A SZENTÍRÁSBAN sokszor találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy valaki megszaggatja a ruháját. Ez ma elég furcsa szokásnak tűnhet. A zsidók azonban erőteljes érzéseket fejeztek ki így, például bánatot, gyászt, kétségbeesést, felháborodást vagy megaláztatást.

Rúben is „megszaggatta ruháit”, amikor látta, hogy nem tudja kiszabadítani a testvérét, Józsefet, mert már eladták rabszolgának. Az apja, Jákob „megszaggatta köntösét”, mert azt hitte, hogy Józsefet felfalta egy vadállat (1Móz 37:18–35). Jób pedig azért szaggatta meg a palástját, mert azt a hírt kapta, hogy az összes gyermeke meghalt (Jób 1:18–20). Egy hírvivő „megszaggatott ruhában” jelent meg Éli főpap előtt, és közölte vele, hogy az izraeliták elvesztették a csatát, Éli két fia elesett a harcban, és a filiszteusok zsákmányul ejtették a szövetségládát (1Sám 4:12–17). Amikor Jósiásnak felolvasták a Törvényt, felismerte, hogy a népe vétkezett, és „megszaggatta a ruháit” (2Kir 22:8–13).

Jézus tárgyalásán Kajafás főpap „megszaggatta felsőruháit”, mert szerinte az, amit Jézus mondott, istenkáromlás volt (Máté 26:59–66). Egy rabbinikus hagyomány szerint mindenkinek meg kellett szaggatnia a ruháját, aki hallotta, hogy Isten nevét káromolják. Egy másik rabbinikus hagyomány viszont – mely a jeruzsálemi templom lerombolása után alakult ki – azt mondja, hogy „ha valaki hallja, hogy Isten Nevét káromolják, ne szaggassa meg a ruháját, máskülönben nem marad ruhája, csak rongya”.

Természetesen Isten előtt csak akkor volt értelme annak, hogy valaki megszaggassa a ruháját, ha ez őszinte érzésekből fakadt. Jehova ezért mondta az izraelitáknak: „A szíveteket szaggassátok meg, és ne a ruháitokat! Térjetek vissza” (Jóel 2:13).