Két nagy domborművén egy jelentős történelmi eseményt örökítettek meg. Azt viszont kevesen tudják róla, milyen figyelemreméltóan kapcsolódik a Bibliához: Titus diadalíve néma tanúja annak, hogy egy bibliai prófécia rendkívüli pontossággal teljesedett be.

Az első század elején a Római Birodalom egy erős és virágzó hatalom volt, amely Britanniától Gallián át (ma Franciaország) egészen Egyiptomig terjedt. Ám egy távoli tartomány, a nyughatatlan Júdea állandóan aggodalomra adott okot.

Egy enciklopédia így ír erről: „Rómának csak kevés tartomány okozott annyi gondot, mint Júdea. A két nép erős ellenszenvet táplált egymás iránt. A zsidók gyűlölték idegen uraikat, mert azok semmibe vették a hagyományaikat. A rómaiak pedig rendkívül konoknak tartották a zsidókat, és kegyetlenül elnyomták őket” (Encyclopedia of Ancient Rome). Sok zsidó ezért nagy reményekkel várta, hogy egy politikai messiás majd elűzi a rómaiakat, és helyreállítja Izraelt, hogy egykori dicsőségében ragyoghasson. Ám i. sz. 33-ban Jézus Krisztus kijelentette, hogy Jeruzsálem nemsokára meg fog semmisülni.

Ezt mondta: „eljönnek rád azok a napok, amikor ellenségeid sáncot építenek körülötted hegyes cölöpökből, bekerítenek, és mindenfelől ostrom alá vesznek. A földdel tesznek téged egyenlővé, és elpusztítják gyermekeidet tebenned, és nem hagynak benned követ kövön” (Lukács 19:43, 44).

Jézus szavai nyilván megdöbbentették a tanítványait. Két nappal később, a jeruzsálemi templom láttán az egyikük ezt mondta: „Tanító, nézd, milyen csodálatos kövek és épületek!” És való igaz, némelyik kő állítólag 11 méternél is hosszabb, 5 méternél szélesebb és 3 méternél magasabb volt. Jézus mégis ezt mondta: „Ami ezeket illeti, amiket itt láttok, eljönnek a napok, amikor nem marad itt kő kövön, melyet le ne rombolnának” (Márk 13:1; Lukács 21:6).

Jézus még ezt is mondta: „amikor látjátok, hogy Jeruzsálemet letáborozott seregek veszik körül, biztosak lehettek benne, hogy közel van a pusztulása. Akkor akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, és akik bent vannak a városban, menjenek ki, akik pedig vidéken vannak, ne menjenek be abba” (Lukács 21:20, 21). Valóra váltak a szavai?

Eltelt 33 év, és Júdea még mindig gyűlölettel viselte a római igát. De amikor i. sz. 66-ban Gessius Florus prokurátor elrendelte, hogy a szent templom kincstárából pénzt vegyenek ki, a zsidóknak végképp elegük lett. Hamarosan zsidó harcosok jöttek Jeruzsálembe, lekaszabolták a római helyőrséget, és kikiáltották a Rómától való függetlenséget.

 Úgy három hónappal később Cestius Gallus több mint 30 000 római katonával megindult Jeruzsálem felé, hogy leverje a lázadást. A városba hamar behatoltak, és aláásták a templomterület körüli falakat. Azután minden különösebb ok nélkül visszavonultak. Ezen felbátorodva, a zsidó lázadók a rómaiak után eredtek. Mivel a harcban álló felek elhagyták a várost, a keresztények a Jordán folyón túli hegyekbe menekültek, ahogy arra Jézus utasította őket (Máté 24:15, 16).

A következő évben Róma újabb hadjáratot indított Júdea ellen. A sereget Vespasianus és a fia, Titus vezette. Ám Néró császár i. sz. 68-ban bekövetkezett halála után Vespasianus visszaindult Rómába, hogy elfoglalja a trónt. A hadjáratot és a közel 60 000 katonát a fiára bízta.

Titus i. sz. 70 júniusában arra utasította a katonáit, hogy vágjanak ki fákat Júdea területén, és építsenek Jeruzsálem köré egy hegyes cölöpökből álló sáncot, mely 7 kilométer hosszú volt. Szeptemberre a rómaiak kifosztották és felégették a várost a templommal együtt. Földig rombolták, kő kövön nem maradt, pont úgy, ahogy Jézus megjövendölte (Lukács 19:43, 44). Óvatos becslések szerint „250-500 ezerre tehető azok száma, akik meghaltak Jeruzsálemben és az ország más területein”.

Titus i. sz. 71-ben visszatért Itáliába. Róma városa ujjongva fogadta, és minden idők egyik legpompásabb diadalmenetével ünnepelték meg a győzelmet.

Az emberek ámultak, amint a város utcáin felvonultatták a tömérdek kincset. Gyönyörködve nézték a zsákmányolt hajókat, a csatákat bemutató jeleneteket, díszleteket és a jeruzsálemi templomból elhurcolt tárgyakat.

Időszámításunk szerint 79-ben Titus követte apját, Vespasianust a trónon, de csupán két évvel később váratlanul meghalt. Utána a testvére, Domitianus lett a császár, és nem sokkal ezután megépíttette Titus tiszteletére a diadalívet.

Titus diadalívét évente több százezren csodálják meg a Forum Romanumon. Vannak, akik fenséges művészeti alkotást látnak benne, mások szerint a Római Birodalom hatalmának a szimbóluma, míg sokan a lerombolt Jeruzsálem és temploma síremlékének tartják.

A Biblia figyelmes olvasói azonban Titus diadalívének jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, hiszen néma tanúként igazolja, hogy a Biblia próféciái megbízhatóak, pontosak és Istentől származnak (2Péter 1:19–21).