Levél Haitiból

„Nagyon jó érzés, hogy ilyen barátaim lehetnek”

MIUTÁN 2010. január 12-én földrengés rázta meg Haitit, már az is nagyon megviselt, ha megnéztem az erről szóló híreket. Aztán január 20-án egy kedves barátnőm, Carmen felhívott, és azt kérdezte, nem mennénk-e el Haitira önkéntesnek. Pár évvel azelőtt ismerkedtünk meg egy Királyság-terem-építésen, mindketten önkéntes ápolónők voltunk. Azóta már többször is dolgoztunk együtt önkéntesként, és nagyon jó barátnők lettünk.

Mondtam Carmennek, hogy nem biztos, hogy bírnám fizikailag és érzelmileg a munkát Haitin, de ő emlékeztetett rá, hogy mi ketten mindig is nagyon jó csapat voltunk, és hogy támogatni tudtuk egymást. Buzdítására felhívtam Jehova Tanúi főhivatalát, mely Brooklynban van, és beszéltem azzal a személlyel, aki az Egyesült Államokban szervezte a segélymunkát. Megkértem, hogy vegyen fel az önkéntesek listájára. Carmenről is beszéltem neki, és megemlítettem, hogy szeretnénk együtt dolgozni. Azt válaszolta, még nem biztos, hogy Carment vagy engem megkérnek a munkára, és az sem, hogy együtt dolgozhatunk.

Ezért hát végeztem tovább a mindennapi teendőimet, és az járt a fejemben, hogy nem valószínű, hogy meghívnak. Ám négy nap múlva, január 25-én, hétfőn kaptam egy hívást Brooklynból. Megkérdezték, hogy el tudnék-e menni Haitira, és ha lehet, már másnap induljak. Nem hittem a fülemnek! Mondtam, hogy megteszem, amit csak tudok. Először is szabadságot kértem, utána pedig felhívtam Carment, de sajnos őt nem kérték fel önkéntesnek, mert nem tud franciául. Nagyon izgatott voltam, de ugyanakkor féltem is. Miután sikerült repülőjegyet szereznem, január 28-án New Yorkból Santo Domingóba utaztam, mely a Haitival határos Dominikai Köztársaságban található.

Egy fiatal Tanú jött ki elém a repülőtérre, és elvitt Jehova Tanúi helyi fiókhivatalába. Ugyanazon a napon két másik ápolónő is érkezett az Egyesült Államokból, és aznap éjjel mi hárman egy szobában kaptunk szállást. Másnap délelőtt elvittek minket autóval a haiti fiókhivatalba, Port-au-Prince-be. Hét és fél órás volt az út.

Ahogy átléptük a határt, szembesültünk a földrengés okozta károkkal. Megdöbbentő volt látni, hogy mindössze 35 másodperc alatt milyen óriási pusztítást végzett a földrengés ezen a gyönyörű vidéken. Már az is nagyon felkavart, ha a tévében megnéztem a híreket, ezért le sem tudom írni, milyen szörnyű érzés volt szemtől szemben látni mindezt. Rengeteg házban, beleértve az elnöki palotát is, súlyos kár keletkezett, számos épület pedig teljesen összedőlt. Sokan egy egész életen át keményen dolgoztak, hogy felépítsék az otthonukat, de csupán néhány pillanat alatt mindenük odalett. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy nem az anyagi dolgok az igazán fontosak az életben.

 Amikor megérkeztünk a fiókhivatalba, és a recepciós meglátott bennünket, rögtön felpattant, odaszaladt hozzánk, és átölelt minket. Széles mosollyal az arcán megköszönte, hogy készek voltunk félretenni az otthoni teendőinket, és eljöttünk segíteni nekik. Ebéd után a közeli kongresszusi terembe mentünk, mely ideiglenesen kórházként működött. Itt más Tanú-önkéntesekkel is találkoztam, például egy német orvos házaspárral, az asszisztensükkel, meg egy szülésznővel, aki Svájcból érkezett.

Aznap éjjel már munkába is álltam. A sérültek a kongresszusi terem padlóján, matracokon feküdtek. Akkor 18-an voltak, Tanúk és nem Tanúk egyaránt. Mindenkire ugyanannyi figyelmet fordítottunk, és mindenki ingyen kapott orvosi ellátást.

Az egyik sérült, egy 80 éves bácsi sajnos meghalt aznap éjjel. A felesége, a szobatársam és én is mellette voltunk. Ezt követően egy fiatal nő, Ketly fájdalmában keserves sírásra fakadt. A földrengés során annyira megsérült a jobb karja, hogy le kellett amputálni. Mellette volt az a Tanú, aki tanulmányozta vele a Bibliát. Jóformán minden éjszakát ott töltött Ketly mellett a kongresszusi teremben.

Nagyon szerettem volna segíteni neki, enyhíteni a fájdalmán, ám Ketlynek nemcsak fizikai fájdalma volt. Elmesélte, hogy épp az egyik barátnőjénél volt, amikor elkezdődtek a rengések. Nem tudták biztosan, hogy mi történik, ezért egymásba karolva szaladni kezdtek az erkély felé. Ekkor rájuk omlott egy fal, és a romok betemették őket. Ketly hiába szólongatta a barátnőjét, ő nem válaszolt. Azt mondta, rögtön tudta, hogy meghalt. Míg a mentőcsapatok négy óra múlva meg nem érkeztek, a barátnője teste ott feküdt rajta. Ketly jobb karját egészen a vállízületéig le kellett amputálni.

Akkor éjjel szegény Ketlynek újra meg újra eszébe jutottak a történtek, akárhányszor próbált is elaludni. Zokogva ezt mondta nekem: „Tudom, hogy mit mond a Szentírás az utolsó napokról meg a földrengésekről. Tudom, hogy egy boldog jövő vár ránk, és azt is tudom, hogy hálásnak kellene lennem azért, hogy élek. De képzeld csak magad a helyembe. Egyik pillanatban még minden rendben megy az életedben, a másik pillanatban pedig ez történik veled.” Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Átöleltem, és belőlem is előtörtek a könnyek. Együtt sírtunk, míg végül el nem aludt.

Mindennap egy orvost és két ápolónőt küldtek ki, hogy segítsen azoknak, akiknek orvosi ellátásra van szükségük. Nekem Petit Goave-ba kellett mennem, mely körülbelül kétórányi autóútra van Port-au-Prince-től. A két másik önkéntes egy floridai ápolónő és egy francia orvos volt. Miután fél tízkor megérkeztünk a helyi Királyság-teremhez, lepakoltunk. Az emberek tudták, hogy jövünk, ezért már vártak ránk a teremben.

Azon nyomban munkához láttunk. Nagy volt a forróság, és egyre többen jöttek. Csak körülbelül délután háromkor tudtunk tartani egy kis szünetet. Aznap 114 oltást adtunk be, és 105 személlyel beszéltünk arról, hogy milyen kezelést kellene kapnia. Nagyon kimerültem, de boldog voltam, hogy tehettem valamit azokért, akik segítségre szorultak.

Összesen egy kicsit több mint két hetet voltam Haitin. Szinte minden éjjel 12 órát dolgoztam a kongresszusi teremben. Soha azelőtt nem kellett még ilyen keményen dolgoznom, és ilyen súlyos felelősséget viselnem. Mégis hálás voltam, és nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy ott lehetek. Nagyon boldog vagyok, hogy némi vigaszt és segítséget nyújthattam a haiti embereknek, akik oly sokat szenvedtek.

 Nagyon sokat tanulhatunk tőlük. Például megfigyeltem, hogy Eliser, egy 15 éves fiú, akinek gondját viseltem, és akinek le kellett amputálni az egyik lábát, rendszeresen félretesz az ételéből egy keveset Jimmynek, aki többször is mellette töltötte az éjszakát. Eliser elmondta nekem, hogy Jimmy nem mindig tud mit enni, mielőtt esténként bejön hozzá. A példájából megtanultam, hogy nem kell gazdagnak lennünk, sőt még egészségesnek sem ahhoz, hogy megosszuk másokkal, amink van.

Az önkéntesek, akikkel együtt dolgoztam, szintén ilyen nagylelkűek voltak. Az egyikük például nem volt jól, a másikuknak pedig a háta fájt, mégis inkább a sérültekkel törődtek, és nem a saját kényelmüket tartották szem előtt. Ez nekem is erőt adott, hogy tovább tudjam végezni a munkát. Időnként mindannyian kimerültnek éreztük magunkat érzelmileg, szellemileg és fizikailag, de támogattuk egymást, és nem adtuk fel. Ezt az időszakot sosem fogom elfelejteni! Hálás vagyok, hogy egy kedves, szeretetteljes és önfeláldozó keresztényekből álló szervezethez tartozhatom.

Mielőtt eljöttem Haitiból, kaptam egy-egy köszönőlevelet két hölgytől. Mindkettőjüknek le kellett amputálni a jobb karját. Ragaszkodtak hozzá, hogy csak akkor olvassam el a leveleket, miután felszálltam a repülőre. Így is tettem. Nagyon megérintett, amit írtak. Könnyekre fakadtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást.

Azóta is tartom a kapcsolatot néhány új barátommal, akikkel Haitin ismerkedtem meg. Az erős barátságok a nehéz és válságos időkben szövődnek és próbáltatnak ki. Úgy gondolom, hogy ezek a barátságok képesek lesznek minden helyzetet kiállni a jövőben. Nagyon jó érzés, hogy ilyen barátaim lehetnek.