Lionel Casson, az ókori hajók szakértője kifejti, hogy a római korban a hajóépítők, miután tömítették a palánkok illesztéseinél lévő hézagokat, általában „bevonták az illesztéseket vagy akár az egész hajótestet kívülről szurokkal [bitumennel] vagy szurokkal és viasszal, és belülre is felvittek egy szurokréteget”. Jóval a rómaiak előtt az akkádok és a babilóniaiak is bitumennel tették vízállóvá a hajóikat.

A Héber Iratokban az 1Mózes 6:14-ben is megemlítenek egy hasonló eljárást. Az itt kátránynak fordított héber szó nyilvánvalóan a bitumenre utal, mely a kőolaj természetben előforduló egyik alkotórésze.

A természetben folyékony és szilárd halmazállapotban is található bitumen. Az ókorban folyékony bitumennel kenték be a hajókat. Az megszáradva megkeményedett, és vízálló burkolatot képzett.

A bibliai tájakon bőven volt bitumen. A Holt-tenger közelében lévő Sziddim-völgy „tele volt bitumengödrökkel” (1Mózes 14:10).

A hal régóta fontos tápláléknak számít. Jézus apostolai közül néhányan halászok voltak a Galileai-tengeren, mielőtt a követőivé váltak (Máté 4:18–22). A halászok a kifogott halaknak legalább egy részét ott, a közelben dolgozták fel.

Bizonyos helyeken még ma is alkalmazzák azt az eljárást, amellyel az ókori Galileában tartósították a halakat. Először kibelezik és megmossák őket. Egy könyv leírja, hogy ezután „darabos sóval bedörzsölik a kopoltyújukat, a szájukat és a pikkelyeiket. Az egymásra pakolt hal- és sórétegeket befedik egy száraz gyékényfonattal. Három-öt nap múlva az egész halmot megfordítják, és még egyszer ennyi ideig állni hagyják. Szárítás közben a testnedvek elszivárognak, és a feloldódott só átjárja a halakat, így a végén szilárddá és keménnyé válnak” (Studies in Ancient Technology).

Nem tudjuk pontosan, hogy mennyi ideig állt el az így tartósított hal, de mivel az ókori egyiptomiak Szíriába is szállítottak sózott halat, úgy tűnik, meglehetősen hatékony volt ez a módszer.