Danièle, mint mindig, most is gyorsan felismerte a helyzetet, és a fülembe súgta: „Hagyd a telefont, már itt is vannak!” A hotel előtt megállt egy kocsi, és pár perc múlva mindkettőnket letartóztattak a katonák. De Danièle figyelmeztetésének köszönhetően előtte még gyorsan oda tudtam adni néhány iratot egy testvérnek, aki ott volt velünk.

Miközben bevittek minket a rendőrségre, azon gondolkodtam, mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen bátor és szellemi gondolkodású feleségem van. Ez az alkalom csak egy volt a sok közül, amikor igazi csapatként működtünk együtt. Hadd meséljem el, hogyan alakult úgy az életünk, hogy olyan országokba látogattunk el, ahol a prédikálómunka korlátozva volt.

Egy észak-franciaországi városkában, Croix-ban születtem 1930-ban. A családom buzgó katolikus volt, és minden héten misére jártunk. Az apukám aktív tagja volt az egyházközségnek. De 14 éves koromban történt valami, ami ráébresztett az egyház képmutatására.

A második világháború alatt Franciaországot megszállta a német haderő. A pap rendszeresen arra buzdított minket, hogy támogassuk a nácibarát Vichy-kormányt. A beszédei elborzasztottak bennünket. Mint sokan Franciaországban, titokban mi is hallgattuk a BBC rádióadását, ahol híreket kaptunk a szövetséges erőkről. Aztán a pap viselkedése egyszer csak 180 fokos fordulatot vett. Megszervezett egy hálaadó istentiszteletet annak örömére, hogy a szövetséges hatalmak előrenyomultak 1944 szeptemberében. Ez teljesen megdöbbentett. Minden bizalmam elveszett a papság iránt.

Édesapám nem sokkal a háború után meghalt. A nővérem ekkor már férjnél volt, és Belgiumban élt. Ezért úgy éreztem, nekem kell gondoskodnom az édesanyámról. Dolgozni kezdtem a textiliparban. A főnököm és a fiai hívő katolikusok voltak. Ígéretes jövő állt előttem a munkahelyen, de hamarosan megváltoztak a dolgok.

A nővérem, Simone Jehova Tanúja lett, és 1953-ban ellátogatott hozzánk. A Bibliájából ügyesen leleplezett olyan katolikus tanításokat,  mint a tüzes pokol, a háromság vagy a lélek halhatatlansága. Először kifogásoltam, hogy nem a katolikus Bibliát használja, de rövidesen meggyőződtem róla, hogy amit mond, az igaz. Később hozott nekem régi Őrtornyokat, amelyeket izgatottan olvastam éjszakánként. Hamar felismertem, hogy ez az igazság, de féltem tőle, hogy ha felvállalom az új hitemet, az az állásomba fog kerülni.

Néhány hónapig egyedül tanulmányoztam a Bibliát és az Őrtorony-cikkeket, aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek egy királyságterembe. Nagyon megérintett a testvérek közötti szeretet. Fél évig tanulmányoztam a Bibliát egy tapasztalt testvérrel, és 1954 szeptemberében megkeresztelkedtem. Nagy örömömre nemsokára édesanyám és a húgom is Tanú lett.

1958-ban kiváltságom volt részt venni a New York-i nemzetközi kongresszuson. Sajnos pár héttel előtte az édesanyám meghalt. Mivel már nem voltak családi kötelezettségeim, a kongresszus után otthagytam a munkahelyem, és elkezdtem az úttörőszolgálatot. Közben eljegyeztem egy lelkes úttörő testvérnőt, Danièle Delie-t, és 1959 májusában összeházasodtunk.

Danièle az otthonától távol, Bretagne-ban kezdte el a teljes idejű szolgálatot. Elszántnak kellett lennie, hogy azon a katolikus területen tanúskodjon, és kerékpárral járja be a falvakat. Mindketten igazán átéreztük, hogy milyen sürgető ez a munka, mivel úgy gondoltuk, hogy nincs sok hátra ebből a világból (Máté 25:13). Az, hogy Danièle ilyen önfeláldozó volt, segített kitartanunk a teljes idejű szolgálatban.

Pár nappal az esküvőnk után kineveztek minket a körzetmunkába. Meglehetősen egyszerű körülmények vártak ránk. Az első gyülekezet, amelyet meglátogattunk, 14 hírnökből állt. A testvérek nem tudtak elszállásolni minket, ezért matracokon aludtunk a királyságterem emelvényén. Nem volt valami kényelmes, de a gerincünknek jót tett!

Danièle ügyesen alkalmazkodott az utazómunkához és a sűrű időbeosztáshoz. Gyakran várt rám a kis autónkban, amíg egy be nem tervezett vének összejövetelén voltam, de soha nem panaszkodott. Két évig végeztük ezt a szolgálatot, és közben megtanultuk, hogy a házaspároknak nagyon fontos őszintén beszélgetni és igazi csapatként együttműködni (Préd 4:9).

1962-ben meghívtak minket a Gileád-iskola 37. osztályába. Ezt a 10 hónapos képzést Brooklynban tartották. A 100 tanuló között csak 13 házaspár volt, így nagy kiváltságnak éreztük, hogy mindketten ott lehetünk. A mai napig kedves emlékeket őrzök arról, amikor olyan hűséges testvérek társaságát élvezhettük, mint Frederick Franz, Ulysses Glass és Alexander H. Macmillan.

Az iskolán arra tanítottak minket, hogy legyünk jó megfigyelők. Volt, hogy szombat délután  az órák után megnéztük New York néhány nevezetességét egy bételes testvérrel. Tudtuk, hogy hétfőn dolgozatot fogunk írni a látottakról. Bár este fáradtan értünk haza, az idegenvezetőnk kikérdezett minket a fő pontokról, hogy majd emlékezzünk rájuk a tesztnél. Egyik szombaton egész délután a városban sétáltunk. Elmentünk egy csillagvizsgálóba, ahol a meteorokról és a meteoritokról tanultunk. Az Amerikai Természettudományi Múzeumban pedig megtudtuk, miben különbözik az aligátor és a krokodil. Amikor visszaértünk a Bételbe, az idegenvezetőnk megkérdezte: „Szóval, mi a különbség a meteor és a meteorit között?” Danièle annyira fáradt volt, hogy ezt válaszolta: „A meteoritnak hosszabb a foga!”

Nagy meglepetésünkre a francia Bételbe neveztek ki minket, ahol több mint 53 évig szolgáltunk együtt. 1976-ban a fiókbizottság koordinátora lettem, és azzal is megbíztak minket, hogy Afrikában és a Közel-Keleten olyan országokba látogassunk el, ahol a prédikálómunka betiltás vagy korlátozás alatt állt. Így jutottunk el Gabonba is, amiről a bevezetőben meséltem. Őszintén szólva időnként úgy éreztem, hogy nem vagyok alkalmas ezekre a feladatokra. De Danièle felbecsülhetetlen értékű támogatása megadta a szükséges erőt.

Már az elején nagyon megszerettük a Bételt. Danièle, aki öt hónap alatt tanult meg angolul a Gileád előtt, ügyes fordító lett. Igazi megelégedettséggel töltött el minket a munkánk, a gyülekezeti élet pedig megkétszerezte az örömünket. Jól emlékszem, hogy rendszeresen késő este utaztunk hazafelé a párizsi metrón a bibliatanulmányozóinktól, akik szépen fejlődtek. Fáradtak voltunk, de nagyon boldogok! Ám Danièle egészségi állapota hirtelen megváltozott, és ezért már nem tudott annyit tenni a szolgálatban, amennyit szeretett volna.

1993-ban mellrákot állapítottak meg nála. Megműtötték és drasztikus kemoterápiát kapott. Tizenöt évvel később kiújult nála a rák, ezúttal egy még agresszívabb fajta. Ennek ellenére részt vett a fordításban, amikor csak az állapota lehetővé tette, mert nagyon szerette a munkáját.

Danièle kegyetlen betegsége ellenére sosem merült fel bennünk, hogy elmenjünk a Bételből. De persze sajátos nehézségekkel jár, ha valaki a Bételben küzd egy ilyen betegséggel, különösen ha mások nem tudják, hogy milyen súlyos az állapota (Péld 14:13). Bár Danièle már a 70-es évei vége felé járt, a kedves arca és az elegáns megjelenése nem árulta el, hogy valójában milyen beteg. Nem esett önsajnálatba, hanem arra összpontosított, hogy törődjön másokkal. Tudta, hogy milyen sokat jelent, ha őszintén meghallgatják az embert (Péld 17:17). Soha nem akart tanácsokat osztogatni, de a tapasztalatával segített más testvérnőknek, hogy bátran szembe tudjanak nézni a rákkal.

Újfajta kihívást jelentett, amikor Danièle már nem volt képes teljes időben dolgozni. Ekkor arra  koncentrált, hogy még jobban tudjon támogatni engem. A segítségével 37 évig tudtam a fiókbizottság koordinátoraként szolgálni. Sok terhet levett rólam, például mindennap előkészítette az ebédet a szobánkban, és utána egy kicsit tudtunk pihenni (Péld 18:22).

Danièle rendkívül bizakodó volt, és szeretett élni. Sajnos harmadszor is rákos lett. Teljesen elcsüggedtünk. A kemoterápia és a sugárkezelés annyira elszívta az erejét, hogy időnként járni is alig bírt. A szívem szakadt meg, amikor az én drága feleségemnek, aki gyakorlott fordító volt, keresnie kellett a szavakat.

Bár elég elveszettnek éreztük magunkat, kitartóan imádkoztunk, és biztosak voltunk benne, hogy Jehova soha nem enged meg olyan szenvedést, amelyet már nem bírnánk ki (1Kor 10:13). Mindig igyekeztünk értékelni a segítségét, amelyet a Szava, a Bétel orvosi csapata és a szellemi családunk által adott.

Gyakran kértük Jehovát, hogy segítsen nekünk választani az orvosi kezelések közül. Egyszer Danièle semmilyen kezelést sem kapott egy ideig. Az orvos, aki már 23 éve foglalkozott vele, nem tudta megmagyarázni, hogy miért ájul el minden kemoterápia után, és nem is tudott más megoldást ajánlani. Úgy éreztük, hogy magunkra maradtunk, és nem tudtuk, hogyan tovább. Aztán egy másik onkológus elvállalta Danièle kezelését. Ez olyan volt, mintha Jehova elkészítette volna a kivezető utat, hogy könnyítsen a terheinken.

Megtanultuk, hogy egyszerre csak egy nap aggodalmaival foglalkozzunk. Ahogy Jézus mondta, „minden napnak elég a maga baja” (Máté 6:34). A pozitív szemléletmód és a humor is sokat segített. Például amikor Danièle két hónapig nem kapott kemoterápiát, huncut mosollyal ezt mondta: „Még soha nem éreztem magam ilyen jól!” (Péld 17:22). Bár sokat szenvedett, szerette gyakorolni az új királyságénekeket, és ilyenkor kiengedte a hangját.

Az ő jókedve nekem is segített megküzdeni a korlátaimmal. Az az igazság, hogy az 57 évnyi házasságunk alatt körülvett a gondoskodásával. Még azt sem akarta megmutatni, hogyan kell tojást sütni! Ezért amikor ő már nagyon gyenge volt, meg kellett tanulnom mosogatni, mosni, és egyszerű ételeket készíteni. Közben persze eltörtem néhány poharat, de nagy örömet jelentett, hogy tehetek valamit a feleségemért. *

Visszagondolva az egészségi gondjainkra és az időskori problémáinkra, értékes tanulságokat ismertem fel. Először is, soha nem szabad annyira elfoglaltnak lennünk, hogy ne legyen időnk dédelgetni a szeretett párunkat. A lehető legjobban ki kell használnunk azokat az éveket, amikor még jó erőben vagyunk, hogy törődjünk a szeretteinkkel (Préd 9:9). Másodszor pedig, ne aggódjunk túl sokat apró dolgok miatt, különben nem fogjuk észrevenni azt a sok jót, amiben naponta részünk van (Péld 15:15).

Ha visszatekintek a teljes idejű szolgálatban eltöltött éveinkre, elmondhatom, hogy a Jehovától kapott áldások minden álmunkat felülmúlták. Én is úgy érzek, ahogy a zsoltáríró, aki ezt mondta: „Jehova kedvesen bánt velem” (Zsolt 116:7).