Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Élettörténet

A szent szolgálat során rájöttünk a titok nyitjára

A szent szolgálat során rájöttünk a titok nyitjára

Olivier Randriamora elmondása alapján

„Tudom én, hogyan kell szűkölködni, tudom én, hogyan kell bővelkedni. Mindenben és minden körülmények között megtanultam a titkát a jóllakottságnak is, és az éhezésnek is . . . Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Fil 4:12, 13).

FELESÉGEMMEL, Olyval már régóta sok erőt merítünk Pál apostol fenti szavaiból. Pálhoz hasonlóan mi is rájöttünk a titok nyitjára, miközben teljes mértékben Jehovára támaszkodtunk a neki végzett szolgálatunk során itt, Madagaszkáron.

Oly és én már eljegyeztük egymást, amikor Oly édesanyja 1982-ben elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Én is elfogadtam a bibliatanulmányozást, majd Oly is csatlakozott. 1983-ban összeházasodtunk, 1985-ben megkeresztelkedtünk, és azonnal elkezdtük a kisegítőúttörő-szolgálatot. 1986 júliusában pedig általános úttörők lettünk.

1987 szeptemberében különleges úttörőként kezdtünk szolgálni. Az első megbízatásunk egy kis városba szólt Madagaszkár északnyugati részén, ahol nem volt gyülekezet. Madagaszkáron mintegy 18 főbb etnikai csoport és számtalan törzs található, így a társadalmi szokások és hagyományok igen különbözőek. A hivatalos nyelv a malgas, de vannak különféle nyelvjárások is. Ezért elkezdtük megtanulni azt a nyelvjárást, amelyet azon a vidéken beszéltek, ahova a megbízatásunk szólt. Ez segített abban, hogy a közösség könnyebben befogadjon minket.

Kezdetben minden vasárnap tartottam nyilvános előadást, melyet Oly mindig kötelességtudóan megtapsolt. Csak mi voltunk jelen az előadáson. Megtartottuk a teokratikus szolgálati iskola teljes programját is, ahol Oly egy képzeletbeli házigazdával beszélgetett. Mennyire megkönnyebbültünk, amikor a körzetfelvigyázó kedvesen azt javasolta, hogy változtassunk az összejövetelek gyakoriságán!

Mivel a posta megbízhatatlanul működött, nem minden hónapban kaptuk meg a juttatásunkat. Ezért megtanultuk, hogyan kell szűkölködni. Egyik alkalommal nem volt elég pénzünk a buszjegyre, hogy eljussunk a mintegy 130 kilométerre lévő körzetkongresszusra. Eszünkbe jutott néhány jó tanács, melyet egy Tanútól hallottunk: „Beszéljetek a problémátokról Jehovának. Végtére is az ő munkáját végzitek.” Így hát imádkoztunk, és elhatároztuk, hogy elmegyünk gyalog. Épp mielőtt elindultunk volna, váratlanul egy testvér látogatott meg minket, és pénzt adott ajándékba. Pontosan annyit, amennyi az utazási költséget fedezte!

KÖRZETMUNKA

1991 februárjában kineveztek körzetfelvigyázónak. Addigra már a kis csoportunkban a hírnökök száma 9 főre emelkedett, ebből hárman megkereszteltek voltak, és az összejöveteleken átlagosan 50-en voltunk jelen. Miután képzést kaptunk, a fővárosban, Antananarivóban szolgáltunk ki egy körzetet. 1993-ban az ország keleti részén folytattuk a körzetmunkát. Az életkörülmények teljesen másak voltak ott, mint a városban.

A gyülekezetekhez és az elszigetelt csoportokhoz gyalog mentünk, olykor 145 kilométert téve meg sűrű erdővel borított hegyeken keresztül. Ezért a lehető legkevesebb csomagot vittük magunkkal. Akkoriban a nyilvános előadás időnként diafilmvetítést is magában foglalt. Ilyenkor nehezebb volt a csomagunk. Oly vitte a diavetítőt, míg én a 12 voltos akkumulátort cipeltem.

Gyakran 40 kilométert is megtettünk egy nap, hogy eljussunk a következő gyülekezethez. Útközben hegyi utakon kapaszkodtunk fel és ereszkedtünk le, folyókon keltünk át, és sárban gázoltunk. Időnként az út szélén aludtunk, de általában megpróbáltunk találni egy falut, ahol szállást kerestünk éjszakára. Volt, hogy vadidegeneknél töltöttük az éjszakát. Miután találtunk szállást, hozzáfogtunk a vacsora elkészítéséhez. Oly kölcsönkért egy fazekat, és elment a legközelebbi folyóhoz vagy tóhoz vízért. Közben én kölcsönkértem egy fejszét, hogy tűzifát vágjak. Mindez időbe telt. Alkalmanként vettünk egy élő csirkét, amelyet le kellett vágnunk, és meg kellett kopasztanunk.

Az étkezés után hoztunk még vizet a mosakodáshoz. Időnként a konyhában aludtunk. Amikor esett az eső, a falnak dőlve aludtunk, hogy ne ázzunk meg a csepegő, lyukas tető alatt.

Mindig célul tűztük ki, hogy tanúskodni fogunk a vendéglátóinknak. Amikor odaértünk az úti célunkhoz, keresztény testvéreink túláradó kedvességgel és vendégszeretettel fogadtak minket. Az, hogy szívből értékelték a látogatásunkat, kárpótolt minket az út során tapasztalt minden kellemetlenségért.

Amikor a hittársaink otthonaiban szálltunk meg, örömmel segítettünk nekik a házimunkában. Így maradt idejük arra, hogy eljöjjenek velünk a szolgálatba. Nem vártunk el luxuskörülményeket vagy különleges ételeket, amelyeket a vendéglátóink nem engedhettek meg maguknak.

ELSZIGETELT CSOPORTOK LÁTOGATÁSA

Nagyon élveztük az elszigetelt csoportok látogatását. A testvérek tevékenységekben gazdag programmal vártak minket. Ritkán maradt időnk arra, hogy egy kicsit megpihenjünk (Márk 6:31). Az egyik helyen egy Tanú-házaspár meghívta az otthonába az összes bibliatanulmányozóját, 40 személyt, hogy részt vehessünk a tanulmányozásaikon. Oly a feleséghez csatlakozott, aki 20 tanulmányozást vezetett le, én pedig a férjhez, aki a másik 20-at. Amint véget ért az egyik tanulmányozás, azonnal kezdődött a következő. Később a nap folyamán tartottunk egy rövid szünetet, amíg megtartottuk a gyülekezeti összejöveteleket, majd folytattuk a bibliatanulmányozásokat. A maratoni nap este nyolc után ért véget.

Aztán meglátogattunk egy másik csoportot. Reggel nyolc óra körül mindannyiukkal együtt egy szomszédos faluba indultunk. Kopott ruhák voltak rajtunk. Miután megtettünk egy hosszú utat az erdőn keresztül, dél körül értünk oda a területre. Tiszta ruhát vettünk fel, és azonnal elkezdtünk házról házra prédikálni. Kevés volt a ház, és sok a hírnök. Így az egész területet mintegy 30 perc alatt bemunkáltuk. Majd a következő faluba indultunk. Miután ott is prédikáltunk, újra meg kellett tennünk a hosszú utat hazafelé. Eleinte kissé elcsüggedtünk, amiatt hogy csak keveset tudtunk prédikálni. Sok időnkbe és erőfeszítésünkbe került, míg eljutottunk a területre, viszont a házról házra végzett munkában alig egy órát tudtunk eltölteni. Ám a helyi Tanúk nem panaszkodtak. Megőrizték a lelkesedésüket.

Taviranambóban az egyik elszigetelt csoport egy hegycsúcshoz közel volt. Ott találkoztunk egy Tanú-családdal, amely egy egyszobás házban lakott. A közelben egy másik kis épület szolgált összejöveteli helyként. Hirtelen a vendéglátónk hangosan így kiáltott: „Testvérek!” A szomszédos hegytetőről ezt válaszolták: „Itt vagyunk!” A házigazdánk ismét kiáltott: „Megérkezett a körzetfelvigyázó!” Erre a válasz ez volt: „Jövünk!” Az üzenetet nyilvánvalóan továbbadták másoknak is, akik még messzebb laktak. Nemsokára kezdtek gyülekezni az emberek, és amikor az összejövetel megkezdődött, több mint 100-an voltunk jelen.

UTAZÁSI NEHÉZSÉGEK

1996-ban egy Antananarivóhoz közelebbi körzetbe helyeztek át minket, mely az ország közepén lévő fennsíkon van. Ennek a körzetnek is megvoltak a maga nehézségei. Nem volt rendszeres tömegközlekedés az eldugottabb helyekre. Azt terveztük, hogy meglátogatunk egy csoportot az Antananarivótól mintegy 240 kilométerre lévő Beankàna (Besakay) városában. Miután megegyeztünk egy arra tartó kis teherautó sofőrjével az útiköltségben, beszálltunk a kocsiba. A teherautó mintegy 30 utast szállított, voltak, akik a kocsi tetején feküdtek, voltak, akik a hátulján lógtak.

Ahogy az itt gyakran előfordul, a teherautó hamarosan lerobbant, és gyalog folytattuk az utat. Több órai fárasztó menetelés után egy nagy teherautó jött arra. Igaz, már zsúfolásig megtelt emberekkel és árukkal, de azért a sofőr megállt. Felszálltunk, beletörődve, hogy végig állnunk kell. Idővel egy folyóhoz értünk, ahol a hidat javították. Ismét gyalog mentünk tovább, majd egy kis faluba érkeztünk, ahol lakott néhány különleges úttörő. Igaz, nem terveztük e kis falu meglátogatását, de amíg arra vártunk, hogy a hidat megjavítsák, és hogy jöjjön arra egy másik jármű, az úttörőkkel prédikáltunk.

Egy hét után jött arra egy jármű, amellyel folytatni tudtuk az utat. Az út tele volt hatalmas gödrökkel. Gyakran kellett megtolnunk a kocsit térdig érő vízben, miközben nemegyszer megbotlottunk és elestünk. A hajnali órákban megérkeztünk egy kis faluba, ahol kiszálltunk. Letértünk a főútról, és gyalog folytattuk az utat rizsföldeken keresztül, derékig érő sáros vízben.

Ez volt az első látogatásunk azon a vidéken. Ezért úgy döntöttünk, hogy tanúskodunk néhányaknak, akik éppen a rizsföldeken dolgoztak, és megkérdezzük tőlük, hogy hol találhatók a helyi Tanúk. Mennyire örültünk, amikor kiderült, hogy ezek a munkások a szellemi testvéreink!

A TELJES IDEJŰ SZOLGÁLATRA BUZDÍTUNK MÁSOKAT

Az évek során sok örömben volt részünk, amikor láttuk, hogy milyen eredménye lett annak, hogy a teljes idejű szolgálatra buzdítottunk másokat. Egy alkalommal meglátogattunk egy gyülekezetet, ahol kilenc általános úttörő volt. Mindegyiküket arra buzdítottuk, hogy tűzze ki célul, hogy segítsen egy másik hírnöknek belépni az úttörők soraiba. Amikor fél év múlva visszamentünk, már 22 általános úttörő szolgált ott. Két úttörő testvérnő az édesapját buzdította arra, hogy legyen általános úttörő. Ez a két apuka pedig, akik mindketten vénként szolgálnak, egy harmadik vént buzdított arra, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nem sokkal ezután a harmadik vént kinevezték különleges úttörőnek. Később a feleségével a körzetmunkát kezdték el végezni. És mit mondhatunk a másik két vénről? Az egyikük körzetfelvigyázóként szolgál, a másikuk pedig önkéntes munkás Királyság-terem-építéseken.

Mindennap megköszönjük Jehovának a segítségét, elismerve, hogy a magunk erejéből semmire sem lennénk képesek. Jóllehet időnként fáradtak vagyunk, és megbetegszünk, de boldogok vagyunk, amikor azon gondolkodunk, hogy milyen gyümölcsei vannak a szolgálatunknak. Jehovának köszönhető, hogy a munka előrehalad. Boldogok vagyunk, hogy egy kis részünk lehet ebben, jelenleg úgy, hogy különleges úttörőként szolgáljuk őt. Igen, rájöttünk a titok nyitjára: Jehovára támaszkodjunk, „aki erőt ad” nekünk.

[Oldalidézet a 6. oldalon]

Rájöttünk a titok nyitjára: Jehovára támaszkodjunk

[Térkép/​képek a 4. oldalon]

Madagaszkár, melyet Nagy vörös szigetnek is hívnak, földünk negyedik legnagyobb szigete. A talaja vörös, és számtalan növény- és állatfaj csak itt található meg

[Kép az 5. oldalon]

Örömmel veszünk részt bibliatanulmányozásokon

[Képek az 5. oldalon]

Az utazás jelentette az egyik legnagyobb nehézséget