Olyan akartam lenni, mint Jefte lánya

Joanna Soans elmondása alapján

Már tizenévesként olyan akartam lenni, mint Jefte lánya. Hadd mondjam el, hogy mit szerettem volna, és végül hogyan teljesült a vágyam.

ELŐSZÖR 1956-ban vettem részt Jehova Tanúi kongresszusán Bombayben (most Mumbai), Indiában. Ez az esemény nagy hatással volt az életemre. Mélyen megindított egy előadás, mely Jefte lányáról szólt.

Biztosan sokaknak ismerős a Bibliából, hogy Jefte lánya, feltehetően még tizenévesen, úgy döntött, hogy nem megy férjhez azért, hogy az édesapja teljesíthesse az ígéretét. Így élete hátralevő részében egyedülálló nőként szolgált Jehova házában, más néven a hajlékban (Bírák 11:28–40).

Az volt minden vágyam, hogy olyan legyek, mint ő. De volt egy nagy gond. Akkoriban Indiában nem volt szokás, hogy egy nő egyedülálló maradjon.

A családom

A szüleim, Benjamin és Marcelina Soans hat gyermeket nevelt fel; én vagyok az ötödik gyermekük. Udipi városában, India nyugati partvidékén születtem. Anyanyelvemet, a tulut körülbelül kétmillióan beszélik. Azonban mint a legtöbb Udipiben élő ember, én is kannada nyelven részesültem oktatásban.

Ezen a vidéken az emberek elképzelhetetlennek tartják az életet házasság és gyermekek nélkül. Ahogy visszaemlékszem, gyermekkoromban még szavaink sem voltak tulu nyelven az olyan kifejezésekre, hogy valaki egyedülálló, magányos vagy honvágya van. Ezek a fogalmak ismeretlenek voltak. Mi például együtt laktunk a nagyszüleimmel, nagybátyáimmal, nagynénéimmel és számos unokatestvéremmel.

A gyerekek hagyományosan az anya családjához tartoztak, az édesanyjuk leszármazási vonalán tartották számon őket, és a lányok örökölték a vagyon nagyobb részét. Néhány tulu közösségben a lányok a házasságkötésük után az anyjukkal maradtak, és a férj költözött a feleség családjához.

Mivel a családunk keresztény volt, bizonyos szempontból másak voltunk. Esténként összegyűltünk, a nagypapám mondott egy imát, majd hangosan felolvasott egy részt a tulu nyelvű Bibliából. Akárhányszor kinyitotta a régi Bibliáját, olyan volt, mintha egy kincsesládát nyitott volna ki. Nagyon izgalmas volt. A Zsoltárok 23:1 felkeltette a kíváncsiságomat: „Jehova az én Pásztorom, nem szűkölködöm semmiben.” Azon tűnődtem, hogy ki Jehova, és miért hívják pásztornak.

Felnyílt a szemem

A II. világháborút követő gazdasági nehézségek miatt a több mint 900 km-re fekvő Bombaybe költöztünk. Már ott laktunk, amikor 1945-ben két Jehova Tanúja kereste fel az édesapámat, és adtak neki egy bibliai kiadványt. Apa csakúgy itta az olvasottakat, ahogy a tikkadt föld az esőt. Amit megtudott, megosztotta a kannada nyelvet beszélő emberekkel. Az 1950-es évek elejére a bombayi tanulmányozási csoport annyira felduzzadt, hogy megalakult az  első kannada nyelvű gyülekezet.

Apa és anya arra ösztönöztek minket, gyerekeket, hogy szorgalmasan tanulmányozzuk a Bibliát, hogy így ügyesen tudjuk átadni az üzenetét. Mindennap imádkoztak velünk, és tanítottak minket a Bibliából (5Mózes 6:6, 7; 2Timóteusz 3:14–16). Egy nap, miközben a Bibliát olvastam, rábukkantam valamire, ami felnyitotta a szemem. Megértettem, hogy Jehova azért olyan, mint egy pásztor, mert vezeti, táplálja és védelmezi az imádóit (Zsoltárok 23:1–6; 83:18).

Jehova kézen fogott

Nem sokkal azután keresztelkedtem meg, hogy 1956-ban részt vettem azon az emlékezetes kongresszuson Bombayben. Hat hónappal később a bátyám, Prabhakar nyomdokaiba léptem, és én is minden időmet az evangélium hirdetésének szenteltem. Bár égtem a vágytól, hogy megosszam másokkal a bibliai igazságokat, amikor arra került sor, hogy beszéljek a hitemről, nem tudtam megszólalni. Csak hebegtem, habogtam, és remegett a hangom. „Jehova, nélküled semmire sem jutok!” – szomorkodtam magamban.

Jehova meghallgatta a kérésemet. Egy misszionárius házaspár, Homer és Ruth McKay érkezett hozzánk Kanadából. Ők 1947-ben végezték el Jehova Tanúinak azt az iskoláját New Yorkban, mely misszionáriusokat képez. Támogattak, hogy le tudjam küzdeni a kezdeti bátortalanságomat a szolgálatban, úgyszólván megfogták a kezem. Ruthtal rendszeresen elgyakoroltuk, hogy mit fogunk mondani a házról házra végzett szolgálatban. Jól tudta, hogyan nyugtathat meg. Megfogta remegő kezemet, és ezt mondta: „Ne félj, kedvesem. Próbáljuk meg a következő háznál.” A hangja bátorságot öntött belém.

Egy nap megtudtam, hogy Elizabeth Chakranarayan lesz a társam a szolgálatban. Elizabeth idősebb volt nálam, és nagy tapasztalata volt a Biblia oktatásában. Először az járt a fejemben, hogyan fogunk kijönni egymással, hiszen sokkal idősebb volt, mint én. Ám idővel rájöttem, hogy éppen őrá volt szükségem.

„Igazából sosem vagyunk egyedül”

Elsőként a nagy múltú Aurangabad városába kaptunk megbízatást, mely Bombaytől mintegy 400 km-re, keletre található. Hamar ráeszméltünk, hogy a közel egymilliós városban csupán mi ketten vagyunk Tanúk. Ráadásul még a maráthi nyelvet is meg kellett tanulnom, mert az ottaniak többsége ezt beszélte.

Időnként magányos érzések törtek rám, és csak zokogtam, mint egy anyátlan gyermek. De Elizabeth anyai szeretettel vigasztalt. „Bár néha magányosnak érezzük magunkat, igazából sosem vagyunk egyedül – bátorított. – Lehet, hogy távol vagy a családodtól és a barátaidtól, ám Jehova mindig veled van. Legyen ő a legjobb barátod, és meglátod, a magányos érzések hamar tovaszállnak.” Szavait mind a mai napig a szívemben őrzöm.

Mikor nem volt pénzünk az útiköltségre, naponta 20 km-t is gyalogoltunk porban és sárban, hidegben és melegben. Nyáron a hőmérséklet gyakran elérte még a 40°C-ot is. Monszun idején pedig az utak néhány területen hónapokon át sárosak voltak. Ám az emberek szokásaihoz sokszor nehezebb volt alkalmazkodni, mint az időjáráshoz.

A nők nem beszéltek nyilvánosan a férfiakkal, kivéve, ha rokonok voltak. Ráadásul nem volt jellemző, hogy nők férfiakat tanítsanak. Ezért gyakran gúnyoltak minket, és megalázóan  bántak velünk. Az első hat hónapban csak mi ketten voltunk jelen a hetenként megtartott bibliai összejöveteleken. De idővel néhányan csatlakoztak, és hamarosan már egy kis csoport gyűlt össze. Voltak, akik még a szolgálatba is eljöttek velünk.

„Fejleszd a képességeidet”

Úgy két és fél év múlva visszakerültünk Bombaybe. Elizabeth továbbra is a prédikálómunkában szorgoskodott, én azonban az édesapámnak segítettem, mert akkoriban egyedül fordította a bibliai kiadványokat kannada nyelvre. Nagyon örült a segítségemnek, mivel sok feladata volt a gyülekezetben.

1966-ban a szüleim úgy döntöttek, hogy visszatérnek korábbi lakóhelyükre, Udipibe. Amikor elhagyták Bombayt, az édesapám ezt mondta nekem: „Fejleszd a képességeidet, kislányom. Amikor fordítasz, egyszerűen és érthetően fogalmazz. Ne gondolj sokat magadról, légy szerény. Támaszkodj Jehovára.” Több tanácsot már nem adhatott nekem, mert nem sokkal azután, hogy visszaköltöztek Udipibe, meghalt. Megfogadtam a szavait, és a mai napig ebben a szellemben igyekszem fordítani.

„Nem szeretnél férjhez menni?”

Indiában az a szokás, hogy a szülők már viszonylag korán házastársat választanak a gyermekeiknek, és arra biztatják őket, hogy vállaljanak gyermekeket. Ezért sokszor feltették nekem a kérdést: „Nem szeretnél férjhez menni? Ki fog rólad gondoskodni, ha megöregszel? Nem leszel majd magányos?”

Néha úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni ezeket a kérdéseket. Mások elől elrejtettem az érzéseimet, de Jehovának kiöntöttem a szívemet. Megvigasztalt az a tudat, hogy az ő szemében nem érek kevesebbet azért, mert egyedülálló vagyok. Jefte lányára és Jézusra gondoltam, ami megerősítette azt az elhatározásomat, hogy egyedül Isten szolgálatára fogok összpontosítani. Ők mindketten egyedülállóak voltak, az idejük és erejük legjavát Isten akaratának a cselekvésére áldozták (János 4:34).

Jehova ajándéka

Elizabethtel a közel 50 év alatt végig jó barátok maradtunk. 2005-ben halt meg, 98 évesen. Az utolsó éveiben meggyengült a látása, és emiatt nem tudta olvasni a Bibliát, de mindennap bensőségesen beszélgetett Istennel. Néha azt hittem, hogy van valaki a szobájában, és bibliai részekről beszélgetnek, de aztán rájöttem, hogy Jehovához imádkozik. Isten annyira valóságos volt neki, mintha ott lenne mellette. Megtanultam, hogy ez a szemlélet nélkülözhetetlen ahhoz, hogy olyan állhatatosan szolgáljam Jehovát, mint Jefte lánya. Hálát adok Jehovának, hogy ez az idős és érett keresztény asszony átsegített a fiatal éveimen és a küzdelmeimen (Prédikátor 4:9, 10).

Nagyszerű áldásokban lehetett részem, amiért úgy szolgáltam Jehovát, mint Jefte lánya. Gazdaggá és tartalmassá tette az életem, hogy egyedülálló maradtam, és követtem a Biblia útmutatásait. Mindig szem előtt tartottam a Biblia tanácsát: „álljatok mindig szolgálatára az Úrnak, figyelemelterelődés nélkül” (1Korintusz 7:35).

[Kép a 28. oldalon]

Édesapám nyilvános előadást tart Bombayben az 1950-es években

[Kép a 28. oldalon]

Elizabethtel röviddel a halála előtt

[Kép a 29. oldalon]

Bibliai előadást hirdetünk 1960-ban, Bombayben

[Kép a 29. oldalon]

Fordítótársaimmal az irodában