Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

ÉLETTÖRTÉNET

Nagy boldogság tanulni és tanítani Jehováról

Nagy boldogság tanulni és tanítani Jehováról

EASTONBAN, Pennsylvania államban nőttem fel. Nagyon szerettem tanulni, és különösen jól ment a matematika és a természettudományos tárgyak. 1956-ban a fekete tanulók közül én értem el a legjobb eredményeket, ezért egy civil szervezet 25 dollárral jutalmazott. Egyetemre akartam menni, hogy így sokra vihessem az életben. Ám a céljaim rövid időn belül megváltoztak. Elmesélem, hogy miért.

MEGISMEREM JEHOVÁT

A szüleim az 1940-es évek elején elkezdték tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Bár idővel abbahagyták a tanulmányozást, anyukám továbbra is kapta az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot. Aztán 1950-ben meghívták a családunkat a New York-i nemzetközi kongresszusra, ahová el is mentünk.

Nem sokkal a kongresszus után Lawrence Jeffries testvér elkezdett rendszeresen látogatni minket. Rám különös figyelmet fordított. Eleinte nem értettem egyet a Tanúk politikailag semleges álláspontjával, és azzal, hogy nem mennek katonának. Úgy érveltem Jeffries testvérnek, hogy ha Amerikában senki sem fogna fegyvert, akkor ki védené meg az országot egy ellenséges támadás esetén? Jeffries testvér így kérdezett vissza: „Ha minden amerikai Jehova Istent szolgálná, mit gondolsz, mit tenne ő egy ilyen helyzetben a népéért?” Az, hogy ilyen türelmesen érvelt ebben és más hasonló helyzetekben, rádöbbentett, hogy az ellenvetéseim alaptalanok. Ez pedig arra ösztönzött, hogy többet akarjak megtudni az igazságról.

A keresztelkedésemkor

Anyukám az Őrtorony és az Ébredjetek! korábbi számait összegyűjtötte a pincében, és én órákon át olvasgattam azokat. Felismertem, hogy megtaláltam az igazságot, ezért elfogadtam a bibliatanulmányozást Jeffries testvértől. Az összejövetelekre is elkezdtem járni. Nagyon megszerettem az igazságot, és csatlakoztam a jó hír hirdetőinek soraihoz. Arról is meggyőződtem, hogy „Jehova nagy napja közel van”, ezért változtattam a céljaimon (Sof 1:14). Már nem arra törekedtem, hogy bejussak egy egyetemre, hanem arra, hogy minél többekkel megismertessem az igazságot.

1956. június 13-án befejeztem a középiskolát, és három nappal később egy körzetkongresszuson megkeresztelkedtem. Akkor még nem is sejtettem, mennyi áldással fog járni az, hogy az életemet annak szentelem, hogy tanuljak Jehováról, és másokat is tanítsak róla.

ÚTTÖRŐKÉNT MÉG TÖBBET TANULOK JEHOVÁRÓL

A keresztelkedésem után hat hónappal elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot. A Királyság-szolgálat 1956. decemberi számában az egyik cikk címe ez volt: „Tudnál ott szolgálni, ahol segítségre van szükség?” Úgy éreztem, hogy ez pont nekem szól. Én is arra vágytam, hogy ott hirdessem a jó hírt, ahol nincs elég hírnök (Máté 24:14).

A dél-karolinai Edgefieldbe költöztem. Az ottani gyülekezet mindössze négy hírnökből állt. A megérkezésemmel máris ötre nőtt a létszám! Az összejöveteleket az egyik testvér otthonában tartottuk. Minden hónapban 100 órát töltöttem a szántóföldi szolgálatban. Nemcsak a prédikálásban igyekeztem élen járni, hanem az összejöveteli programok megtartásából is kivettem a részemet. Azt tapasztaltam, hogy minél többet teszek Jehováért, annál többet tudok meg róla.

Az egyik hölgynek, akivel tanulmányoztam a Bibliát, volt egy temetkezési vállalkozása egy közeli kisvárosban, Johnstonban. Nagyon jól jött, hogy részidejű munkát adott nekem, és kedvesen azt is megengedte, hogy királyságteremként használjuk az egyik épületet, amely a tulajdonában volt.

Idővel lett egy úttörőtársam. Jolly Jeffries, annak a testvérnek a fia, aki tanulmányozta velem a Bibliát, odaköltözött Brooklynból. Egy kis lakókocsiban laktunk, amelyet egy testvér adott nekünk kölcsön.

Az Államok déli részén akkoriban nagyon alacsonyak voltak a bérek; naponta mindössze 2-3 dollárt kerestünk. Egyik alkalommal az utolsó pénzemből vettem némi ennivalót egy boltban, és amikor kiléptem, megszólított egy férfi: „Akar dolgozni? Óránként egy dollárt fizetnék.” Örültem a lehetőségnek, így három napig egy építkezés területén takarítottam. Ebből egyértelműen éreztem, hogy Jehova szeretné, ha Edgefieldben maradnék. Bár szűkösen éltem, el tudtam jutni az 1958-as nemzetközi kongresszusra New Yorkba.

Az esküvőnk napján

A kongresszus második napján meghatározó élményben volt részem: megismertem Ruby Wadlingtont, egy úttörő testvérnőt, aki Tennessee államból, Gallatinből jött. Mivel mindketten érdeklődtünk a misszionáriusi szolgálat iránt, elmentünk a gileádos megbeszélésre a kongresszuson. Később levelezni kezdtünk, és amikor meghívtak a gyülekezetükbe, hogy nyilvános előadást tartsak, megkértem Ruby kezét. Aztán odaköltöztem a gyülekezetük területére, és 1959-ben összeházasodtunk.

JEHOVA TOVÁBB TANÍT

23 évesen én lettem a gyülekezetszolga Gallatinben (ezt ma a vének testülete koordinátorának hívják). Hozzánk látogatott el először Charles Thompson körzetfelvigyázó, miután kinevezték. Bár nagyon tapasztalt testvér volt, kikérte a véleményemet arról, hogy mire van szükségük a testvéreknek, és arra is kíváncsi volt, hogy az előző körzetfelvigyázók hogyan szolgálták ki a gyülekezetet. A példájából megtanultam, hogy mindig jó kérdezni, és érdemes utánajárni a tényeknek, mielőtt bármit is tennénk egy helyzetben.

1964 májusában meghívtak a királyságszolgálati iskolára New York államba, South Lansingbe. Az egy hónapos képzés alatt az oktatók nagy hatással voltak rám, és utána még jobban vágytam arra, hogy többet és többet tanuljak Jehováról, és egyre érettebb kereszténnyé váljak.

UTAZÓFELVIGYÁZÓKÉNT TANÍTOK MÁSOKAT

1965 januárjában kineveztek minket a körzetmunkába. Egy hatalmas körzetet kaptunk, amely Knoxville-től (Tennessee állam) majdnem Richmondig (Virginia állam) tartott. Hozzánk tartoztak gyülekezetek Észak-Karolinából, Kentuckyból és Nyugat-Virginiából is. Csak olyan gyülekezeteket szolgáltunk ki, ahová fekete bőrű testvérek jártak, mivel abban az időben az Egyesült Államok déli részén nem jöhettek össze a feketék és a fehérek. A testvérek nagyon szegények voltak, ezért mi is megosztottuk velük azt, amink volt. Sokat tanultam abból, amit egyszer egy tapasztalt körzetfelvigyázó mondott: „Amikor belépsz a gyülekezetbe, ne azt érezzék a testvérek, hogy megjött a főnök. Csak akkor fogsz tudni segíteni nekik, ha a testvérüknek tartanak.”

Mialatt az egyik kis gyülekezettel szolgáltunk, Ruby bevezette a tanulmányozást egy fiatal anyukánál, akinek volt egy egyéves pici lánya. Mivel a gyülekezetből senki nem tudta vállalni a tanítását, Ruby folytatta vele a tanulmányozást levélben. Mire legközelebb meglátogattuk a gyülekezetet, ez a fiatal nő már rendszeresen járt az összejövetelekre. Aztán odaköltözött két különleges úttörő testvérnő, akik át tudták venni a tanítását, és nem sokkal később a hölgy meg is keresztelkedett. Mintegy 30 évvel később, 1995-ben a pattersoni Bételben megismertünk egy fiatal házaspárt a Gileád-iskola 100. osztályából. Kiderült, hogy a feleség annak a testvérnőnek a lánya, akivel annak idején Ruby kezdte el a tanulmányozást!

A második körzetünk Florida középső részén volt. Itt már szükségünk volt egy autóra. Sikerült vennünk egyet elég jó áron. Ám az első héten elromlott a vízpumpa, és semmi pénzünk sem maradt, hogy megjavíttassuk. Szóltam egy testvérnek, akiről úgy gondoltam, hogy tud segíteni. A testvér nagyon készséges volt. Megjavíttatta az autót az egyik alkalmazottjával, és azt mondta, nem tartozunk neki semmivel, sőt még ő adott nekünk pénzt ajándékba. Ebből is éreztük, hogy Jehova milyen kedvesen gondoskodik a szolgáiról, és ez arra indított minket, hogy mi is nagylelkűek legyünk másokkal.

Mindig testvéreknél szálltunk meg, és így életre szóló barátságokat kötöttünk. Emlékszem egy nagyon aranyos esetre. A szállásadóinknál az írógépemben hagytam a félig megírt gyülekezeti jelentést. Amikor este hazaértem, kiderült, hogy a család hároméves kisfia „segített befejezni” a jelentést. Utána még évekig viccelődtem vele emiatt.

1971-ben új megbízatást kaptunk. Kineveztek kerületfelvigyázónak New York városába. Nagyon meglepődtünk, hiszen még csak 34 éves voltam. Ráadásul én voltam ott az első fekete kerületfelvigyázó, de a testvérek nagy-nagy szeretettel fogadtak.

Nagyon élveztem, hogy minden hétvégén taníthattam Jehováról a körzetkongresszusokon. Olyan körzetfelvigyázókkal szolgáltam együtt, akik jóval tapasztaltabbak voltak nálam. Például az egyikük tartotta a keresztelkedési beszédemet, és köztük volt Theodore Jaracz testvér is, aki később a vezetőtestület tagja lett. Sok olyan érett testvért is megismertem, akik a brooklyni Bételben szolgáltak. Nagyon jó volt látni, hogy ezek a testvérek szerető pásztorok, akik Isten Szavának a vezetését követik, és hűségesen támogatják a szervezetet. Hálás voltam érte, hogy az alázatos hozzáállásukkal megkönnyítették a munkámat.

VISSZATÉRÜNK A KÖRZETMUNKÁBA

1974-ben a vezetőtestület új körzetfelvigyázókat nevezett ki a kerületmunkába, így én újra körzetfelvigyázó lettem, ezúttal Dél-Karolinában. Közben egy nagyszerű fejlemény volt, hogy a fekete és a fehér testvérek már az Államok déli részén is együtt tarthatták az összejöveteleket, amit mindannyian nagyon élveztünk.

1976 végén egy georgiai körzetbe neveztek ki, amely Atlantától Columbus városáig terjedt. Élénken emlékszem egy szörnyű tragédiára. Én tartottam meg a búcsúbeszédet öt fekete gyermek temetésén, akik azért haltak meg, mert gyújtogatók lángba borították az otthonukat. A szülők túlélték, és miközben a feleség a kórházban lábadozott, folyamatosan özönlöttek a testvérek, feketék és fehérek is, hogy vigasztalják őket. Ez kiemelkedő példa volt arra, hogy mennyire szeretik egymást a testvérek. Ez az, ami képes erőt adni még az ilyen szörnyű dolgok elviseléséhez is.

MEGHÍVNAK MINKET A BÉTELBE

1977-ben megkértek minket, hogy egy pár hónapig segítsünk egy projektben a brooklyni Bételben. A munka vége felé a vezetőtestület két tagja megkérdezte, hogy szívesen maradnánk-e a Bételben hosszú távon. Elfogadtuk a meghívást.

24 évig dolgoztam a szolgálati osztályon, ahol sokszor meglehetősen érzékeny és összetett kérdésekre kell válaszolni. Az évek során a vezetőtestület mindig időszerű útmutatásról gondoskodott, felhasználva a bibliai alapelveket. Erre építve tud a szolgálati osztály válaszolni a kérdésekre, és szintén ez adja az alapját a körzetfelvigyázók, a vének és az úttörők képzésének. Ezek a képzések már rengeteg testvérnek segítettek abban, hogy érettebb kereszténnyé váljanak, és így még értékesebb tagjai legyenek Jehova szervezetének.

1995 és 2018 között a főhivatal képviselőjeként (korábbi nevén zónafelvigyázó) meglátogattam más Bételeket. Ilyenkor találkoztam a fiókbizottság tagjaival, a bételesekkel és a misszionáriusokkal. Bátorítottam őket, és igyekeztem segíteni, ha volt valamilyen személyes nehézségük. De mi is rengeteg buzdítást kaptunk tőlük, hiszen megismerhettük a példájukat, és sok hiterősítő történetet hallhattunk tőlük. Amikor 2000-ben Ruandába látogattunk, szívbe markoló volt hallani arról, hogy hogyan vészelték át az ottani testvérek és a Bétel-család tagjai az 1994-es népirtást. Rengeteg testvér elvesztette a szeretteit, de mindazok ellenére, amin keresztülmentek, megőrizték a Jehovába vetett bizalmukat, a reménységüket és az örömüket.

Az 50. házassági évfordulónkon

Ma már a 80-as éveinkben járunk. Húsz éve az egyesült államokbeli fiókbizottságban szolgálok. Bár nem jártam egyetemre, mégis a legmagasabb szintű oktatást kaptam Jehovától és a szervezetétől. Így képesítetté váltam arra, hogy olyan bibliai igazságokat tanítsak másoknak, amelyek örökre a hasznukra válnak (2Kor 3:5; 2Tim 2:2). Az életem során láthattam, hogy a jó hír hatására jobbá válik az emberek élete, és a Teremtő barátai lehetnek (Jak 4:8). Rubyval a mai napig arra ösztönzünk másokat, hogy tartsák nagy becsben azt, hogy tanulhatnak Jehováról, és taníthatnak róla másokat, hiszen ez a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben Jehova szolgáiként részünk lehet.