakosoknak sok kérdésük volt. Például, amikor először találkoztam Mario Polóval, egy cuencai kerékpárversenyző-bajnokkal, meglepő módon ezt kérdezte tőlem: „Ki az a szajha, akiről a Jelenések könyvében lehet olvasni?”

Egyszer Mario, elég zaklatott állapotban, az éjszaka kellős közepén állított be hozzánk. Egy evangélikus lelkipásztor adott neki néhány irományt, melyek súlyos vádakkal illették Jehova Tanúit. Mondtam neki, hogy a megvádolt félnek lehetőséget kell adni arra, hogy megvédje magát. Erre Mario másnap elhívta magához a lelkipásztort és engem is, hogy kiderítse, igazak-e a vádak. Felvetettem, hogy beszélgessünk a háromságról. Amikor a lelkipásztor felolvasta a János 1:1-et, maga Mario magyarázta el, hogy mi a különbség a görög nyelvben „az Isten” és az „egy isten” kifejezések között. És ez így ment minden megvizsgált bibliaverssel. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a lelkipásztornak nem sikerült bebizonyítania a háromságot. Ez meggyőzte Mariót és a feleségét arról, hogy nálunk van az igazság. Idővel mindketten a bibliai tanítások kiváló védelmezői lettek. Óriási öröm látni, hogy Cuencában ma már 33 gyülekezet van, összesen pedig 63 azon a hatalmas vidéken, ahová az első megbízatásunk szólt. Csodálatos növekedés ment végbe!

Bétel-szolgálat

1970-ben Al Schullóval együtt megkértek, hogy szolgáljak a Bételben Guayaquil városában. Mi ketten voltunk a felelősek a levelezésért és a Bételben folyó munka felvigyázásáért. Joe Sekerak csomagolta részidőben az ország mind a 46 gyülekezetének az irodalmat. Egy ideig Cloris kint a szántóföldön tevékenykedett, amíg én a Bételben dolgoztam. Összesen 55 embernek segített eljutni a keresztelkedésig. Gyakran előfordult, hogy egy-egy kongresszuson 3-5 tanulmányozója keresztelkedett meg.

Cloris egyszer tanulmányozott egy Lucresia nevű hölggyel, akinek a férje ellenséges volt. Ennek ellenére Lucresia megkeresztelkedett, és általános úttörőként kezdett szolgálni. A gyermekeit is Jehova útjaira tanította. Ma már mindkét fia vén, az egyikük különleges úttörő. A lánya szintén úttörő. Lucresia unokáját egy nagyszerű testvér vette feleségül, és ők is különleges úttörőként szolgálnak. Lucresia családja is sokaknak segített megismerni az igazságot.

1980-ra mintegy 5000 hírnök lett Ecuadorban. Ekkorra kinőttük a kis irodaépületünket. Egy testvér felajánlotta a 32 hektáros birtokát Guayaquil mellett. 1984-ben ezen a területen megkezdtük az új fiókhivatal és egy kongresszusi terem építését. Ezeket az épületeket 1987-ben adtuk át.

Egyre többen járulnak hozzá a növekedéshez

Az évek során szívmelengető érzés volt látni, hogy sok hírnök és úttörő jött Ecuadorba, mert szerettek volna ott segíteni, ahol nagyobb szükség van Királyság-hirdetőkre. Egyikük, akit soha nem fogok elfelejteni, Andy Kidd volt, egy nyugalmazott tanár Kanadából. Andy 1985-ben, 70 évesen költözött Ecuadorba, és egészen a 2008-ban, 93 éves korában bekövetkezett haláláig hűségesen szolgált. Amikor először találkoztam vele, ő volt az egyetlen felvigyázó egy kis gyülekezetben. Bár küzdött a spanyol nyelvvel, ő tartotta a nyilvános előadást, majd pedig levezette az Őrtorony-tanulmányozást. Ő vezette a teokratikus szolgálati iskolát is, és a szolgálati összejövetelen is övé volt a legtöbb programrész. Azon a vidéken ma már két virágzó gyülekezet van, közel 200 hírnökkel és sok helyi vénnel.

Ernesto Diaz az Egyesült Államokból költözött a családjával Ecuadorba. Nyolc hónap után ezt mondta: „Három gyermekünkre egyszerűen ragadt a nyelv, és remekül tudták átadni spanyolul a bibliai igazságot. Apaként elértem egy célt, amiről azt gondoltam, hogy ebben a rendszerben soha nem tudom megvalósítani: általános úttörő vagyok, a családommal együtt végzem a teljes idejű szolgálatot. Összesen 25 bibliatanulmányozást vezetünk. Mindennek köszönhetően a családunk sokkal egységesebb, és ami a legfontosabb, olyan közel lehetek Jehovához, amilyen közel még sohasem voltam.” A szívünkbe zártuk ezeket a drága testvéreket és testvérnőket!

1994-ben tovább bővült a fiókhivatal. Az épületek területe kétszer akkora lett. 2005-ben átléptük az 50 000-es hírnökszámot, így a fiókhivatalban további bővítés vált szükségessé: nagyobb lett a kongresszusi terem, ezenkívül épült egy új lakóépület, és új fordítói irodák is készültek. Ezeket az új épületeket 2009. október 31-én adtuk át.

Amikor 1942-ben kicsaptak az iskolából, 60 000 Tanú volt az Egyesült Államokban. Ma már több mint 1 000 000 van. Amikor 1966-ban Ecuadorba érkeztünk, mintegy 1400 Királyság-hirdető volt az országban. Ma a számuk meghaladja a 68 000-et. És valószínűleg még többen lesznek, hiszen 120 000 bibliatanulmányozás folyik, és 2009-ben több mint 232 000 személy vett részt Krisztus halálának az emlékünnepén. Igen, Jehova megáldotta a népét, méghozzá olyan mértékben, amiről álmodni sem mertünk. Nagyszerű érzés, hogy csodálatos növekedésnek lehettem a szemtanúja! *

[Lábjegyzet]

^ 39. bek. Mielőtt e cikk nyomdába került, Harley Harris testvér meghalt. Mindvégig hűséges maradt Jehovához.

[Képek az 5. oldalon]

Egy szabadban megtartott kongresszus (1981) és ugyanott a guayaquili kongresszusi terem (2009)