1941-ben születtem Párizsban. A családom szerény körülmények között élt. Szerettem tanulni, ezért nagyon csalódott lettem, amikor tízévesen elkaptam a tuberkulózist, és félbe kellett hagynom az iskolát. Az orvosok azt javasolták, hogy ne keljek fel az ágyból, nehogy megterheljem a tüdőmet. Ezért hónapokon át azzal töltöttem az időmet, hogy egy szótárt olvastam, és a Sorbonne Rádió adásait hallgattam, melyet a Párizsi Egyetem működtetett. Rendkívül boldog voltam, amikor az orvosom végül gyógyultnak nyilvánított, és visszamehettem az iskolába. Ekkor megfogalmazódott bennem az, hogy milyen fantasztikus, amit az orvosok tesznek. Az lett az álmom, hogy én is gyógyítsak. Amikor édesapám arról kérdezett, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy orvos. Ettől fogva a gyógyítás került az életem középpontjába.

Bár katolikus családban nőttem fel, nem sokat tudtam Istenről, és sok kérdésemre kerestem a választ. De miután elkezdtem az orvosi egyetemet, meggyőződtem róla, hogy az élet teremtés útján jött létre.

Még jól emlékszem arra, amikor először tanulmányoztam egy tulipán sejtjeit mikroszkóp alatt. Nagy hatással volt rám, hogy hogyan reagáltak a sejtalkotók a hidegre és a melegre. Azt is megfigyeltem, ahogy a citoplazma, a sejtet kitöltő anyag só hatására összezsugorodik, tiszta vízben pedig kitágul. Ezek a folyamatok és számtalan egyéb kémiai reakció teszi lehetővé, hogy az élő szervezetek alkalmazkodni tudjanak a változó környezethez.  Az, hogy láttam, mennyire bonyolultan működik minden egyes sejt, meggyőzött arról, hogy az élet nem jöhetett létre véletlen folytán.

Amikor másodéves lettem az egyetemen, még több bizonyítékát láttam Isten létezésének. Az anatómiaórákon megvizsgáltuk, hogy az emberi alkar felépítése hogyan teszi lehetővé, hogy be tudjuk hajlítani és ki tudjuk nyújtani az ujjainkat. Az izmok, szalagok és inak egymáshoz viszonyított elhelyezkedése valóságos mérnöki csoda. Például, azok az inak, melyek az alkar egyik izmát a középső ujjperccsonttal kötik össze, kétfelé ágaznak, és mintegy hidat képeznek. Így az ujjhegyhez futó inak el tudnak csúszni alattuk, miközben helyhez kötöttek maradnak. Erős kötőszöveti szerkezetek is gondoskodnak arról, hogy az inak az ujjcsontokhoz közel maradjanak. Ezek nélkül a mechanizmusok nélkül a kéz inai olyan merevek lennének, mint egy kifeszített húr. Mindebből egyértelműen felismertem, hogy az emberi test felépítése egy intelligens alkotóról árulkodik.

Még inkább elmélyült az élet tervezője iránti csodálatom, amikor a szülés folyamatáról tanultam. Mielőtt egy magzat megszületik, a köldökzsinóron keresztül kap oxigént az édesanyjától, ezért a tüdő léghólyagocskái még nem telnek meg levegővel. De ahogy közeledik a szülés időpontja, a léghólyagocskák bevonják magukat belülről egy felületaktív anyaggal. A születés után egy bámulatos láncreakció vezet az újszülött első lélegzetvételéhez. A baba szívében egy nyílás bezárul, ami a véráramlást a tüdő felé tereli. Ebben a kritikus pillanatban a felületaktív anyagnak köszönhetően a léghólyagocskák nem tapadnak össze, hanem rögtön meg tudnak telni levegővel. A baba innentől kezdve önállóan tud lélegezni.

Mivel szerettem volna többet megtudni arról, aki ilyen csodálatos dolgokat alkotott, elkezdtem komolyan foglalkozni a Bibliával. Lenyűgözött, hogy Isten milyen törvényeket adott a higiéniával kapcsolatban az izraelitáknak. Több mint 3000 évvel ezelőtt arra utasította őket, hogy ássák el az ürüléküket, rendszeresen mossák meg magukat vízzel, és különítsék el azokat, akiken fertőző betegség tünetei mutatkoznak (3Móz 13:50; 15:11; 5Móz 23:13). Ezek a törvények összhangban vannak azzal, amit a tudósok csak másfél évszázada fedeztek fel a betegségek terjedésével kapcsolatban. Azt is felismertem, hogy az intimhigiéniára vonatkozó törvények hozzájárultak ahhoz, hogy az egész nemzet egészséges legyen (3Móz 12:1–6; 15:16–24). Világosan láttam, hogy a Teremtő az izraeliták jóléte érdekében adta ezeket a törvényeket. Meggyőződtem róla, hogy a Biblia Istentől ihletett, ám ekkor még nem tudtam a nevét.

Az egyetemi éveim alatt megismerkedtem Lydie-vel. Beleszerettem, és 1965-ben összeházasodtunk, amikor még a tanulmányaim felénél jártam. 1971-re már három gyermekünk volt. Lydie mindig is sokat támogatott engem mind a munkában, mind a magánéletben.

 Három évig egy kórházban dolgoztam, aztán megnyitottam a saját rendelőmet. Nem sokkal ezután felkeresett egy házaspár, akiket a bevezetőben is említettem. Már éppen fel akartam írni a férjnek a receptet, amikor a feleség ezt mondta: „Doktor úr, kérem, csak olyan gyógyszert írjon fel, amiben nincs vér.” Meglepődve visszakérdeztem, hogy miért. A feleség elmondta, hogy ők Jehova Tanúi. Azelőtt még sosem hallottam a Tanúkról, vagy arról, hogy nem fogadnak el vért. A hölgy elővette a Bibliáját, és elmagyarázta, hogy mi ennek az oka (Csel 15:28, 29). Azt is megmutatták, hogy Isten királysága el fogja törölni a szenvedést, a betegséget és a halált (Jel 21:3, 4). „Gyerekkorom óta erről álmodom!” – kiáltottam fel. Pont azért lettem orvos, hogy enyhítsek az emberek szenvedésén. Annyira fellelkesített, amit mondtak, hogy még másfél óráig beszélgettünk. Mire a házaspár elment, a szívemben már szakítottam a katolikus egyházzal, és megtudtam, hogy a Teremtőnek, akit olyannyira csodálok, van neve, mégpedig az, hogy Jehova.

Még háromszor találkoztam ezzel a Tanú-házaspárral a rendelőmben, és minden alkalommal több mint egy óráig maradtak nálam. Ezután elhívtam őket az otthonomba, hogy több időnk legyen beszélgetni. Bár Lydie is csatlakozott a Biblia tanulmányozásához, vonakodott elismerni azt, hogy bizonyos katolikus tanítások tévesek. Ezért meghívtam magunkhoz egy plébánost, akivel éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Megvitattunk katolikus tanításokat, de úgy, hogy közben csak a Bibliát használtuk. Ez a beszélgetés meggyőzte Lydie-t arról, hogy Jehova Tanúi tanítják az igazságot. Mindketten megszerettük Jehova Istent, és 1974-ben megkeresztelkedtünk.

Az, hogy megismertem, mi Isten szándéka az emberekkel, megváltoztatta az életcélomat. Lydie-nek is, és nekem is Jehova szolgálata lett a legfontosabb. Elhatároztuk, hogy a bibliai alapelvek szerint neveljük fel a hat gyermekünket. Arra tanítottuk őket, hogy szeressék Istent és az embereket. Ez összekovácsolta a családunkat (Máté 22:37–39).

Lydie-vel nevetve szoktunk visszagondolni arra, hogy milyen hatással volt a gyermekeinkre a köztünk lévő egység. Tudták, hogy a családunkban alapszabály az, hogy az igenünk legyen igen, a nemünk pedig nem  (Máté 5:37). Például egyszer a feleségem nem engedte el a 17 éves lányunkat szórakozni más fiatalokkal. Erre az egyikük ezt javasolta a lányunknak: „Ha anyukád nem enged el, kérdezd meg apukádat!” De ő ezt válaszolta: „Semmi értelme. Mindig ugyanazt mondják.” A gyermekeink tisztában voltak vele, hogy egységesek vagyunk a bibliai alapelvek alkalmazásában. Nagyon hálásak vagyunk Jehovának, amiért a népes családunk nagy része őt szolgálja.

Bár az igazság hatására megváltozott az életcélom, szerettem volna az orvosi tapasztalataimat felhasználni Jehova népének a javára. Ezért közel 50 éven át önkéntesként bejártam a párizsi Bételbe, és később a Louviers-ben található új Bételbe is. A Bétel-családból sokakkal szoros barátságot kötöttem. Közülük többen már a 90-es éveikben járnak. Az is kellemes meglepetés volt, amikor találkoztam egy új bételessel, akiről kiderült, hogy közel 20 évvel korábban én segítettem a világra!

Még inkább elmélyült a szeretetem Jehova iránt, amikor láttam, hogy hogyan vezeti és védelmezi a népét a szervezete által. Az 1980-as évek elején a vezetőtestület elindított egy programot az Egyesült Államokban, hogy jobb legyen a kommunikáció Jehova Tanúi és az orvosok között.

Majd 1988-ban a vezetőtestület létrehozott egy új osztályt a főhivatalban, a kórházi információs szolgálatot. Ez az osztály felvigyázza a kórházi összekötő bizottságokat (köb), melyek azért jöttek létre, hogy segítsenek a Tanú-betegeknek megfelelő orvosi ellátásban részesülni. Kezdetben csak az Egyesült Államokban voltak köb-ök, de idővel az egész világon létre lettek hozva ilyen bizottságok, így Franciaországban is. Lenyűgöző számomra, hogy Jehova szervezete milyen szeretettel támogatja a beteg testvéreinket.

Korábban az volt a legfőbb célom, hogy gyógyítsak. De idővel felismertem, hogy még fontosabb abban segítenem az embereknek, hogy jelképes értelemben gyógyuljanak meg, vagyis jó kapcsolatba kerüljenek azzal, akitől az élet származik, Jehova Istennel. Miután nyugdíjba mentem, Lydie-vel együtt általános úttörők lettünk, és minden hónapban sok-sok órát töltöttünk azzal, hogy megosszuk másokkal a jó hírt. A mai napig részt veszünk ebben az életmentő munkában, amennyire tőlünk telik.

Továbbra is igyekszem segíteni a betegeknek, ahogy az erőm engedi, de tudom, hogy még a legjobb orvos sem képes minden betegséget meggyógyítani, vagy megakadályozni, hogy az emberek meghaljanak. Ezért már nagyon várom azt az időt, amikor nem lesz többé fájdalom, betegség és halál. Az új világban, mely már a küszöbön áll, egy örökkévalóságon át tanulhatok majd Jehova teremtésművéről, így arról is, hogy milyen fantasztikusan alkotta meg az emberi testet. Biztos vagyok benne, hogy amiről gyerekkoromban álmodtam, hamarosan valóra válik!