Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

ÉLETTÖRTÉNET

A szűkölködéstől a szellemi gazdagságig

A szűkölködéstől a szellemi gazdagságig

Egy egyszobás fakunyhóban jöttem világra egy apró városkában, Libertyben, Indiana államban. A szüleimnek addigra már volt egy fiuk és két lányuk. Később pedig született még két öcsém és egy húgom.

A kunyhó, ahol születtem

AZ ISKOLAÉVEIM alatt nem sok minden változott. Akikkel elkezdtem az első osztályt, ugyanazokkal ballagtam el. A városban mindenki ismert mindenkit.

Egy hétgyermekes családban nőttem fel, és fiatalkoromban sokat tanultam a gazdálkodásról

Liberty környékén farmok voltak, ahol főként kukoricát termeltek. Az apukám is az egyik farmernél dolgozott. Tizenévesen már tudtam traktort vezetni, és beletanultam más alapvető mezőgazdasági munkákba is.

Édesapámat nem ismerhettem fiatalnak. 56 éves volt, amikor megszülettem, anya pedig 35. De apa egyébként egy szikár, egészséges, jó erőben lévő férfi volt, aki szeretett dolgozni, és minket, gyerekeket is erre tanított. Sosem keresett valami sokat, de volt tető a fejünk felett, volt mit felvennünk, és volt mit ennünk. Mindig számíthattunk rá. 93 éves koráig élt, anya pedig 86 évig. Ők nem lettek Jehova imádói, de az egyik öcsém hűséges vénként szolgál már azóta, hogy az 1970-es évek elején bevezették ezt a feladatkört.

A FIATALKOROM

Édesanyám nagyon vallásos asszony volt. Minden vasárnap elvitt minket a baptista imaházba. Először 12 évesen hallottam a háromságról. Kíváncsian megkérdeztem anyát: „Hogy lehet Jézus egyszerre a Fiú és az Atya is?” Ezt válaszolta: „Fiam, ez egy titok. Nem kell megérteni.” Hát nem is értettem. Ennek ellenére 14 évesen megkeresztelkedtem egy közeli patakban. Háromszor is bemerítettek a háromság nevében!

17 évesen, mielőtt bevonultam a seregbe (1952)

A középiskolában az egyik barátom hivatásos bokszoló volt, és engem is rávett a bokszra. Elkezdtem edzeni, és beléptem a Golden Gloves nevű bokszklubba. De nem voltam túl jó, úgyhogy néhány mérkőzés után feladtam. Később besoroztak a hadseregbe, és Németországba helyeztek. Amíg ott szolgáltam, a feletteseim elküldtek egy altiszti akadémiára, mivel úgy gondolták, hogy jó vezetői képességeim vannak. Szerették volna, hogy a katonaságnál csináljak karriert. Ám én nem akartam a hadseregben maradni, úgyhogy a kétéves szolgálati időm leteltével, 1956-ban leszereltem. Viszont nem sokkal később egy egészen másfajta sereghez csatlakoztam.

Két évet voltam katona (1954–1956)

AZ ÉLETEM ÚJ FORDULATOT VESZ

Fiatalkoromban elég macsósan viselkedtem. A filmek és a környezetem határozta meg számomra, hogy milyen egy igazi férfi. És ezek alapján egy prédikátor egyáltalán nem tűnt férfiasnak. Aztán valami mégis megváltoztatta a nézőpontomat. Egy nap a piros kabriómmal kocsikáztam a városban, amikor két lány integetett nekem. Ismertem őket, a nővérem férjének a húgai voltak. Azt is tudtam, hogy Jehova Tanúi. Már volt, hogy elfogadtam tőlük az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot, de arra jutottam, hogy az Őrtorony túl komoly témákkal foglalkozik. Ezúttal azonban egy gyülekezeti könyvtanulmányozásra hívtak meg, ami azt jelentette, hogy kis csoportban, az otthonukban tanulmányozták a Bibliát. Azt mondtam nekik, hogy még átgondolom. „Megígéred?” – kérdezték a mosolygós lányok. „Igen, megígérem” – feleltem.

Kicsit bántam ugyan, hogy ezt válaszoltam, de úgy éreztem, tartanom kell a szavam, úgyhogy végül is elmentem aznap este. A gyerekek voltak rám a legnagyobb hatással. Hihetetlenül sokat tudtak a Bibliáról. Hiába jártam annyit vasárnaponként anyukámmal az imaházba, hozzájuk képest alig tudtam valamit. Elhatároztam, hogy változtatok ezen, és beleegyeztem a bibliatanulmányozásba. Már az elején kiderült számomra, hogy a mindenható Isten neve Jehova. Amikor évekkel azelőtt Jehova Tanúiról kérdeztem anyát, ő csak ennyit válaszolt: „Jaj, azok valami Jehova nevű öregembert imádnak!” De most már kezdtem tisztán látni.

Gyorsan előrehaladtam, mivel tudtam, hogy ráleltem az igazságra. 9 hónappal azután, hogy először elmentem az összejövetelre, 1957 márciusában megkeresztelkedtem. Már másként gondolkoztam az életről. Ami a macsóságot illeti, nagyon örülök, hogy megismertem, mit tanít a Biblia a férfias jellemről. Jézus tökéletes férfi volt. Olyan határozott kiállása és ereje volt, hogy nyomába sem érhetne senki, aki ma „macsónak” számít. Ennek ellenére soha nem verekedett, hanem „hagyta, hogy gyötörjék”, ahogy az meg lett róla jövendölve (Ézs 53:2, 7). Megtanultam, mennyire fontos, hogy Jézus igaz követőjeként „mindenkivel kedves” legyek (2Tim 2:24).

A következő évben, 1958-ban elkezdtem úttörőzni. Ám nem sokkal később rövid szünetet kellett tartanom. Hogy miért? Eljegyeztem egy lányt, Gloriát. Ő volt az egyike annak a két fiatal hölgynek, akik meghívtak a könyvtanulmányozásra. Soha nem bántam meg ezt a döntésemet. Gloria egy valódi ékkő volt, és még ma is az. Olyan nekem, mint a Remény gyémánt, de nem csak remény, hiszen el is vettem őt! Hadd meséljen egy kicsit magáról:

„Egy 17 gyermekes családban születtem. Az édesanyám hűséges testvérnő volt. 14 éves koromban sajnos elhunyt. Akkoriban apukám is tanulni kezdett. Anyu halála után apa megbeszélte az iskolaigazgatóval, hogy én és a végzős nővérem felváltva járjunk be tanulni. Így az egyikünk mindig otthon tudott lenni, hogy gondot viseljen a kisebbekre, és elkészítse a vacsorát, mire apa hazajön a munkából. Ez így ment egészen addig, amíg a nővérem el nem végezte az iskolát. Két Tanú-család tanulmányozott velünk, és végül 11-en fogadtuk el az igazságot. Mindig élveztem a szolgálatot, noha szégyellős voltam. Sam az évek során sokat segített abban, hogy ezt le tudjam küzdeni.”

Gloriával 1959 februárjában összeházasodtunk. Nagyon szerettünk együtt úttörőzni. Még az év júliusában jelentkeztünk a Bételbe, mert arra vágytunk, hogy a főhivatalban szolgálhassunk. Egy kedves testvér, Simon Kraker beszélgetett el velünk. Azt mondta, hogy jelenleg nem hívnak meg házaspárokat a Bételbe. Mi ennek ellenére soha nem mondtunk le az álmunkról, hogy a Bételben szolgáljunk, de erre igencsak sokat kellett várnunk.

Írtunk a főhivatalba, hogy szívesen szolgálnánk ott, ahol több hírnökre van szükség. A válaszlevélben egyetlen lehetőséget adtak meg: Pine Bluff városát Arkansas államban. Akkoriban két gyülekezet volt ott: egy a fehér testvéreknek, és egy a feketéknek vagy színes bőrűeknek. Mi ez utóbbiba lettünk kijelölve, ahol mindössze 14 hírnök volt.

SZEMBE KELL NÉZNÜNK A FAJGYŰLÖLETTEL

Talán felmerül bennetek, hogy miért volt faji megkülönböztetés Jehova Tanúi között. A válasz nagyon egyszerű: abban az időben nem volt más választásunk. A törvények büntették, ha eltérő bőrszínű emberek keveredtek, és aki ezt nem tartotta be, az könnyen eshetett áldozatul erőszakos támadásnak. Sok helyen jó okkal tartottak attól a testvérek, hogy ha közösen jönnek össze az imádatra, akkor mások dühből tönkreteszik majd a királyságtermet. Volt példa ilyesmire. Ha fekete Tanúk fehérek lakta környéken prédikáltak ajtóról ajtóra, letartóztatták őket, és még verésre is számíthattak. Annak érdekében, hogy végezhessük a prédikálómunkát, tiszteletben tartottuk a törvényeket, és bíztunk benne, hogy jobbra fordul majd a helyzet.

Nem volt könnyű ilyen körülmények között végezni a szolgálatot. Miközben feketék lakta részen prédikáltunk, időnként véletlenül egy-egy fehér családhoz is bekopogtattunk. Ilyenkor gyorsan el kellett dönteni, hogy elmondjuk-e a rövid bevezetőnket, vagy inkább bocsánatot kérjünk, és távozzunk. Bizony, egyes helyeken ez volt a megszokott módja a tanúskodásnak.

Persze keményen kellett dolgoznunk, hogy úttörőkként fenntartsuk magunkat. A legtöbb munkánkkal napi három dollárt kerestünk. Gloria bejárónő volt pár helyen. Az egyik háznál én is segíthettem neki, úgyhogy ott feleannyi idő alatt végzett. Ebédet is kaptunk, egy adag előrecsomagolt ételt, amit a munka végén együtt ettünk meg. Volt, ahol Gloria minden héten vasalt, én meg a kertet gondoztam, lemostam az ablakokat, és egyéb ház körüli munkákat végeztem el. Egy másik címen, egy fehér családnál úgy mostuk az ablakokat, hogy Gloria bentről dolgozott, én pedig kintről. Ez egész nap eltartott, úgyhogy ebédet is adtak. Gloria a házban evett, de külön a családtól, én meg kint, a garázsban. De nem bántam, az ebéd nagyon ízlett. Igazából egy kedves családról volt szó, egyszerűen csak a rendszer rabjai voltak. Arra is emlékszem, hogy egy alkalommal egy benzinkúton tankolás után megkérdeztem, hogy Gloria elmehet-e a mosdóba. A kutas ingerülten azt válaszolta, hogy zárva van.

TÁMOGATÁS A TESTVÉREKTŐL

A gondok ellenére sok örömet adott a testvérek társasága, és igazán élveztük a szolgálatot. Amikor Pine Bluffba érkeztünk, ahhoz a testvérhez költöztünk, aki akkoriban a gyülekezetszolga volt. A felesége még nem volt Tanú, de Gloria elkezdett vele tanulmányozni. Én meg a lányukkal és az ő férjével kezdtem el tanulni. Végül az anya és a lánya is csatlakozott Jehova szolgáihoz.

A fehér testvérek által látogatott gyülekezetben is voltak kedves barátaink. Időnként meghívtak vacsorára, de csak sötétedés után mehettünk át hozzájuk. Abban az időben különösen aktív volt a Ku-Klux-Klan, amely egy erőszakos rasszista szervezet. Emlékszem, hogy egyszer halloween este láttam egy férfit, aki a tornácán ülve büszkén viselte a klán tagjaira jellemző fehér, csuklyás leplet. De a testvéreket az ilyesmi nem tartotta vissza attól, hogy kimutassák a szeretetüket. Az egyik nyáron nem volt elég pénzünk, hogy elutazzunk a kongresszusra, ezért eladtuk egy testvérnek az 1950-es Fordunkat. Egy hónappal később nagy meglepetés ért. Egy tikkasztó, nyári napon, miután a házankénti munkától és több bibliatanulmányozás levezetésétől fáradtan hazaértünk, ott várt minket az autónk a ház előtt! A szélvédőn ez a kis üzenet állt: „Az autó újra a tiétek, ajándékba adom. A testvéretek.”

Volt egy másik emlékezetes eset is. 1962-ben meghívtak, hogy vegyek részt a királyságszolgálati iskolán South Lansingben, New York államban. Ezt az egy hónapos képzést azoknak a testvéreknek szervezték, akik a gyülekezetek, körzetek és kerületek felvigyázásával voltak megbízva. Ekkor munkanélküli voltam, és rosszul álltunk anyagilag. Viszont behívtak állásinterjúra egy telefontársasághoz Pine Bluffban. Úgy volt, hogy felvesznek, és én lettem volna az első fekete alkalmazottjuk. Mihez kezdjek? Nem volt pénzem New Yorkba utazni. Komolyan azt fontolgattam, hogy elfogadom az állást, és visszautasítom a meghívást az iskolára. Már éppen arra készültem, hogy megírom erről a levelet, amikor valami felejthetetlen történt.

A gyülekezetünkből egy testvérnő, akinek a férje nem volt Tanú, kora reggel kopogtatott az ajtónkon, és odaadott egy pénzzel tömött borítékot. Azzal kereste meg a pénzt az utazásomhoz, hogy a kisgyerekeivel gyomot szedett a gyapotföldön, pedig ehhez hajnalban kellett kelniük. Ezt mondta: „Menj el az iskolára, tanulj, amennyit csak tudsz, és aztán taníts minket!” Azért még megkérdeztem a telefontársaságot, hogy kezdhetnék-e a tervezettnél öt héttel később. A válasz határozott „nem” volt. De ez nem tántorított el, már meghoztam a döntést. Sosem bántam meg, hogy nem fogadtam el azt az állást!

Gloria így emlékszik vissza a Pine Bluffban töltött éveinkre: „Odáig voltam a területért! 15-20 bibliatanulmányozást vezettem. Délelőtt házról házra mentünk, aztán a nap nagy részét bibliatanulmányozásokon töltöttük, időnként éjjel 11-ig. Annyira élvezetes volt! Szívesen maradtam volna ott. Őszintén szólva nem igazán akartam váltani, és elkezdeni a körzetmunkát, de Jehovának más tervei voltak.” És ez így igaz!

ELKEZDJÜK AZ UTAZÓMUNKÁT

Amíg Pine Bluffban szolgáltunk, jelentkeztünk különleges úttörőnek. Bizakodtunk benne, hogy kineveznek, mivel a kerületfelvigyázónk azt szerette volna, hogy segítsünk egy gyülekezetnek lent, Texas államban. Tetszett volna egy ilyen megbízatás, úgyhogy nagyon vártuk a szervezet válaszát. De a postaláda hosszú ideig üresen maradt. Végül egy nap, 1965 januárjában megjött a levél. Ám az utazómunkába neveztek ki minket. Leon Weaver testvér, aki most az egyesült államokbeli fiókbizottság koordinátora, szintén akkor lett körzetfelvigyázó.

Nagyon izgultam, hogy mennyire leszek alkalmas a körzetfelvigyázói feladatra. Nagyjából egy évvel korábban a kerületfelvigyázó, James A. Thompson kedvesen rámutatott, hogy milyen területeken tudnék fejlődni. Olyan képességekről beszélt, amelyekre egy jó körzetfelvigyázónak szüksége van. Alighogy elkezdtem az új megbízatásomat, láttam, hogy mennyire gyakorlatias volt a tanácsa. Thompson testvér volt az első kerületfelvigyázó, akivel együtt szolgáltam az utazómunkában. Rengeteget tanultam ettől a hűséges testvértől.

Nagyra értékelem az érett testvérektől kapott segítséget

Akkoriban egy új körzetfelvigyázó nem kapott túl sok képzést. Én egy héten át figyelhettem meg egy körzetfelvigyázót, amint meglátogat egy gyülekezetet, a következő héten pedig ő figyelt meg engem egy másik gyülekezetnél. Ezután javaslatokat és további útmutatást adott. De aztán már egyedül folytattuk. Emlékszem, hogy ezt kérdeztem Gloriától: „Tényleg itt kell hagynia minket?” Ám idővel felismertem valami fontosat. Mindig akadnak tapasztalt testvérek, akik segíthetnek, ha hagyom. Máig hálás vagyok például J. R. Brownnak, aki akkor utazófelvigyázó volt, és Fred Rusknak, aki a Bétel-család tagja volt.

A fajgyűlölet akkortájt igen nagy teret nyert. Egyszer a Ku-Klux-Klan felvonulást tartott abban a városban, amelyet éppen meglátogattunk Tennessee államban. Egy másik alkalommal a szántóföldi csoportunk rövid pihenőt tartott, és beugrott egy gyorsétterembe. Elmentem a mosdóba, és utánam jött egy elég zord alak, akinek a tetoválása arról árulkodott, hogy a fehéreket felsőbbrendűnek tartja. Erre szintén bejött a mosdóba egy fehér testvér, aki jóval megtermettebb volt, mint én vagy az a másik vendég. „Minden rendben, Herd testvér?” – kérdezte. Ennek hatására a tetovált férfi meggondolta magát, és gyorsan kereket oldott. Az évek során egyértelműen láttam, hogy az előítélet oka nem a bőrszín, hanem az Ádámtól öröklött bűn, amely mindannyiunkban ott van. Arról is meggyőződtem, hogy a hittársaim a testvéreim, bármilyen is a bőrszínük, és ha kellene, akár az életüket is odaadnák értem.

SZELLEMI GAZDAGSÁG

12 évet töltöttünk a körzetmunkában, majd 21-et a kerületmunkában. Igazán sok örömben volt részünk, és rengeteg bátorító tapasztalattal gazdagodtunk. De várt még ránk egy további áldás. 1997 augusztusában valóra vált a régi álmunk. Meghívtak minket a Bételbe, 38 évvel azután, hogy először jelentkeztünk. A következő hónapban el is kezdtük a Bétel-szolgálatot. Azt feltételeztem, hogy a testvérek csak ideiglenesen hívtak be, de végül máshogy alakult.

Gloria egy ékkő volt, amikor feleségül vettem, és még ma is az

Először a szolgálati osztályra kerültem, ahol nagyon sokat tanultam. A testvéreknek számos érzékeny és összetett kérdésben kellett segíteniük a vének testületeinek és a körzetfelvigyázóknak szerte az országban. Hálás voltam érte, hogy a munkatársaim türelmesen és segítőkészen képeztek. Igazából még most is újoncnak érezném magam, ha újra ezen az osztályon kellene szolgálnom.

Gloriával nagyon szeretünk a Bételben élni. Mindig is korán keltünk, és ez a szokás itt is hasznosnak bizonyul. Körülbelül egy év után a vezetőtestület szolgálati bizottságának a segítőjeként kezdtem el szolgálni. Majd 1999-ben kineveztek a vezetőtestületbe. Számos dolgot megtanultam ebben a feladatkörben, de ezek közül azt tartom a legfontosabbnak, hogy a keresztény gyülekezet feje Jézus Krisztus, nem pedig valamelyik ember.

1999 óta kiváltságomban áll a vezetőtestület tagjaként szolgálni

Ha visszatekintek a múltamra, időnként olyan érzésem van, mintha Ámós próféta helyében lennék. Jehova felfigyelt erre a szerény pásztorra, aki alantas idénymunkát végzett: a szikomorfa fügéjét szúrogatta, amely a szegények étke volt. De Isten prófétai megbízatást adott neki, ami szellemileg gazdaggá tette (Ám 7:14, 15, lábj.). Jehova ugyanígy felfigyelt rám is, egy szegény farmer fiára, és annyi áldást árasztott rám, hogy össze sem tudom számolni! (Péld 10:22). Bár anyagi szempontból szűkösen kezdődött az életem, szellemileg végül jóval gazdagabb lettem, mint ahogy azt bármikor is képzeltem volna!