Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Oroszország

Oroszország

Oroszország

„NAPKELETTŐL napnyugatig nagy lesz az én nevem a nemzetek között” (Mal 1:11). Ezt a lenyűgöző próféciát, melyet Jehova mintegy 2450 évvel ezelőtt mondott, teljesedni látjuk ma Oroszországban is. Amint a nap nyugovóra tér Jehova lojálisai felett Kalinyingrád városában nyugaton, a 11 időzónával keletre fekvő Csukcs-félszigeten élő hírnökök felett már fel is virrad (ezt a félszigetet a Bering-szoros választja el Alaszkától). Igen, Oroszországban a nap sohasem nyugszik le a Királyság-prédikáló és tanítványképző munka felett. A bátor testvérek és testvérnők fáradhatatlan munkáját Jehova gazdagon megáldotta a szovjet éra idején. Amint látni fogjuk, kiállták az ádáz üldözést, így megnyílt az út azelőtt, hogy ma több mint 150 000 hírnök szolgáljon Oroszországban.

Oroszország, hivatalosan nevén az „Orosz Föderáció”, nem egyetlen nemzet vagy nép országa. Ahogy az elnevezés is mutatja, nemzetek föderációjáról van szó, törzsek, nyelvek, népek mozaikjáról, melyeknek külön-külön egyedi kultúrájuk van. Beszámolónk helyszíne ennek az etnikai, nyelvi és vallásos kavalkádnak a hatalmas területe. De a történetünk nem a ma létező demokratikus Oroszországban kezdődik, hanem a több mint száz évvel ezelőtti cári Orosz Birodalomban.

BÁTOR TANÚSKODÁS A PAPSÁGNAK MOSZKVÁBAN

A vallási megújhodás idején Szemon Kozlickij, egy orosz ortodox papnevelő intézetben végzett, mélységesen vallásos férfi, találkozott Charles Taze Russell-lel, aki a Bibliakutatók (akkoriban így ismerték Jehova Tanúit) munkáját irányította. Nyina Luppo, Szemon unokája, így mesélt arról az időről: „A nagypapám 1891-ben az Egyesült Államokba utazott, és találkozott Russell testvérrel. Magával hordott egy fényképet kettejükről, és mindig az ő Russell testvéréről beszélt.” Az 1800-as évek végén Russell testvér és társai irányították a tiszta imádat helyreállításának munkáját oly módon, hogy a Biblia erőteljes igazságait tanították. Ez a munka magában foglalta a kereszténység egyházaiban terjesztett hamis tanítások és a papi osztály leleplezését. A Biblia igazsága, valamint Russell testvér és társai lelkesedése a tiszta imádatért arra indította Szemont, hogy bátran prédikáljon a papságnak Moszkvában. Hogy mi lett ennek a következménye?

Nyina ezt írta: „Bírósági tárgyalás nélkül azonnal bilincsbe verték, és Szibériába száműzték a moszkvai érsek állítólagos sértegetéséért. Így érte el 1891-ben Isten szava Szibériát.” Végül Szemon Kozlickijt Szibériának arra a részére vitték, amely a mai Kazahsztánhoz tartozik. Ott továbbra is buzgón szólta Isten szavát, egészen az 1935-ben bekövetkezett haláláig.

OROSZORSZÁG NEM NYITOTT AZ IGAZSÁGRA

Russell testvér abban az évben látogatott először Oroszországba, mint amikor Szemon Kozlickijt száműzték. Gyakran idézik szavait az oroszországi látogatásáról: „Oroszországban nem láttunk nyitottságot vagy készséget az igazság iránt.” Vajon azt értette ezen, hogy az ottani emberek nem akarják meghallgatni az igazságot? Nem. A zsarnoki uralom gátolta az embereket abban, hogy halljanak az igazságról.

Russell testvér a Sioni Őr Torony 1892. március 1-jei angol számában bővebben írt erről a helyzetről: „Oroszországban a kormány elviselhetetlenül szigorú ellenőrzés alatt tart mindenkit a birodalomban, és az országba lépő minden idegenre gyanús szemmel néz. Egy ilyen idegennek be kell mutatnia az útlevelét a hotelben vagy a vasútállomáson a városba való érkezésekor, illetve ha távozik onnan. Amikor a hoteltulajdonos megkapja az útleveledet, átadja a rendőrfőnöknek, aki magánál tartja mindaddig, míg ott tartózkodsz, hogy így bármilyen idegenről azonnal meg lehessen mondani, pontosan mikor lépett az országba, és mikor hagyta el azt. A hivatalnokok és a hatóságok hűvös udvariassággal érzékeltetik, hogy pusztán megtűrik a jelenléted, és minden könyvedet vagy iratodat tüzetesen átvizsgálják, hogy meggyőződjenek arról, semmi olyan nincs bennük, ami ütközik az elveikkel.”

Úgy tűnhet, hogy ilyen körülmények között a jó hír prédikálása nem nagyon haladt előre. De az igazság magvainak kicsírázását nem lehetett meggátolni Oroszországban.

FELVIRRAD ’A KICSINY KEZDET NAPJA’

A Sioni Őr Torony egy angol számában már 1887-ben arról számolt be, hogy ennek a folyóiratnak az egyes számait elpostázták különböző helyekre, „még Oroszországba is”. 1904-ben a Bibliakutatók egyik kis csoportja Oroszországból azt írta egy levelében, hogy bár nem kis nehézség árán, de bibliai irodalmat kapott. A levélben ez állt: „Az irodalom feltűnő volt, és hajszálon múlt, hogy [a kormány cenzorai] beengedték az országba.” Ez a kis csoport annyira hálás volt a kézhez kapott irodalomért, hogy ezt mondta: „Olyan ez itt, mint az arany – hihetetlenül nehéz hozzájutni.” Tudták, mi a célja az irodalomnak, hiszen ezt írták: „Most pedig az Úr adjon nekünk áldást és lehetőséget arra, hogy szétoszthassuk.”

Igen, a jó hír prédikálása Oroszországban csakugyan elkezdődött, és az igaz imádat kis, ám jelentős gyökeret eresztett. Ez kicsiny kezdet volt, de Zakariás próféta ezt írta: „kicsoda vetette meg a kicsiny kezdet napját?” (Zak 4:10).

Az ezt követő években buzgó német testvérek irodalmat küldtek Oroszországba. Ennek nagy része német nyelvű volt, és sok németül beszélő személy elfogadta az igazságot. 1907-ben Oroszországban egy német baptista egyház tagjai postai úton több példányt kaptak a Millenniumi hajnal (Millennial Dawn) című könyvsorozatból. Amikor közülük 15-en kiálltak az igaz imádat mellett, az egyház kiátkozta őket. Később a lelkész, aki korábban ellenük volt, meggyőződött a Millenniumi hajnalban közölt igazságokról.

1911-ben a munka újabb lendületet vett egy különleges módon – egy nászút keretében. Házasságkötése után egy fiatal német házaspár, Herkendellék prédikálóútra mentek Oroszországba, hogy segítsenek a németül beszélő embereknek. Nagy örömükre Királyság-hírnökök elszigetelt csoportjaira találtak, és szellemi segítséget nyújtottak nekik.

Korábban egy oroszországi olvasó ezt írta: „A Németországból érkező irodalom annyira értékes számomra, mint az égi manna Izrael gyermekeinek . . . Mennyire sajnáljuk, hogy nem orosz nyelvű ez az irodalom! Megragadok minden lehetőséget, hogy különböző anyagokat fordítsak le orosz nyelvre.” A fordítás így elkezdődött; de ezt még sokkal több fordításnak kellett követnie.

„SOK LÉLEK VÁGYAKOZIK ISTEN UTÁN”

1911-ben R. H. Oleszynski, egy lengyel testvér Varsóban (Lengyelország, melynek egy része akkor az Orosz Birodalomhoz tartozott) előkészületeket tett a Hol vannak a halottak? című traktátus orosz nyelvű kinyomtatására. Egy levélben, melyet Russell testvérnek címzett, ezt írta: „Mellékelten küldök egy példányt . . . Tízezer példányért hetvenhárom rubelt kértek . . . Sok az akadály, de sok lélek vágyakozik Isten után.” A testvérek más irodalommal együtt ezeket a traktátusokat oroszul beszélő személyeknél helyezték el, akik magukkal vitték azokat Oroszországba. Így egy fontos mérföldkőhöz érkezett az orosz nyelvű szántóföld, ahol még csak ekkor kezdett beindulni a munka. Hamarosan más irodalmat – traktátusokat, kisebb és nagyobb méretű füzeteket – is előállítottak. Idővel arra törekedtek, hogy még több és nagyobb terjedelmű kiadványokat is lefordítsanak, például könyveket.

Russell testvér 1912-ben ellátogatott Finnországba, mely akkoriban része volt az Orosz Birodalomnak. Kaarlo Harteva ügyvédi meghatalmazást kapott, hogy a Watch Tower Bible and Tract Society finnországi hivatalának az érdekeit képviselje. 1913. szeptember 25-én a cár képviselője, az orosz birodalmi konzul New Yorkban állami bélyeggel és aláírással látta el a meghatalmazást.

ELHÚZÓDOTT EGY KÉT HÓNAPOS PRÉDIKÁLÓÚT

Nem sokkal az I. világháború kitörése előtt Joseph F. Rutherford a szervezet képviselőjeként egy több országot érintő körútra indult Brooklynból. Ezen az úton találkozott Dojczman testvérrel, egy Bibliakutatóval Łódz városában (Lengyelország). Röviddel ezután Dojczman testvér a családjával nekivágott egy eredetileg két hónaposra tervezett prédiálóútnak, hogy bejárják Oroszországot. A háború kitörése miatt azonban az utazásuk elhúzódott.

Sok viszontagság után a Dojczman család egy Volga-parti kisvárosba került. 1918-ra arra az elhatározásra jutottak, hogy visszatérnek Lengyelországba, ám egy himlőjárvány megakadályozta őket ebben. Ezután a polgárháború kitörése miatt lezárták a határokat. Azokban az években három gyermekük halt meg – egyik lányuk himlőben, egy másik tüdőgyulladásban, a harmadik pedig más okok miatt.

Éhség és pánik uralkodott. Emberek haltak éhen az utcákon. A kialakult zűrzavarban sokakat, különösen a külföldieket azzal vádolták, hogy összejátszanak „az ellenséggel”, és bírósági tárgyalás nélkül azonnal kivégezték őket. Egy nap egy férfi, felfegyverzett katona kíséretében berontott Dojczmanék házába.

– Ő az ellenség, fogja meg! – üvöltötte a férfi.

– Miért? – kérdezte a katona. – Mit követett el?

A férfi úgy akarta rendezni a dolgokat, hogy ne kelljen kifizetnie Dojczman testvérnek valamilyen asztalosmunkáját. Miután a katona mindkét fél beszámolóját meghallgatta, felismerte a férfi rossz indítékát, és kipenderítette a házból. Majd elmondta Dojczman testvérnek, hogy még jól emlékszik, milyen jót beszélgettek a Bibliáról. Valószínűleg ez a beszélgetés mentette meg Dojczman testvér és a családja életét. 1921-ben a kommunista kormány leverte a fegyveres ellenforradalmat, és ezzel véget ért a polgárháború. Dojczmanék nemsokára úton voltak hazafelé, Lengyelországba.

A BIBLIAKUTATÓK ÉS A BOLSEVIKOK

Miközben tombolt az I. világháború, az oroszországi testvéreknek az a kevés kapcsolata is megszűnt a más országokban élő testvérekkel, ami addig megvolt. Krisztusnak a világ más területén élő testvéreihez hasonlóan az orosz testvérek bizonyára még nem értették Krisztus trónra kerülésének teljes jelentőségét. Nem is sejtették, hogy országukban hamarosan a XX. század néhány legfontosabb eseménye fog kibontakozni, melyek közül számos bibliai próféciákat teljesített be.

1917 második felében az orosz forradalom véget vetett a 370 évig tartó cári uralomnak. Mivel nem voltak tudatában az Úr Jézus Krisztus jelenlétének, Oroszország új uralkodóinak, a bolsevikoknak nagyra törő terveik voltak, hogy egy új emberi kormányzati formát hozzanak létre, mely különbözik minden addigitól. Így néhány év leforgása alatt megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, vagyis az SZSZKSZ. Ez az ország végül a föld szárazföldjének majdnem az egyhatodát a magáénak mondhatta.

Figyelemre méltó, hogy néhány évvel az orosz forradalom előtt Vlagyimir Iljics Lenin, a Szovjetunió első kormányfője kijelentette: „Mindenkinek teljes szabadságot kell biztosítani nemcsak arra, hogy akármilyen vallást gyakoroljon, hanem arra is, hogy bármilyen vallást terjesszen vagy vallását megváltoztassa. Egyetlen hivatalnoknak sem lehet joga még arra sem, hogy bárkinél is vallása iránt érdeklődjön; ez a lelkiismeret dolga, s senkinek sincs joga ebbe beavatkozni.”

Az ország egyes részein ez a hivatalos állásfoglalás, melyet a szociáldemokrata párt vallott, lehetőséget adott az őszinte szívű embereknek, hogy megosszák másokkal a Biblia igazságait. Alapjában véve azonban az új állam már kezdettől fogva ateista volt, és ellenségesen lépett fel a vallás ellen, amelyet „a nép ópiumának” neveztek. A bolsevikok egyik első tette az volt, hogy kiadtak egy rendeletet, mellyel különválasztották az egyházat az államtól. Ezzel illegálissá vált, hogy vallásszervezetek oktatást nyújtsanak, az egyházi tulajdonokat pedig államosították.

Milyen szemmel fogja nézni ez az új kormány az Isten Királyságához hű Bibliakutatók elszórtan működő csoportjait? Valamivel az 1917-es forradalom után egy Szibériában élő Bibliakutató szomorú hangvételű levelet írt a helyzetről: „Bizonyára tudomásotok van arról, hogy milyen állapotok uralkodnak itt, Oroszországban. Kommunista elveken nyugvó szovjetkormányunk van. Bár senki előtt sem ismeretlen, hogy a kormány igyekszik megvalósítani az egyenlőséget, mindent elvet, aminek bármi köze is van Istenhez.”

1923-ra felerősödött a Bibliakutatókkal szembeni ellenállás. A testvérek ezt írták: „Ebben a levélben szeretnénk tájékoztatni benneteket az oroszországi helyzetről . . . Nem szenvedünk hiányt a szükséges dolgokban, van élelmünk és ruházatunk . . . , de módfelett híján vagyunk a szellemi tápláléknak. A könyveket, melyeket küldtetek, elkobozta a kormány. Ezért kérve kérünk benneteket, levél formájában küldjetek nekünk orosz nyelvű kiadványokból vett szemelvényeket . . . Sokan éheznek az Igazság Szavára. Nemrég öten vízben való bemerítéssel juttatták kifejezésre felszenteltségüket, és tizenöt baptista is csatlakozott hozzánk.”

Az Őr Torony 1923. december 15-ei angol száma ezt írta: „A Társulat megpróbálja eljuttatni az irodalmat Oroszországba, és az Úr kegyelméből ez továbbra is így lesz.” 1925-re Az Őr Torony oroszul is megjelent. Ennek hatása azonnal érezhető volt a Szovjetúnióban végzett tanuskodómunkán. Például egy evangélikus csoport tagjának nehéz volt összeegyeztetnie a tüzes pokol tanítását a szeretet Istenével. Amikor felvetette ezt a kérdést a hittársainak, ők azért imádkoztak, hogy Isten oltalmazza meg őt az ilyen gondolatoktól. Később ő és a felesége kapott néhány példányt Az Őr Toronyból, és azonnal felismerték, hogy az igazságot tartalmazza. Levélben több irodalmat kért: „Várjuk a mannát az óceán túlpartjáról.” Más testvérek is rendszeresen visszajelzést küldtek a Szovjetunióból, hogy megkapták ezt a „mannát”, amikor megköszönték az egyesült államokbeli testvérek keresztény szeretetét. Ez a szeretet arra indította őket, hogy ilyen hiterősítő irodalmat állítsanak elő.

„KÜLDJENEK MINDENBŐL EGY KICSIT”

Az Őr Torony 1925. szeptemberi számában megjelent egy megható levél Szibériából. Egy parasztcsaládból származó tanár elmesélte, hogy 1909-ben a családjával Dél-Oroszországból Szibériába költözött. Azt írta, hogy szívbéli örömmel olvassa a kiadványokat, majd még hozzáfűzte: „Szívem vágya, hogy egyre mélyebbre ássak Isten szent igazságaiba, hogy így minél ügyesebben és még nagyobb erővel vehessem fel a harcot a sötétség ellen.” Azzal a kéréssel zárta a levelét, hogy szeretne több irodalmat kapni: „Kérem, küldjenek mindenből egy kicsit.”

A kiadók válasza ugyanabban a számban jelent meg. „Már egy ideje próbálunk irodalmat küldeni Oroszországba, de minden erőfeszítésünket keresztezi az orosz kormány ellenállása. Ez és az ehhez hasonló levelek olyanok, mint a hajdan Makedóniából érkezett kérés: »Jöjj át . . . , és segíts nekünk!« (Csel 16:9). Jövünk, mihelyt a lehetőségek engedik, és amennyiben ez az Úr akarata.”

Az Őrtorony és más kiadványok valóban erőteljes eszközök voltak a jó hír prédikálásában, és „tanúságul” szolgáltak az orosz nyelvterületen (Máté 24:14). 2006-ra Jehova Tanúi orosz nyelvű kiadványainak a száma elérte a 691 243 952-t, s ezzel az angol, portugál és spanyol nyelvű kiadványok után oroszul jelenik meg a legtöbb irodalmuk. Jehova gazdagon megáldotta a Tanúi erőfeszítéseit, hogy hirdessék a Királyságot.

TANÚSKODÁS KÜLFÖLDÖN ÉLŐ OROSZOKNAK

A bolsevikok hatalomra jutása és a kommunista állam megalakulása után sok orosz ember kivándorolt más országokba. Az Őr Toronyt és más kiadványokat orosz nyelven a Szovjetunión kívül nyomtatták. Így a szovjet kormány nem tudta meggátolni, hogy orosz nyelvű szellemi táplálék áramoljon különböző országokba. Az 1920-as évek végére az orosz kiadványok a föld minden pontjára eljutottak, és értékelő levelek érkeztek orosz emberektől olyan országokból, mint Ausztrália, az Egyesült Államok, Finnország, Franciaország, Lengyelország, Lettország, Paraguay és Uruguay.

E helyek némelyikén a testvérek végül keresztény összejöveteleket szerveztek orosz nyelven, és megszervezték ezen a nyelvterületen a prédikálótevékenységet is. Az Egyesült Államokban rendszeresen sugároztak a rádióban oroszul bibliai témájú előadásokat. Orosz nyelvű gyülekezetek alakultak, többek között Brownsville-ben (Pennsylvania), és kongresszusokat rendeztek. Például 1925 májusában a testvérek megtartottak egy háromnapos orosz kongresszust Carnegie-ben (Pennsylvania). 250-en vettek részt rajta, és 29-en keresztelkedtek meg.

MEGVÁLTOZIK A HELYZET

Lenin halála után a kormány fokozottabban támadott minden vallást. 1926-ban megalakult az Istentelen Harcosok Szövetsége – a neve híven tükrözte a célkitűzéseit. A mindent átható ateista propaganda gyökerestől ki akarta irtani az Istenbe vetett hitet az emberek elméjéből és szívéből. Rövid időn belül az ateista szellem a Szovjetunió hatalmas birodalmának egész területén elterjedt. Egy Bibliakutató a Szovjetunióból ezt írta a főhivatalnak: „A fiatalok magukba szívják ezt a szellemet, és ez bizony óriási akadály az igazság megismerésében.”

Az Istentelen Harcosok Szövetsége ateista irodalmat jelentetett meg, köztük az Antyireligioznyik című újságot. 1928-ban az újság kijelentette: „A Voronyezsi területen burjánzanak a szekták.” Többek között megemlítette „a Szentiratok Tanulmányozóinak” 48 tagját, akiknek „Zincsenko, és Mitrofan Bovin a vezetőjük”. Figyelemre méltó, hogy Az Őr Torony 1926. szeptemberi száma közölte az orosz Mihail Zincsenko egyik levelét. Ezt írta: „Az emberek éhezik a szellemi táplálékot . . . Alig van irodalmunk. Trjumpi testvér és mások fordítják és másolják az orosz irodalmat, így tudunk szellemileg táplálkozni, és így tudjuk támogatni egymást. Minden orosz testvérünk üdvözöl benneteket.”

1926 szeptemberében Trjumpi testvér beszámolója szerint megcsillant annak reménye, hogy a hatóságok megengedik a testvéreknek, hogy orosz nyelvű irodalmat kaphassanak. Arra kérte a brooklyni Bételben szolgáló testvéreket, hogy küldjenek traktátusokat, füzeteket, könyveket és bekötött Őr Torony példányokat a Németországban működő magdeburgi hivatalon keresztül. E kérésre reagálva Rutherford testvér elküldte George Youngot Moszkvába, aki 1928. augusztus 28-án meg is érkezett. Egyik levelében Young testvér ezt írta: „Érdekes tapasztalatokat szereztem itt, de nem tudom, meddig maradhatok.” Bár találkozott egy magas rangú hivatalnokkal Moszkvában, de csak egy vízumot sikerült szereznie, mely 1928. október 4-ig volt érvényes.

Ez idő alatt az újonnan megalakult szovjet állam állásfoglalása a vallásokat illetően homályos volt. Különböző kormányzati okiratokban az a kívánalom fogalmazódott meg, hogy a vallási csoportok olvadjanak be a szovjet munkaerőbe. Az ezt követő években ez a kívánalom politikává vált. Fontos megérteni, hogy a szovjet kormány nem akarta kiirtani Jehova népét; azért harcolt, hogy megnyerje a szíveket és az elméket. Rá akarta venni Isten népét az alkalmazkodásra, kényszerítve őket, hogy kizárólagos hűséget tanúsítsanak az állam iránt. Semmiképp sem akarta, hogy bárki is Jehovához legyen hűséges.

Miután Young testvér elutazott az országból, az orosz testvérek buzgón prédikáltak tovább Isten Királyságáról. Danyiil Sztaruhint bízták meg a Királyság-prédikáló munka megszervezésével a Szovjetunióban. Sztaruhin testvér e munka előmozdítása és a testvérek buzdítása végett ellátogatott Moszkvába, Kurszkba, Voronyezsbe, és más orosz és ukrán városokba. A testvérekkel baptista imaházakban prédikált az ottani híveknek, kifejtve nekik az igazságot Jézus Krisztusról és Isten Királyságáról. 1929 januárjában a Szovjetunióban a testvérek megszervezték, hogy kibéreljenek egy templomot Kurszkban évi 200 dollárnak megfelelő összegért. Így már nyilvános összejöveteleket is tudtak tartani.

Egy kicsit később, de még ugyanabban az évben a brooklyni Bételben szolgáló testvérek engedélyt kértek az SZSZKSZ Kereskedelmi Népbiztosságától, hogy kis, bibliai irodalomszállítmányt bevihessenek a Szovjetunióba. A szállítmányban 800-800 példány volt az Isten hárfája és a Szabadulás című könyvből, valamint még 2400 füzet is. Még két hónap sem telt el, mikor a szállítmányt visszaküldték ezzel a pecséttel: „Visszaküldve. Államigazgatási tiltás nyomtatott anyagok behozatalára.” De a testvérek nem adták fel a reményt. Néhányan azt gondolták, hogy azért küldték vissza a kiadványokat, mert a régebbi orosz ábécé betűivel voltak nyomtatva. Ettől kezdve a testvérek biztosították, hogy minden orosz irodalom pontosan legyen fordítva, és a nyomtatás megfeleljen a legaktuálisabb nyelvi fejleményeknek.

MINŐSÉGI FORDÍTÁSRA VAN SZÜKSÉG

1929-től több Őr Torony is közölte azt a felhívást, hogy képesített fordítókra van szükség, akik ismerik az angol és az orosz nyelvet. Például az orosz Őr Torony 1930. márciusi száma kijelentette: „Képesített, önátadott testvérre lenne szükség, aki ismeri az angol nyelvet, és folyékonyan beszél oroszul, hogy angolból oroszra fordítson.”

Jehova látta ezt a szükségletet, és találtak is fordítókat különböző országokban. Egyikük Alekszandr Forsztman volt, aki már 1931-ben oroszra fordított cikkeket küldött a koppenhágai (Dánia) fiókhivatalon keresztül a főhivatalba. Forsztman testvér lelkes fordító volt, és Lettországban élt. Magas szintű oktatásban részesült, folyékonyan beszélt angolul és oroszul, így gyorsan tudott bibliai irodalmat fordítani. Kezdetben csak heti néhány órában fordított, mivel világi munkája is volt, hogy eltartsa a nem hívő feleségét, és a gyermekét. 1932 decemberétől azonban már teljes időben fordított. Traktátusokat, füzeteket és könyveket fordított le. 1942-ben hunyt el.

A testvérek nagyon szerették volna, hogy kiváló minőségű orosz fordítások készüljenek a beszerezhető kiadványokból, mivel azt hitték, hogy a Királyság-munkát hamarosan törvényesíteni fogják a Szovjetunióban. William Dey, az észak-európai hivatal felvigyázója ezt írta Rutherford testvérnek: „Mire Oroszországban törvényesítik a munkát, melyre minden bizonnyal hamarosan sor kerül, jó lenne, ha minőségi fordítások lennének a kiadványainkról, hogy felkínálhassuk azokat ebben a 180 millió főt számláló országban.”

RÁDIÓADÁSOK

Rádión keresztül is terjesztették a jó hírt a Szovjetunió mérhetetlenül nagy területén. Az Őr Torony 1929. februári száma bejelentette: „Orosz előadások fognak elhangzani a rádióban.” A hónap második és negyedik vasárnapján sugározták az adást Észtországból.

Wallace Baxter testvér, az észtországi fiókhivatal felvigyázója később így idézte fel az eseményeket: „Hosszadalmas tanácskozás után 1929-ben egy évre szóló szerződést kötöttünk. Nem sokkal azután, hogy elkezdtünk oroszul műsort sugározni, megtudtuk, hogy azt Leningrádban is hallgatják. A szovjet rezsim hasonlóan reagált, mint az észtországi papság. Mindketten figyelmeztették az embereket, hogy ne hallgassák a Királyság-üzenetet.” 1931-ben a hallgatók számára kedvező időpontban, délután 5.30 és 6.30 között sugározták az orosz nyelvű adást középfrekvencián. Három és fél év múlva, 1934 júniusában leállították az adásokat. Az észtországi fiókhivatalból érkezett egyik levélben a testvérek leírták, hogyan történt a rádióadás betiltása: „A papság felhívta a[z észt] kormány figyelmét arra, hogy a rádióban elhangzó előadásaink nem támogatják az államérdekeket, mivel azok kommunista és anarchista propagandát képviselnek.”

VÁLTOZÁS

1935-ben a brooklyni Bételben dolgozó testvérek Anton Koerbert a Szovjetunióba küldték, remélve, hogy ott fiókhivatalt tud alapítani. Egy nyomdagépet is akartak küldeni az SZSZKSZ-be Németországból, ahol Adolf Hitler nem sokkal azelőtt került hatalomra. Jóllehet ez a terv nem sikerült, de azért Koerber testvér több testvérrel is találkozott a Szovjetunióban.

A Királyság-prédikáló munka néhány évig biztosan haladt előre. A lettországi fiókhivatal irányítása alatt folyt az orosz nyelvű bibliai irodalom fordítása. De mivel nehéz volt az országba behozni a nyomtatott irodalmat, nagy mennyiségben kellett belőle raktáron tartani.

Egészen a II. világháború kitöréséig, 1939-ig csak kevés Tanú volt az országban. Éppen ezért a szovjet kormány alig, vagy egyáltalán nem foglalkozott velük. Ez azonban változóban volt. Röviddel azután, hogy a náci Németország 1939-ben megszállta Lengyelországot, a Szovjetunió bekebelezte 15 köztársaságából az utolsó négyet is: Észtországot, Lettországot, Litvániát és Moldovát. Hirtelen több ezer Tanú került a Szovjetunió határain belülre – ez a nemzet kis idő múlva ádáz harcot folytatott a fennmaradásáért. Milliók számára a szenvedés és nehézségek ideje jött el. Jehova Tanúinak bizonyítaniuk kellett az Isten iránti lojalitásukat a kegyetlen elnyomás igája alatt.

KÉSZEK SZILÁRDAN KITARTANI

1941 júniusában Németország heves támadásba lendült a Szovjetunió ellen, ami Joszif Sztálint, a szovjetek vezetőjét úgy érte, mint derült égből a villámcsapás. Az év végére a német csapatok elérték Moszkva peremvidékét, és úgy tűnt, a Szovjetunió hamarosan vereséget szenved.

Sztálin kétségbeesésében mozgósítani kezdte az országot arra, amit az oroszok nagy honvédő háborúnak neveztek. Sztálin felismerte, hogy engedményeket kell tennie az egyház javára, hogy megnyerje az embereket a háború támogatására, hiszen több millióan vallásosak maradtak. 1943 szeptemberében Sztálin a Kremlben nyilvánosan fogadta az orosz ortodox egyház három magas rangú képviselőjét. Ez az egyház és az állam közötti szakadék áthidalására szolgált. Több száz templom tárta ki kapuit az emberek előtt.

A németországi Jehova Tanúihoz hasonlóan a Szovjetunióban élő testvérek is teljesen megőrizték semleges álláspontjukat a háború alatt. Készen álltak vállalni a következményeket, és szilárdan eltökélték, hogy engedelmeskednek Uruk parancsolatának (Máté 22:37–39). 1940 és 1945 között semlegessége megőrzéséért több mint ezer Tanút vittek Ukrajnából, Moldovából és a balti köztársaságokból a Szovjetunió belsejében levő munkatáborokba.

Vaszilij Szavcsuk így emlékezik erre: „1941-ben 14 évesen keresztelkedtem meg Ukrajnában. A háború alatt szinte minden tevékeny testvért börtönökbe és táborokba vittek Oroszország szívébe. De Jehova munkája nem állt le. Hűséges testvérnők és hozzám hasonló tizenévesek felelősségeket vállaltak a gyülekezetben és a szolgálatban. A falunkban egy beteg testvér még szabad volt. Ő ezt mondta nekem: »Vaszilij, szükségünk van a segítségedre. Nagyon fontos munkát kell ellátnunk, és nincs elég férfi testvérünk.« Nem tudtam visszatartani könnyeimet, mikor láttam, hogy ez a sokat betegeskedő testvér mennyire szívén viseli Jehova munkáját. Örömmel vállaltam, hogy bármit elvégezzek, amire csak szükség van. Rögtönzött nyomdagépeken sokszorosítottuk pincékben az értékes szellemi táplálékunkat, majd továbbítottuk azt, hogy eljusson a testvérekhez, különösen azokhoz, akik fogságban voltak.”

Bár a testvérnők a tizenévesekkel önfeláldozóan és szeretettel dolgoztak, az előállított szellemi táplálék mégis kevésnek bizonyult. Ám segítséget kaptak a Szovjetunióból emigrált lengyel testvérektől, akik beszámolhattak a helyzetről a lengyelországi fiókhivatalnak. Ezek után ukrán és orosz testvérek jöttek a Szovjetunióba, és szellemi eledelt, valamint viaszbevonatú stencillapokat, festéket és még más eszközöket is hoztak magukkal a Szovjetunióban folyó munkához.

„MENJEN EL KI-KI A MAGA HELYÉRE”

1946-ban néhány testvért arra köteleztek Lengyelországban, hogy áttelepüljön a Szovjetunióhoz tartozó Ukrajnába. Ivan Paskovszkij így számol be erről: „A testvérek megkérdezték a łódzi fiókhivataltól, hogy mit tegyenek ebben a helyzetben. A válaszban a Bírák 7:7-et idézték, amelyben ez áll: »menjen el ki-ki a maga helyére.« Csak évekkel később ismertem föl, hogyan irányította Jehova bölcsen a prédikálómunkát ezeken a nehéz területeken. A mi esetünkben a ’helyünk’ ott volt, ahova Jehova küldött bennünket. Megértettük, hogy fontos engedelmeskednünk a hatóságok utasításainak. Ezért kezdtük felkészíteni magunkat arra, hogy egy ateista országba költözzünk.

Először is egy testvér házában találkoztunk 18 keresztelkedésre jelentkezővel, és felkészítettük őket a keresztelkedésre. Majd orosz és ukrán irodalmat gyűjtöttünk össze, melyet úgy próbáltunk becsomagolni, hogy ne nagyon lehessen észrevenni, ha átkutatnak minket. Hamarosan az egyik hajnalon a falunkat a lengyel hadsereg katonái körülvették, és felszólítottak minket, hogy készüljünk az indulásra. Megengedték, hogy magunkkal vigyünk egyhavi élelmet és a legszükségesebb háztartási eszközöket. Majd katonai kísérettel a vasútállomásra mentünk. Így történt, hogy a Szovjetunióhoz tartozó Ukrajna lett a ’helyünk’.

Amikor megérkeztünk a célállomásunkra, emberek csoportosultak körénk, és az ottani hatóság várt ránk. Mivel azonnal tanúskodni szerettünk volna, bátran elmondtuk nekik, hogy Jehova Tanúi vagyunk. Másnap váratlanul meglátogatott minket a termelőszövetkezet titkára. Elmondta, hogy az édesapja, aki kivándorolt Amerikába, küldött neki Jehova Tanúi kiadványaiból. Mennyire örültünk ennek a hírnek! Az pedig igazán nagyszerű volt, hogy felajánlotta, ad nekünk irodalmat. Mikor ő és a családja elkezdtek járni az összejöveteleinkre, megértettük, hogy ebben az országban Jehovának sok ’kívánatos kincse’ van (Agg 2:7). Röviddel ezután az egész család Jehova Tanúja lett, és éveken át hűségesen szolgált.”

SOK MUNKÁT KELL MÉG ELVÉGEZNI

A II. világháború alatt és után a testvérek rettenetesen nehéz körülmények között végezték a munkát a Szovjetunióban. Egy 1947. április 10-ei keltezésű levélben a lengyel fiókhivatal erről számolt be a főhivatalnak: „A vallási vezetők azzal félemlítik meg az egyházuk tagjait, hogy 10 év kényszermunka és száműzetés vár rájuk, ha elfogadnak egy Őrtoronyt vagy szórólapot Jehova Tanúitól. Ezért az országban élőkön félelem és zaklatottság lett úrrá, pedig az emberek áhítoznak a szellemi világosságra.”

Az 1947-es évkönyv angol kiadása megjegyezte: „A tanúknak nincs nyomtatott irodalmuk és nyomdában készült, tetszetős Őrtorony folyóiratuk . . . Sok esetben ezeket még mindig fáradságos munkával, kézzel másolják, majd továbbadják őket . . . A futárainkat időnként őrizetbe veszik és bebörtönzik, ha megtalálják náluk Az Őrtoronyt.”

Regina Krivokulszkaja ezt mondja: „Úgy tűnt nekem, mintha az egész országot szögesdróttal kerítették volna körbe, mi pedig rabok lennénk, holott nem is voltunk börtönben. Férjeink, akik buzgón szolgálták Istent, életük legnagyobb részét börtönökben és táborokban töltötték. Nekünk, asszonyoknak sok mindent el kellett viselnünk: mindannyiunknak voltak álmatlan éjszakái, megfigyelés alatt tartottak minket, a szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) pszichológiai nyomást gyakorolt ránk, elveszítettük az állásunkat, és még más próbákat is ki kellett állnunk. A hatóságok különböző módokon próbáltak letéríteni minket az igazság útjáról (Ézs 30:21). Nem volt kétségünk afelől, hogy Sátán ezt a helyzetet arra használja, hogy megpróbálja leállítani a Királyság-prédikáló munkát. De Jehova nem hagyta el a népét, a tőle jövő segítség teljesen nyilvánvaló volt.

A bibliai irodalom, melyet roppant nehéz volt az országba csempészni, megadta nekünk ’a szokásosnál nagyobb erőt’ és bölcsességet ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni a helyzettel (2Kor 4:7). Jehova vezette a népét, és még az állam részéről jövő erőteljes ellenállás közepette is folyamatosan csatlakoztak újak a szervezetéhez. Bámulatos volt, hogy ők az első pillanattól fogva készek voltak vállalni a nehézségeket Jehova népével. Ezt csakis Jehova szelleme tudta véghezvinni.”

A KERÍTÉSEN ÁTDOBOTT LEVELEK

1944-ben Pjotr, aki később feleségül vette Reginát, egy Gorkiji területen lévő táborba került keresztény semlegességének megőrzéséért. De ez egyáltalán nem csökkentette buzgalmát a prédikálásban. Leveleket írt, és mindegyikben röviden egy bibliai tanítást magyarázott meg. Majd minden levelet borítékba tett, madzaggal egy kőhöz kötött, és átdobta a magas szögesdrót kerítésen. Remélte, hogy lesz valaki, aki majd egy napon elolvassa a leveleket. És volt is – egy lány, akit Ligyija Bulatovának hívtak. Pjotr meglátta őt, és csendben közelebb hívta. Megkérdezte tőle, szeretné-e jobban megismerni a Bibliát. Ligyija megörült ennek, és megbeszélték, hogy újra találkoznak. Ezután rendszeresen eljött, hogy még több ilyen értékes levelet szedjen össze.

Ligyija buzgó testvérnő és a jó hír prédikálója lett. Hamarosan bibliatanulmányozást kezdett Marija Szmirnovával és Olga Szevrjuginával, akik szintén Jehova szolgái lettek. A testvérek, hogy szellemileg támogassák a testvérnőket, szellemi táplálékkal kezdték ellátni ezt a kis csoportot, egyenesen a táborból. Ebből a célból Pjotr készített egy kis, dupla fenekű bőröndöt, melyet meg lehetett tömni folyóiratokkal. Megszervezte, hogy nem Tanúk, akik nem voltak rabok, elvigyék a bőröndöt egy testvérnő címére, majd később visszavigyék a táborba.

Nem telt bele sok idő, és a testvérnők megszervezték a prédikálómunkát a területükön. A rendőrség felfigyelt erre, és küldött egy ügynököt, hogy kémkedjen utánuk. Ez egyáltalán nem volt szokatlan akkoriban. Az ügynök egy tanárnő volt, aki azt színlelte, hogy érdeklődik az igazság iránt, és a testvérnők bizalmába férkőzött. Mivel a testvérnők tapasztalatlanok voltak ezen a téren, boldogan megosztották a Biblia igazságait az új „testvérnőjükkel”, és később azt is elmondták neki, hogyan jut el hozzájuk az irodalom. Az ezt követő alkalommal, mikor a bőröndöt éppen kifelé vitték a táborból, Pjotrot őrizetbe vették, és további 25 év szabadságvesztésre ítélték. A három testvérnőt is 25 évre ítélték.

„FELVILÁGOSÍTÁST KELL KAPNIUK”

A háború alatt és az azt követő években a szovjet kormány továbbra is erőteljesen ellenezte Jehova Tanúi tevékenységét. 1947 márciusában a lengyelországi testvérek beszámoltak arról, hogy egy magas rangú hivatalnok a Szovjetunió egyik nyugati területén kijelentette, hogy a tavasz végére egyetlen Jehova Tanúja sem lesz ott. Ez volt olvasható a levelükben: „E levél megírása idején hírt kaptunk arról, hogy egyetlen nap alatt 100 testvért és testvérnőt tartóztattak le.” Egy másik levél a táborban élő testvérekről ezt mondta: „Lenyűgöző, ahogyan megőrzik a Jehova iránti feddhetetlenségüket. Sokan közülük már az életüket is feláldozták. A testvérek a koncentrációs táborokban lévőkhöz hasonlóan várnak Jehova szabadítására.”

A Tanúkat azért is letartóztatták, mert prédikáltak, és mert nem szavaztak. 1947-ben a felelős testvérek ezt írták: „Az a benyomásunk, hogy a legfelsőbb hatóságok Oroszországban keveset tudnak testvéreink sorsáról. Ők valójában nem akarják megölni a Tanúkat. [A hatóságoknak] kellő magyarázatot és felvilágosítást kell kapniuk.”

PRÓBÁLKOZÁS A TÖRVÉNYES BEJEGYZÉSRE

Kis idő múltán a lengyel fiókhivatal azt javasolta, hogy két orosz testvér egy tapasztalt jogásszal készítse elő azokat az okiratokat, melyekre Jehova Tanúi tevékenységének a bejegyzéséhez van szükség a Szovjetunióban. Lengyelországból ezt írták a Szovjetunióban élő testvéreknek: „A Királyság jó hírének prédikálása mindenhol, Oroszországban is hallható kell hogy legyen (Márk 13:10).” A levél ezekkel a szavakkal zárult: „Legyetek türelmesek! Jehova a könnyeiteket örömkiáltásra fogja váltani (Zsolt 126:2–6).”

1949 augusztusában Nyikolaj Pjatoha, Mihajlo Csumak és Ilja Babijcsuk benyújtottak egy kérvényt törvényes bejegyzésre. A kormány kész volt elismerni Jehova Tanúi tevékenységét, de csak bizonyos feltételekkel. Az egyik az volt, hogy a testvérek adják meg minden Jehova Tanúja nevét, aki a Szovjetunió területén él. Ez olyasmi volt, amit a testvérek nem tehettek meg. Bár a munka folytatódott, és a hírnökök száma folyamatosan nőtt, sok testvért ezután is megfosztottak a szabadságától.

„A TE JEHOVÁD NEM FOG INNEN KISZABADÍTANI!”

Pjotr Krivokulszkij így beszélt arról, hogy mi történt 1945 nyarán: „Bírósági tárgyalás után a testvéreket különböző táborokba küldték. Ahová én kerültem, sok rab őszintén érdeklődött az igazság iránt. Az egyikük lelkész volt, aki egyből felismerte, hogy amit hall, az az igazság, és állást foglalt Jehova oldalán.

A körülmények viszont emberpróbálóak voltak. Egyszer olyan rendkívül kis cellába zártak, ahol épp csak fel lehetett állni. Bogárlyuknak hívták, mert annyi poloska hemzsegett benne, hogy akár az ember összes vérét is ki tudták volna szívni. A cella előtt állva ezt mondta a tiszt: »A te Jehovád nem fog innen kiszabadítani!« A napi adagom 30 dekagramm kenyér és egy bögre víz volt. A cellában alig volt levegő, ezért nekitámaszkodtam a kis ajtónak, és egy leheletvékony résen keresztül mohón próbáltam levegőhöz jutni. Éreztem, ahogy a poloskák szívják a vérem. A bogárlyukban töltött tíz napom során újra meg újra arra kértem Jehovát, hogy adjon erőt a kitartáshoz (Jer 15:15). Amikor kinyíltak az ajtók, eszméletlenül a földre rogytam, majd egy másik cellában tértem magamhoz.

Ezután a munkatáborban lévő bírók »a szovjet hatóságok elleni agitálás és propaganda« vádjával 10 évre ítéltek, melyet egy maximális biztonsági rendszerű büntetőtáborban kellett letöltenem. Nem küldhettem és nem is kaphattam postai küldeményeket. Általában erőszakos bűncselekmények, például emberölés miatt voltak elítélve az ott levő rabok. Azt mondták, hogy ha nem tagadom meg a hitemet, ezek az emberek bármit megtesznek, amit csak mondanak nekik. Mindössze 36 kiló voltam, és alig bírtam járni. De még itt is sikerült találnom őszinte szívűeket, akik kedvezően reagáltak az igazságra.

Egyszer, mikor a bokrok közt feküdtem és imádkoztam, egy idősebb férfi odajött hozzám. Ezt kérdezte: »Mit csináltál, hogy ebbe a pokolba kerültél?« Mikor meghallotta, hogy Jehova Tanúja vagyok, leült, megölelt és megcsókolt. Majd ezt mondta: »Fiam, már oly régóta szeretném megismerni a Bibliát! Tanítanál engem?« Határtalan öröm fogott el. Korábban már belevarrtam a rongyos ruhámba jó néhány részletet az evangéliumokból, és ekkor azonnal elővettem őket. Könnybe lábadt a szeme. Hosszasan beszélgettünk azon az estén. Elmondta, hogy a tábor étkezdéjében dolgozik, és hogy ad nekem ennivalót. Barátok lettünk. Ő előrehaladt szellemileg, én pedig erőre kaptam. Biztos voltam benne, hogy Jehova rendezte így a dolgokat. Néhány hónap múlva szabadon engedték, engem pedig egy másik táborba vittek a Gorkiji területen.

Ott sokkal jobbak voltak a körülmények. De legfőképp annak örültem, hogy tanulmányozhattam a Bibliát négy rabbal. 1952-ben a munkafelügyelők irodalmat találtak nálunk. A tárgyalás előtti vallatáskor bezártak egy hermetikusan lezárható dobozba, és mikor fulladozni kezdtem, kinyitották, majd amikor néhány lélegzetnyi levegőhöz jutottam, újra rám zárták. Azt akarták, hogy tagadjam meg a hitemet. Mindannyiunkat elítéltek. Mikor felolvasták az ítéletünket, egyetlen bibliatanulmányozóm sem esett pánikba. Ennek végtelenül örültem! Mind a négyüket 25 év munkatáborban letöltendő büntetésre ítélték. Én szigorúbb ítéletet kaptam, de ezt megváltoztatták, és a már meglevő ítéletemhez további 25 évi, szigorított tábori büntetést és 10 év száműzetést kaptam. Amint kiléptünk a helyiségből, megálltunk, hogy hálát adjunk Jehovának a támogatásáért. Az őrök el voltak képedve, és azon tűnődtek, miért vagyunk boldogok. Elválasztottak minket egymástól, és különböző táborokba kerültünk. Engem egy maximális biztonsági rendszerű táborba küldtek Vorkutába.”

A KERESZTÉNY SEMLEGESSÉG MENTETTE MEG ŐKET

A tábori élet gyötrelmes volt. A nem Tanú rabok közül sokan öngyilkosak lettek. Ivan Krilov így emlékszik vissza: „Amikor szabadon engedtek egy maximális biztonsági rendszerű táborból, elmentem különböző szénbányákba, ahová testvéreinket és testvérnőinket vitték kényszermunkára. Felvettük egymással a kapcsolatot, és aki kézzel lemásolt néhányat a folyóiratainkból, az továbbadta a másolatokat a többieknek. A Tanúk minden táborban prédikáltak, és sokan érdeklődést mutattak. Néhányuk a szabadulása után megkeresztelkedett a Vorkuta folyóban.

A Jehovába és Királyságába vetett hitünket sorozatos próbák érték. 1948-ban egy vorkutai táborban néhány rab felkelést szított. A lázadók azt mondták a többi rabnak, hogy akkor lesz a legsikeresebb a felkelés, ha csoportokba szerveződnek, például nemzetiség vagy vallás szerint. Abban az időben 15 Tanú volt a táborban. Megmondtuk a lázadóknak, hogy mi, Jehova Tanúi keresztények vagyunk, és hogy ilyen dolgokba nem folyhatunk bele. Elmagyaráztuk, hogy a korai keresztények sem vettek részt a rómaiak elleni felkelésekben. Ez persze sokakat megdöbbentett, de mi szilárdak maradtunk.”

A felkelésnek tragikus vége lett. Felfegyverzett katonák leverték az ellenállást, a lázadókat pedig külön barakkba vitték. Majd a barakkot benzinnel lelocsolták és felgyújtották. Majdnem mindenki meghalt odabent. De a testvéreket a katonák nem bántották.

„1948 decemberében az egyik táborban találkoztam nyolc testvérrel, akiket 25 év szabadságvesztésre ítéltek – folytatja Ivan. – Kegyetlenül hideg tél volt, és a bányában kimerítő volt a munka. A testvérek szemében mégis azt láttam, hogy bíznak Jehovában, és erős a reményük. Bizakodó szemléletmódjuk még azokba a rabokba is lelket öntött, akik nem voltak Jehova Tanúi.”

SZÁMŰZETÉS SZIBÉRIÁBA

A hatóságoktól jövő kegyetlen ellenállás dacára a Tanúk buzgón folytatták a jó hír prédikálását Jehova Királyságáról. Ez ingerelte a központi kormányt Moszkvában, különösen a KGB-t. Egy 1951. február 19-ei keltezésű jelentésben ezt írta a KGB Sztálinnak: „Az illegálisan működő jehovisták további antiszovjet tevékenységének elfojtásához az SZSZKSZ Állambiztonsági Minisztériuma [MGB, a későbbi KGB] szükségesnek látja, hogy azokat a személyeket és családjukat, akikről tudjuk, hogy jehovisták, az Irkutszki és Tomszki területre kell száműzni.” A KGB tudta, kik tartoznak a Tanúk közé, és engedélyt kért Sztálintól 8576 személy szibériai száműzetésére a Szovjetunió 6 köztársaságából. Az engedélyt megkapta.

Magdalina Belosickaja ezt mondja erről: „1951. április 8-án vasárnap, hajnali kettőkor hangos ajtódörömbölésre riadtunk fel. Édesanyám felugrott és az ajtóhoz szaladt. Egy tiszt állt előttünk. »Magukat Szibériába száműzik, mert hisznek Istenben – közölte hivatalosan. – Két órájuk van összecsomagolni. A szobából bármit magukkal vihetnek. De gabonát és lisztet nem. Bútorok, fából készült eszközök és a varrógépek is maradnak. Az udvarról semmit sem vihetnek el. Szedjék össze az ágyneműjüket, ruhájukat, táskáikat, és jöjjenek ki!«

Korábban azt olvastuk a kiadványainkban, hogy keleten még sok munka van. Ekkor megértettük, hogy itt az idő elvégezni ezt a munkát.

Egyikünk sem siránkozott vagy zokogott. A tiszt csodálkozott ezen, és ezt mondta: »Egy árva könnycseppet sem ejtenek!« Elmondtuk neki, hogy már 1948 óta számítunk erre. Engedélyt kértünk, hogy legalább egy élő csirkét vihessünk magunkkal az útra, de ő ezt megtagadta. A tisztek egymást közt osztozkodtak a jószágainkon. A szemünk láttára az egyik ötöt, a másik hatot, megint másik hármat vagy négyet vett el a csirkéinkből. Mikor már csak kettő maradt a tyúkólban, a tiszt parancsot adott, hogy vágják le és adják nekünk őket.

A nyolc hónapos kislányom egy fabölcsőben feküdt. Megkérdeztük, hogy magunkkal vihetjük-e a bölcsőt, de a tiszt azt parancsolta, hogy szét kell szedni. Aztán nekünk adta belőle azt a részt, amelyben a kisgyermek fekhetett.

A szomszédaink hamarosan megtudták, hogy száműznek minket. Valaki hozott egy kis szatyor pirított kenyeret, és mikor elindult velünk a szekér, a szatyrot feldobta rá. A minket őrző katona ezt észrevette, és kihajította a szekérből. Hatunkat vittek el: édesanyámat, két öcsémet, férjemet, nyolc hónapos kislányunkat és engem. Mikor elhagytuk a falut, betuszkoltak minket egy autóba, és elhajtottak velünk a területi központba, ahol kiállították a papírjainkat. Ezután teherautóval a vasútállomásra vittek.

Egy szép, napfényes vasárnap volt. Az állomáson tolongtak az emberek, száműzöttek és bámészkodók egyaránt. A teherautónk megállt egy vasúti kocsinál, ahol már ott voltak a testvéreink. Amikor a vonat megtelt, a katonák a vezetékneveink alapján ellenőrizték, hogy mindannyian ott vagyunk-e. A mi vasúti kocsinkban 52-en voltunk. Indulás előtt azok, akik elköszönni jöttek tőlünk, sírni, sőt zokogni kezdtek. Ez nagyon meglepő volt, hisz néhányukat nem is ismertük. De tudták, hogy Jehova Tanúi vagyunk, és hogy száműznek bennünket Szibériába. A gőzmozdony éleset füttyentett. A testvéreink egy éneket kezdtek énekelni ukránul: »Krisztus szeretete legyen veletek! Dicsőséget adva Jézus Krisztusnak, viszontlátjuk egymást a Királyságában.« A legtöbbünk teljes hittel remélte, hogy Jehova nem hagy el minket. Több verssort is elénekeltünk. Ez annyira megható volt, hogy még néhány katonának is könnybe lábadt a szeme. Majd a vonat elindult.”

„ÉPP AZ ELLENKEZŐJE TÖRTÉNT ANNAK, MINT AMIRE SZÁMÍTOTTAK”

Dr. Nyikolaj Gorgyijenko, a szentpétervári Herzen Egyetem egyik professzora leírta a könyvében, hogy mit értek el az üldözők: „Épp az ellenkezője történt annak, mint amire számítottak: gyengíteni akarták Jehova Tanúi szervezetét az SZSZKSZ-ben, de valójában inkább megerősítették azt. Ott, ahová telepítették őket, senki sem hallott még vallási felekezetükről, Jehova Tanúi a hitükkel és a hitükhöz való lojalitásukkal »megfertőzték« a helybelieket.”

Sok Tanú gyorsan hozzászokott az új körülményekhez. Kisebb gyülekezeteket szerveztek, és kijelölték a területeket. Nyikolaj Kalibaba ezt mondja: „Volt idő, amikor Szibériában házról házra prédikáltunk, pontosabban úgy, hogy két-három házat kihagytunk, mielőtt a következőhöz mentünk volna. Ez azonban kockázatos volt. Hogy hogyan tanúskodtunk? Az első találkozás után körülbelül egy hónap múlva próbáltuk elvégezni az újralátogatást. A beszélgetéseinket ezzel a kérdéssel kezdtük: »Árul csirkét, kecskét vagy tehenet?« Majd fokozatosan átváltottunk a Királyság témájára. Egy idő után a KGB tudomást szerzett erről, és hamarosan egy újságcikk óva intette a lakosságot attól, hogy beszélgetésbe elegyedjen Jehova Tanúival. A cikk azt írta, hogy a Tanúk házról házra mennek, hogy kecskét, tehenet és csirkét kérjenek az emberektől. De mi igazából báránykákat akartunk szerezni!”

Gavriil Livij elmeséli: „A testvérek megpróbálták kivenni a részüket a szolgálatból, bár a KGB állandó megfigyelés alatt tartotta őket. A szovjet emberekre jellemző volt, hogy azonnal riasztották a rendőrséget, ha gyanút fogtak, hogy valaki vallási témákról próbál beszélgetni velük. Ennek ellenére folytattuk a prédikálást, bár eleinte ennek semmilyen eredményét sem láttuk. Idővel azonban az igazság kezdett megváltoztatni néhány helybelit. Egyikük, egy orosz férfi nagyon iszákos volt. Ahogy tanulta az igazságot, összhangba hozta az életét a Biblia alapelveivel, és tevékeny Tanú lett. Később, egy KGB-tiszt behívatta, és ezt kérdezte tőle:

– Kikkel cimborál maga? Azok a Tanúk mind ukránok!

A testvér erre így felelt:

– Amikor részegen a sárban fetrengtem, ügyet sem vetett rám. Most, hogy rendes, adófizető polgár lettem, kitalálja, hogy ez nem tetszik magának. Sok ukrán elmegy Szibériából, de olyan helybelieket hagynak itt, akiket Isten megtanít arra, hogyan kell élni.”

Néhány évvel később egy irkutszki tisztviselő ezt írta Moszkvába: „Több itteni dolgozó is hangot adott annak, hogy ezeket [Jehova Tanúit] mind egy helyre kellene küldeni északra, hogy így teljesen el legyenek vágva a lakosságtól, és át lehessen őket nevelni.” Szibéria és Moszkva is tanácstalan volt, hogy miként lehetne elhallgattatni Jehova Tanúit.

„MÁR EGYTŐL EGYIG LELŐTTÜK VOLNA MAGUKAT”

1957 elején a hatóságok újabb hadjáratot indítottak Jehova Tanúi ellen. Követték őket, az otthonaikat pedig átkutatták. Viktor Gutsmidt felidézi, mi történt vele: „Egyszer, mikor hazajöttem a szolgálatból, a lakásban minden szanaszét hevert. A KGB irodalmat keresett. Letartóztattak, és a kihallgatási időszak két hónapig tartott. Julija, a kisebbik lányunk 11 hónapos, a nővére pedig kétéves volt.

A kihallgatáskor a nyomozótiszt nekem szegezte a kérdést:

– Ugye, maga német?

Abban az időben a »német« szó sokaknak egyenlő volt a »fasisztával«. Gyűlölték a németeket.

– Nem vagyok nacionalista – válaszoltam. – De ha azokról a németekről beszél, akiket a nácik koncentrációs táborokba vittek, akkor azt kell mondjam, hogy rájuk büszke vagyok! Abban az időben Bibelforschereknek hívták őket, most pedig Jehova Tanúinak. Büszke vagyok rá, hogy soha egyetlen Tanú sem lőtt ki golyót gépfegyverből vagy lövedéket ágyúból. Azokra a németekre büszke vagyok!

A tiszt hallgatott, ezért folytattam:

– Meggyőződésem, hogy egy Jehova Tanúja sem vett részt semmilyen lázadásban vagy zavargásban. Még akkor is rendületlenül kitartanak Isten imádatában, ha a tevékenységük be van tiltva. Ugyanakkor elismerik a törvényes hatóságokat, és engedelmeskednek nekik, míg azok törvényei nem sértik Teremtőnk magasabb rendű törvényeit.

A tiszt váratlanul félbeszakított, és ezt mondta:

– Soha egyetlen csoportot sem tanulmányoztunk olyan tüzetesen, mint a Tanúkat és a tevékenységüket. Ha bármit találtunk volna maguk ellen a jelentésekben, ha csak egyetlen vércseppet ontottak volna is ki, már egytől egyig lelőttük volna magukat.

Ekkor ez futott át az agyamon: »A testvéreink az egész világon bátran szolgálják Jehovát, és a példájuk mentette meg az életünket a Szovjetunióban. Ezért talán azzal, ahogyan mi itt szolgáljuk Istent, valahogy segítségére lehetünk a testvéreinknek máshol.« Ez a gondolat újabb erőt adott nekem, hogy szilárdan ragaszkodjam Jehova útjaihoz.”

A TANÚK TÖBB MINT 50 TÁBORBAN RABOSKODNAK

A kormányt továbbra is bosszantotta Jehova Tanúi semlegessége és buzgó szolgálata a Szovjetunióban (Márk 13:10; Ján 17:16). Testvéreinknek az ezeken a területeken mutatott állásfoglalása gyakran hosszadalmas és indokolatlan börtönbüntetéseket vont maga után.

1956 júniusától 1957 februárjáig a világszerte megtartott 199 kongresszuson a nem kevesebb mint 462 936 küldött egyhangúan elfogadott egy folyamodványt, melynek a másolatait elküldték a Szovjetunió minisztertanácsának Moszkvába. A folyamodvány többek között kijelentette: „Jehova Tanúi több mint 50 táborban raboskodnak Oroszország európai részétől Szibériáig, és az északon lévő Jeges-tengerig, sőt Novaja Zemlja északi-sarkvidéki szigetéig . . . Amerikában és a nyugati országokban Jehova Tanúit kommunistáknak, a kommunista országokban pedig imperialistáknak hívják . . . A kommunista kormányzatok azzal vádolják a Tanúkat, hogy »imperialista kémek«, és bíróság elé állítják őket. Van, hogy még 20 évi börtönbüntetést is kiszabnak rájuk. Pedig soha nem folynak bele semmilyen felforgató tevékenységbe.” Sajnálatos, hogy a folyamodvány semmit sem javított Jehova Tanúi helyzetén a Szovjetunióban.

A Tanú-családoknak különösen nehéz volt felnevelniük a gyermekeiket a Szovjetunióban. A Moszkvában élő Vlagyimir Szosznyin, aki három fiút nevelt fel ebben az időszakban, ezt mondja: „A gyerekeknek kötelező volt szovjet eszméket képviselő iskolába járni. Tanárok és diákok nyomást gyakoroltak a gyermekeinkre, hogy csatlakozzanak a kommunista ideológiát támogató ifjúsági szervezetekhez. Szerettük volna, ha a gyermekeink megkapják a szükséges oktatást, és segítettük őket a tanulásban. Nem volt könnyű nekünk, szülőknek erősíteni a Jehova iránti szeretetet a gyermekeink szívében. Az iskolákat átitatta a szocializmus és kommunizmus építésének szelleme. A szülőknek kivételes türelmet és kitartást kellett tanúsítaniuk.”

VÁD: LESZAKÍTOTTÁK A LÁNYUK FÜLÉT

Szemon és Darja Kosztilev három gyermeket neveltek fel Szibériában. Szemon ezt mondja: „Abban az időben Jehova Tanúit fanatikusnak tartották. Alla, a kisebbik lányunk 1961-ben első osztályos lett. Egy nap, miközben a többi gyerekkel játszott, valamelyikük véletlenül megsebesítette a fülét. Másnap, mikor a tanárnő megkérdezte, mi történt, Alla hallgatott, mert nem akarta beárulni az osztálytársát. A tanárnő tudta, hogy Allát Tanú-szülők nevelik, és arra a következtetésre jutott, hogy veréssel kényszerítjük, hogy bibliai alapelvek szerint éljen. Az iskola jelentette az esetet az ügyészségen. A vállalatot is bevonták, ahol dolgoztam. A kivizsgálás úgy egy évig elhúzódott, míg végül 1962 októberében beidéztek minket a bíróságra.

Két héttel a bírósági tárgyalás előtt a kultúrpalota épületére kifüggesztettek egy széles zászlót, amelyen ez volt olvasható: »A veszélyes jehovisták szektájának bírósági tárgyalása hamarosan kezdődik«. A feleségemet és engem azzal vádoltak, hogy a gyermekeinket a Biblia szerint neveljük, és hogy kegyetlenek vagyunk. A bíróság azt állította, hogy imádkozásra kényszerítettük a lányunkat, és hogy leszakítottuk a fülét egy vödörrel. Egyedül Alla tehetett volna tanúvallomást, de őt egy árvaházba küldték Kirenszk városába, mely mintegy 700 kilométerre volt északra az irkutszki otthonunktól.

A terem tele volt az ifjúsági szövetség aktivistáival. Amikor a bíróság visszavonult tanácskozni, a tömeg felbolydult. Lökdöstek és szitkokat szórtak ránk, és valaki azt követelte, hogy vegyük le a »szovjet« ruhánkat. Mindenki azt üvöltötte, hogy meg kell minket ölni, sőt, volt, aki ott helyben végezni akart velünk. A tömeg egyre jobban felbőszült, és a bírók még mindig nem jelentek meg. Tanácskozásuk egy órán át tartott. Mikor a tömeg előrenyomult, egy testvérnő a nem hívő férjével közénk és a tömeg közé állt, könyörögve, hogy ne nyúljanak hozzánk. Megpróbálták elmagyarázni nekik, hogy minden ellenünk szóló vád hamis, és a szó szoros értelmében kiragadtak minket a karmaik közül.

Végre egy bíró megjelent a népbíróság törvényszéki szakértőivel, és felolvasta az ítéletet: szülői jogok megvonása. Engem őrizetbe vettek, és két évre átnevelés céljából munkatáborba küldtek. Az idősebbik lányunkat is árvaházba vitték, miután azt mondták neki, hogy a szülei egy veszélyes szekta tagjai, és káros hatású a nevelésük.

A fiunk, mivel csak hároméves volt, Darjával maradhatott. Miután letöltöttem a büntetésemet, hazamentem. Tanúskodni ezután is csak kötetlen formában tudtunk.”

„BÜSZKÉK VOLTUNK A GYERMEKEINKRE”

„Mikor Alla 13 éves lett, hazajöhetett az árvaházból, hogy velünk legyen. Mennyire örültünk, mikor átadta magát Jehovának, és 1969-ben megkeresztelkedett! Ez idő tájt vallási előadássorozatot tartottak a városunk kultúrpalotájában. Egyszer úgy döntöttünk, hogy elmegyünk és meghallgatjuk, mit mondanak. Mint mindig, ekkor is Jehova Tanúi csoportja volt leginkább kitárgyalva. Az egyik előadó feltartott egy Őrtoronyt és ezt mondta: »Ez egy ártalmas és veszélyes újság, amely aláássa államunk egységét.« Majd felhozott egy példát: »E szekta tagjai kényszerítik a gyerekeiket, hogy ilyen újságokat olvassanak, és hogy imádkozzanak. Az egyik családban egy kislány nem akarta olvasni az újságot, ezért az apja leszakította a fülét.« Alla meglepődött ezen, hisz ott ült, és ép fülekkel hallgatta az előadást. De nem szólt semmit, mert félt, hogy újra elveszíti a szüleit.

Mikor a fiunk, Borisz 13 éves lett, átadta magát Jehovának és megkeresztelkedett. Egyszer utcai tanúskodásban vett részt néhány vele egykorú Tanúval, jóllehet a tevékenységünk abban az időben még tiltva volt. Nem volt náluk Biblia, és bibliai kiadványok sem. Egyszer csak egy autó állt meg mellettük, és a fiúkat egytől egyig bevitték az őrsre. Miután kihallgatták és átkutatták őket, a katonák nem találtak mást, mint néhány papírcetlire vetett bibliaverset. A fiúkat hazaengedték. Mikor Borisz hazajött, büszkén számolt be arról, milyen üldözést állt ki a többi testvérrel Jehova nevéért. Büszkék voltunk a gyermekeinkre, hisz Jehova támogatta őket a hitpróba idején. A történtek után Darját és engem a KGB többször is beidézett. Egy tiszt ezt mondta: »Ezeket a gyerekeket ifjúsági büntetőtáborba kellene küldeni. Kár, hogy még nem töltötték be a 14. életévüket.« Megbírságoltak, amiért a fiunk prédikált.

Ma a fiammal és az unokáimmal élek, akik szintén az igazságban vannak. Az idősebbik lányom Üzbegisztánban lakik, és bár még nem szolgálja Jehovát, tisztel minket és a Bibliát, és gyakran ellátogat hozzánk. Darja 2001-ben meghalt. Mindvégig hűségesen szolgálta Jehovát. Míg van erőm, távoli területekre járok prédikálni a gyülekezettel, olyanokat keresve, akik ’helyesen viszonyulnak az örök élethez’ (Csel 13:48). Hiszem, hogy Jehova nagyon hamar be fogja teljesíteni mindannyiunk kívánságát, ahogyan azt az Ézsaiás 65:23 írja.”

JÓ SZÜLŐI PÉLDA

Vlagyiszlav Apanyuk az oroszországi Bételben szolgál. Felidézi, hogy gyermekkoruktól kezdve hogyan ültették el a szülei benne és testvéreiben az Isten iránti szeretetet: „A szüleinket 1951-ben Ukrajnából Szibériába száműzték. Arra tanítottak minket, hogy önálló döntéseket hozzunk, miközben Jehova tetszésére törekszünk. Igazán értékeltem, hogy a szüleink előttünk, gyerekek előtt is mindig képesek voltak nyíltan beszélni a hiányosságaikról. Nem próbálták takargatni a hibáikat. Egyértelmű volt, mennyire szeretik Jehovát. A szüleink gyakran voltak vidámak, különösen mikor szellemi témákról beszélgettek velünk. Megfigyeltük, hogy igazán szeretnek elmélkedni és beszélni Jehováról. Ez bennünket is arra indított, hogy elmélkedjünk a Jehovával kapcsolatos igazságokon. Elképzeltük, hogyan élnek majd az emberek az új világban betegség és háború nélkül, amikor minden csodálatos lesz.

Harmadik osztályos koromban az egész osztályunkat meghívták, hogy csatlakozzon a szovjet ifjúsági szervezethez, az úttörőkhöz. A Szovjetunióban a legtöbb gyermeknek nagy megtiszteltetés volt beállni az úttörők soraiba. Az osztálytársaim türelmetlenül várták ezt a napot. Mindegyikünknek le kellett írnia egy hivatalos fogadalmat, hogy készen állunk csatlakozni a szovjet úttörők soraihoz, azokhoz, akik a jövőben a kommunizmust építik. Ezt megtagadtam. A tanítónő ezért büntetésül bezárt az osztályterembe. »Nem jöhetsz ki addig, míg le nem írtad a fogadalmat« – mondta. Pár órával később néhány osztálytársam kopogtatott az ablakon, és unszoltak, hogy menjek ki velük játszani. De én az osztályteremben maradtam, és szilárdan eltökéltem, hogy semmit nem fogok írni. Estefelé egy másik tanítónő jött oda. Amikor meglátta, hogy ott vagyok az osztályteremben, hazaengedett. Ez volt az első győzelmem. Büszke voltam rá, hogy tehettem valamit, ami megörvendezteti Jehova szívét (Péld 27:11). Mikor hazaértem, mindent elmeséltem a szüleimnek. Nagyon örültek, és apa ezt mondta: »Jól csináltad, fiam!«”

SZOVJETELLENESNEK TARTJÁK A BIBLIÁT

Volt, hogy a testvéreket pusztán azért idézték be a bíróságra, mert volt Bibliájuk. Nagyezsda Visnyak ezt mondja: „A férjem és én még nem voltunk Jehova Tanúi, de az igazság mélyen megérintette a szívünket. Egyszer rendőrök jöttek értem a munkahelyemre, és úgy, ahogy voltam, munkaruhában elvittek. Pjotrot, a férjemet szintén letartóztatták a munkahelyén. Ezt megelőzően a rendőrök átkutatták a házunkat, és találtak egy Bibliát és az Armageddon után – Isten új világa című füzetet. Pjotr nem hitte volna, hogy engem is letartóztatnak, hisz hét hónapos terhes voltam.

Azzal vádoltak, hogy a szovjet hatóságok ellen dolgozunk. Elmondtuk, hogy hiszünk a Bibliában, amely sokkal nagyobb hatalmat képvisel a szovjet erőknél.

– A Biblia Isten Szava, ezért akarunk az alapelvei szerint élni – mondtam.

Mikor elérkezett a bírósági tárgyalás ideje, már csak két hetem volt hátra a szülésig. A meghallgatások alatt a bíró megengedte, hogy szüneteket tartsak, így egy felfegyverzett katona kíséretében ki tudtam menni, hogy sétáljak egy kicsit. Az egyik ilyen sétán megkérdezte, hogy mit követtem el. Ezzel nagyszerű lehetőségem nyílt a tanúskodásra.

A bíró kijelentette, hogy a Biblia és az irodalom, amiket lefoglaltak nálunk, »szovjetellenesek«. Örültem, hogy nemcsak a férjemet és engem vádolnak azzal, hogy szovjetellenesek vagyunk, de az irodalmunkra, sőt a Bibliára is ezt mondják. Megkérdezték tőlünk, hol kerültünk kapcsolatba Jehova Tanúival. Amikor elmondtuk, hogy egy vorkutai munkatáborban, akkor a bíró dühösen felkiáltott: »Látják, mi folyik a táborainkban?« Elítéltek, és átnevelés céljából mindkettőnket tíz évre munkatáborba küldtek.

Pjotrot Mordvinföldre küldték, Oroszország belsejébe, és ott magánzárkába csukták. 1958 márciusában született meg a fiunk. Ezekben a nehéz időkben Jehova volt a legjobb barátom és támaszom. Édesanyám magához vette a fiunkat, és gondoskodott róla. Engem a szibériai Kemerovóba vittek, egy munkatáborba.

Nyolc év után, mielőtt letöltöttem volna a teljes büntetésem, szabadon engedtek. Emlékszem, hogy a munkafelügyelőnő a barakkban nyilvánosan kijelentette, hogy soha nem tettem »szovjetellenes« megjegyzéseket, és hogy az irodalmunk kizárólag vallásos jellegű. 1966-ban keresztelkedtem meg, miután szabadon engedtek.”

A Bibliák és a bibliai irodalom rendkívül értékes volt a börtönökben és a táborokban. 1958-ban egy mordvinföldi táborban a testvérek rendszeresen tartottak összejöveteleket. Azért, hogy a munkafelügyelők ne lepjék meg őket, kijelöltek néhány testvért, hogy egymástól hallótávolságban őrt álljanak, miközben a csoport tanulmányozza Az Őrtoronyt. Mikor egy munkafelügyelő megjelent, a hozzá legközelebbi testvér azt mondta az őrségben utána következő testvérnek, hogy „jön!”. Így érte el az összejövetelt tartó csoportot a figyelmeztetés. A folyóiratot elrejtették, a résztvevők pedig szétszéledtek. A munkafelügyelők azonban gyakran a semmiből toppantak elő.

Egyszer, mikor a testvéreket rajtakapták, Borisz Krilcovnak támadt egy ötlete, hogy elterelje a munkafelügyelők figyelmét, és megmentse a folyóiratot. Felkapott egy könyvet, és kirohant a barakkból. A munkafelügyelők hosszasan üldözték, de csak mikor elkapták, akkor vették észre, hogy a kezében levő könyv egy Lenin-kötet. Bár hét napra magánzárkába csukták, boldog volt, hogy megmentette a folyóiratot.

AZ IGAZSÁG MAGVAIT ELVETIK MOSZKVÁBAN

A Királyság jó hírét egy kis csoport kezdte prédikálni Moszkvában. Borisz Krilcov az elsők között volt, aki buzgón prédikált az ország fővárosában. Így mesél erről: „Egy építési igazgatóságon dolgoztam. A testvérekkel kötetlen formában próbáltunk prédikálni. Mikor a KGB megtudta, hogy miben veszek részt, 1957 áprilisában átkutatta a lakásomat, és az előkerült bibliai irodalom miatt azonnal letartóztatott. Kihallgatáskor a nyomozótiszt azt állította, hogy Jehova Tanúi az állam legveszélyesebb emberei.

Ezt mondta nekem:

– Ha szabadon engedjük, akkor sok szovjet polgár csatlakozni fog magukhoz. Ezért úgy tartjuk, hogy maguk komoly fenyegetést jelentenek az államunkra nézve.

– A Biblia azt tanítja, hogy törvénytisztelő polgárok legyünk. És azt is mondja, hogy továbbra is keressük először a Királyságot és Isten igazságosságát. Az igaz keresztények soha egyetlen országban sem akarták megkaparintani a hatalmat.

– Honnan szerezte az irodalmat, amit a házkutatáskor találtunk?

– Mi baj van az irodalommal? Bibliai próféciákat fejteget, és semmilyen politikai kérdésbe nem folyik bele.

– Igen, de külföldön adják ki!

Vlagyimir városában a maximális biztonsági rendszerű táborba kerültem. Alaposan átkutattak, de legnagyobb meglepetésemre sikerült bevinnem a táborba négy példányt Az Őrtoronyból, melyek kézzel, vékony papírra voltak másolva. Nyilvánvaló volt, hogy Jehova segített nekem. A cellámban mind a négyet lemásoltam. Tudtam, hogy rajtam kívül más Tanúk is raboskodnak itt, és hogy hét évig nem volt semmilyen szellemi táplálékuk. Továbbadtam ezeket a folyóiratokat egy testvérnőn keresztül, aki a lépcsőház felmosásával volt megbízva.

De mint kiderült, egy besúgó, aki összebarátkozott a testvérekkel, elmondta a börtönőröknek, hogy valaki bibliai irodalmat terjeszt. Azonnal elkezdtek mindenkit átkutatni, és minden irodalmat elvettek. Hamarosan hozzám is bejöttek, és megtalálták a matracomban az irodalmat. 85 napra magánzárkába csuktak. Mindazonáltal Jehova éppúgy, mint azelőtt, továbbra is gondoskodott rólunk.”

ELŐADÁSOK ISMERTETIK MEG NÉMELYEKKEL AZ IGAZSÁGOT

A Szovjetunióban előadásokat használtak arra, hogy ideológiai háborút vívjanak Jehova Tanúi ellen. Viktor Gutsmidt ezt mondja erről: „Rendszeresen jöttek a táborunkba olyan szónokok, akik előadásaikkal az ateizmust támogatták. A testvérek mindig tettek fel kérdéseket. Olykor a szónokok a legegyszerűbb kérdésekre sem voltak képesek válaszolni. A terem általában tömve volt, és mindenki feszülten figyelt. Az emberek maguktól jöttek, mert kíváncsiak voltak, mit mondanak Jehova Tanúi az előadás végén.

Egyszer egy olyan szónok jött a táborba, aki korábban az orosz ortodox egyházban volt pap. Mindenki tudta, hogy egy munkatáborban megtagadta a hitét, és ateista lett.

– Ateista volt már azelőtt is, hogy fogságba került, vagy csak azt követően vált azzá? – kérdezte egy testvér az előadás végén.

– Na idehallgasson! Egy ember felment az űrbe, de Istent ott nem látott.

– Amikor pap volt, valóban úgy képzelte, hogy Isten a Földtől úgy 200 kilométer távolságból figyeli az embereket?

A szónok erre nem tudott mit mondani. Ezek az eszmecserék sok rabot komolyan elgondolkoztattak, és néhányan tanulmányozni kezdték velünk a Bibliát.

Az egyik előadáson egy testvérnő engedélyt kért a szólásra.

– Na mondja, mit szeretne! Maga is biztos Jehova Tanúja – mondta a szónok.

– Mit gondolna arról az emberről, aki egy mezőn állva azt üvölti, hogy megöllek, holott senki sincs körülötte?

– Hát, nemigen mondanám ép eszűnek.

– Ha Isten nem létezik, miért harcolna ellene bárki is? Ha nem létezik, akkor nincs kivel harcolni.

A hallgatóság nevetésben tört ki.”

A PRÉDIKÁTOR MINDIG VISSZA FOG TÉRNI

Persze nem csak a táborokban tartottak szovjet ideológiát propagáló előadásokat. A nyilvánosságnak is szerveztek ilyeneket, többnyire nagyvárosokban. Tapasztalt szónokok utaztak kisebb és nagyobb városokba, különösen olyanokba, amelyekben nagyobb számban voltak Tanúk, mint például Vorkutába, Intába, Uhtába és Sziktivkarba. Gutsmidt testvér ezt mondja: „Egyszer 1957-ben egy szónok jött az intai bányászvárosba, és a kultúrpalotában 300 ember előtt tartott előadást. Elmagyarázta Jehova Tanúi hitnézeteit, és hogy hogyan prédikálnak. Miután pontosan ecsetelte a prédikálási módszereinket, felvázolt 15, egymás utáni újralátogatást, majd ezt mondta: »Ha maguk semmi jelét nem adják a tiltakozásnak, akkor a prédikátor vissza fog térni. Ha a második látogatáskor sem tiltakoznak, harmadszor is eljön.«

Két óra alatt hat ilyen látogatást vázolt fel részletesen, a módszereinknek megfelelően, és a jegyzeteiből minden írásszöveget felolvasott, melyeket használni szoktunk. A feleségem, Polina írt nekem erről, miközben a büntetésemet töltöttem egy táborban, és elmesélte, hogy az előadást hallgató testvérek alig hittek a fülüknek. Ez után az előadás után az újság kedvezőtlen színben tüntette fel a Tanúkat, de pontosan leírta, mi a Királyság. Sőt a rádióban is leadták az egész előadást. Ennek köszönhetően több ezer városi lakos hallotta, hogyan és mit prédikálnak Jehova Tanúi.

1962-ben egy Moszkvából érkezett szónok tartott előadást Jehova Tanúiról. Miután beszélt a modern kori történelmünkről, ezt mondta: »Minden hónapban dollármilliók áramlanak Brooklynba önkéntes adományok formájában, hogy előmozdítsák a Tanúk munkáját különböző országokban. De egyetlen vezető sem mondhat magáénak még egy ruhásszekrényt sem. Mindnyájan együtt esznek az ebédlőben, a takarító és az elnök egyaránt, nincsenek köztük megkülönböztetések. Mindannyian testvérnek és testvérnőnek szólítják egymást, mint ahogy mi elvtársnak.«

Síri csend lett a teremben. Majd így folytatta: »De mi nem fogjuk átvenni az ideológiájukat, akármilyen nemesnek tűnjön is, mert mi mindezt Isten nélkül akarjuk megvalósítani, a saját erőnkből.«

Ez különösen buzdító volt nekünk, mert a hatóságok ekkor mondtak először igazat Jehova Tanúiról. Ezenkívül az ilyen előadások sok embernek lehetőséget adtak arra, hogy az igazat Jehova Tanúiról egyenesen a hatóságoktól hallja. De az embereknek saját maguknak kellett meggyőződniük arról, hogyan segíthetik a bibliai tanítások jobbá tenni az életüket.”

NEM MINDIG ÉR CÉLT A RENDŐRI MEGFIGYELÉS

Sok éven át a KGB elterjedt módszerei közé tartozott, hogy lehallgasson telefonbeszélgetéseket és megakadályozza, hogy a levelek eljussanak a címzettekhez, de más módszerekhez is folyamodott, hogy megfigyelés alatt tartsa az embereket. Időnként a KGB titokban poloskákat szerelt fel azoknak a testvéreknek az otthonaiban, akik vezető szerepet vállaltak a gyülekezetekben. Grigorij Szivulszkij, aki a betiltás alatt, 25 évig kerületfelvigyázóként szolgált, felidézi, hogyan fedezett fel egy ilyen készüléket a padlásán 1958-ban: „Tulun (Szibéria) külvárosában laktunk, egy kétemeletes lakóépület második emeletén. Egyszer, mikor hazaértem, fúró hangját hallottam a padlásról. Ráeszméltem, hogy a KGB poloskát szerel fel a padláson, hogy lehallgasson minket, ami egyébként jól ismert módszere volt. A legtöbb irodalmat a padláson tároltuk.

Este, mikor együtt volt a család, elmondtam nekik, hogy mire gyanakszom, és megegyeztünk, hogy egy ideig nem beszélünk otthon a gyülekezeti dolgokról. Bekapcsoltuk a rádiót, jól felhangosítottuk, és egy teljes hétig így hagytuk. A hétvégén egy testvérrel felmásztunk a padlásra, és találtunk egy kábelt, ami hozzá volt csatlakoztatva a lehallgatókészülékhez. A kábelt a tetőn keresztül kivezették, egyenesen a KGB irodái felé. Nem vitás, hogy mindent felvettek, de azon a héten csak rádióműsort tudtak elcsípni.”

A KGB BEÉPÜL A SZERVEZETBE

A KGB látta, hogy nyílt üldözéssel nem tudja lelohasztani a Tanúk buzgalmát. Ezért ravaszul és megtévesztő módon a bizalmatlanság magvait kezdte hinteni a testvérek között, hogy ne bízzanak meg sem a felvigyázással megbízott testvérekben, sem a szervezetben. A KGB módszerei közé tartozott, hogy beépített tapasztalt ügynököket a gyülekezetekbe.

Jó néhány ügynök azt is elérte, hogy felvigyázói kinevezést kapjon a szervezetben. Ezek a hamis testvérek mindent megtettek, hogy lelassítsák a prédikálótevékenységet. Ehhez félelemmel és bizonytalansággal teli légkört teremtettek, melyben gyanakvás alakulhatott ki a vezetéssel megbízott testvérekkel szemben. Sőt, visszatartották a bibliai irodalmat a testvérektől, és átadták a KGB-nek. Egy jelentés szerint mindössze két ügynök, aki 1957 és 1959 között ténykedett, több mint 500 Őrtoronyt és más irodalmat szolgáltatott be a KGB-nek.

Az 1950-es évek közepén néhány testvér kezdte elveszíteni az országos bizottságba vetett bizalmát. Egyre több olyan hír kapott lábra, hogy egyesek az országos bizottságból tulajdonképpen a KGB-nek dolgoznak, és beárulnak hűséges testvéreket, például azokat, akik az irodalmat sokszorosítják. Ivan Paskovszkij így emlékszik a történtekre: „1959 áprilisában új országos bizottság alakult, melynek én is a tagja voltam. Szilárdan eltökéltük, hogy megvédjük az igazságot, bárhogy próbálkozik is az Ördög megbontani a testvériség egységét. A Szovjetunióban élő Jehova Tanúi történelmének legnehezebb időszaka vette kezdetét.”

A gyanakvás erősödésével néhány testvér már nem küldte el a gyülekezeti jelentéseket az országos bizottságnak. Bár a gyülekezeti hírnökök továbbra is aktívak voltak a szolgálatban, és rendszeresen leadták a jelentéseiket, a legtöbbjük nem tudta, hogy azokat többé nem küldik tovább az országos bizottságnak. 1958-ra több ezer hírnök teljesen elszigetelődött az országos bizottságtól, testvérek csoportjai miatt. Irkutszkban, Tomszkban és később más orosz városokban egyre nőttek a szervezettől elkülönült testvérek csoportjai. 1958 márciusában az elkülönültek megalapították a saját „országos bizottságukat” annak reményében, hogy minden gyülekezet elfogadja majd azt.

A Vezető Testület mindent megtett, amit csak tudott, hogy segítsen a Szovjetunióban lévő testvéreknek ismét egységesen imádni Jehovát. Akkoriban a Szovjetunióban folyó munka felvigyázásával Alfred Rütimann volt megbízva, aki Svájcban élt, és az észak-európai hivatal igazgatója volt. 1959-ben levelet küldött az oroszországi testvéreknek, melyben elmagyarázta, hogy Jehova csak azokat áldja meg, akik egységre törekszenek, és prédikálják a Királyság jó hírét. Az elkülönült testvérek némelyike elfogadta ezt, és igyekezett újra megbízni az országos bizottságban. De még így is évekig tartott, míg a bizalmatlanság teljesen megszűnt. Az országos bizottság ez idő alatt futárok által gondoskodott bibliai irodalomról. Jóllehet az elkülönültek tanulmányozták az irodalmat, de ezután sem küldték tovább a szántóföldi jelentéseket.

A KGB továbbra is hintette a bizalmatlanság magvait a testvérek között. Néhányakat szándékosan nem vetettek börtönbe, míg másokat igen. Így a testvéreknek általánosságban az volt a benyomásuk, hogy akiket nem börtönöztek be, azok összejátszanak a KGB-vel. Sokan túlzottan gyanakvóvá és kritikussá váltak a felelős testvérekkel szemben.

A NAGY DOBRA VERT TÁRGYALÁS

Egy kormányhivatalnok jelentésében, melyet Irkutszkból Moszkvába küldött, ez állt: „[Jehova Tanúi] kiterjedt földalatti tevékenységet szerveztek meg [az Irkutszki területen]. 1959 második felében a KGB-ügynökök öt földalatti nyomdát fedeztek fel.” Ezek a nyomdák a szibériai Zima és Tulun városában, valamint a Kitoj, Oktyabrszkij és Zalari nevű falvakban voltak. A leleplezések után letartóztatták azokat, akik részt vettek a nyomtatásban.

Az elsőként letartóztatott négy testvért a nyomozótisztek rászedték, hogy írásos nyilatkozatokat adjanak a nyomtatásról. Majd a KGB eltorzítva hozta nyilvánosságra ezeket a tanúvallomásokat a helyi újságokban. A négy testvért szabadon engedték. Majd másik nyolcat tartóztattak le, és a tárgyalásukat 1960 áprilisára tűzték ki, Tulun városában. A KGB nagy hírveréssel készítette elő a bírósági tárgyalást. Azt tervezte, hogy a szabadlábra helyezett négy testvér lesz a tanúja az ügyészségnek. A gyülekezetekben sokan arra gyanakodtak, hogy ezek a testvérek a KGB-nek dolgoznak.

A KGB ezzel a kirakatperrel azt is el akarta érni, hogy lerombolja a jelen levő Tanúk hitét, és hogy a helyi lakosságot a Tanúk ellen fordítsa. Az ügy érdekében a KGB megszervezte, hogy még a tárgyalás előtt az emberek ellátogathassanak egy olyan pincébe, ahol a testvérek éveken át irodalmat nyomtattak. Hamarosan az egész városban szóbeszéd keringett a földalatti „szekta” tevékenységéről. A tárgyalás napján a terem több mint 300 emberrel telt meg, az újságírókat és tv-riportereket is beleértve, kik közül néhányan egészen Moszkvából jöttek. Sok Jehova Tanúja is jelen volt.

A BÍRÓSÁG TELJESEN ÖSSZEZAVARODOTT

Az események azonban váratlan fordulatot vettek, és a KGB terve meghiúsulni látszott. A testvérek, akik előzőleg tanúvallomást tettek, felismerték, hogy hibáztak. A tárgyalás előtti napon mindnyájan szilárdan elhatározták, hogy minden erejükkel dicsőséget adnak Jehovának. A tárgyaláson nyíltan elmondták, hogy félrevezették őket, és hogy eltorzították a tanúvallomásukat. Majd kijelentették: „Készek vagyunk a testvéreink mellett ülni az elítéltek padján.” A bíróság teljesen összezavarodott.

Továbbá a tárgyaláson a testvéreknek sikerült keresztkérdések tüzében is olyan válaszokat adniuk, melyekkel senkit sem kevertek bajba. Például mikor a bíró megkérdezte Grigorij Timcsukot, hogy ki építette a házában működő nyomdát, ezt válaszolta: „Én építettem.” A kérdésre, hogy ki nyomtatta az irodalmat, ezt válaszolta: „Én nyomtattam.” Arra, hogy ki osztotta szét az irodalmat, ezt mondta: „Én osztottam szét.” Mikor azt akarta megtudni a bíró, hogy ki vásárolta, és ki szállította a papírt, újra ezt válaszolta: „Én.” Ekkor az ügyész megkérdezte: „Mégis, ki maga? Maga a szervező, az ellátó és a dolgozó egy személyben?”

„A LEVÉL SZÍVMELENGETŐ VOLT”

Mikor kiderült, hogy az ügyészségnek nincsenek tanúi, az ügyész külföldiekkel való összejátszással vádolta a testvéreket. Ennek bizonyítékaként bemutatott egy levelet, amelyet Nathan H. Knorr írt a brooklyni Bételből. Mihail Szavickij testvér, aki jelen volt a tárgyaláson, így számol be erről: „Az ügyész hangosan olvasni kezdte Knorr testvér levelét, mely nem jutott el a Szovjetunióban élő testvérekhez, mivel a KGB megszerezte azt. Mindannyiunknak, Tanúknak, akik jelen voltunk a teremben, ez csodálatos ajándék volt Jehovától. A levél szívmelengető volt. Hallottunk bölcs bibliai tanácsokat, buzdítást, hogy szeretettel szolgáljuk hittársainkat, és hogy maradjunk hűségesek a próbákban. Ezenkívül bátorította Jehova Tanúit, hogy minden területen bízzanak Istenben, kérjenek tőle bölcsességet és irányítást, valamint szorosan működjenek együtt a kinevezett testvérekkel. Az ügyész az első betűtől az utolsóig felolvasta a levelet, mi pedig feszült figyelemmel hallgattuk. Úgy éreztük, mintha egy kongresszuson vennénk részt!” Bár a bíróság különböző ideig tartó szabadságvesztésre ítélte a testvéreket, a jelenlevők szilárdak maradtak az elhatározásukban, hogy Jehovát szolgálják.

ÖRÜLNEK, HOGY ÚJRA EGYSÉGESEK AZ IMÁDATBAN

A KGB-nek úgy tűnt, hogy sikeresen megbénította Jehova Tanúi tevékenységét a Szovjetunióban, és így készen állt arra, hogy megadja a kegyelemdöfést. 1960-ban váratlanul több mint 450 testvért táborba hurcoltak Mordvinföldre. Közöttük voltak azok vezetői, akik elkülönítették magukat a szervezettől, és azok vezetői is, akik kapcsolatban maradtak a szervezettel. A KGB azt gondolta, hogy ez végső szakadást idéz majd elő a szervezetben. A munkatábor újságja az egyik becsmérlő cikkében azt fejtegette, hogy várhatóan kik között fog harc indulni. Azonban a testvérek, kihasználva a helyzetet, hogy mindnyájan együtt vannak, megtalálták az egységhez vezető utat.

Iov Andronyik így emlékszik erre: „A felelős testvérek minden egyes Tanút arra kértek, azokat is beleértve, akik elkülönítették magukat, hogy törekedjenek az egységre. Különös figyelmet szenteltek egy Őrtorony-cikknek, amely oroszul 1961. szeptember 1-jén jelent meg ezzel a címmel: »Ígéret minden jóakaratú ember egységére«. A cikk olyan alapelvekről és példákról írt, amelyek rávilágítottak, hogyan irányította Jehova a népét az ókorban. Valamint kifejtette, hogy szükséges mindenkinek békére és egységre törekednie a keresztény gyülekezetben. A cikk alapos áttanulmányozása után sokan felismerték a teokratikus egység értékét, és kedvezően reagáltak.”

A GYÓGYÍTÓ SZELLEMI TÁPLÁLÉK

Az előbb említett Őrtorony-cikk a börtönön kívüli Tanúknak is segített, hogy újra egységesek legyenek. A vezetésre kijelölt testvérek együtt imádkoztak, és közösen elolvasták a cikket. A cikk közölte, hogy Rutherford testvér a betegsége miatt az utolsó előadását tartotta meg 1941 augusztusában egy kongresszuson. Buzdítva a testvéreket, hogy ragaszkodjanak Jehova szervezetéhez, és semmilyen emberi vezetőt ne kövessenek, ezt mondta: „Minden alkalommal, ha egy mozgalom támad és növekedni kezd, azt mondják: valamely hivek seregével rendelkező ember annak a vezére . . . Ha pedig ti, akik itt vagytok, úgy hiszitek, hogy egyszerűen az Úr egyik szolgája vagyok és hogy mi vállvetve egységben ténykedünk azáltal, hogy Istennek és Krisztusnak szolgálunk, akkor válaszoljatok »igen«-nel! Egy egyhangú igen! volt az erőteljes, félreérthetetlen válasz.”

Mihail Szavickij visszaemlékszik: „Abban az időben különösen nagy szükségük volt erre az egységre a Szovjetunióban élő Tanúknak. Nagyon hálásak voltunk Jehovának, hogy szeretően és türelmesen gondoskodott számunkra szellemi támogatásról. Egy testvér, aki elkülönítette magát a szervezettől, azonnal elkérte tőlem a folyóiratot, és ezt mondta: »Add ezt nekem ide, hogy felolvashassuk a testvéreknek Bratszkban és más helyeken!« Elmondtam neki, hogy csak ez az egy példányunk van a folyóiratból. De ő megígérte, hogy vissza fogja hozni egy hét múlva. Vissza is hozta, sok gyülekezet szolgálati jelentésével együtt, melyek már hosszú ideje nem lettek továbbítva. Testvérek és testvérnők százai tértek vissza Jehova imádóinak egységes családjába.”

Ivan Paskovszkij, aki már több mint három évtizede az országos bizottság tagja, így emlékszik: „Egy külföldről érkezett testvéren keresztül arra kértük Knorr testvért, hogy buzdítsa az országunkban élő összes testvért, hogy legyenek egységesek, és rendeljék alá magukat a teokratikus rendnek. Knorr testvér jónak látta ezt, és 1962-ben 25 másolatot kaptunk a leveléből két nyelven, angolul és oroszul. Ez a levél sokaknak valóban felrázó volt.”

A JUHOK MEGHALLJÁK PÁSZTORUK HANGJÁT

Az országbizottság minden erejével azon volt, hogy egyesítse a testvéreket. Az adott körülmények között ez nem volt könnyű feladat. De 1962 nyarára sikerült egy egész kerületet egyesíteni a szervezettel. Létrehoztak egy különleges bizottságot. A tagjaivá szellemileg érett testvéreket neveztek ki. Jehova megáldotta az erőfeszítéseiket, és ’felülről való bölcsességet’ adott nekik (Jak 3:17). Alekszej Gaburjak, aki 1986-tól 1995-ig szolgált körzetfelvigyázóként, felidézi: „1965-ben Uszolje-Szibirszkojéban találkoztunk az országbizottság tagjaival. Ők arra kértek minket, hogy keressünk fel minden testvért és testvérnőt, akik száműzetés, bebörtönzés vagy szakadások miatt szétszóródtak, és segítsünk nekik újra egységbe kerülni a gyülekezetekkel. Megkaptuk néhány testvér címét, hogy először őket látogassuk meg. Hozzám a Tomszki és Kemerovói terület tartozott, valamint Novokuznyeck és Novoszibirszk városa. A többi testvérnek más területeket jelöltek ki. Az volt a feladatunk, hogy gyülekezeteket és csoportokat szervezzünk, valamint hogy gyülekezeti felelősségekre nevezzünk ki testvéreket, és képezzük őket. Ezenkívül ki kellett gondolnunk egy szállítási útvonalat az irodalomnak, és összejöveteleket kellett szerveznünk, mindezt úgy, hogy a munkánk be volt tiltva. Rövid időn belül 84 testvért és testvérnőt látogattunk meg, akik elvesztették a kapcsolatot a szervezettel. Mennyire boldogok voltunk, hogy Jehova ’juhai’ újra meghallották a jó Pásztor hangját, és újra a népével együtt szolgálták őt” (Ján 10:16).

Hamarosan sokan, akik elkülönítették magukat, elfogadták az országbizottságtól jövő irányítást, és továbbítani kezdték a szántóföldi szolgálati jelentésüket. 1971-re több mint 4500 hírnök került újra egységbe Jehova szervezetével. Bár továbbra is betiltás volt, a 80-as évek közepére a prédikálómunka előrehaladt, és újak jöttek a gyülekezetekbe.

ÉRTÉKES FILMKOCKÁK

A szellemi eledel sokszorosítása mindig roppant nagy erőfeszítést kívánt meg a Szovjetunióban élő óvatos, ám bátor testvérektől. De hogyan is jutott el hozzájuk a szellemi táplálék?

Leginkább mikrofilmeken. Egy szomszédos országban a testvérek lefényképezték a folyóiratainkat, könyveinket és füzeteinket, melyek többnyire oroszul, ukránul, de számos más nyelven is megjelentek. Aprólékosan, oldalanként készítették ezeket a képeket egy mikrofilmes kamerával, melybe 30 méter hosszú filmtekercs fért. Minden kiadványt újra és újra lefényképeztek, így több másolatot is készítettek, hogy megkönnyítsék a szétosztásukat. Az évek során a szellemi táplálék több kilométer hosszú mikrofilmen lett rögzítve. Hogy könnyen lehessen a mikrofilmeket kezelni, körülbelül 20 centiméter hosszú csíkokra vágták. Ezután már készen álltak arra, hogy futárok a Szovjetunióba vigyék.

FÖLDALATTI NYOMDÁK SZIBÉRIÁBAN

A bibliai irodalom sokszorosítása nehézségekkel járt, de Jehova megáldotta a munkát. Egyedül 1949-ben és 1950-ben a testvérek különböző kiadványokból összesen 47 165 példányt sokszorosítottak és osztottak szét a gyülekezeteknek. Ezenfelül az országbizottság jelentése szerint ugyanebben az időszakban a heves ellenállás közepette 31 488 összejövetelt tartottak meg az országban.

Az irodalom iránti igény egyre nőtt, ami új nyomdák létrehozását tette szükségessé. Sztah Szavickij ezt mondja: „1955-ben helyet készítettünk nálunk egy nyomdának a föld alatt. Mivel édesapám nem volt Jehova Tanúja, a beleegyezését kellett kérnünk. Mintegy két hónapig tartott, míg a verandánk alatt kiástunk úgy 30 köbméter földet, egy körülbelül 2-szer 4 méteres üregnek. A kiásott földet úgy kellett kivinnünk és elrejtenünk, hogy senki ne vegye észre. Mikor 1,5 méter mélyre jutottunk, elértük az örökké fagyos földréteget. Ezért, amíg mi a világi munkahelyünkön voltunk, édesanya száraz fákkal kis tüzet gyújtva próbálta olvasztgatni a fagyott talajt, és közben ügyelt rá, nehogy magára vonja a szomszédok figyelmét. Később a kiásott üreget kideszkáztuk, lett padlója és mennyezete is. Amint elkészült, egy házaspár beköltözött ebbe a pincehelyiségbe, hogy ott lakjon és dolgozzon. Édesanya főzött és mosott rájuk, valamint gondoskodott a szükségleteikről. Ez a nyomda 1959-ig működött.

1957-ben a testvér, aki az irodalom sokszorosítását felvigyázta, megkérdezett: »Tudnál a nyomdában dolgozni? Havonta legalább 200 folyóiratot kellene előállítanunk.« Először 200, majd 500 folyóiratot készítettem. De az irodalom iránti igény folyton csak nőtt. A munkát éjjel kellett végezni, mivel nappal, száműzöttekként felügyelet alatt, termelési munkát végeztünk, és csak heti egy szabadnapunk volt.

Munkából hazatérve lementem a nyomdába. Szinte sosem aludtam, mert ha elkezdtem a nyomtatást, akkor végig is kellett vinnem a folyamatot. A tinta kiszáradhatott, ezért lehetetlen volt félbeszakítani és máskor folytatni a munkát. Olykor 500 oldalt kellett nyomtatnom és ellenőriznem, tűvel kisebb javításokat végezve, hogy a szöveg könnyen kivehető legyen. Mivel alig volt szellőzés, a frissen nyomtatott oldalakat nehéz volt megszárítani.

Az éj leple alatt elszállítottam a nyomtatott folyóiratokat az otthonunktól 20 kilométerre levő Tulun városába. Nem tudtam pontosan, hogy ezután hová kerültek, csak annyit tudtam, hogy a Krasznojarszkban, Bratszkban, Uszolje-Szibirszkojéban és más kisebb és nagyobb városokban élő Tanúk használják őket.

1959-ben a felelős testvérek megkértek, hogy segítsek egy új nyomdahelyiség kialakításában a tuluni vasútállomás mellett. Most megint a már jól ismert munkát végeztem: földet ástam, beszereltem a világítást, épp úgy, mint az első nyomdánál. Jehova bölcsességet adott nekünk. Majd beköltözött egy család, és ott dolgozott körülbelül egy évig. Később a KGB felfedezte a nyomdát. A helyi újság azt írta, hogy »a világítás úgy volt beszerelve, hogy még tapasztalt villanyszerelőknek is meggyűlt vele a bajuk«.

A családomon kívül csak néhány testvér tudott a nyomdában végzett munkámról. Mivel soha senki nem látott engem esténként, a testvérek a gyülekezetben aggódtak a szellemiségemért. Eljöttek, hogy meglátogassanak és buzdítsanak, de sohasem voltam otthon. Igen, az erőteljes rendőri megfigyelés időszakában a nyomdát csak szigorú titoktartás mellett lehetett működtetni.”

IRODALOMSOKSZOROSÍTÁS MOSZKVÁBAN

A hatóságok tisztában voltak vele, hogy a Tanúknak égetően szükségük van Bibliákra és bibliai irodalomra. Elutasították vagy figyelmen kívül hagyták a Vezető Testület ismételt kérését, hogy engedélyezzék a bibliai irodalom nyomtatását vagy behozatalát. Mivel óriási hiány volt az irodalomból, a testvérek folyamatosan lehetőségeket kerestek arra, hogy az ország különböző részein, beleértve Moszkvát is, irodalmat sokszorosítsanak, hogy így ellássák a gyülekezeteket és csoportokat szellemi táplálékkal.

Sztyepan Levickijt 1957-ben tízévi börtönbüntetésre ítélték egyetlen Őrtorony birtoklásáért, amelyet az étkezőasztalának terítője alatt találtak meg. Sztyepan ezt meséli: „A legfelsőbb bíróság három és fél év után törölte a további büntetésemet. Kiszabadulásom előtt a testvérek azt javasolták, hogy költözzek Moszkva közelébe, hogy ott prédikáljak és végezzek szellemi tevékenységeket. Találtam is egy helyet, kétórányi távolságra Moszkvától, és prédikálni kezdtem a főváros különböző területein. Jehova megáldotta az erőfeszítéseimet, és néhány évvel később alakult egy csoport Moszkvában. 1970-ben kineveztek egy körzetbe, amelyhez Moszkva, Leningrád (ma Szentpétervár), Gorkij (ma Nyizsnyij Novgorod), Orjol és Tula városa tartozott. Nekem kellett ellátni a gyülekezeteket irodalommal.

Biztos voltam benne, hogy Jehova azt akarja, hogy Moszkvában és Oroszország más részein elegendő mennyiségű bibliai irodalom legyen. Imában elmondtam Jehovának, hogy kész vagyok többet tenni ezért. Nem sokkal ezután megismertem egy nyomtatásban jártas szakembert, akinek voltak kapcsolatai különböző moszkvai nyomdákban. Mellékesen megkérdeztem tőle, hogy van-e lehetőség kis példányszámban könyvet nyomtatni valamelyik moszkvai nyomdában.

– Miféle könyvről lenne szó? – kérdezte.

Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig könyvről – válaszoltam izgatottan.

Egy közeli barátja, aki egyébként kommunista és egy párt vezetője volt, az egyik nyomdában dolgozott. Készpénzért elvállalta, hogy nyomtasson néhányat a könyvből. Micsoda áldás volt a testvéreknek, mikor a kezükben tarthatták ezt a bibliatanulmányozási segédeszközt!

Igencsak kockázatos volt így nyomtatni az irodalmunkat nekem is, és a nyomdásznak is. Általában éjszaka folyt a nyomtatás, és amint elkészült valamennyi irodalom, gyorsan és észrevétlenül el kellett hozni a nyomdából. Jehova áldása volt ezen a munkán, és sok bibliai irodalom lett kinyomtatva ebben a nyomdában, például »Az igazság szabadokká tesz titeket« és Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvek, sőt még az énekeskönyv is. Ezek valóban a kellő időben kapott eledelnek bizonyultak (Máté 24:45). Kilenc évig tudtuk használni ezt a nyomdát.

De egy nap a nyomda művezetője váratlanul betoppant a nyomdába, mikor épp a mi kiadványaink készültek. A nyomdász sebtében átállította a gépet egy egészségügyi lap nyomtatására. Ám a nagy sietségben véletlenül beletett hat oldalt a mi kiadványunkból az újságba, a művezető pedig egy frissen nyomtatott példányt az irodájába vitt. Beleolvasva a lapba, nagyon meglepődött, hogy olyan anyagot talál benne, amely szemmel láthatóan egyáltalán nem illett bele. Behívatta a nyomdászt, és megkérdezte, hogyan kerülhetett ez az anyag az újságba. Ezután már a KGB foglalkozott az üggyel. Mivel a nyomdászt hosszú börtönbüntetéssel fenyegették, mindent elmondott, amit csak tudott. A KGB hamar rájött, hogy én vagyok a dolog mögött, hisz csak rólam tudták Moszkvában, hogy Jehova Tanúja vagyok. Öt és fél év börtönbüntetésre ítéltek.” A nyomdász három évet kapott.

„JÖJJÖN MÁR EL ARMAGEDDON!”

Sok testvért és testvérnőt zártak hosszú időszakokra börtöncellákba. Grigorij Gatyilov, aki 15 évig volt börtönben, így emlékszik: „A börtönnek, ahol legutoljára raboskodtam, szép neve volt: A Fehér Hattyú. A Kaukázusban festői vidéken helyezkedett el egy hegy tetején, amely másik néggyel alkotott egy hegységet. A Pjatyigorszk nevű üdülőváros volt mellette. Ebben a börtönben egy teljes évig lehetőségem volt arra, hogy megosszam az igazságot az emberekkel. A cellám remek prédikálóterület volt anélkül, hogy egy tapodtat is mozdulnom kellett volna. A börtönőrök új rabokat hoztak a cellába, és néhány nap után elvitték őket, de én maradtam. Csak ritkán fordult elő, hogy másik cellába vittek. Mindenkinek megpróbáltam alaposan tanúskodni Jehova Királyságáról. Sokan kérdeztek Armageddonról. Néhány rab csodálkozott, hogy képes valaki ilyen hosszú időt börtönben tölteni a hitéért. »Miért nem tagadod meg a hited és mész haza?« – kérdezték a rabtársaim, de néha még az őrök is. Mindig boldoggá tett, ha valamelyikük komolyan érdeklődött az igazság iránt. Egyszer a következő írást láttam a cella falán: »Jöjjön már el Armageddon!« Bár maga a börtönélet nemigen volt örömteli, boldog voltam, hogy beszélhetek az igazságról.

„VANNAK ITT JONADÁBOK?”

A Jehova szolgálatában buzgó keresztény testvérnők közül is sokan voltak táborokban (Zsolt 68:11). Zinaida Kozireva visszaemlékszik, hogyan tanúsítottak a testvérnők szeretetet egymás iránt és a nem Tanú rabok iránt: „1959-ben, mikor még egy év sem telt el a keresztelkedésem után, Vera Mihajlovát, Ljudmila Jevsztafjevát és engem egy kemerovói táborba vittek, Szibériába. A táborban 550 rab sínylődött. Érkezésünkkor néhány asszony állt a bejáratnál.

– Vannak itt Jonadábok? – kérdezték.

Ebből rájöttünk, hogy ők a drága testvérnőink. Nyomban ennivalót raktak elénk, és kérdésekkel árasztottak el minket. Melegséget és szívbéli szeretetet sugároztak, amilyet a saját családomban sohasem tapasztaltam. Figyelembe vették, hogy újak vagyunk a táborban, és a szárnyaik alá vettek minket (Máté 28:20). Hamarosan nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy a szellemi táplálkozási program itt rendkívül jól meg van szervezve.

Igazi családdá kovácsolódtunk. Különösen azokat az időszakokat élveztük, mikor nyáron begyűjtöttük a szénát. A tábor igazgatósága nem félt, hogy megszökünk, vagy áthágjuk a tábori szabályokat. Mindössze egy szál katona őrzött 20-25 testvérnőt, bár valójában mi őriztük őt. Valahányszor jött valaki, felébresztettük, nehogy megbüntessék, amiért szolgálatban szundikál. Amíg aludt, szellemi témákról beszélgettünk a pihenőidőnkben. Mindenki jól járt, mi is, és ő is.

1959 vége felé néhány testvérnővel egy nagy biztonsági rendszerű táborba vittek. Egy hideg cellába zártak minket, ahol az ablaküveg ki volt törve. Éjjel deszkákon aludtunk, nappal pedig dolgoztunk. Zöldségválogatásra jelöltek ki bennünket, és figyelték, hogyan viselkedünk. Nem sokkal később, amikor meggyőződtek arról, hogy a többi rabbal ellentétben mi nem lopunk, hoztak nekünk egy kis szénát, amin aludhattunk, és beüvegezték az ablakot. Egy évet voltunk ott, majd minden testvérnőt egy minimális biztonsági rendszerű irkutszki táborba vittek.

Ebben a táborban körülbelül 120 testvérnő raboskodott. Egy évet és három hónapot voltunk ott. Az első tél dermesztően hideg volt, nagy hóval. Nehéz fizikai munkát végeztünk a fűrészmalomban. A munkafelügyelők gyakran átkutattak minket, irodalmat kerestek. Úgy tűnt, ez volt az egyetlen időtöltésük. Elsajátítottuk az irodalomrejtegetés csínját-bínját, és ez néha túl jól sikerült. Egyszer Verával olyan jól elrejtettünk kis cetlikre írt napiszöveget, hogy még mi magunk sem találtuk meg a saját munkakabátunkban. Egy munkafelügyelő bezzeg megtalálta, úgyhogy Verával együtt magánzárkába csuktak öt napra. Mínusz 40 fok alá süllyedt a hőmérséklet odakint, és a fűtetlen cella falát dér borította.

A cellában lévő betonpadkák akkorák voltak, hogy épp csak rájuk lehetett ülni. Ha már nagyon átfagytunk, a lábunkat a falnak támasztottuk, és háttal egymásnak dőlve aludtunk el. Mikor hirtelen felébredtünk, felugrottunk, mert féltünk, hogy alvás közben halálra fagyunk. Egy bögre forró vizet és 30 dekagramm feketekenyeret kaptunk naponta. Mindezek ellenére boldogok voltunk, hogy Jehova megadta nekünk ’a szokásosnál nagyobb erőt’ (2Kor 4:7). Amint visszamehettünk a barakkba, a testvérnők különösen figyelmesek voltak velünk. Meleg étellel vártak, és mosakodáshoz vizet melegítettek.”

„BÉKÉSEN MEGFÉR MÁSOKKAL”

Zinaida így folytatja: „Nem volt könnyű ebben a táborban prédikálni, mert kevés rab volt, és mindenki ismerte a Tanúkat. Az 1Péter 3:1 alapelve jól ráillett erre a helyzetre. Szavak nélkül prédikáltunk. A barakkunkat tisztán és rendben tartottuk. Barátságos és szoros volt közöttünk a kapcsolat (Ján 13:34, 35). Még a nem Tanúkkal is jóban voltunk. Próbáltunk az Isten Szavában tanultakkal összhangban viselkedni, és figyelembe vettük mások szükségleteit. Volt, hogy segítettünk a nem Tanúknak. Egy testvérnő például készségesen segített más raboknak, ha valamihez matematikai számítások kellettek. Sokan felismerték, hogy Jehova Tanúi másak, mint a többi hitnézetű ember.

1962-ben az irkutszki táborból átvittek minket egy mordvinföldi táborba. Itt is törekedtünk rá, hogy jó legyen a megjelenésünk, és ügyeltünk a személyes higiéniára. Az ágyunk mindig tiszta volt, és szépen be volt vetve. Körülbelül 50 rab lakott a barakkunkban, többnyire a testvérnőink. A barakkot csak a testvérnők takarították, mivel a többi rab nem szeretett efféle munkát végezni. A padlót mindig felmostuk és homokkal felsúroltuk, a tábor igazgatósága pedig ellátott az ehhez szükséges felszereléssel. A velünk együtt lakó apácáknak és az értelmiségieknek nem fűlött a foguk a takarításhoz, úgyhogy leginkább rajtunk múlt, hogy milyen körülmények között élünk. Amikor egy testvérnőnket szabadon engedték, a következő jellemzést írták róla: »alkalmazkodó és békésen megfér másokkal«.”

BIZTOS BÚVÓHELY A MAGAS VIRÁGOK KÖZÖTT

„Egyszer – mondja Zinaida – több testvérnő levélben olyan virágmagokat kért otthonról, amelyeknek nagy fejű virágaik fejlődnek. Elmondtuk az igazgatóságnak, hogy szeretnénk néhány szép virágot ültetni, és megkérdeztük, lehetséges-e egy kevés termékeny, feketeföldet hozni a táborba erre a célra. Meglepetésünkre lelkesen beleegyeztek. A barakk mellé virágágyakat készítettünk, és hosszú, virágokkal szegélyezett gyalogutakat alakítottunk ki. A táborban hamarosan hosszú szárú rózsák, török szegfű és más gyönyörű, de ami még fontosabb, magasra növő virágok tömkelege virított. Különböző színű dáliák és magasra nőtt, hosszú szárú margaréták pompáztak a középső virágágyásban. Itt sétálgattunk, a virágok mögött tanulmányoztuk a Bibliát, és a buján tenyésző rózsabokrokba rejtettük az irodalmat.

Az összejöveteleket séta közben tartottuk meg. Ötfős csoportokba szerveződtünk. Minden testvérnő egy bibliai kiadvány öt bekezdéséből előre megtanult egyet. Majd egy nyitó ima után sorba elmondtuk és megbeszéltük a bekezdéseket. A befejező imát követően folytattuk a sétánkat. Az Őrtorony folyóirataink kis füzetecskék formájában voltak elkészítve [a 161. oldalon látható róla fénykép]. Minden nap tanulmányoztunk valamit, különösen a napiszöveget, és felmondtuk azokat a bekezdéseket, amelyeket a hetente háromszor megtartott összejövetelekre tanultunk meg. Mi több, megpróbáltunk teljes bibliai fejezeteket kívülről megtanulni, és elmondtuk egymásnak, hogy ezáltal is erősödjünk. Így nem nyugtalankodtunk túlságosan, hogy mi lesz, ha átkutatáskor a hatóságok elkobozzák az irodalmunkat.

Bár a tábor igazgatósága megpróbálta kipuhatolni más rabokon keresztül, hogyan van megszervezve a tevékenységünk a táborban, sok rab kedvelt minket. Egy barakkban lakott velünk Olga Ivinszkaja, aki a híres irodalmi Nobel-díjas költő és író, Borisz Paszternak társa volt. Olga is író volt, és szimpatizált velünk. El volt ragadtatva attól, hogy a Tanúk milyen jól szervezettek. Jehova bölcsességet adott nekünk, különösen ahhoz, hogy szellemi táplálék legyen a birtokunkban” (Jak 3:17).

„ELEGEM VAN MAGÁBÓL!”

Majd így folytatja Zinaida: „Az irodalom különféleképpen jutott el hozzánk. Számos esetben egyértelmű volt, hogy Jehova felügyeli ezt, ahogy megígérte: »Semmi esetre sem hagylak cserben, és el sem hagylak semmiképpen« (Héb 13:5). Néha egyszerűen megvakította az őröket. Egy téli napon, amikor a munkabrigádunk a kapun bejött a táborba, az őrök szokásos módon átkutattak minket úgy, hogy minden ruhánkat le kellett vennünk. Én voltam az utolsó, és friss irodalmat rejtegettem a két nadrágom alatt.

Mivel hideg volt, annyira sok réteg ruha volt rajtam, hogy úgy éreztem, olyan vagyok, mint egy hagyma. A munkafelügyelő-nő először a télikabátomat, majd az alatta levő, ujjatlan vattakabátomat vizsgálta át. Úgy döntöttem, húzom az időt, hátha belefárad. Lassan kibújtam az egyik, majd a másik pulóveremből. Amíg alaposan átkutatta őket, lassan levettem több sálat, egy mellényt, egy inget, és még egy inget. Csak két nadrág és a filccsizmám maradt rajtam. Lassan kibújtam az egyik, majd a másik csizmából, és épp ilyen lassan elkezdtem levenni a felső nadrágot. Közben azon tűnődtem, hogy most mit csináljak. Ha azt mondja, hogy vegyem le a másik nadrágot is, akkor kereket kell oldanom, és az irodalmat oda kell dobnom a testvérnőknek. Amint levettem a felső nadrágot, a munkafelügyelő-nő felbőszülten visította: »Elegem van magából! Hordja el magát!« Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és a táborba futottam.

Hogy honnan volt irodalmunk? A testvérek egy előzőleg megbeszélt helyen hagyták a kiadványokat, mi pedig felváltva vittük be a táborba. Amint az irodalom bent volt a táborban, elrejtettük egy biztonságos helyen. A rejtekhelyet időről időre megváltoztattuk. Ezenkívül folyamatosan sokszorosítottuk kézzel az irodalmat, és elrejtettük a másolatokat. A takaró alatt készítettük őket az ablakon beszűrődő utcai világítás fényénél, melyet egy kis nyíláson keresztül engedtünk a takaró alá. Mindig elfoglaltuk magunkat, hogy egy perc se vesszen kárba. Még az étkezdébe is vittünk magunkkal egy cetlire írt írásszöveget.”

„ELJÖTT AZ IDŐ”

1965-ben a szovjet kormány váratlanul kiadott egy különleges rendelkezést, mely szerint minden Tanút, akit 1949 és 1951 között száműztek Szibériába, szabadon engednek. De a legtöbb testvérnek nem engedélyezték, hogy a korábbi lakhelyére térjen vissza. Azok, akik nem akartak Szibériában maradni, úgy döntöttek, olyan vidékre költöznek, ahol nagyobb szükség van a szolgálatban.

Magdalina Belosickaja elmeséli: „Majdnem 15 évig éltünk Szibériában száműzöttként. Télen a hőmérséklet mínusz 60 Celsius-fok is lehetett, nyáron pedig rajokban támadtak a böglyök és szúnyogok, még a szemünket sem kímélték. Jehova segítségével mindent átvészeltünk. És mennyire csodálatos, hogy el tudtuk hinteni az igazság magvait azokon a hideg szibériai területeken. A 15 év alatt minden hónapban aláírtunk egy nyilatkozatot a felügyelő irodájában, kijelentve, hogy nem kísérelünk meg szökést a száműzetési helyünkről. A felügyelő olykor nálunk töltötte az éjszakát. Ekkor különösen kedves volt hozzánk, sokat kérdezgetett a Bibliáról, és arról, hogy mit szükséges valakinek megtennie, ha összhangba akarja hozni az életét a tanításaival. Érdekelte, mi indított bennünket arra, hogy ezt az életutat válasszuk, ha egyszer tudtuk, hogy üldözni fognak minket érte. Egyszer megkérdeztük tőle, van-e egy csepp reményünk is arra, hogy kiszabadulunk a táborból. A tenyerét mutatva megkérdezte:

– Van bármi esély is arra, hogy itt szőr nőjön?

– Nincs.

– Na, pont ugyanennyi esélyük van maguknak is a szabadulásra.

Majd némi gondolkodás után hozzátette:

– Hacsak a maguk Istene közbe nem lép, vagy nem tesz csodát az érdekükben.

1965-ben egy nyári napon elmentem a vasútállomásra, hogy feladjak egy levelet. A felügyelő távolról meglátott, és odakiáltotta:

– Magdalina, hova megy engedély nélkül?

– Sehova sem megyek, csak feladok egy levelet.

Odajött hozzám, és így szólt:

– Maga mától fogva szabad. Eljött az idő.

Majd sokatmondóan rám tekintett, mintha azt mondaná: »Isten kiszabadította magukat.« Alig akartam hinni a fülemnek.

Az előző lakhelyünkön kívül bárhová mehettünk a Szovjetunióban. Mintha csak Jehova hangját hallottuk volna: »Szóródjatok szét, és prédikáljatok! Sürget az idő, ne késlekedjetek, szóródjatok szét!« Ha engedélyezték volna, hogy hazatérjünk, sokan közülünk vissza akartak volna telepedni a szülővárosukba. De mivel nem kaptunk erre engedélyt, mindenki új helyre költözött. A mi családunk úgy döntött, hogy a Kaukázusban fog élni.”

Tanúk ezrei szóródtak szét mindenfelé a Szovjetunióban. Ugyanabban az évben egy állami konferencián egy hivatalnok zavartan ezt kérdezte: „Meg tudja nekem valaki mondani, hogyan kötött ki ez a jehovista szekta az új városunkban, melyet a fiatal önkéntesek most építettek? Itt ez az új, tiszta város, ezek a jehovisták meg csak úgy idepottyannak!” A hatóságok egyszerűen nem tudták, mit tegyenek a Tanúkkal. Igen, senki sem tudja megakadályozni Isten ígéretének a beteljesedését, miszerint telve lesz a föld „Jehova ismeretével” (Ézs 11:9).

„NEKTEK »SZENTELT VIZETEK« VAN”

A Tanúkat a prédikálótevékenységükért büntetőtáborokba küldték. Nyikolaj Kalibaba, aki sok évet volt ilyen táborokban, így emlékszik vissza: „Négyünket az Irkutszki területen lévő Vihorevka nevű falu büntetőtáborába küldtek, ahol mintegy 70 testvér raboskodott. Nem volt ivóvízellátás. Az egyetlen vízcső a szennyvízcsőbe csatlakozott, ezért veszélyes volt onnan innunk. Az ennivaló is ártalmas volt az egészségre, de Jehova segített bennünket. Ebben a táborban a Tanúkon kívül senki nem akart dolgozni. Jó munkások voltunk. Rövid időn belül az igazgatóság felismerte ezt, és más tábori területekre is kijelöltek minket munkára. Onnan hozhattunk vödrökben ivóvizet. Sok rab jött hozzánk, így kérlelve minket: »Hallottuk, hogy nektek ’szentelt vizetek’ van. Adjatok legalább egy fél bögrével!« Természetesen megosztottuk velük a vizet.

A rabok közt voltak olyanok, akiknek jó szívük volt. Néhányuk korábban lopott, vagy más bűntetteket követett el. Megismerték az igazságot, és Jehova Tanúi lettek. Másokról úgy tűnt, szembehelyezkednek az igazsággal, és nyíltan ellenségeskedtek velünk. De mikor egy szónok jött a táborunkba, hogy Jehova Tanúi ellen beszéljen, ezek az emberek a védelmünkre keltek, és azt mondták, hogy az előadás rágalmakat szór a Tanúkra.”

„ELJÖVÜNK MAGUKHOZ . . . CSOPORTOKBAN”

A testvérek szüntelenül bölcsességet kértek Jehovától, hogy meglássák, hogyan tudnák az adott körülmények között előmozdítani a Királyság-érdekeket. Nyikolaj így folytatja: „A fülünkbe jutott, hogy hamarosan átvisznek minket Mordvinföldre, egy másik táborba, nem messze Moszkvától. Indulás előtt valami érdekes történt. Meglepetésünkre néhány tiszt és munkafelügyelő, akik évekig őrizték Jehova Tanúit, odajött hozzánk, és ezt mondta: »Kérjük, énekeljenek nekünk az énekeikből, és beszéljenek a hitükről. Eljövünk magukhoz 10-20 fős, vagy még nagyobb csoportokban.«

Mivel féltek, hogy minket vagy őket valami baj éri, azt mondták, hogy őrséget szerveznek a találkozóhelyen. Erre mi azt mondtuk, hogy mivel nekünk több tapasztalatunk van ezen a téren, mi is kijelöljük a saját őreinket. Az ő őrségük éppúgy rendeződött, mint a mienk: a katonák bizonyos távolságra álltak egymástól az őrház és a találkozóhely között. Képzeljük el ezt a helyzetet! Egy Tanúkból álló csoport énekeket énekel egy tisztekből és munkafelügyelőkből álló csoportnak, majd egy testvér rövid, bibliai előadást tart. Pont olyan volt, mintha Jehova Tanúi Királyság-termében lennénk! Ilyen módon több összejövetelt is megtartottunk az érdeklődő csoportoknak. Láttuk, mennyire törődik Jehova nem csak velünk, de ezekkel az őszinte emberekkel is.

Ebből a táborból jó néhány folyóiratot vittünk magunkkal a mordvinföldi táborba, ahol sok Tanút tartottak fogva – mondja Nyikolaj. – A testvérek odaadtak nekem egy dupla falú bőröndöt, amelybe irodalmat lehetett pakolni. Mindent úgy csináltunk, hogy átkutatáskor a bőrönd ne tűnjön fel a munkafelügyelőknek. A mordvinföldi táborban nagyon alaposan kutattak át minket. Egy munkafelügyelő, mikor elvette a bőröndömet, felkiáltott: »Hű de nehéz ez! Biztos kincs van benne!« Majd váratlanul félretette a bőröndömet, egyéb dolgokkal együtt, és mások holmiját kezdte átvizsgálni. Az átkutatás után egy másik munkafelügyelő odavetette: »Vegye a cókmókját, és eredjen innen!« Az én bőröndömet nem vizsgálták át, úgyhogy bevittem a barakkba a friss szellemi táplálékot, melyre oly nagy szükség volt.

Mi több, nem egyszer a bakancsomban vittem kézzel írt traktátusokat. És mivel nagy lábam van, mindig volt benne hely sok papírlapnak. A talpbetét alá rejtettem őket, a bakancsot pedig jól bezsíroztam. A zsír csúszós és rendkívül büdös volt, így hát a munkafelügyelők nagy ívben kerülték a bakancsomat.”

„A MUNKAFELÜGYELŐK MINKET FIGYELTEK, ÉN MEG ŐKET”

Nyikolaj így folytatja: „A mordvinföldi táborban a testvérek engem jelöltek ki arra, hogy felügyeljem a bibliai irodalom sokszorosítását. Az egyik feladatom az volt, hogy szemmel tartsam a munkafelügyelőket, hogy ha arra kerül a sor, az irodalmat másoló testvéreknek legyen elég idejük mindent elrejteni. A munkafelügyelők minket figyeltek, én meg őket. Egyes munkafelügyelők, abbeli elszántságukban, hogy tetten érjenek minket, váratlanul és gyakran ott termettek a barakkban. Őket volt a legnehezebb szemmel tartani. Más munkafelügyelők napjában csak egyszer jöttek a barakkba. Ők sokkal kíméletesebbek voltak, és nem akartak nekünk bajt.

Ezekben az időkben másolatokat készítettünk az eredeti példányokról, és ezeket biztonságos helyeken rejtegettük. Néhányat a kályhában tároltunk, még abban is, amelyik a tábor igazgatójának az irodájában volt. Az ott takarító testvérek kialakítottak a kályhában egy speciális kamrát, hogy oda tudjuk rejteni számos értékes Őrtorony eredeti példányát. Akármilyen alaposan kutattak is át a munkafelügyelők, az eredeti példányok mindig biztonságban voltak az igazgató irodájában.”

A testvérek szakavatottá váltak az irodalomrejtegetésben. Az egyik kedvelt hely az ablakpárkány volt. A testvérek még azt is kitapasztalták, hogyan lehet irodalmat rejteni a fogkrémes tubusba. Csak két-három testvér tudta, hol vannak az eredeti példányok. Amikor szükség volt rá, az egyikük elővette az eredeti példányt, kézzel lemásolta, majd visszatette a helyére. Így azok mindig biztonságos helyen maradtak. A legtöbb testvér kiváltságnak tartotta, ha sokszorosíthatott, pedig ezért 15 napi magánzárkát kaphatott. Viktor Gutsmidt ezt mondja: „A táborokban töltött tíz évből mintegy hármat magánzárkában voltam.”

PÓKHÁLÓ ŐRTORNYOK

Úgy tűnt a testvéreknek, hogy a tábor igazgatósága kitervelte, hogyan lehet módszeresen átkutatni a Tanúkat, és elkobozni tőlük a bibliai irodalmat. Néhány tiszt ebben rendkívül szorgalmas volt. Ivan Klimko elmeséli: „Egyszer a katonák kutyákkal kivitték a testvéreket a 19-es számú mordvinföldi táborból, és alaposan átkutatták őket. Minden Tanúnak le kellett vetkőznie, még a lábfejükre tekert rongyot is levetették velük. A testvérek azonban a talpukra ragasztottak néhány kézzel írt oldalt, ami elkerülte az őrök figyelmét. Parányi füzetecskéket is készítettek, amelyek az ujjaik közé fértek. Mikor az őrök azt parancsolták, hogy mindenki emelje föl a kezét, a füzetecskék az ujjak között maradtak, így újra meg tudtak menteni néhányat belőlük.”

Más módszerek is voltak a szellemi táplálék megóvására. Alekszej Nyepocsatov ezt mondja: „Pókháló kézírásnak neveztük el azt, ahogy néhány testvér tudott írni. Rendkívül vékonyan fogó tollal egy kockás jegyzetfüzet minden vonala közé három-négy sort tudtak írni. Ebből a hajszálvékony írással készült Őrtoronyból öt-hat is elfért egyetlen gyufásdobozban. Ahhoz, hogy valaki ilyen hihetetlenül vékony betűkkel tudjon írni, arra volt szükség, hogy szívós legyen, és kitűnően lásson. Miután az összes lámpát lekapcsolták, és mindenki más aludni tért, ezek a testvérek nekiláttak az írásnak a takaró alatt. Az egyetlen fényforrás a barakk bejáratánál lévő, halvány fényt adó izzó volt. Ez a munka néhány hónap alatt tönkretette az ember szemét. Volt, hogy az őr észrevette a másolót, és ha nem volt ellenséges, ezt mondta: »Egyre csak ír és ír. Hát mikor fog már elaludni?«”

Klimko testvér visszaemlékszik: „Egy esetben rengeteg irodalmat elveszítettünk, még a Bibliát is. Mindezek egy testvér műlábába voltak rejtve. Miután kényszerítették a testvért, hogy csatolja le a műlábát, az őrök összezúzták azt. Lefényképezték a szétszóródott papírokat, és megjelentették a tábori újságban. Ez az eset azonban arra mégis jó volt, hogy sokaknak újra megmutassa, hogy Jehova Tanúi kizárólag vallásos tevékenységekben vesznek részt. E leleplezés után a tábor igazgatója kárörvendően ezt mondta a testvéreknek: »Maguknak ezennel eljött Armageddon!« De a következő nap azt a jelentést kapta, hogy Jehova Tanúi a szokásukhoz híven összejönnek, énekelnek és olvasnak.”

BESZÉLGETÉS A FŐÁLLAMÜGYÉSSZEL

1961 vége felé az Szovjet Orosz Föderatív Szocialista Köztársaság főállamügyésze ellátogatott a mordvinföldi táborba, hogy megszemlélje. Átsétálva a táboron, belépett a Tanúk barakkjába. Megengedte a testvéreknek, hogy kérdéseket tegyenek föl. Viktor Gutsmidt ezt mondja erről: „Megkérdeztem tőle:

– Gondolja, hogy Jehova Tanúi vallása veszélyes a szovjet társadalomra?

– Nem, nem gondolom.

De később a beszélgetés során elszólta magát:

– Egyedül 1959-ben az Irkutszki területen ötmillió rubelt szántak az állami költségvetésből a Tanúkra.

Ezen azt értette, hogy a hatóságok nagyon is jól tudják, kik vagyunk, hiszen ötmillió rubelt költöttek az állami büntetési rendszer pénzéből arra, hogy kiderítsék, kik Jehova Tanúi. Ez óriási összeg volt. Ötezer rubelért abban az időben szép autót vagy lakályos házat lehetett venni. A moszkvai hatóságoknak tudniuk kellett, hogy Jehova Tanúi nem veszélyesek.

Az államügyész hozzátette:

– Ha azt mondjuk a szovjet embereknek, hogy tegyenek magukkal, amit csak akarnak, akkor egyetlen Tanút sem hagynának életben.

Ezt úgy értette, hogy a szovjet társadalom elutasító a Tanúkkal szemben. Ebből nyilvánvaló volt, hogy emberek millióit befolyásolta az ateista és ideológiai propaganda.

– Hogy mi a valóság, azt akkor fogja látni, mikor a Tanúk kongresszusokat tartanak Moszkvától Vlagyivosztokig – válaszoltuk.

– Talán lesz félmillió ember a maguk oldalán, de a többi még mindig a mi oldalunkon áll majd!

Itt le is zárult a beszélgetésünk. És majdnem igaza is lett. Ma több mint 700 000-en látogatják Jehova Tanúi összejöveteleit a korábbi Szovjetunió országainak minden területén. Ezek az emberek a Biblia igazságának tiszta szavait hallgatják a propaganda helyett.”

„ÜDÜLŐHELYET ALAKÍTOTT KI A TANÚKNAK”

Viktor tovább meséli: „A tábor igazgatósága megmutatta a főállamügyésznek az összes virágot és fát, melyet a Tanúk ültettek, valamint a nekik küldött csomagokat. Ezeket a barakkban tartották, ahol senki nem lopta el őket. Nem tudta palástolni a csodálkozását, miközben mindezt végignézte. Később mégis azt hallottuk, hogy arra utasította a tábor igazgatóságát, hogy irtsák ki az összes virágot és fát. Ezt mondta a tábor igazgatójának: »Maga munkatábor helyett üdülőhelyet alakított ki a Tanúknak.« Azt is megtiltotta, hogy a Tanúk csomagokat kapjanak, és bezáratta a bódét, ahol pluszennivalót vásárolhattak.

A testvérek örömére azonban az igazgató nem hajtotta végre az összes utasítást. Például a testvérnők továbbra is gondozhatták a virágokat. Ősszel levágták őket, és nagy csokrokat készítve belőlük, odaajándékozták a tábor alkalmazottainak és azok gyerekeinek. Különösen jóleső volt látni, ahogy a gyerekek a kapuőrhelynél találkoznak a szüleikkel, elveszik a virágokat, és sugárzó arccal iskolába szaladnak. Ezek a gyerekek nagyon szerették a Tanúkat.”

Viktor felidézi: „Egy nap 1964 elején egy munkafelügyelő, akinek a testvére a KGB-nek dolgozott, elmondta, hogy nagy állami kampány van készülőben Jehova Tanúi ellen. Ám az év második felében Nyikita Hruscsovot hirtelen felmentették államfői tisztségétől, és az üldözési hullám alábbhagyott.”

KIRÁLYSÁG-ÉNEKEK EGY MAXIMÁLIS BIZTONSÁGI RENDSZERŰ TÁBORBAN

Az 1960-as években az egyik mordvinföldi, maximális biztonsági rendszerű táborban a rabok évente csak egyszer kaphattak csomagot, és azt is „különleges jutalomnak” vehették. A foglyokat rendszeresen átkutatták. Ha bárkit azon kaptak, hogy cetlire írt bibliavers van nála, tíz napra magánzárkába csukták. Továbbá ebben a táborban a rabok kevesebb ennivalót kaptak, mint másfajta táborokban. A munka is sokkal megerőltetőbb volt; itt a Tanúknak hatalmas fatönköket kellett kiásniuk. Alekszej Nyepocsatov ezt mondja ezekről az időkről: „Gyakran a teljes végkimerülés határán voltunk. De éberek maradtunk, és nem adtuk fel. A testvérek például Királyság-énekeket énekelve próbálták megőrizni az örömüket. Összeállítottunk egy többszólamú kórust, melyben bár nem volt női hang, mégis csodásan szólt. Ezek az énekek nemcsak a Tanúknak szereztek örömet, hanem még a tiszteknek is. Ők megkérték a testvéreket, hogy énekeljenek munkaidőben. Egyszer favágás közben a szakaszparancsnok odajött hozzánk, és ezt mondta: »Énekeljenek néhány éneket! Ez magának a századosnak a kérése!«

A százados több ízben hallotta a testvéreket Királyság-énekeket énekelni. A kérése pont időben érkezett, mert már teljesen ki voltunk merülve. Örömmel kezdtük dicsőíteni Jehovát a hangunkkal. Általában mikor énekeltünk a táborban, a tisztek feleségei kijöttek a környéken lévő házakból, és a tornácon álldogálva sokáig hallgattak bennünket. Különösen szerették a 6-os számú, »Adjon dicsőséget a föld!« című ének szövegét, mely egy régi énekeskönyvben volt. Ennek az éneknek gyönyörű szövege és csodaszép dallama volt.”

EZ ITT MOST EGY „MÁSIK VILÁG”

Még a legváratlanabb helyzetekben is nyilvánvaló volt, hogy milyen emberek valójában Jehova Tanúi. Viktor Gutsmidt felidézi: „Az egyik munkahét végén, mikor a kertben üldögéltünk, nagy értékű elektronikai készülékeket hoztak abba a táborba, ahol fogva tartottak minket. A szállítmányt hozó sofőr nem volt testvér, hanem egy rab a táborunkból, a vele lévő beszerzési ügyvezető pedig egy másik táborból volt. Mivel a raktár zárva volt, az illetékes pedig szabadságra ment, a Tanúkat kérték meg, hogy vegyék át és rakodják le az árut.

Lepakoltuk az árut a raktár mellé, közel a testvérek barakkjához. A beszerzési ügyvezetőt nagyon nyugtalanította, hogy az áruátvétel nem hivatalosan történt, vagyis a nyugta nem lett hitelesítve a raktáros aláírásával. De a sofőr megnyugtatta: »Ne aggódjon! Itt ugyan senki nem lop el semmit. Ez itt most egy ’másik világ’. Felejtse el, ami a táboron kívül történik! Ha itt leveszi a karóráját, és otthagyja valahol, holnap megtalálja ugyanazon a helyen.« A beszerzési ügyvezető viszont kardoskodott, hogy mivel az áru félmillió rubelt ér, nem hagyhatja itt nyugta nélkül.

Nem sokkal később férfiak jöttek a tábor igazgatóságáról, és követelték, hogy a teherautó hagyja el a tábort. Az egyikőjük azt mondta a beszerzési ügyvezetőnek, hogy hagyja itt a szállítólevelet, és jöjjön érte másnap. A sofőr kelletlenül elment. A következő reggel visszatért, és kérte, hogy bemehessen a táborba aláíratni a számlát, de az őr átnyújtotta neki, már aláírva.

Később ez az őr elmondta nekünk, hogy a beszerzési ügyvezető egyszerűen nem bírt elmenni a tábortól. Fél órán át földbe gyökerezett lábbal hol a kapura, hol meg a bizonylatokra meredt, majd megfordult, hogy távozzon, de visszafordult, és megint csak a kaput bámulta. Valószínűleg először tapasztalt ilyesmit az életében: sikerült egy értékes áru kiszállítása, a szállítólevél nélküle lett aláírva, és ráadásul minden becsületesen zajlott le. De ami a legérdekesebb, hogy mindez egy maximális biztonsági rendszerű munkatáborban történt, ahol »különösen veszélyes bűnözőknek« bélyegzett rabok voltak. Igen, bármilyen propaganda-hadjáratot indítottak is a Tanúk ellen, mikor hasonló esetek történtek, minden megfigyelő világosan láthatta, milyenek Jehova Tanúi.”

„MÁR MEGINT PRÉDIKÁLNAK!”

1960-ban, miután a testvérek együtt lehettek néhány napig a mordvinföldi táborban, kiválasztottak több mint száz Tanút, és átszállították őket a 10-es számú speciális táborba, az Udarnij nevű falu közelébe. Ez egy „kísérleti” börtön volt a Tanúk átnevelésére. Ott a rabok csíkos rabruhát viseltek, éppúgy, mint a náci koncentrációs táborokban lévők. Más munkák mellett a Tanúknak az erdőben óriási fatönköket kellett kiásniuk. A napi követelmény fejenként minimum 11-12 tönk volt. Pedig előfordult, hogy egy teljes munkabrigád, akár egész nap együtt dolgozva sem volt képes kiásni egy gigantikus tölgyfatönköt. Gyakran énekeltek Királyság-énekeket, hogy buzdítsák egymást. Az éneküket hallva megesett, hogy a táborigazgató odakiáltotta: „Maguk, Tanúk nem kapnak ma vacsorát, hogy elmenjen a kedvük az énekléstől! Majd én megtanítom magukat dolgozni!” Egy testvér, aki ebben a táborban volt, ezt mondja: „Azonban Jehova támogatott minket. Nehéz körülményeink ellenére szellemileg éberek voltunk. Mindig azzal a pozitív gondolattal bátorítottuk egymást, hogy Jehova mellett foglaltunk állást az egyetemes szuverenitás vitakérdésében” (Péld 27:11).

Az egész börtönt felügyelő néhány „oktató” mellett minden cellának volt saját oktatója is, olyan katonatisztek személyében, akik legalább századosi rangban álltak. Ezeknek a tiszteknek az volt a céljuk, hogy rávegyék a Tanúkat a hitük megtagadására. Bárki, aki megadja magát, vagyis megtagadja a hitét, az kiszabadulhatott volna. Az oktatók havonta jellemzést írtak mindegyik Tanúról, aztán aláíratták a börtön több alkalmazottjával is. De az egyetlen dolog, amit a Tanúkról írhattak, ez volt: „Nem reagál az átnevelésre, szilárdan áll meggyőződésében.” Ivan Klimko ezt mondta: „A tízévi büntetésemből hatot ebben a börtönben voltam, és több testvérrel együtt a »különösen veszélyes, visszaeső bűnözők« közé soroltak. A tisztek elmondása alapján a hatóságok szándékosan hoztak létre szélsőséges körülményeket a Tanúknak, hogy megfigyeljék a viselkedésüket.”

Iov Andronyik, aki öt évet raboskodott ebben a börtönben, egyszer ezt kérdezte a táborparancsnoktól: „Mennyi ideig leszünk még itt?” A parancsnok az erdőre mutatva így válaszolt: „Míg mindnyájan oda nem kerülnek.” Iov elmondja: „El voltunk szigetelve másoktól, hogy útját állják a prédikálásunknak. Alapos megfigyelés alatt tartottak. Még akkor is elkísért minket egy munkafelügyelő, ha csak át kellett mennünk valahová a tábor területén. Évekkel később, mikor átszállítottak bennünket egy minimális biztonsági rendszerű táborba, néhány nem Tanú rab megjegyezte a tábor igazgatóságának: »Jehova Tanúi győztek! Maguk elszigetelve tartották őket, de már megint prédikálnak!«”

EGY TISZT FELISMERI A BIBLIÁJÁT

Rettentő nehéz volt irodalmat, hát még Bibliát bejuttatni a 10-es számú táborba. A testvérek szinte lehetetlennek tartották, hogy Isten Szava bekerüljön a táborba. De egy testvér, aki néhány évig ebben a börtönben volt, ezt mondja: „Jehovánál semmi sem lehetetlen. Isten meghallgatta az imáinkat. Kértük, hogy legalább egy Bibliája lehessen a börtönben raboskodó száz Tanúnak, de végül kettő is lett” (Máté 19:26). Hogyan történt ez?

Egy ezredest oktatónak vettek fel a börtönbe. De hogyan is „oktathat” valaki Tanúkat bibliai ismeret nélkül? Valahogy sikerült szereznie egy rongyos Bibliát, és mielőtt szabadságra ment, megkért egy idősebb baptista rabot, hogy kösse újra. A munkafelügyelőknek pedig meghagyta, hogy ne kobozzák el tőle a Bibliát. A baptista eldicsekedte a Tanúknak, hogy kapott egy Bibliát, és beleegyezett, hogy kölcsönvegyék és megnézzék. Mikor a testvérek hozzájutottak ehhez a drága kincshez, nyomban szétszedték a varrásnál, és szétosztották a lapjait minden Tanú-rabnak, hogy lemásolják azokat. Az ezt követő napokban a Tanú-cellák mindegyike egy fajta másolóműhellyé alakult át. Minden oldalról két, kézzel írt másolat készült. Az egyik testvér így emlékszik vissza: „Mikor mindegyik oldalt összegyűjtöttük, már három Biblia volt. Az ezredes megkapta a frissen bekötött példányát, nekünk pedig volt két másolatunk. Az egyik példányból olvastunk, a másikat pedig betettük a »széfbe«, olyan csővezetékekbe, ahol magasfeszültségű kábelek voltak. Speciális helyeket alakítottunk ki ezekben a csövekben. Mivel a munkafelügyelők még csak a közelükbe sem merészkedtek, ezeket sohasem kutatták át. A magasfeszültségű kábelek megbízható őrei voltak a könyvtárunknak.”

Azonban az egyik átkutatásnál az ezredes talált egy oldalt a kézzel írt Bibliából. Mikor rádöbbent, mi történt, keserű csalódottságában felkiáltott: „Ez abból a Bibliából van, melyet én magam hoztam a táborba!”

AZ EMLÉKÜNNEP MEGTARTÁSA

A testvérek minden évben próbálták megtartani az Emlékünnepet a táborokban. Egyetlen év sem múlt el úgy egy mordvinföldi táborban, hogy bárki is hiányzott volna a testvérek közül erről az eseményről. A tábor igazgatósága persze igyekezett megakadályozni az Emlékünnep megtartását. Tudták, melyik napra esik, és rendszerint azon a napon riadókészültségbe helyezték a tábor összes őrét. Estefelé azonban a legtöbb őr már belefáradt abba, hogy alaposan szemmel tartsa a testvéreket, mivel senki sem tudta, hogy hol és pontosan mikor lesz megtartva az Emlékünnep.

A testvéreknek mindig nagy erőfeszítést jelentett beszerezni a bort és a kovásztalan kenyeret. Egyszer egy megfigyelő őregység az Emlékünnep napján megtalálta az emlékjegyeket a fiókban, és lefoglalta azokat. Később ezt az őregységet felváltotta egy másik. Az egységparancsnok irodáját takarító testvérnek sikerült észrevétlenül visszaszereznie és eljuttatnia az emlékjegyeket a testvérekhez. Azon az estén a harmadik őrszolgálat idején megtartották az Emlékünnepet az emlékjegyekkel. Az emlékjegyekre feltétlenül szükség volt, mert az egyik testvér magához vette azokat.

AZ EMLÉKÜNNEP MEGTARTÁSA EGY NŐI TÁBORBAN

Hasonló nehézségek merültek fel más táborokban is. Valentina Garnovszkaja emlékszik, milyen rettentően nehéz volt megtartani az Emlékünnepet egy kemerovói női táborban. Ezt mondja: „Ebben a táborban körülbelül 180 testvérnő volt. Megtiltották, hogy találkozzunk egymással. Tíz év alatt csak kétszer sikerült összejönnünk az Emlékünnepre. Egyszer úgy döntöttünk, hogy az egyik olyan irodában tartjuk meg, ahol én takarítottam. A testvérnők titokban kezdtek gyülekezni: az Emlékünnep kezdete előtt több órán át fokozatosan érkeztek a helyszínre. Ez mintegy 80 testvérnőnek sikerült. Kovásztalan kenyeret és száraz vörösbort tettünk az asztalra.

Úgy döntöttünk, hogy ének nélkül kezdjük el. Egy testvérnő nyitó imát mondott, és minden méltóságteljesen és örömteli hangulatban indult. De váratlanul zajra és kiáltásokra lettünk figyelmesek, és ráeszméltünk, hogy a munkafelügyelők keresnek minket. Egyszer csak azt vettük észre, hogy maga az egységparancsnok néz be az ablakon, pedig az ablak magasan volt. Ugyanekkor dörömböltek az ajtón, és követelték, hogy nyissuk ki. A munkafelügyelők berontottak, megragadták az előadást tartó testvérnőt, és magánzárkába vitték. Egy másik testvérnő bátran átvette a helyét, de őt is elhurcolták. Rögtön ezután egy harmadik testvérnő próbálta továbbmondani az előadást, ezért mindannyiunkat egy másik helyiségbe tereltek és magánzárkával fenyegettek. Ott énekkel és imával befejeztük az Emlékünnepet.

Amint visszamentünk a barakkba, a többi rab ezekkel a szavakkal fogadott bennünket: »Mikor mindnyájan hirtelen eltűntetek, azt hittük, eljött Armageddon, és hogy Isten felvitt titeket a mennybe, minket meg itt hagyott elpusztulni.« Ezek a rabok már néhány éve velünk voltak, de nem fogadták el az igazságot. A történtek után azonban némelyikük kezdett érdeklődéssel hallgatni bennünket.”

„KÖZEL HÚZÓDTUNK EGYMÁSHOZ”

Egy vorkutai táborban sok Tanú volt Ukrajnából, Moldovából, a balti területekről és a Szovjetunió más köztársaságaiból. Ivan Klimko elmeséli: „1948 telén történt. Bár nem volt bibliai irodalmunk, kis cetlikre mindent leírtunk, amire csak régi folyóiratokból emlékezni tudtunk, és elrejtettük a munkafelügyelők elől. De ők tudták, hogy vannak ilyen jegyzeteink. Hosszú, kimerítő átkutatások vártak ránk. A hideg téli napokon kitereltek minket, és ötfős sorokba állítottak. Nemegyszer újra meg újra megszámoltak bennünket. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy átadjuk nekik a papírokat, mintsem hogy a dermesztő hidegben álljunk. Miközben újra és újra megszámoltak bennünket, közel húzódtunk egymáshoz, és bibliai témákról beszélgettünk. Az elménket mindig szellemi gondolatokkal foglaltuk le. Jehova segített megőrizni a feddhetetlenségünket. Valamivel később a testvéreknek még egy Bibliát is sikerült behozniuk a táborba. Több részre szedtük szét, nehogy az egész Bibliát elkobozzák egy átkutatáskor.

Az őrök közt voltak, akik felismerték, hogy Jehova Tanúi nem szolgáltak rá arra, hogy börtöntáborban raboskodjanak. Ezek a jóindulatú emberek segítettek minket, ahogy csak tudtak. Néhányuk egyszerűen »szemet hunyt«, valahányszor csomagunk érkezett. Általában minden csomagban el volt rejtve egy-két oldal Az Őrtoronyból. Ezek a néhány grammos papírok többet értek nekünk, mint többkilónyi ennivaló. A Tanúk fizikailag minden táborban nélkülöztek, de szellemileg dúsgazdagok voltak” (Ézs 65:13, 14).

„Ő MAJD 50 FELÉ OSZTJA!”

A testvérek minden héten bibliatanulmányozást vezettek olyanokkal, akik érdeklődést tanúsítottak az igazság iránt. Sok rab tudta, még azok is, akiket nem érdekelt a Biblia, hogy este 7 óra után bibliatanulmányozások folynak a barakkokban, ezért megpróbáltak különösen csendben maradni. Iov Andronyik ezt mondja erről: „Nem fért hozzá kétség, hogy Jehova törődik velünk, és előmozdítja a munkáját. Továbbá próbáltunk keresztény szeretetet tanúsítani egymás iránt, alkalmazva a bibliai alapelveket. Például megosztottuk egymással a csomagjainkban érkezett ennivalót, ami rendkívülinek számított a táborokban.

Az egyik táborban Nyikolaj Pjatoha volt a felelős a testvérek közötti ennivaló szétosztásáért. Egy KGB-tiszt egyszer ezt mondta: »Adjatok Nyikolajnak egy szem cukorkát, és ő majd 50 felé osztja!« Ilyenek voltak a testvérek. Mindent megosztottunk egymással, ami a táborba érkezett, akár fizikai, akár szellemi eledel volt is az. Ez segített bennünket, ezenkívül nagyszerű tanúskodásul szolgált, és vonzotta az őszinte szívűeket” (Máté 28:19, 20; Ján 13:34, 35).

PRÉMIUM A JÓ VISELKEDÉSÉRT

Az egyik tábor alkalmazottai, akik közvetlenül Jehova Tanúival dolgoztak, a fizetésük akár 30 százalékát is kitevő prémiumot kaptak. Miért? Viktor Gutsmidt választ ad erre: „Egy asszony, aki pénztáros volt a táborban, beszélt nekem erről. Elmondta, hogy a táborokban, ahol sok testvérünk volt fogva tartva, a tábori alkalmazottakat felszólították, hogy ne káromkodjanak, ne jöjjenek ki a sodrukból, és mindig tapintatosak és udvariasak legyenek. Ezért a jó viselkedésért emelt fizetést kaptak. Ez szándékos célzatú volt, mert mindenkinek meg akarták mutatni, hogy nem Jehova Tanúi az egyetlenek, akik példaadóan élnek, és semmivel sem különbek másoknál. Az alkalmazottaknak tehát fizettek a jó magaviseletért. Sokan dolgoztak a táborban, egészségügyi dolgozók, munkások, könyvelők, munkafelügyelők, mintegy száz ember. Egyikük sem akart lemaradni a pluszpénzről.

Egy nap egy táboron kívül dolgozó testvér meghallotta, amint egy brigádvezető hangosan átkozódik. Másnap a testvér találkozott vele a táborban, és megjegyezte: »Valaki az őrházban igencsak felbosszanthatta magát, hisz olyan hangosan káromkodott!« A férfi bevallotta: »Á, csak egész nap annyi feszültség gyűlt fel bennem, hogy kimentem a táborból kiengedni a gőzt.« Az embereknek valójában teher volt úgy viselkedniük, mint Jehova Tanúinak.”

PRÉDIKÁLÁS AZ ÜVEG MÖGÖTT

A testvérek megragadták a lehetőségeket, hogy másoknak tanúskodjanak, és erőfeszítéseik olykor bőséges jutalommal jártak. Nyikolaj Guculjak felidéz egy ilyen esetet: „Gyakran vásároltunk élelmet a tábori elárusítóbódéban. Mikor rám került a sor a vásárlásban, igyekeztem néhány szót ejteni valamilyen bibliai témáról. Az eladónő mindig figyelmesen hallgatott, és egyszer megkért, hogy olvassak neki valamit. Három nappal később egy tiszt a kapuhoz hívott. Engem és egy másik Tanút megbízott azzal, hogy beüvegezzük a táborparancsnok otthonának egyik ablakát.

Katonák kíséretével bementem a testvérrel a városba. Mikor megérkeztünk a házhoz, az elárusítóbódéban dolgozó asszony nyitott ajtót. Ő volt a táborparancsnok felesége! Egy katona bent, kettő pedig kint, az utcán az ablak mellett állt őrt. Az asszony megkínált egy kis teával, és kért, hogy beszéljünk még a Bibliáról. Aznap beüvegeztük az ablakát, és alaposan tanúskodtunk neki. A beszélgetés végén ezt mondta: »Ne féljenek tőlem! A szüleim, magukhoz hasonlóan, istenfélő emberek voltak.« Az asszony titokban olvasta az irodalmunkat, anélkül, hogy a férje, aki gyűlölte a Tanúkat, tudott volna róla.”

„MENJENEK VISSZA A MUNKAHELYÜKRE”

Voltak olyan hivatalnokok, akiknek kedvező véleményük volt a Tanúkról, és felszólaltak az érdekükben. Az 1970-es években Bratszkban (Irkutszki terület) a kommunista párthivatal fafeldolgozó üzeme úgy rendelkezett, hogy elbocsát minden Tanú-alkalmazottat. Ezt mondták a testvéreknek: „Mivel maguk nem szeretik a szovjet kormányt, az nem is fog gondoskodni magukról. Mivel maguk Jehovát szeretik, törődjön hát magukkal ő.” A munka nélkül maradt testvérek úgy gondolták, a legjobb, amit tehetnek az, hogy nyilvánosan prédikálnak. Elindultak hát ajtóról ajtóra. Az egyik helyen egy asszony nyitott ajtót. A testvérek bemutatkoztak, és röviden elmagyarázták jövetelük célját. A konyhából egy férfihang hallatszott: „Kivel beszélgetsz? Engedd be őket!” Mikor a testvérek bementek, a férfi megkérdezte: „Maguk miért nem dolgoznak? Munkanap van.” A testvérek elmagyarázták, hogyan váltak munkanélkülivé.

Kiderült, hogy a férfi államügyész, és épp csak ebédelni ment haza. Dühösen a telefonhoz lépett, felhívta az üzemet, és megkérdezte, igaz-e, hogy a hivatal az összes Jehova Tanúját elbocsátotta. Miután megerősítették a hírt, ezt kérdezte: „És milyen alapon? Nem értik, hogy ezzel áthágták a törvényt? Nem volt joguk ilyet tenni! Felszólítom magukat, hogy mindegyik Tanút helyezzék vissza az állásába, és fizessenek nekik kártérítést, amiért három hónapig nem tudtak dolgozni az önök döntése miatt.” Az államügyész letette a kagylót, a testvérekhez fordult, és így szólt: „Holnap menjenek vissza a munkahelyükre dolgozni.”

„MÁR 1947 ÓTA REJTEGETEK IRODALMAT”

Az 1970-es évekre a testvérek gyakorlottá váltak az irodalom előállításában, szétosztásában és elrejtésében. De adódtak olyan helyzetek is, amikor gyorsan kellett kitalálni valamit. Grigorij Szivulszkij felidéz egy esetet: „Egyszer 1976-ban átkutatták a házunkat. Előző este könnyelműen a fiókos szekrény alá tettem pár szolgálati jelentést és néhány testvér címét. Az átkutatásnál a KGB emberei nagyon magabiztosnak tűntek, mint akik tudják, hogy pontosan hol és mit keressenek. Az egyik KGB-ügynök ezt mondta nekem:

– Hozzon ide néhány fogót és egy csavarhúzót, hogy szétszedjük a kanapét.

Imádkoztam, és nyugodt hangon ezt mondtam:

– Ha meglepetésszerűen jöttek volna átkutatni a házamat, mint ahogyan azt más Tanúknál tették, akkor találtak volna valamit. De erről ma már lekéstek. Semmit sem fognak találni.

– Na és mit találtunk volna?

Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat. De ma semmit sem fognak találni.

Odanyújtva nekik a szerszámokat, hozzátettem:

– Az átkutatás után szereljék össze a kanapét úgy, ahogy most van.

Egy percig tanácstalanul álltak. Megérezve a bizonytalanságukat, odafordultam az egyikükhöz, egy fiatal férfihoz, és így szóltam: »Úgy sejtem, maga legfeljebb három éve kutat Jehova Tanúi irodalma után. Én viszont már 1947 óta rejtegetek irodalmat. Hiába vesztegetik itt az idejüket, az irodalom biztonságos helyen van.«

Meglepetésemre elmentek. A jelentések és a testvérek címei csak karnyújtásnyira voltak tőlük, úgyhogy bármelyikük könnyen hozzájuthatott volna.”

PERESZTROJKA – A VÁLTOZÁS IDEJE

A peresztrojka, melyet 1985-ben vezettek be, nem váltotta be azonnal a hozzá fűzött reményeket. Egyes területeken a Tanúkat továbbra is elítélték és börtönbe vetették. 1988-ban a németországi fiókhivatal mégis ezt írta a főhivatalnak: „A szolgálati év elején voltak arra mutató jelek, hogy a hatóságok készek valamivel több szabadságot adni [a testvéreknek az SZSZKSZ-ben], már ami az összejöveteleket és esetleg az irodalmat illeti. Ennek az volt a feltétele, hogy a testvérek bejegyeztessék a gyülekezeteket a helyi hatóságoknál. A legtöbb helyen háborgatás nélkül megünnepelhették az Emlékünnepet. Úgy érzik, hogy a hatóságok irántuk tanúsított magatartása gyökeresen megváltozott.”

Idővel a kinevezett testvérek megadták a németországi fiókhivatalnak azoknak a testvéreknek a címeit, akik vállalták, hogy az ő címükre küldjenek szellemi eledelt tartalmazó csomagokat. Továbbadták a csomagokat a véneknek, ők pedig biztosították, hogy mindenkihez eljusson a szellemi táplálék. 1990 februárjára már csaknem 1600 ilyen címre érkezett havonta privát postai küldeményekben szellemi eledel.

1989-ben a Szovjetunióból több ezer Tanú vehetett részt a lengyelországi különleges kongresszuson. Jevdokija, egy Tanú Naberezsnije Cselni városából, így emlékszik erre: „Buzgón imádkoztunk Jehovához, hogy sikerüljön részt vennünk az első igazi kongresszusunkon. Mikor a munkahelyemen az igazgató meghallotta, hogy el akarom hagyni az országot, így kiabált: »Micsoda! Maga nem néz televíziót? A határ le van zárva, és senkit sem engednek át.«

Teljes meggyőződéssel válaszoltam: »A határt meg fogják nyitni.« És pontosan így történt. A breszti határátkelőnél csak Jehova Tanúit engedték át. Még csak át sem kutattak bennünket, és mindannyiunkkal előzékenyen bántak. Egy nem Tanú, azt színlelve, hogy ő is kongresszusi küldött, megpróbált velünk átjutni. De a vámőrök hamar észrevették, és nem engedték tovább. Honnan tudták, hogy az illető nem Tanú? A kongresszusi küldötteknek sugárzó mosoly volt az arcukon, és csak kis csomagok voltak a kezükben.”

BARÁTSÁGOS FOGADTATÁS MOSZKVÁBAN

Negyven év telt el azóta, hogy Jehova Tanúi 1949-ben azzal a kéréssel fordultak Moszkvához, hogy jegyezzék be a tevékenységüket. Abban az időben a testvérek lelkiismerete nem engedte, hogy eleget tegyenek a sztálini kormány követeléseinek. Ám 1990. február 26-án a vallási ügyek bizottságának elnöke Moszkvában fogadta Jehova Tanúi képviselőit. A találkozón ott volt még két alelnök és három bizottsági munkatárs. Jehova Tanúit 15-en képviselték: 11 testvér Oroszországból és a Szovjetunió más köztársaságaiból, Milton Henschel és Theodore Jaracz Brooklynból, valamint Willi Pohl és Nikita Karlstroem a németországi fiókhivatalból.

A találkozót az elnök ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Nagyon örülünk, hogy találkozhatunk Jehova Tanúival. Már sokat hallottam magukról, de csak most találkozom önökkel először. A glasznoszty (nyíltság) szellemében nyitottak vagyunk a tárgyalásra.” A testvérek elmondták, hogy szeretnék bejegyeztetni Jehova Tanúi tevékenységét a Szovjetunióban. Az elnök így folytatta: „Jó ezt hallani, és az időzítés is megfelelő. Hamarosan beköszönt a tavasz, a vetés ideje. Jó eredményekre és nagyszerű termésre számíthatunk.”

Amikor az elnök megkérte a testvéreket, hogy mutatkozzanak be, nyilvánvaló volt, hogy Jehova Tanúi az ország minden szegletében, Kalinyingrádtól a Távol-Keletig mindenütt megtalálhatók. Az egyik körzetfelvigyázó ezt mondta: „Az Irkutszki területen működő négy gyülekezetet képviselem. Ezenkívül kiszolgálom a Távol-Keletet, a Habarovszki és Krasznojarszki határterületeket, valamint a Novoszibirszki és Omszki területeket.” Az elnök erre így kiáltott: „Ez irdatlan nagy terület! Sok nemzet él ott.”

Az egyik alelnök így szólt:

– Jobban meg kellene ismernünk a hitnézeteiket, mivel némelyiket nem értjük. Például az egyik könyvük azt írja, hogy Isten meg fogja tisztítani a földet, és minden jelenlegi kormányzatot el fog távolítani. Ezt nem igazán értjük.

Pohl testvér erre így felelt:

– Jehova Tanúi semmilyen erőszakos cselekedetben nem vesznek részt. Ha egy könyv ezt írja, akkor az konkrét bibliai próféciákra utal. Jehova Tanúi Isten Királyságáról prédikálnak és a paradicsomi földön megvalósuló örök életről.

– Ebben semmi kivetnivaló nincs – jegyezte meg az alelnök.

A beszélgetés végén az elnök ezt mondta: „Nagyon örülünk, hogy találkoztunk önökkel. Amilyen hamar csak lehet, magukat be kell jegyezni.”

1991 márciusában Oroszországban hivatalosan bejegyezték Jehova Tanúit. Akkor Oroszország lakossága több mint 150 millió főt számlált, a Királyság-hirdetők száma pedig 15 987 volt. Tekintettel a megváltozott körülményekre, az oroszországi testvéreknek több oktatásra volt szükségük Jehovától (Máté 24:45; 28:19, 20).

„MICSODA BOLDOGSÁG, MICSODA SZABADSÁG!”

Mivel Finnország közel van Oroszországhoz, a Vezető Testület megkérte a finnországi fiókhivatalt, hogy segítsen megszervezni az 1992. június 26–28-ra tervezett, szentpétervári nemzetközi kongresszust. Mit éreztek a testvérek, hogy szabadon tarthatnak kongresszust a több mint öt évtizedig tartó betiltás után? Az egyik testvér felidézi emlékeit: „Több ezren voltunk a stadionban. Nem tudtuk visszatartani a könnyeinket. Micsoda boldogság, micsoda szabadság! Még csak álmodni sem mertünk arról, hogy ebben a világrendszerben ilyen szabadságnak örvendhetünk. De Jehova lehetővé tette. Felidéztük, milyen volt, amikor egy magas kerítéssel körülvett tábor elkülönített cellájában öten feküdtünk. Felváltva feküdt valamelyikünk középen, hogy melegítsük egymást. A stadiont magas fal vette körül. De amíg csak lehetett, ott akartunk maradni. Leírhatatlan érzés volt!

Az egész kongresszus alatt könnyek áztatták az arcunkat. Ujjongtunk e csoda láttán. Bár már 70 évesek is elmúltunk, úgy jártunk-keltünk a stadionban, mintha szárnyaink lennének. 50 éve vártunk erre a szabadságra. Először Jehova megengedte, hogy Szibériába száműzzenek minket, majd börtönökbe és táborokba kerültünk. De most ott voltunk a stadionban. Jehova mindenki másnál erősebb. Csak álltunk, egymásra néztünk és zokogtunk. Egyikünk sem tudta elhinni, hogy ez valóság. Néhány fiatal testvér odajött hozzánk, és megkérdezte: »Jól vagytok? Bántott valaki titeket?« De a zokogástól nem tudtunk válaszolni. Kisvártatva egyikünk mégis megszólalt a sírás közepette: »Örömünkben sírunk!« Elmondtuk nekik, hogyan szolgáltuk Jehovát sok éven át a betiltás alatt. Most meg alig hittük el, hogy Jehova mindent ilyen gyorsan megváltoztatott.”

Ez után az emlékezetes kongresszus után a finnországi fiókhivatalt megkérték, hogy küldjön 15 különleges úttörőt Oroszországba. 1992. július 1-jén Hannu és Eija Tanninen, egy buzgó házaspár érkezett Finnországból Szentpétervárra, a megbízatási helyükre. Először a legnagyobb nehézséget a nyelv megtanulása jelentette nekik. Az első nyelvlecke után kimentek a szolgálatba, és házi bibliatanulmányozásokat kínáltak fel az embereknek. Hannu így beszél emlékeiről: „Az 1990-es évek elején a városban szinte mindenki tanulmányozni akarta a Bibliát. Amikor utcai tanúskodást végeztünk, az emberek örömmel megadták nekünk a címüket. Mindenki szeretett volna irodalmat kapni. Ha odaadtunk valakinek egy folyóiratot vagy traktátust, tíz másik személy, aki látta ezt, odajött hozzánk, és irodalmat kért. Az emberek nemcsak hogy elfogadták az irodalmat, hanem gyakran azonnal elkezdték olvasni az utcán vagy a metrón.”

1992 októberétől Lengyelországból is sok különleges úttörő érkezett. Az első csoportban néhány egyedülálló testvérnő is volt. Hamarosan egy második csoport is érkezett, melyet Szentpétervárra küldtek. Egy évvel később Moszkvába küldtek egy csoport lengyel úttörőt. A későbbi években több mint 170 lengyel önkéntes kapott kinevezést Oroszországba, főleg a szolgálati kiképzőiskola (szki) végzősei közül.

NAGY, TEVÉKENYSÉGRE NYÍLÓ AJTÓ

A szentpétervári nemzetközi kongresszus után a Vezető Testület engedélyt adott, hogy a testvérek Szentpétervár közelében, a Szolnyecsnoje nevű faluban megvásároljanak egy megfelelő telket (7 hektáros), melyen néhány régi épület állt. Elérkezett az idő, hogy Oroszországban Bétel épüljön. Megkérték a finnországi fiókhivatalt, hogy segítsen az építkezésben. 1992 szeptemberében megérkezett Szolnyecsnojéba az első, önkéntesekből álló, finnországi csoport. Az ezzel a csoporttal érkező Aulis Bergdahl – később a fiókbizottság tagja – így emlékszik vissza: „A feleségemmel, Eva Lisával örömmel elfogadtuk a meghívást, hogy segítsünk az oroszországi Bétel felépítésében. Egyértelmű volt számunkra, hogy Jehova irányítja a munkát. Testvéreink a világ minden részéről támogatták az építkezést.”

Az építésfelvigyázó, a finnországi Alf Cederlöf és felesége, Marja-Leena a buzdítás forrása volt az építkezésen dolgozó összes testvérnek, mint ahogy a finnországi fiókbizottság tagjai is. A brooklyni főhivatalból több testvér is ellátogatott a szolnyecsnojei építkezésre. Aulis így emlékszik egy ilyen látogatásra: „Milton Henschel 1993-ban meglátogatott minket a moszkvai nemzetközi kongresszus után. Az építkezésen dolgozó önkéntesek erőteljes buzdítást kaptak tőle mind az előadásai, mind a személyes beszélgetések során.”

A Bétel-építésen körülbelül 700 önkéntes vett részt; ők Skandináviából, Európából, Amerikából, Ausztráliából, Oroszországból és a korábbi szovjet köztársaságokból érkeztek. Különböző volt a kultúrájuk, a hátterük, és másak voltak a munkamódszereik is. De a munka el lett végezve, a Zakariás 4:6-tal összhangban, mely így szól: „»nem katonai erővel, nem is hatalommal, hanem az én szellememmel« – ezt mondja a seregek Jehovája.” Jehova valóban építette ezt a „házat” (Zsolt 127:1). Az orosz testvérek készségesen felajánlották magukat a Királyság-munkára. Legtöbbjük fiatal volt és új az igazságban, de sokan közülük már elkezdték az úttörőszolgálatot. Alig várták, hogy megtanulják, hogyan kell gyorsan, jó minőségben építkezni, és hogyan kell intézni az ügyeket a teokratikus szervezetben.

A MUNKA MEGSZERVEZÉSE

1993 vége felé megérkezett Szolnyecsnojéba az oroszországi országos bizottság. A meghívottak között volt Ivan Paskovszkij, Dmitrij Livij, Vaszilij Kalin, Alekszej Verzsbickij, Anatolij Pribitkov és Dmitrij Fedunyisin. Körülbelül egy évvel később Mihail Szavickijjel bővült a bizottság. A Vezető Testület Horst Henschelt jelölte ki a németországi fiókhivatalból, hogy segítsen a testvéreknek megszervezni a munkát.

Elsők között az utazómunkát kellett megszervezni. Először öt körzetet hoztak létre az országban, kettőt Szentpéterváron, hármat pedig Moszkvában és a környékén. Az első öt, teljes időben szolgáló körzetfelvigyázó közül három, Artur Bauer, Pavel Bugaisky és Roy Öster Moszkvában volt, Kzyztov Poplawski és Hannu Tanninen pedig Szentpéterváron. Később Roman Skibát is kinevezték körzetfelvigyázónak. Matthew Kellyt, aki 1992-ben végzett az szki-n az Egyesült Államokban, részidejű kerületfelvigyázónak jelölték ki.

Hannu Tanninen elmeséli, hogyan zajlottak le az 1990-es évek elején az első körzetfelvigyázói látogatások: „Küldtem egy levelet a látogatásomról az egyik gyülekezetnek Petrozavodszkba (Karélia). A levél tartalmazta, hogyan kell az adott héten megtartani az összejöveteleket. Amikor a feleségemmel megérkeztünk, egy vén várt minket a vasútállomáson, és elmentünk az otthonába. Elővette a levelet, és ezt mondta: »Megkaptuk a leveledet, de mivel semmit sem értettünk belőle, úgy döntöttünk, hogy semmit sem csinálunk, hanem megvárunk téged, hogy elmagyarázz nekünk mindent.«

A Murmanszkban tett első körzetfelvigyázói látogatáskor 385 hírnök több mint 1000 bibliatanulmányozást vezetett. A tanulmányozások valós száma azonban ennél jóval több volt, mert sokat közülük érdeklődők csoportjaival folytattak. Például egy úttörő testvérnőnek 13 bibliatanulmányozása volt, de több mint 50 emberrel tanulmányozott.

Második megbízatásunk a Volgográdi és a Rosztovi területekre szólt. Volgográd városa több mint egymillió főt számlált, de csupán négy gyülekezet működött ott. A testvérek szíves örömest megtanulták, hogyan kell levezetni az összejöveteleket és a bibliatanulmányozásokat, és hogyan kell házról házra prédikálni. Minden egyes látogatásunkkor új gyülekezeteket kellett létrehoznunk. A körzetfelvigyázói jelentésben leírtuk, hogy a legutóbbi látogatásunk óta hányan keresztelkedtek meg. Két látogatás között minden gyülekezetben 50-en, 60-an vagy 80-an keresztelkedtek meg, sőt volt olyan is, hogy több mint 100-an! Ennek eredményeképpen 16 új gyülekezet alakult a városban, mindössze három év alatt.”

1996 januárjában kijelöltek egy fiókbizottságot Oroszországban. Ezzel egy időben az első teljes idejű kerületfelvigyázókat is kinevezték. Köztük volt Roman Skiba (Szibéria és a Távol-Kelet), Roy Öster (Fehéroroszország, Moszkva és Szentpétervár, egészen az Urál hegységig), Hannu Tanninen (a Kaukázustól egészen a Volga folyóig) és Artur Bauer (Kazahsztán és Közép-Ázsia). Abban az időben az összes kerületfelvigyázó a kerületén kívül még egy kis körzetet is kiszolgált.

HOSSZÚ UTAZÁSOK

Roman Skiba egyike volt azoknak a különleges úttörőknek, akik elsőkként érkeztek Oroszországba Lengyelországból, 1993 elején. Felidézi a múltat: „1993 októberében körzetfelvigyázói kinevezést kaptam. Az első körzetemhez tartoztak olyan gyülekezetek, melyek Szentpétervár déli részén, a Pszkovi területen és egész Fehéroroszországban működtek. Ám nem ez volt a legnagyobb körzet Oroszországban. Hamarosan hozzá kellett szoknom, hogy hatalmas területeket utazzak be. 1995 novemberében az uráli területre jelöltek ki körzetfelvigyázónak, és kerületfelvigyázó-helyettesnek is kineveztek. Az Urál vidékét, egész Szibériát és Oroszország legkeletebbre fekvő részeit kellett kiszolgálnom. Egy testvér kiszámolta, hogy ebben a kerületben 38 Lengyelország nagyságú terület is elférne. Nyolc időzónát ölelt fel! Körülbelül két évvel később a fiókhivatal megkért, hogy látogassak meg egy csoportot Mongólia fővárosában, Ulánbátorban.”

Skiba testvér így folytatja az elbeszélését: „Egyszer Jekatyerinburgba kellett utaznunk Norilszkból, mely az északi sarkkörön túl van. Két repülőgéppel utaztunk, először Norilszkból Novoszibirszkbe, majd onnan Jekatyerinburgba. Ez az utazás mély nyomot hagyott bennünk, mert olyan volt, mintha soha nem érne véget. A gépünk Norilszkból 12 órás késéssel szállt fel, így hát a feleségemmel, Lyudmilával egy egész álló napig a repülőtéren rostokoltunk. Szerencsére a szokásunkká tettük, hogy az utazásaink alatt személyes tanulmányozást végzünk.

Minden erőfeszítésünk ellenére is előfordult, hogy nem értünk oda időben a gyülekezetekhez. Egyszer, hogy eljussunk az Uszty-Kan (Altaj Köztársaság) * nevű, hegyi faluban működő gyülekezethez, hegyi földutakon kellett vezetnünk. Szerencsétlenségünkre az autó útközben lerobbant, és nemcsak hogy a gyülekezeti feljegyzések átnézésére nem maradt időm, de még az összejövetelre is két órával később érkeztünk. Nagyon csalódottak voltunk, és azt gondoltuk, hogy valószínűleg már senki nem lesz ott. Legnagyobb csodálkozásunkra 175-en várakoztak a bérelt teremben, jóllehet az ott lévő hírnökök száma 40 sem volt! Úgy tűnik, hogy mire odaértünk, addigra már sok érdeklődőnek is sikerült más hegyi falvakból megérkeznie az összejövetelre.”

FELEDHETETLEN KONGRESSZUSOK

Kerületkongresszusokat kezdtek tartani olyan nagyvárosokban, ahol a Tanúk korábban még nem rendeztek kongresszust. 1996-ban Jekatyerinburgban a testvérek kiválasztottak egy megfelelő stadiont a kerületkongresszusnak. Roman Skiba így emlékszik erre: „A nyitott lelátókat benőtte a fű, a küzdőtéren pedig két méter magasra nőttek a nyírfák. A kongresszusig már csak három hét volt, és mindössze három gyülekezet működött a városban és a hozzá tartozó peremterületeken. Szerencsére a stadion igazgatója szívesen együttműködött velünk, jóllehet el sem tudta képzelni, hogyan lehet majd abban a stadionban kongresszust tartani. A testvérek munkához láttak, és a kitűzött napra a létesítmény csillogott-villogott. Az igazgató nem hitt a szemének!” Hálából megengedte a testvéreknek, hogy az úttörőszolgálati iskolát a stadion egyik épületében tartsák meg. Egy testvér ezt mondta: „A kongresszus után a stadion ismét sporteseményeknek adott otthont, és ebből a város nagy anyagi haszonra tett szert.”

A kongresszusok lebonyolítása időnként rugalmasságot és kitartást kívánt meg. Vlagyikavkaz városában 1999-ben a testvérek nem tudtak stadiont bérelni a körzetkongresszusukra, melyre 5000 személyt vártak. Így azonnal hozzáláttak, hogy változtassanak a kongresszus programján. Egy rövidített, egynapos programot tartottak meg ötször egy vlagyikavkazi bérelt moziban. Majd a hétvégén az egész kétnapos körzetkongresszusi programot két, egymástól körülbelül 2 kilométerre lévő helyszínen tartották meg Nalcsik városában. Az egyik teremben két órával később kezdődött a program, hogy a szónokoknak elég idejük legyen átmenni a másik kongresszusra. Néhány utazófelvigyázó azt hitte, hogy el fog menni a hangja, mielőtt a kongresszusok befejeződnének. Az egyik testvér később összeszámolta, hogy 35 előadást tartott azon a héten. Minden jól ment addig, amíg már majdnem befejeződött a szombat délelőtti ülésszak. Ekkor meg kellett szakítani a programot, mert egyenruhás férfiak kutyákkal bejöttek a terembe, és bejelentették, hogy technikai okok miatt mindenkinek azonnal el kell hagynia az épületet. A testvérek nyugodtak maradtak, mint máskor is, elhagyták a termet, és az épületen kívül egymás társaságát élvezve elfogyasztották az ebédjüket. Mint kiderült, egy vallási fanatista telefonált a hatóságoknak, hogy bomba van az épületben. Átvizsgálták a termet, de mivel semmit sem találtak, a testvérek folytathatták a kongresszust. Némi apró változtatást téve a programban, a kongresszus sikeresen lezajlott, és mindenkinek lehetősége volt hasznot meríteni belőle.

KÖVEK, PAJZSOK ÉS KARDOK

Az igazság magvai az egész országban gyorsan szétszóródtak. Eija Tanninen erre emlékszik: „1998-ban 15 órás vonatútra készülődtünk, hogy egyik kongresszusról a másikra menjünk. A testvérek megkérdezték, hogy magunkkal tudnánk-e vinni sok-sok drámakelléket. Tudtuk, hogy ez egy kicsit kellemetlen lesz, mivel a kalauzok általában nem nagyon szívelik azokat, akiknek sok csomagjuk van. De a testvérek segítségével bátran becipeltünk a négyszemélyes fülkénkbe köveket, pajzsokat és kardokat, meg jelmezekkel teli táskákat. Ott ültünk az összes csomagunkkal, és két másik utastársunkkal.

Amikor jött a jegykezelő, megkérdezte, miért van ennyi csomagunk. Elmondtuk, hogy kellékeket viszünk egy drámához, melyet Jehova Tanúi kerületkongresszusán fognak bemutatni. Az asszony nagyon kedves volt, és elmondta, hogy korábban már hallotta a férjem egyik nyilvános előadását, amikor a lakóhelyén meglátogattunk egy gyülekezetet. Éreztük, hogy Jehova segít nekünk.”

TANULMÁNYOZÁST MEGFIGYELŐK

A testvérnők sok mindent megtanultak egymástól. Eija így mesél erről: „Mikor elkezdtük az oroszországi szolgálatunkat, nem beszéltük jól a nyelvet, ezért el tudom képzelni, mennyi türelmet és alázatot kívánt ez meg a testvérnőinktől. Megható volt látnom, hogy milyen lelkesedéssel akarták megtanulni, hogyan kell bibliatanulmányozásokat vezetni. Sokan közülük újak voltak az igazságban, néhányuk pedig korábban betiltás alatt szolgált, amikor is nem mindig volt lehetőségük arra, hogy Jehova szervezetétől oktatást kapjanak.

1995-ben és 1996-ban Volzsszkij városában szolgáltunk. Amikor egy testvérnő meghívott az egyik bibliatanulmányozására, gyakran más testvérnők is megkérdezték, hogy eljöhetnének-e velünk. Először nem nagyon értettem, hogy miért, ám elmondták, hogy szeretnék látni és megtanulni, hogyan kell bibliatanulmányozásokat vezetni. Erre azt mondtam nekik, hogy ha a tanulmányozónak ez nem gond, és nem érzi feszélyezve magát a jelenlétükben, akkor eljöhetnek. Általában hat-tíz testvérnő kísért el, és mindegyikük úgy gondolta, hogy ez nem fogja zavarni a tanulmányozót, és ez valóban így is volt. Néhány hónap elteltével azt vettem észre, hogy sok tanulmányozó saját tanulmányozásokat kezd érdeklődő személyekkel. Abban az időben Volzsszkijben két gyülekezet működött. Tíz évvel később viszont már 11 gyülekezet volt.”

VÁLASZT KAPOTT AZ IMÁJÁRA

Egyértelmű volt, hogy a teokratikus oktatásból nemcsak az igazságban új testvérek merítettek nagy hasznot, hanem azok is, akik már sok éve, a betiltás idején is szolgálták Jehovát. Hannu Tanninen felidézi emlékeit: „Különböző helyzetekben gyakran éreztük az angyali irányítást, és szemtanúi voltunk olyan eseményeknek, amelyek mély nyomot hagytak bennünk. 1994-ben megérkeztünk Novgorodba (most Velikij Novgorodnak hívják) egy új gyülekezethez, és a testvérek elvittek minket abba a lakásba, ahol azon a héten laktunk. A lakásban egy Marija nevű idős testvérnő várt ránk, aki körülbelül 50 kilométert utazott csak azért, hogy találkozzon velünk. Már 50 éve az igazságban volt, és szeretett volna találkozni egy olyan körzetfelvigyázóval, aki az elsők között szolgált a betiltás után. Megkértük, mondja el, hogyan ismerte meg az igazságot. Elmesélte, hogy 17 éves korában egy német koncentrációs táborba került, és ott találkozott Jehova Tanúival. Elfogadta az igazságot, és a táborban egy felkent testvérnő megkeresztelte. Miután szabadon engedték, visszatért Oroszországba, hogy prédikálja a Királyság jó hírét. Kis idő elteltével azonban a prédikálótevékenysége miatt letartóztatták és szabadságvesztésre ítélték. Sok évet sínylődött szovjet munkatáborokban.

Meghatott minket, amikor ez az alázatos testvérnő elmondta a végén, hogy az elmúlt hetekben azért imádkozott Jehovához, hogy mutassa meg neki, van-e valami kivetnivaló abban, ahogyan őt imádja. Az este folyamán, egy kicsit később beszéltem neki egy »Olvasók kérdései« cikkről, mely már igen régen jelent meg Az Őrtoronyban. A cikk szerint ahhoz, hogy egy keresztelkedés érvényes legyen, fontos, hogy a keresztelést keresztény férfi testvér hajtsa végre. Marija nagyon hálás volt. Úgy érezte, választ kapott az imáira. Nagyon boldog volt, hogy megkeresztelkedhet a fürdőkádban. Ötven év telt el azóta, hogy 1944-ben átadta az életét Jehovának.”

MEGKAPJÁK A SZELLEMI TÁPLÁLÉKOT MIND A 11 IDŐZÓNÁBAN

1991 elejétől Oroszországba az irodalmat postán küldték kis csomagokban Németországból vagy Finnországból. Az első kamion Németországból 1993 júliusában érkezett Szolnyecsnojéba 20 tonna irodalommal. Az orosz fiókhivatalból ezután kamionokkal kezdték szállítani az irodalmat Moszkvába, Fehéroroszországba és Kazahsztánba. De nem ment minden zökkenőmentesen. Például hogy az irodalmat elszállítsák Kazahsztánba, a testvéreknek 5000 kilométert kellett megtenniük. A kamionok általában sokat várakoztak a határon, télen pedig sokszor kerültek hóviharba.

Szolnyecsnojéba jelenleg körülbelül 200 tonna irodalom érkezik havonta. A Bétel sofőrjei minden lehetőséget kihasználnak, hogy tanúskodjanak a határőröknek vagy a vámosoknak. Némelyikük szívesen olvassa a bibliai irodalmat. Egy átvizsgálás során egy rendőr felismerte, hogy a Bétel kamionja egy vallási szervezethez tartozik, és hangosan becsmérelni kezdte úgy általában a vallásokat. Elmondta, milyen szitkokat szórt rá egy pap, amikor egy súlyos közlekedési szabálysértésért megállította. A testvérek beszéltek neki arról, hogyan bánik Isten az emberekkel, és mi a szándéka a földdel és az emberiséggel. A rendőr hangnemet váltott, és barátságosabb lett. Sőt, még kérdéseket is feltett, így a testvérek elővették a Bibliájukat, és építő beszélgetést folytattak vele. Ez annyira megérintette a rendőrt, hogy ezt mondta: „Meg fogom keresni a Tanúkat, hogy folytathassam ezt a beszélgetést.”

1995 és 2001 között a japán fiókhivatal gondoskodott arról, hogy eljusson az irodalom a vlagyivosztoki gyülekezetekhez a Távol-Keleten. A testvérek pedig innen a Kamcsatkán lévő gyülekezeteknek küldtek irodalmat hajóval. A vlagyivosztoki testvérek összeismerkedtek néhány hajóskapitánnyal, akik Kamcsatkára szoktak hajózni. Az egyik kapitány beleegyezett, hogy a kabinjában elviszi az irodalmunkat ingyen, sőt még segített is felrakni a csomagot a hajójára. „Bár nem vagyok hívő – mondta a testvéreknek –, de szeretnék valami jót cselekedni. Kedvelem magukat, és tetszik a szervezettségük. Amikor megérkezem a lerakodóhelyre, nem kell sokáig várnom, hogy elvigyék az irodalmat. Az embereik olyanok, mint a madarak: lecsapnak az irodalommal teli dobozokra, és gyorsan elviszik.”

SZÜKSÉG A NÖVEKEDÉS MIATT

Az orosz Őrtorony éveken át havonta jelent meg, 16 oldalas kiadásban, egy kicsit nagyobb méretben, mint most. Mindegyik tanulmányozási cikket lefordították oroszra, és eljuttatták a Szovjetunióban élő testvérekhez. De ezek a cikkek csak jóval az angol számok kiadása után jelentek meg, akár 6-24 hónapot is késtek, a mellékcikkek pedig még többet. Az Őrtorony orosz kiadása 1981 elejétől 24 oldalas, havi folyóirat volt, 1985 óta pedig havonta kétszer jelent meg. Az első négyszínnyomásos, 32 oldalas folyóirat, melyet az angollal egyidejűleg nyomtattak, az 1990. június 1-jei szám volt.

Tanyja, az egyik fordító felidézi: „Visszatekintve, tudjuk, hogy az akkoriban lefordított és kinyomtatott anyagok nagy része nem hangzott valami természetesen, és nem volt könnyen érthető. De a körülményekhez képest a legjobbat nyújtottuk. És a kiadványok a szükséges táplálékul szolgáltak a szellemileg éhező embereknek.”

Ahogy a munka megnyílt a korábbi Szovjetunió területén lévő országokban, az irodalmunkat széles körben lehetett terjeszteni. A Németországban dolgozó orosz fordítók égtek a vágytól, hogy segítséget kapjanak. Két új fejlemény járult hozzá a fordítás minőségének javulásához. Az első az volt, hogy jó néhány oroszországi és ukrajnai testvér és testvérnő – nagy örömükre – fordítói képzésre mehetett a németországi fiókhivatalba. Öten 1991. szeptember 27-én érkeztek meg Németországba, majd folyamatosan a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Így az orosz fordítói csapat kezdett átszerveződni. Ez nem ment könnyen. A „fa” és „kő” nem vált azonnal ’arannyá’. Keresztülment mindazon a fokozaton, melyről az Ézsaiás 60:17 beszél.

Második fejleményként az járult hozzá a fordítás minőségének javulásához, hogy az orosz fordítók kezdtek hasznot meríteni az akkoriban megalakult fordítószolgálati osztály munkájából. Egy fordítóknak készült szemináriumot körülbelül abban az időben tartottak meg a németországi fiókhivatalban, amikor Oroszországból megérkeztek az első testvérek Seltersbe (Németország).

Ideális esetben abban az országban kell fordítani, ahol a célnyelvet beszélik. Ezért izgalmas volt, amikor az orosz fordítói csapat 1994 januárjában elhagyta a németországi fiókhivatalt, hogy beköltözzön az akkor még építés alatt álló szolnyecsnojei Bételbe.

Persze az elköltöző orosz fordítóknak nehéz volt elválniuk azoktól, akik évtizedekig titokban fordítottak a vasfüggöny mögött élő testvéreiknek. Az ő körülményeik nem engedték meg, hogy csatlakozzanak az Oroszországba visszatérő fordítókhoz. Selterset 17 testvér és testvérnő, valamint 2 különleges úttörőnek kinevezett testvér hagyta el. Indulásukkor, 1994. január 23-án, vasárnap, könnyes szemmel ölelték át azokat, akiktől el kellett válniuk.

„ITT ÉN VAGYOK AZ ISTEN A BETEGEKNEK!”

Oroszországban az orvosok és az egészségügyben dolgozók a betegeik vallási hitnézeteiről alkotott véleményüket évtizedekig az ateista oktatásukra és a szovjet orvostudományban széles körben elterjedt vérfelhasználásra alapozták. Ezért amikor a Tanúk kérték, hogy vér nélkül kezeljék őket, az orvosaik megrökönyödtek, sőt durván reagáltak.

Az orvosok gyakran még ezt is hangoztatták: „Itt én vagyok az Isten a betegeknek!” Ha a beteg nem értett egyet az orvossal, azon nyomban elküldhették a kórházból. Ezenkívül a Tanúk Biblián alapuló álláspontját a vértranszfúzióról az ellenségeskedők gyakran megpróbálták felhasználni a tevékenységünk betiltására Oroszországban.

1995-ben az oroszországi fiókhivatalban megkezdte működését a kórházi információs részleg, hogy pontos információt nyújtson az egészségügyi szakembereknek Jehova Tanúi álláspontjáról. Különféle szemináriumokat tartottak több mint 60 kórházi összekötő bizottságból érkező vénnek. A szemináriumon megtanulták, hogyan lássák el a szükséges információval az orvosokat és egészségügyi szakembereket, valamint hogyan találjanak olyan orvosokat, akik hajlandók vér nélküli kezelésben részesíteni a Tanú-betegeket.

1998-ban Moszkvában orosz orvosok és külföldi munkatársaik egy nemzetközi konferenciát tartottak a „Transzfúzió alternatívái a sebészetben” címmel, mely az első ilyen konferencia volt Oroszországban. Az ország különböző vidékeiről több mint 500 orvos vett részt ezen. 1998 és 2002 között az orosz orvosok elég tapasztalatot szereztek ahhoz, hogy számos ilyen konferenciát tartsanak Oroszország nagyobb városaiban. Ezek a konferenciák jó eredményekkel jártak.

Dr. A. I. Vorobjev, aki korábban egészségügyi miniszter és vezető hematológus volt az Orosz Föderációban, hivatalos levelet írt a Tanú-betegek jogait védő ügyvédeknek. Ebben megjegyezte, hogy az orvosok vértranszfúzióról alkotott nézeteinek újbóli megvizsgálása azt eredményezte, hogy „országunkban a gyermeküknek életet adó anyák halálozási aránya 34 százalékkal csökkent”. Dr. Vorobjev még hozzátette: „Ezelőtt az egészségügyi rendszerünk arról számolt be, hogy más európai országokhoz képest nálunk nyolcszor több szülőanya halt meg, mivel a szülésznők szükségtelenül adtak vért az anyáknak.”

2001-ben az Orosz Föderáció egészségügyi minisztériuma országszerte előírta az orvosi intézményeknek, hogy az orvosoknak tiszteletben kell tartaniuk, ha egy beteg vallási okokból visszautasítja a vértranszfúziót. 2002-ben az Orosz Egészségügyi Minisztérium kiadott egy rendelkezést a vér alkotóelemeinek a felhasználásáról (Instructions on the Use of Blood Components for religious reasons). E szabályozások szerint csak akkor lehet vért adni, ha a beteg ehhez az írásos beleegyezését adja. Valamint arra is utalnak, hogy ha a betegek vallási okokból elutasítják a véralkotóelemek transzfúzióját, akkor alternatív kezelési módszereket kell alkalmazni.

Sok orvos megváltoztatta a nézetét a vér felhasználásáról, miután együtt dolgozott a kórházi információs részleg képviselőivel. Egy sebész ezt mondta nekik: „A [Tanú-]betegektől és maguktól azt hallottam, hogy nem pusztán szeszélyből utasítják el a vértranszfúziót, hanem mert bibliai parancsuk van rá. Úgy döntöttem, hogy utánajárok ennek. Az önöktől kapott anyagokban található minden bibliai utalást elolvastam. Ezeken elgondolkozva arra a következtetésre jutottam, hogy az önök állásfoglalása valóban a Biblián alapul. De a mi papjaink miért hallgatnak erről? Most már, ha szóba kerül a vér témája, elmondom a többi orvosnak, hogy a Tanúk olyan emberek, akik követik a Bibliát.” Oroszországban ma több mint 2000 orvos nyújt vér nélküli kezelést a Tanú-betegeknek.

ÖRÖMMEL SZOLGÁLNAK A MEGBÍZATÁSUKBAN

Arno és Sonja Tüngler, akik Németországban a Gileád Iskola kihelyezett tagozatán végeztek, 1993 októberétől különböző oroszországi városokban szolgálnak. Hogyan haladt előre Jehova munkája azokon a területeken, ahol szolgáltak? Figyeljük meg, mit mondanak a tapasztalataikról.

Arno: „Megérkeztünk a megbízatási helyünkre, Moszkvába. Néhány héten belül megtartottuk az első előadásunkat a teokratikus szolgálati iskolán. Hat hete voltunk Oroszországban, amikor megtartottam az első kongresszusi előadásomat. A kinevezésünk egy körülbelül 140 megkeresztelt hírnökből álló gyülekezetbe szólt. A gyülekezet területe akkora volt, mint egy németországi körzet területe. Az úttörőotthonunk közelében kezdtünk el tanúskodni. Mennyire izgalmas volt a legelső Tanúkként prédikálni ott ajtóról ajtóra.”

Sonja: „Bár alig beszéltünk oroszul, időnként egyedül vettünk részt az utcai tanúskodásban: beszélgettünk az emberekkel, és traktátusokat meg irodalmat adtunk nekik. A helyi testvérek sokat segítettek, és könnyű volt velük időpontot egyeztetni a szántóföldi szolgálatra. Nagyon kedvesek és megértőek voltak, és hagyták, hogy oroszul beszéljünk, pedig rengeteg hibát ejtettünk. A házigazdák is nagyon türelmesek voltak. A Szovjetunió összeomlott, és az embereket mélységesen érdekelte a vallás.”

Arno: „Az orosz nyelv elsajátításában nagy segítséget jelentett az ajtóról ajtóra végzett szolgálat és a bibliatanulmányozások vezetése. 1994 januárjára, bár még csak négy hónapja voltunk Oroszországban, már 22 bibliatanulmányozást vezettünk, így bőven volt lehetőségünk hallani és beszélni a mindennapokban használt orosz nyelvet.

Abban az időben elképesztően sokan keresztelkedtek meg a kisebb és nagyobb kongresszusokon. A keresztelkedők a jelenlévők 10 százalékát is kitehették, vagy még ennél is többet. Nem minden gyülekezetben volt elég képzett testvér, hogy vénként vagy kisegítőszolgaként tevékenykedjen. Még olyan is volt, hogy egy vén öt gyülekezetben szolgált elnöklőfelvigyázóként. Ez a testvér megkért, hogy tartsam meg az emlékünnepi előadást ezen gyülekezetek egyikében. 804-en voltak jelen, és rögtön az előadás után el kellett hagyniuk a termet, mert egy másik gyülekezet is ott jött össze. Mivel azonban a második előadást tartó testvér útközben autóbalesetet szenvedett, nem tudott időben érkezni, ezért ismét nekem kellett megtartani az előadást. Ez alkalommal 796-an voltak jelen. Így mindössze két gyülekezetben az Emlékünnepen jelen levők száma 1600 volt. Ez jól mutatja, hogy az embereket abban az időben határtalan mértékben érdekelte az igazság.”

JEHOVA ’FELGYORSÍTJA’ AZ ARATÁST

Jehova megígérte a Szavában, hogy ’felgyorsítja’ a „kívánatos kincsei” begyűjtését (Ézs 60:22; Agg 2:7). 1980-ban 65 hírnök volt Szentpéterváron, akik a KGB szigorú megfigyelése mellett próbáltak bibliai témákról beszélgetni a város lakóival. 1990-re több mint 170 Tanú vett részt kötetlen formában az utcai tanúskodásban a város különböző részein. 1991 márciusában a Tanúk tevékenységét bejegyezték Oroszországban, és nem sokkal később öt gyülekezet működött a városban. Az 1992-es szentpétervári nemzetközi kongresszus, valamint más teokratikus események robbanásszerű növekedést eredményeztek. 2006-ban már több mint 70 gyülekezet működött Szentpéterváron.

A kazahsztáni határtól nem messze, Asztrahánban, 1995-ben csupán egy gyülekezet volt. Noha a gyülekezetben sem vének, sem kisegítőszolgák nem voltak, a testvérek mind a körzetkongresszust, mind a különleges kongresszusi napot megtartották. Az előadásokat tartó vének több mint 700 kilométert utaztak Kabard- és Balkárföldről a programra. Ezek a testvérek nem tudták előre, hogy hányan fognak megkeresztelkedni ezeken a kongresszusokon. Roman Skiba visszaemlékszik: „Egy véntársammal két héttel a kongresszus előtt érkeztünk, hogy részt vegyünk a szántóföldi szolgálatban a gyülekezettel, és hogy átvegyük a kérdéseket azokkal, akik szerettek volna megkeresztelkedni. Azonban úgy alakult, hogy egyáltalán nem volt időnk elmenni a szolgálatba, mivel minden időnket kitöltötte a 20, keresztelkedésre jelentkezővel folytatott megbeszélés.”

1999-ben Jekatyerinburgban a testvérek több piaci árust is meghívtak az Emlékünnepre. A kereskedők megkérdezték, hogy elhívhatják-e a barátaikat is. Igencsak meglepődtek a Tanúk, mikor közülük mintegy 100-an megjelentek a teremben. Bár a bérelt helyiség nagy volt, egyeseknek állniuk kellett.

ÖTVENFŐS BIBLIATANULMÁNYOZÁSOK

A Moszkvától nem messze lévő Ivanovói területen 1991 vége felé indult be a prédikálás, mikor Pavel és Anasztaszija Gyimovi erre a vidékre költözött. Nehéz feladat állt előttük, hisz olyan területen kellett prédikálniuk, ahol több mint egymillióan éltek. Hogyan fogjanak hozzá? Egy egyszerű és hatékony módszer mellett döntöttek: Ivanovo városának főterén felállítottak egy irodalmas pultot füzetekkel, folyóiratokkal és könyvekkel. A járókelők megálltak, és sokan őszinte érdeklődést mutattak. Akik szerették volna megismerni az igazságot, azokat mind meghívták egy bibliatanulmányozási összejövetelre. Ezeket az összejöveteleket aligha lehetett házi bibliatanulmányozásnak nevezni, mivel akár 50 személy is részt vehetett rajtuk, és bérelt termekben folytak. A tanulmányozások a gyülekezeti összejövetelekhez hasonlítottak, és két részből álltak. Először az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvből vettek át egy részt, majd pedig egy Őrtorony-cikket tanulmányoztak át. A tanulmányozásokat hetente háromszor tartották meg, és külön-külön háromórásak voltak. Három ilyen tanulmányozási összejövetelt a város különböző pontjain tartottak meg. Pavel mindig három bibliatanulmányozást írt a szántóföldi jelentésébe. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért vezet ilyen kevés tanulmányozást, egy olyan időben, amikor a legtöbb hírnöknek 10-20 tanulmányozása van, kiderült, hogy mindegyik tanulmányozásán körülbelül 50 érdeklődő vesz részt. Egyértelmű volt, hogy Jehova megáldja ezt az elrendezést, hiszen a tanulmányozók közül hamarosan sokan kifejezték azt a vágyukat, hogy megosszák a jó hírt másokkal. Az egyik tanulmányozás után Pavel bejelentette, hogy akik szeretnének hírnökök lenni, maradjanak a teremben. Senki sem távozott, és mindenki hírnök lett. A város terein és parkjaiban egyre több, irodalommal teli pultot lehetett látni.

Itt volt az idő a szolgálat egy másik ágára váltani, mégpedig az ajtóról ajtóra végzett tanúskodásra. De hogyan lehetne hozzálátni ehhez, ha eddig még szinte egyetlen hírnök sem vett részt ebben a szolgálatban? Akik szerették volna megtanulni, hogyan kell házról házra prédikálni, elkísérték Gyimoviékat a szolgálatba. Gyakran sok ilyen hírnök volt. Előfordult, hogy Pavel tíz hírnök kíséretében állt az ajtónál. Elképesztő, de ez nem ijesztette meg a házigazdákat, és szívesen beszélgettek a csoporttal. Némelyikük még be is hívta a lakásába az egész delegációt.

Az új hírnökök hamarosan készen álltak arra, hogy Ivanovo városán kívül is prédikáljanak, ezért utakat szerveztek az Ivanovói terület más városaiba. 50 fős csoportokban vonatra szálltak, útközben prédikáltak, majd miután megérkeztek, párokba rendeződtek. A bérházakban prédikálva meghívták az embereket az aznap esti összejövetelre. Az összejövetelen a testvérek levetítették Jehova Tanúi videofilmjeit, és egy előadás is elhangzott. Utána minden jelenlévőnek felajánlották a házi bibliatanulmányozást. Akik ezt elfogadták, megadták a címüket a testvéreknek. Ezeknek az erőfeszítéseknek köszönhetően volt, hogy öt gyülekezet is megalakult az Ivanovói terület egy-egy városában.

1994-ben egyedül Ivanovóban 125 hírnök volt, és az Emlékünnepre 1008-an jöttek el. Ugyanebben az évben innen 62-en keresztelkedtek meg a kerületkongresszuson. Igen, egy egész gyülekezetnyi ember keresztelkedett meg azon a napon! Ma az Ivanovói területen 1800 Királyság-hirdető szorgoskodik az Úr munkájában.

ÖSSZEJÖNNEK AZ ELLENÁLLÁS KÖZEPETTE

Néhány városban a testvérek nehezen kaptak engedélyt arra, hogy stadionokban kongresszusokat tartsanak. Például Novoszibirszkben a papság által felbujtott ellenségeskedők élő láncot szerveztek, közvetlenül a kongresszusra bérelt stadion bejárata elé. Az ellenségeskedők egyik feliratán ez volt olvasható: „Óvakodjatok Jehova Tanúitól!” Azonban a tüntetők nem vették észre, hogy a felirat első szavának utolsó két betűje elmosódott, így valójában ezt lehetett olvasni rajta: „Óvjátok Jehova Tanúit!”

1998-ban Omszkban egy körzetkongresszus megtartására tett erőfeszítések akadályokba ütköztek. Az ellenségeskedők nyomására a helyi hatóságok az utolsó pillanatban arra kényszerítették a terem igazgatóját, hogy bontsa fel a Tanúkkal kötött bérleti szerződést. A kongresszusra érkező testvérek százai gyülekeztek a terem mellett. A megrémült igazgató, féltve saját magát és a termet, könyörögni kezdett a testvéreknek, hogy mondják meg az embereknek, hogy ne folyamodjanak semmiféle erőszakhoz. A testvérek megnyugtatták, hogy senki senkire nem fog kezet emelni. A küldöttek csendben fotókat készítettek egymásról az alkalom emlékére, majd elmentek. Az igazgató megbizonyosodott arról, hogy Jehova Tanúi békés emberek. Két héttel később megtartották a kongresszust egy másik teremben. Az ellenségeskedők túl későn értesültek az eseményről, és már nem tudták leállítani, mert csak a program vége felé értek oda.

KONGRESSZUS „A CSILLAGOK ALATT”

2003. augusztus 22 és 24 között akartak megtartani egy jelnyelvű kerületkongresszust a kaukázusi Sztavropol városában. A küldöttek 70 oroszországi városból érkeztek. Ám fennállt annak a veszélye, hogy a kongresszus nem lesz megtartva a városi hatóságok heves ellenállása miatt. Egy nappal a kongresszus előtt a terem igazgatója felbontotta a bérleti szerződést. De augusztus 22-én, pénteken a testvérek megállapodtak egy cirkusz igazgatóságával, hogy a kongresszust a cirkusz épületében tartják meg.

A program délután 3 órakor kezdődött, de röviddel a szünet után váratlanul kikapcsolták az épületben az áramot. A küldöttek türelmesen a helyükön maradtak, és egy óra múlva, amikor visszakapcsolták az áramot, a program folytatódott, és este fél tízig tartott.

A kongresszus második napja 9.30-kor, áramszünettel kezdődött. Majd nem sokkal ezután elzárták a vizet is. Hogyan tudták a testvérek folytatni a kongresszust víz és világítás nélkül? Délelőtt 10.50-kor a kongresszusi bizottság úgy döntött, hogy az épület minden ajtaját kinyitják, hisz odakint sziporkázó napsütés volt. A testvérek leleményesen nagy tükröket vittek az utcára, hogy visszatükrözzék a napfényt a terembe, az előadóra. Bár a hallgatóság most már láthatta az előadót, kiderült, hogy az erős fénytől az előadó nehezen látja a jegyzeteit. Ezért a testvérek újabb tükröket használva, a napfényt a cirkusz kupolájából aláfüggő, apró tükrökkel kirakott hatalmas gömbre irányították. A belső teret csillogó fények töltötték be. Most már az előadó és az egész hallgatóság figyelni tudott a programra. Ez a kongresszus feledhetetlen marad. A küldöttek a sötét cirkuszban csillogó megannyi apró fény miatt így nevezték el: kongresszus „a csillagok alatt”.

A polgármester több hivatalnok kíséretében megállt autóval a cirkusznál. El voltak képedve, hogy a Tanúk folytatják a kongresszusukat. Leginkább a kongresszusi küldöttek viselkedése ejtette őket ámulatba. A hallgatóság közül senki sem tiltakozott vagy panaszkodott, hanem mindenki feszülten az emelvényre irányította a figyelmét. A rendőrkapitány, aki azelőtt támadta a Tanúkat, annyira meghatódott a látottakon, hogy ezt mondta: „A szívem legmélyén magukkal vagyok, de olyan világban élünk, mely nem szíveli magukat.”

A hivatalnokok elmentek, és csakhamar ismét volt áram a cirkuszban. Annak ellenére, hogy az első két nap későn ért véget a kongresszus, a küldöttek a befejező imáig a helyükön maradtak. Az ellenségeskedés dacára a jelenlévők száma napról napra nőtt: pénteken 494-en, szombaton 535-en, vasárnap pedig már 611-en voltak. A befejező imában szívből jövő hála szállt fel Jehovához, amiért engedte ennek a kivételes kongresszusnak a megtartását. A küldöttek örömmel tértek haza, és még szilárdabban eltökélték, hogy szolgálják égi Atyjukat, és dicsérik a nevét.

A SIKETEK DICSÉRIK JEHOVÁT

Az 1990-es lengyelországi különleges kongresszuson a több ezer, Szovjetunióból érkezett küldött között voltak siketek is. Miután a kongresszuson buzdítást kaptak ezek az első „magvetők”, fokozott erőfeszítéssel prédikáltak. Már 1992-ben el lehetett mondani, hogy a szántóföldnek ez a része szintén beérett az aratásra, és hogy „az aratnivaló sok” lesz (Máté 9:37). 1997-ben megalakult az első jelnyelvű gyülekezet, és számtalan jelnyelvű csoport kezdett működni országszerte. 2002-ben pedig létrejött egy jelnyelvű körzet – ez a világon a legnagyobb kiterjedésű körzet. 2006-ban az országban élő siketek körében az egy hírnökre eső arány 1:300 volt, míg ez az arány a halló lakosság körében 1:1000.

Szükség volt rá, hogy a kiadványainkról minőségi fordítás készüljön jelnyelven. 1997-ben az oroszországi fiókhivatal hozzálátott a jelnyelvű fordításhoz. Jevdokija, a jelnyelvű fordítói csapat egyik siket tagja, elmondja: „Különleges kiváltság számomra, hogy a Bételben szolgálhatok, és részt vehetek a kiadványaink jelnyelvre történő fordításában. A világban az emberek nem bíznak a siketekben, és lenézik őket. De Isten szervezetében minden másképp van. Először is, látom, hogy maga Jehova bízik bennünk, siketekben, hogy át tudjuk ültetni az igazságot a mi nyelvünkre. Másodszor, biztonságban érezzük magunkat Jehova népe között, és igazán boldogok vagyunk, hogy része lehetünk egy ilyen nagy családnak.”

A JÓ HÍR MINDEN NYELVEN

Bár a Szovjetunióban a kereskedelem és az oktatás leginkább orosz nyelven folyt, az emberek ezenkívül mintegy 150 nyelvet beszéltek. Miután a Szovjetunió 1991-ben 15 országra darabolódott szét, sok-sok ember, aki ezeket a nyelveket beszéli, érdeklődést mutatott az igazság iránt, különösen az újonnan függetlenné vált országokban. A Jelenések 14:6-tal összhangban a testvérek különleges erőfeszítést tettek, hogy ’minden nemzetből, törzsből, nyelvből és népből’ elérjék az embereket ezen az óriási kiterjedésű területen. Így szükségessé vált, hogy az orosz fiókhivatal 14 újabb nyelven állítsa elő Az Őrtoronyt, hogy szellemi táplálékot juttasson a felvigyázása alatt álló területen élő több tízezer új tanítványnak. Elősegítve a jó hír terjedését, az oroszországi fiókhivatal az irodalom több mint 40 nyelvre történő fordítását felügyeli, hogy a bibliai igazság még gyorsabban elérje és még inkább megérintse az emberek szívét, mint valaha.

Ezek közül a legtöbb nyelvet az Orosz Föderáció területén beszélik. Például Beszlan és Vlagyikavkaz utcáin az oszét nyelvet lehet hallani, a Bajkál-tó körül a mongollal rokon burját nyelvet; a rénszarvaspásztorok és Oroszország távol-keleti lakói a jakutot (a török nyelvek egyik ágát) használják; a Kaukázusban pedig körülbelül még 30 más nyelv létezik. Az orosz után a tatár a legnagyobb nyelvcsoport Oroszországban, melyet elsősorban a Tatárföldként ismert területen több mint ötmillióan beszélnek.

A tatár ajkúak általában szívesen olvasnak tatár nyelvű irodalmat, bár néhányan oroszul fogadnak el kiadványokat. A 35. számú Királyság-hírekkel végzett kampány során egy vidéki területen élő asszony kapott egy példányt a Királyság-hírekből, és levélben kért egy tatár nyelvű Mit kíván meg füzetet. Egy testvérnő levél kíséretében elküldte neki a füzetet, mire az asszony lelkes hangvételű, nyolcoldalas levéllel válaszolt. Rövidesen tanulmányozni kezdte a Bibliát tatár kiadványok segítségével. Egy férfi, aki kapott egy tatár nyelvű Törődik velünk Isten füzetet, elmondta, hogy ez segített neki, hogy másképp lássa a világ állapotát. Mindezek az eredmények a tatár nyelvű irodalomnak köszönhetőek.

Egy mari nyelvet beszélő asszony kapott a 35. számú Királyság-hírekből. Miután elolvasta, szeretett volna többet tudni, de egy Tanú sem volt azon a vidéki területen, ahol él. Egyszer, mikor a városba utazott, találkozott egy Jehova Tanújával, és kapott egy Ismeret könyvet meg más, orosz nyelvű irodalmat. Ezeket egyedül áttanulmányozta, majd prédikálni kezdett a lakóhelyén, és csakhamar tanulmányozást kezdett egy csoport érdeklődővel. Amikor értesült róla, hogy Izsevszkben különleges kongresszusi nap lesz, odautazott abban a reményben, hogy megkeresztelkedhet. De a kongresszuson megtudta, hogy azoknak, akik szeretnének megkeresztelkedni, alaposan tanulmányozniuk kell a Bibliát, ezért a testvérek megszervezték, hogy segítik őt a tanulmányozásban. Mindez azért történt, mert a saját nyelvén olvasta a Királyság-híreket.

Vlagyikavkazban csak egy oszét gyülekezet volt, és a körzet- és kerületkongresszusokon egy előadást sem fordítottak oszét nyelvre. Először 2002-ben fordították le az előadásokat. Az oszétul beszélő testvéreket határtalan öröm hatotta át! Még az oroszul jól beszélők is azt mondták, hogy a Biblia üzenete az anyanyelvükön érinti meg a szívüket. Ez elősegítette, hogy a gyülekezet megerősödjön szellemileg, és sok oszét embert az igazsághoz vonzott. 2006-ban létrehoztak egy körzetet Oszétiában, és megtartották az első oszét nyelvű körzetkongresszusokat.

Amikor utazófelvigyázók egy csoportot látogattak meg a távoli Aktas nevű faluban Altaj Köztársaságban, mintegy 30 fő gyűlt össze egy lakásban, de közülük csak néhány volt hírnök. A nyilvános előadást mindenki végighallgatta, de a kerületfelvigyázó szolgálati előadásáról a hallgatóságnak körülbelül a fele elment. Az összejövetel után a kerületfelvigyázó megkérdezte a helyi testvéreket, hogy miért mentek el olyan sokan. Egy idősebb altaji asszony, aki nehezen beszélte az orosz nyelvet, így válaszolt: „Te igen fontos munkát végzel. De szinte semmit sem értettem az előadásodból.” A következő körzetfelvigyázói látogatáskor tolmácsolták az előadásokat, és így mindenki ott maradt az egész programon.

Voronyezs városában nagyon sok külföldi diák van. 2000-ben egy kínaiul beszélő kisegítőszolga megszervezett néhány, nem hivatalos kínai nyelvtanfolyamot. A Tanúk közül sokan felismerték, mennyire szükséges ezen a prédikálóterületen tevékenykedni, és tanúskodni kezdtek kínai diákoknak. A kínai rendkívül nehéz nyelv, de a testvérek nem adták fel. 2004 februárjában megszervezték az első kínai könyvtanulmányozást a városban. Az év áprilisában megkeresztelkedett az első kínai bibliatanulmányozó, és rá két hónapra egy másik is. Ma a könyvtanulmányozást rendszeresen látogatják az érdeklődők csoportjai, és körülbelül 15 bibliatanulmányozás folyik kínai nyelven. Amint a jó hír eljut ennek az óriási területnek minden szegletébe, egyre több nyelven egyre több irodalomra van szükség, és ezt az igényt az oroszországi fiókhivatal folyamatosan ki is elégíti.

AZ ÚTTÖRŐK KÉPZÉST KAPNAK

Oroszországban már évek óta megtartják az úttörőszolgálati iskolát. Mivel mindegyik osztályba 20-30, többnyire helyi úttörő jár, nem kell nagy távolságokat utazniuk az iskolára. De eleinte más volt a helyzet. Roman Skiba ezt mondja erről az időről: „Számomra az 1996-ban megtartott jekatyerinburgi úttörőszolgálati iskola volt a legemlékezetesebb. Több mint 40 testvér és testvérnő vett részt rajta. Sokaknak több száz kilométert kellett megtenniük, hogy ott lehessenek az iskolán, és voltak, akik majdnem 1000 kilométert utaztak.”

Szvetlana 1997-től általános úttörőként szolgál a jelnyelvi területen. 2000 januárjában részt vett a jelnyelvű úttörőiskolán. Az iskola után elmesélte, hogyan segítettek neki a tanultak javítani szolgálatának a minőségén, és megérteni, mit is jelent kereszténynek lenni a családban és a gyülekezetben. Ezt mondja: „Éreztem, hogy egyre jobban tudok szeretni másokat. Valamint felismertem, mennyire értékes együttműködni a testvérekkel, és most már készségesen elfogadom a tanácsokat. Amióta pedig szemléltetéseket használok a tanításban, a bibliatanulmányozásaim minősége szintén nagymértékben javult.”

Aljona úttörő a távol-keleti Habarovszk városában, és segít a siketeknek megismerni az igazságot. Hogy ezt még hatékonyabban tehesse, szeretett volna részt venni a jelnyelvű úttörőszolgálati iskolán. Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie? Aljona ezt mondja erről: „A legközelebbi jelnyelvű úttörőiskola Moszkvában volt, 9000 kilométerre Habarovszktól. Hogy jelen lehessek az iskolán, oda is, és vissza is nyolc napot kellett utaznom vonattal.” De Aljona ezt egyáltalán nem bánta meg!

A jelnyelvi területen szolgálók támogatására szervezett iskolák mellett még több száz úttörőszolgálati iskolát tartottak meg Oroszországban 1996 és 2006 között. Az úttörők képzése közvetlenül hozzájárult a prédikálómunkában és a gyülekezetekben tapasztalható, mindenre kiterjedő növekedéshez. A jelenleg körzetfelvigyázóként szolgáló Marcin felidézi: „1995-ben kineveztek különleges úttörőnek a moszkvai Kuncevo Gyülekezetben. Mikor elmentem a nyilvános előadásra és az Őrtorony-tanulmányozásra, olyan volt, mintha kongresszuson lennék. Mintegy 400-an voltak a teremben. Abban az időben 300 hírnök tartozott a gyülekezethez. Tíz év sem telt el, és ebből a gyülekezetből tíz új gyülekezet alakult.

1996-ban és 1997-ben körzetfelvigyázóként elképesztő növekedésnek voltam tanúja a körzetben. Meglátogattam egy gyülekezetet Volzsszkij városában (Volgográdi terület), majd hat hónappal később, mikor visszatértem, már 75 új hírnök volt ott. Mintha egy teljesen új gyülekezetbe léptem volna be. Nehéz szavakba önteni, milyen lelkesek voltak ezek az új, buzgó hírnökök. Egy bérházi lakásban megtartott szántóföldi összejövetelre rendszeresen akár 80-an is eljöttek. Sokan a lépcsőn és a lépcsőfordulón álltak, mivel a lakásba már nem fértek be.”

FIATALOK DICSŐÍTIK JEHOVÁT

Sok fiatal érdeklődik a Királyság-üzenet iránt, még ha a szülei ezt ellenzik is. Egy 20 éves testvérnő elmeséli: „1995-ben, mikor kilencéves voltam, Jehova Tanúi prédikáltak a szüleimnek, de ők nem fogadták el az igazságot. Szerettem volna többet megtudni Istenről. Szerencsére egy barátnőm, aki egyben az osztálytársam is volt, tanulmányozni kezdte a Bibliát, és én is bekapcsolódtam. Mikor ezt a szüleim megtudták, megtiltották, hogy összejárjak a Tanúkkal. Volt, hogy rám zárták a lakást, hogy ne tudjak elmenni a tanulmányozásra. Ez egészen addig így ment, míg nagykorú nem lettem. Eljöttem otthonról, hogy egy másik városban járjak iskolába, és ott találkoztam a Tanúkkal. Végtelenül boldog voltam, hogy újra tanulmányozhatom a Bibliát. Egész szívemmel megszerettem Jehovát, és a 2005-ös kerületkongresszuson megkeresztelkedtem. Ezután rögtön elkezdtem a kisegítőúttörő-szolgálatot. A szüleim ma már kedvezően fogadják azt, ami gyerekkorom óta oly értékes számomra.”

Egy másik testvérnő felidézi: „1997-ben, mikor 15 éves voltam, a Tanúk felkínáltak nekem egy Ébredjetek!-et. Nagyon tetszett a folyóirat címe és tartalma, és szerettem volna rendszeresen megkapni. Mikor apa megtudta, hogy ezt a folyóiratot olvasom, megtiltotta a Tanúknak, hogy eljöjjenek hozzánk. Kis idő elteltével az unokatestvérem tanulmányozni kezdte a Bibliát Jehova Tanúival, és 2002 elején látogatni kezdtem vele az összejöveteleket a Királyság-teremben. Ott hallottam arról, hogy Jehova Tanúi misszionáriusként szolgálnak, és ezután csillapíthatatlan vágy alakult ki bennem, hogy segítsek másoknak megismerni Istent. De az unokatestvérem elmagyarázta, hogy először abba kell hagynom a dohányzást, összhangba kell hoznom az életemet Isten akaratával, és Isten szolgájává kell válnom. Megfogadtam a tanácsot, hat hónappal később megkeresztelkedtem, és azonnal beléptem a kisegítő úttörők sorába. Boldog vagyok, hogy valódi célja van az életemnek.”

’KÍVÁNATOS KINCSEK’ FELKUTATÁSA JAKUTFÖLDÖN

Az Amuri terület és egész Jakutföld egyetlen körzetet alkot. A 2005-ös szolgálati évben tartottak először körzetkongresszusokat és különleges kongresszusi napokat Jakutföld fővárosában, Jakutszkban. Mennyire jó volt látni azokat az őslakosokat, akik eljöttek ezekre a kongresszusokra!

A testvérek érdekében öt részre osztották a körzetet, és mindegyik rész saját kongresszust tartott. Az utazófelvigyázóknak egyik kongresszusról a másikra eljutni azt jelentette, hogy először vonattal 24 órát, majd autóval 15 órát, repülővel pedig 3 órát kellett utazni.

Ezen a vidéken a tél dermesztő hideg, mínusz 50 Celsius-fok vagy még hidegebb is lehet. Ennek ellenére a helyi hírnökök nemcsak bérházakban prédikálnak, hanem házról házra is.

2005 elején megalakult két csoport. Az egyik a Hajir nevű faluban van, 80 kilométerre az északi sarkkör feletti Laptyev-tengertől. A falu lakossága 500 fő, kik közül 4-en Tanúk. 2004-ben az ebben a faluban megtartott Emlékünnepen 76-an voltak jelen. Ahhoz, hogy a körzetfelvigyázó meglátogassa a csoportot ebben a faluban, először körülbelül 900 kilométert kell megtennie repülővel, majd több mint 450 kilométert autóval, havas utakon.

A másik csoport az Uszty-Nyera nevű, távoli faluban alakult meg, mely 100 kilométerre van az Ojmjakon nevű falutól. A téli hőmérséklet ezen a vidéken olykor mínusz 60 Celsius-fok is lehet. E csoport hírnökei tavaly két autóval indultak a körzetkongresszusra. Odafelé is, és visszafelé is körülbelül 2000 kilométert kellett utazniuk, többnyire lakatlan, mindentől távol eső területeken, mínusz 50 Celsius-fokban.

Egy körzetfelvigyázó beszámolt egy érdekes tapasztalatról, mely a tengerszint felett 4000 méter magasan történt. „A Kitartóan virrasszatok! című füzettel folytatott kampány idején kongresszussorozat volt a körzetünkben. A kerületfelvigyázóval épp a következő kongresszusra utaztunk repülővel. Sajnos már kifogytunk a kampányfüzetből, ezért a Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzetet kínáltuk fel a légiutas-kísérőnek. Erre ő azt mondta, hogy már kapott néhány bibliai irodalmat, és meglepetésünkre megmutatta a Kitartóan virrasszatok! című füzetét. Boldogok voltunk, hogy a testvéreink ennyire szorgalmasak a prédikálómunkában. A beszélgetés közben elhaladt mellettünk a másodpilóta. Mivel őt is érdekelte a téma, csatlakozott hozzánk, és majdnem az egész úton beszélgettünk. Tetszett neki, amiről beszéltünk, és több folyóiratot is elfogadott, hogy megossza a pilótafülkében a repülőgép személyzetével.”

A JÓ HÍR SZAHALINON

Szahalin szigetére – mely a legészakibb japán sziget, Hokkaidó fölött található – először az 1970-es évek végén érkeztek Tanúk. Ezen a szigeten vlagyivosztoki testvérek felvigyázták a prédikálómunkát, és arra buzdították Szergej Szagint, hogy terjessze ki a szolgálatát: költözzön a szigetre, és prédikáljon az ott élő embereknek. Miközben a kikötőben dolgozott, Szergej próbált bibliai témájú beszélgetéseket kezdeni a munkatársaival. Csakhamar több bibliatanulmányozást is vezetett. Bár Szergejnek később el kellett hagynia a szigetet, az igazság magvai később kikeltek és gyümölcsöt hoztak.

A Lengyelországban megtartott 1989-es és 1990-es kongresszusok sok Tanút arra indítottak Oroszországban, hogy kiterjessze a szolgálatát, és szükségterületre költözzön. 1990-ben Szergej és Galina Averini a Távol-Keleten elköltözött Habarovszkból a Szahalin szigetén lévő Korszakovba. Pár hónappal utánuk, két úttörő és néhány hírnök költözött Juzsno-Szahalinszkba, ahol addig csak egy Tanú volt.

Ifjabb Pavel Szivulszkij, az említett két úttörő egyike, most a Bételben szolgál. Így emlékszik vissza a Szahalinon töltött időre: „Miután megérkeztünk Juzsno-Szahalinszkba, egy testvér és én hotelben laktunk, mivel nem sikerült azonnal lakhelyet találnunk. Ajtóról ajtóra kezdtünk munkálkodni a hotel mellett, és a beszélgetéseink során megkérdeztük az embereket, hogy van-e kiadó szállásuk. Találkoztunk olyanokkal, akik megkérdezték, hol tudnák folytatni a bibliai beszélgetéseket. Elmondtuk nekik, hogy egy hotelben szálltunk meg, de amint lesz hol laknunk, meghívjuk őket. Buzgón imádkoztunk Jehovához, hogy segítsen munkát és lakást találnunk. És ő válaszolt az imáinkra. Nemsokára volt munkánk és lakásunk is. Egy háziasszony felajánlotta, hogy költözzünk hozzá. Nem fogadott el tőlünk lakbért, sőt még főzött is nekünk. Ez segített, hogy több időt töltsünk a szolgálatban. Jehova kifejezésre juttatta, hogy velünk van. Hamarosan sok bibliatanulmányozást vezettünk, és könyvtanulmányozási csoportokat szerveztünk. Két hónappal később kibéreltünk egy házat, és ott tartottuk meg az összejöveteleket.”

Amint növekedett a gyülekezet, sok új hírnök kezdte el az úttörőszolgálatot. Igazi úttörőszellemet mutattak, és a sziget más területeire költöztek, hogy az ott lakókkal megosszák az igazságot. Jehova bőségesen megáldotta e gyorsan növekedő gyülekezet buzgó szolgálatát, és három év elteltével, 1993-ban nyolc új gyülekezet jött létre ebből az egy gyülekezetből.

Idővel sok hírnök elment a szigetről gazdasági nehézségek miatt, és azért, hogy kiterjessze a szolgálatát. Mint korábban is, így most is növekedést hoztak az ilyen erőfeszítések. Ma egy takaros Királyság-terem áll Juzsno-Szahalinszk központjában. A szigeten kilenc gyülekezet és négy csoport van, melyek együtt egy önálló körzetet alkotnak.

BÁR SOK AZ ELLENSZEGÜLŐ, AZ AJTÓ FELTÁRUL

Az első században Pál apostol ezt mondta: „nagy, tevékenységre nyíló ajtó tárult fel előttem, de sok az ellenszegülő” (1Kor 16:9). Az ellenszegülők száma kétezer év elteltével sem csökkent. 1995 és 1998 között a moszkvai ügyészségi hivatal négy bűnvádi eljárást indított a Tanúk ellen. Azzal vádolták Jehova Tanúit, hogy vallási türelmetlenségre szítják az embereket, tönkreteszik a családokat, államellenes tevékenységekben vesznek részt, és megsértik a polgárok jogait. Bár ezeket a vádakat nem tudták bizonyítani, 1998-ban polgári pert indítottak a Tanúk ellen, ugyanezekre az alaptalan vádakra hivatkozva.

Körülbelül egy évvel később az igazságügyi minisztérium újból bejegyezte Jehova Tanúi igazgatási központját Oroszországban, elismerve, hogy sem Jehova Tanúi, sem az irodalmuk nem támogat olyasmit, ami vallási gyűlölködést szítana, szétzilálná a családokat vagy megsértené az emberi jogokat.

Egyes vallástudományi professzorok felismerik, hogy Jehova Tanúi kizárólag a Bibliára alapozzák a hitnézeteiket. Dr. Ny. Sz. Gorgyijenko, a Szentpétervári Herzen Orosz Állami Pedagógiai Egyetem vallástudományi professzora megjegyzi: „Ha a szakértők vádolják Jehova Tanúit a tanításaik miatt, akkor nem veszik észre, hogy valójában a Biblia ellen emelnek vádat.”

Mindazonáltal a Moszkvai Városi Bíróság megvonta Jehova Tanúi moszkvai közösségének jogi státuszát. Ez azonban nem gátolja meg a testvéreinket abban, hogy teljesítsék azt a bibliai parancsot, hogy megosszák másokkal a jó hírt. Jehova Tanúi meg vannak győződve arról, hogy a moszkvai emberek saját maguk kell hogy döntsenek a vallásos hitnézeteikkel kapcsolatban. E jog korlátozása minden moszkvai lakos szabadságának a megsértése lenne. Ezért a Tanúk Moszkvában ezután is teljesíteni fogják Jézus Krisztus parancsát a prédikálásra és tanítványképzésre vonatkozóan (Máté 28:19, 20). Jelenleg az Emberi Jogok Európai Bírósága vizsgálja felül a Moszkvai Városi Bíróság döntését.

1998 szeptemberében, amikor is elkezdődtek a bírósági tárgyalások arról, hogy fel akarják számolni Jehova Tanúi moszkvai közösségét, Jehova Tanúinak 43 gyülekezete működött Moszkvában. Nyolc évvel később pedig már 93! Jehova ezt ígérte a népének: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres” (Ézs 54:17). 2007-ben Jehova Tanúi kerületkongresszust tartottak a moszkvai Luzsnyiki Stadionban, ahol korábban olimpiát is rendeztek. A kongresszuson 29 040-en voltak jelen, és 655-en keresztelkedtek meg.

ISTEN NEVE NAGY OROSZORSZÁGBAN

A Malakiás 1:11 szerint Jehova Isten ezt mondta: „Napkelettől napnyugatig nagy lesz az én nevem a nemzetek között.” Ebben a hatalmas országban minden egyes napban ott sejlik annak lehetősége, hogy megkerül egy újabb juhszerű személy. Csak az elmúlt szolgálati évben több mint hétezren keresztelkedtek meg Oroszországban. Ez tagadhatatlan tanúbizonysága annak, hogy a „cárok Cárja” – ahogyan Jézus Krisztust nevezik az orosz Bibliában – az alattvalóival van, miközben ellátják a prédikálómunkát (Máté 24:14; Jel 19:16).

„Jehova napja úgy fog eljönni, mint egy tolvaj” – jelentette ki Péter apostol (2Pét 3:10). Ezért Jehova népének Oroszországban eltökélt szándéka, hogy a hátralévő időben minden nemzetből, törzsből, nyelvből és népből felkutatja a helyes szívállapotú embereket.

[Lábjegyzet]

^ 382. bek. Lásd az „Altajiak – Nép, amelyet megszerettünk” című cikket az Ébredjetek! 1999. június 22-ei számában.

[Oldalidézet a 110. oldalon]

„Ha bármit találtunk volna maguk ellen a jelentésekben, ha csak egyetlen vércseppet ontottak volna is ki, már egytől egyig lelőttük volna magukat”

[Oldalidézet a 128. oldalon]

„Ha szabadon engedjük, akkor sok szovjet polgár csatlakozni fog magukhoz. Ezért úgy tartjuk, hogy maguk komoly fenyegetést jelentenek az államunkra nézve”

[Oldalidézet a 219. oldalon]

„Az embereik olyanok, mint a madarak: lecsapnak az irodalommal teli dobozokra, és gyorsan elviszik”

[Kiemelt rész/kép a 69. oldalon]

Milyen Szibéria?

Mi jut eszedbe, ha Szibériára gondolsz? Zord, kietlen pusztaságot képzelsz el, dermesztően hideg telekkel? Rideg vidék jelenik meg előtted, ahová azokat száműzték, akik összetűzésbe kerültek a szovjet kormánnyal? Nem tévedsz, ha így gondolod, de ez csak egy része a teljes képnek.

Szibéria egy óriási terület, nagyobb, mint a világ második legnagyobb országa, Kanada. Ma több mint 13 000 000 négyzetkilométeren terül el, az Uráltól keleti irányba a Csendes-óceánig, Mongóliától és Kínától északi irányba a Jeges-tengerig terjed. Gazdag természeti kincsekben: faanyagban, kőolajban és földgázban. Hegyláncok, síkságok, mocsaras vidékek, tavak és nagy folyók találhatók a területén.

Mintegy 150 évig Szibéria a fogság, a kényszermunkák és a száműzetés helye volt. Az 1930-as és 1940-es években Joszif Sztálin milliókat küldött az ottani munkatáborokba. 1949-ben és 1951-ben körülbelül 9000 Jehova Tanúját száműztek Szibériába Moldovából, a balti köztársaságokból és Ukrajnából.

[Kiemelt rész/képek a 72–73. oldalon]

Oroszországról röviden

Terület:

A világ legnagyobb országa, Oroszország kelet–nyugati irányban 7700 kilométer, észak–déli irányban 3000 kilométer hosszan terjed ki, összterülete pedig 17 075 400 négyzetkilométer. Elképesztő módon a területe 11 időzónát fed le, és az északi féltekének majdhogynem a felét elfoglalja. Oroszországban található Európa legmagasabb hegysége, leghosszabb folyója és a világ legmélyebb tava.

Emberek:

A népesség 80 százaléka orosz. De még több mint 70 más etnikai csoport él Oroszországban. Ezek némelyike néhány ezer főt számlál, míg mások egymilliónál is többet.

Nyelvek:

A hivatalos nyelv az orosz, amit gyakorlatilag minden állampolgár ismer. Továbbá száznál is több más nyelvet beszélnek még. Ezek közt olyanok is akadnak, amelyek közel egymillió embernek az anyanyelve.

Gazdasági élet:

Oroszország a világ egyik vezető kőolaj- és földgázkitermelője. Emellett hatalmas iparág még az erdészet, a bányászat és a feldolgozóipar.

Ételek:

Tápláló ételeket készítenek húsból, halból, káposztából vagy aludttejből, melyeket rozskenyérrel, burgonyával vagy hajdinával fogyasztanak. Az orosz konyha ételei zsírban és szénhidrátban gazdagok, hogy biztosítsák a szükséges energiát a hosszú, hideg telek átvészeléséhez. Jellegzetes étel például a pelmeni (húsos batyu), melyet levesbe tesznek vagy tejföllel tálalnak, valamint a pirog (kis tésztaféleség), káposztával, hússal, sajttal vagy burgonyával töltve. Népszerű levesek a borscs (céklaleves) és a scsí (káposztaleves).

Éghajlat:

A nyarak forróak, a telek pedig hidegek és sötétek. A tavasz és az ősz hamar tovaröppen, hogy a másik két évszak érvényesülhessen.

(Oroszország térképe a 116. és 167. oldalon látható.)

[Képek]

A Kreml

Az Elbrusz Kabard- és Balkárföldön

Barnamedve (Kamcsatka-félsziget)

[Kiemelt rész a 92–93. oldalon]

Harc a szívekért és elmékért

A szovjet kormány nem akarta megsemmisíteni a Tanúkat. Az volt a célja, hogy meggyőzéssel vagy erőszakkal átnevelje őket, hogy a szovjet ideológiát tegyék magukévá. Ennek megvalósításához megbízta a KGB-t, a kormány hírszerző, belbiztonsági szervezetét, mely többek között ezeket a módszereket alkalmazta:

Házkutatások: Ezeket a Tanúk otthonaiban hajtották végre, még éjszaka is. Néhány család arra kényszerült az állandó házkutatások miatt, hogy megváltoztassa a lakhelyét.

Rendőri megfigyelés: Lehallgatták a Tanúk telefonbeszélgetéseit, megakadályozták, hogy a postai küldeményeik eljussanak a címzettekhez, és poloskákat szereltek fel az otthonaikban.

Bírságok kiszabása és összejövetelek megzavarása: A hatóságok országszerte felderítették a testvérek összejöveteli helyeit. Minden jelenlevőt megbírságoltak. A bírság gyakran egy átlag havi kereset fele, vagy még több is volt.

Megvesztegetések és zsarolások: Néhány Tanúnak a KGB autókat ígért és lakásokat Moszkva központjában, ha együttműködik. Sok esetben pedig azt mondták a testvéreknek, hogy hosszú évekre munkatáborokba küldik őket, ha megtagadják az együttműködést.

Propaganda: A filmekben, a televízióban és az újságokban úgy mutatták be a Tanúkat, mint akik veszélyesek a társadalomra. Börtönökben és munkatáborokban előadásokat tartottak, megvádolva a testvéreket, hogy feltehetőleg a Bibliával takaróznak, hogy politikai céllal házalni tudjanak. A propaganda hátrányos megkülönböztetéshez vezetett: a tanárok rosszabb osztályzatot adtak a Tanúk gyerekeinek, a munkaadók megtagadták a testvérektől a szabadságolást és a különféle juttatásokat, melyekre jogosultak lettek volna.

Beépülés a szervezetbe: KGB-ügynökök, azt a látszatot keltve, hogy érdeklődnek a Királyság-üzenet iránt, tanulmányoztak és megkeresztelkedtek. Néhányuk még azt is elérte, hogy felelős tisztségeket kapjon a szervezetben. Az volt a céljuk, hogy leállítsák a prédikálómunkát. Ezt úgy akarták elérni, hogy gyanakvást és megosztottságot keltettek a Tanúk között.

Száműzetés: A Tanúkat az ország távoli területeire vitték. Ott kemény fizikai munkát kellett végezniük napi 12 órában, de ebből is épp csak megéltek. Télen dermesztő hideget, nyáron pedig szúnyogokat és böglyöket kellett elviselniük.

Magántulajdon lefoglalása és családok szétválasztása: Ingatlanokat, lakásokat és vagyontárgyakat foglaltak le. Előfordult, hogy a gyermekeket elvitték a Tanú-szüleiktől.

Gúnyolódások és verések: Sok Tanút, köztük nőket is bántalmaztak és gúnyoltak. Egyeseket rendkívüli kegyetlenséggel megvertek.

Bebörtönzések: Arra akarták kényszeríteni a Tanúkat, hogy tagadják meg a hitüket, és el akarták szigetelni őket a többi testvértől.

Munkatáborok: Az ilyen táborokban a Tanúk a végkimerülés határán voltak. Gyakran hatalmas fatönköket kellett kiásniuk. Ezenkívül szénbányákban dolgoztak, utakat és vasútvonalakat építettek. Elválasztva a családjuktól, a táborban dolgozók barakkokban éltek.

[Kiemelt rész/kép a 96–97. oldalon]

Kétszer is halálra ítéltek

PJOTR KRIVOKULSZKIJ

SZÜLETETT: 1922

MEGKERESZTELKEDETT: 1956

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Papnevelő intézetbe járt, mielőtt megismerte az igazságot. Huszonkét évet volt börtönökben és munkatáborokban. 1998-ban halt meg.

LENGYEL Tanúk kezdtek prédikálni 1940-ben Ukrajnának azon a területén, ahol éltem. Egy felkent testvér látogatott meg, akit Kornyejnek hívtak. Egész éjszaka beszélgettünk, és meggyőződtem arról, hogy amit mondott, az az igazság volt Istenről.

1942-ben a német sereg előrenyomult, és a szovjet erők kivonultak Lengyelországból. Ebben az időszakban anarchia uralkodott. Az ukrán nacionalisták követelték, hogy harcoljak velük a németek és a szovjetek ellen. Mikor ezt megtagadtam, eszméletlenre vertek, majd kilöktek az utcára. Még ugyanazon az éjszakán eljöttek értem, és egy olyan helyre vittek, ahol tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Ott újra megkérdezték, hogy szolgálnám-e az ukrán népet. Határozottan és hangosan megmondtam nekik: „Én csak Jehova Istent fogom szolgálni!” Ekkor halálra ítéltek. Mikor az egyik katona kiadta a parancsot a lelövésemre, egy másik megragadta a fegyvert, és ezt kiáltotta: „Ne lőj! Még hasznát vehetjük.” Egy feldühödött férfi ütlegelni kezdett. Megesküdött, hogy egy héten belül ő maga fog lelőni, ám néhány napon belül őt ölték meg.

1944 márciusában a szovjet sereg visszatért a területünkre, és a katonák elvittek minden férfit, engem is. Most a szovjet hadseregnek volt szüksége harcosokra. Ahová összegyűjtöttek bennünket, ott találkoztam Kornyejjel, azzal a testvérrel, akitől megismertem az igazságot. Rajta kívül még 70 Tanú volt ott. Külön álltunk a többiektől, és buzdítottuk egymást. Egy tiszt odajött hozzánk, és megkérdezte, miért állunk külön. Kornyej elmagyarázta, hogy keresztények vagyunk, és nem foghatunk fegyvert. Azonnal elhurcolták, és azt mondták, lelövik. Soha többé nem láttuk őt. Azzal fenyegettek minket, hogy ugyanígy le fognak lőni mindannyiunkat. Majd egyesével megkérdeztek minket, hogy csatlakozunk-e a seregükhöz. Amikor ezt megtagadtam, három katona és egy tiszt az erdőbe vitt. A parancsnok felolvasta a hadbíróság ítéletét: „Golyó általi halál egyenruha-viselés és fegyverfogás megtagadásáért.” Buzgón imádkoztam Jehovához, és azon tűnődtem, hogy elfogad-e szolgájának, hiszen még nem volt lehetőségem megkeresztelkedni. Abban a pillanatban meghallottam a parancsot: „Tűz az ellenségre!” De a katonák a levegőbe lőttek. Majd a tiszt verni kezdett. Tízévi börtönre ítéltek, és végül egy munkatáborba kerültem, mely az Oroszország szívében levő Gorkiji területen volt.

1956-ban szabadultam, majd később feleségül vettem Reginát, egy hűséges Tanút. Hat hónapig voltunk együtt, mikor váratlanul letartóztattak, és tízévi szabadságvesztésre ítéltek.

Miután végre kiszabadultam, egy hivatalnok ezt mondta nekem: „Semmi keresnivalód szovjet földön!” Tévedett. Milyen csodálatos tudni, hogy a föld Jehováé, és ő határozza meg, ki lakhat rajta örökké! (Zsoltárok 37:18).

[Kiemelt rész/kép a 104–105. oldalon]

„Lányok, van köztetek Jehova Tanúja?”

JEVGENYIJA RIBAK

SZÜLETETT: 1928

MEGKERESZTELKEDETT: 1946

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ukrajnában született, erőszakkal elvitték Németországba, ahol megismerte az igazságot. Hűségesen szolgálja Jehovát Oroszországban, mind a mai napig.

EGY vasárnap fülbemászó ének hallatszott be az ablakomon. Jehova Tanúi énekeltek. Hamarosan járni kezdtem az összejöveteleikre. Nem fért a fejembe, hogy a németek miért üldöznek más németeket a hitükért. Ukrán barátaim, akikkel Németországba vittek, meggyűlöltek, amiért németekkel járok össze. Egyszer az egyikük kiabált velem, és pofon ütött. Az egykori barátnőim ezen jót kacagtak.

Miután 1945-ben szabad lettem, hazatértem Ukrajnába. Nagyapám ezt mondta: „Anyádnak elment a józan esze. Kidobálta az ikonjait, és most meg valami más Istent imád.” Mikor magunk maradtunk édesanyámmal, elővett egy Bibliát, és felolvasta belőle, hogy Isten gyűlöli a bálványimádást. Majd elmondta, hogy Jehova Tanúi összejöveteleire jár. A nyakába borultam, és könnyes szemmel a fülébe súgtam: „Drága édesanyám, én is Jehova Tanúja vagyok!” Örömünkben mindketten sírva fakadtunk.

Édesanya nagyon buzgó volt a szolgálatban. Mivel majdnem minden testvér táborban raboskodott, ő lett kinevezve csoportszolgának. A buzgalma engem is magával ragadott.

1950-ben vallásos tevékenységért letartóztattak, és a bíróság 10 évi, táborban letöltendő szabadságvesztésre ítélt. Ötünket, testvérnőket a szibériai Uszolje-Szibirszkoje városába vittek. 1951 áprilisától vasútépítésen dolgoztunk. Nehéz talpfákat cipeltünk a vállunkon, melyekből ketten bírtunk el egyet. 10 méteres, egyenként 320 kilogrammos vasúti síneket is vittünk és lefektettünk. Nagyon elcsigázottak voltunk. Egyszer, mikor a munkától kimerülten hazafelé tartottunk, egy rabokkal teli vonat megállt mellettünk. Egy férfi kinézett az ablakon, és megkérdezte:

– Lányok, van köztetek Jehova Tanúja?

A fáradtságunk tovatűnt.

– Igen, mi itt öten azok vagyunk! – kiáltottuk.

A rabok a mi drága testvéreink és testvérnőink voltak, akiket Ukrajnából száműztek. Amíg állt a vonat, izgatottan elmondták, mi történt velük, és hogyan száműzték őket. Majd a gyerekek elszavaltak nekünk olyan költeményeket, melyeket maguk a testvérek írtak. Még a katonák sem zavartak minket, így egy kicsit együtt lehettünk, és buzdíthattuk egymást.

Uszolje-Szibirszkojéból átszállítottak minket egy Angarszk közelében lévő nagy táborba. Ott 22 testvérnő volt. Mindent megszerveztek, még prédikálóterületeket is kijelöltek. Ez segített fenntartani a szellemiségünket.

[Kiemelt rész/kép a 108–109. oldalon]

Többször zártak az „ötödik szegletbe”

NYIKOLAJ KALIBABA

SZÜLETETT: 1935

MEGKERESZTELKEDETT: 1957

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1949-ben a szibériai Kurgani területre száműzték.

ÚGY tűnt, minden Tanút szemmel tartanak a Szovjetunióban. Nem volt könnyű az életünk, de Jehova bölcsességet adott nekünk. 1959 áprilisában vallásos tevékenységért letartóztattak. Egyetlen testvért sem akartam beárulni, ezért elhatároztam, hogy mindent tagadok. A nyomozótiszt testvérekről készült képeket mutatott, és a nevüket kérte. Azt mondtam, hogy egyikőjüket sem ismerem fel. Akkor az öcsémről mutatott egy képet, és ezt kérdezte:

– Ő a maga testvére?

– Hogy ő-e vagy sem, nem tudom megmondani.

Majd a nyomozótiszt egy rólam készült képet tartott elém, és megkérdezte:

– Ez itt maga?

– Ez az ember úgy néz ki, mint én, de hogy engem ábrázol-e, azt nem tudom.

Több mint két hónapra cellába zártak. Minden reggel, mikor felébredtem, megköszöntem Jehovának a szerető-kedvességét. Ezután felidéztem egy írásszöveget, és megbeszéltem magammal. Majd elénekeltem egy Királyság-éneket, de csak halkan, mert tilos volt a cellában énekelni. Mindezek után egy bibliai témán elmélkedtem.

A táborban, ahova küldtek, már sok Tanú volt. A körülmények rendkívül kíméletlenek voltak. Még arra sem kaptunk engedélyt, hogy beszélgessünk. A testvéreket nagyon gyakran vitték az elkülönített cellába, vagy ahogy hívták, az ötödik szegletbe. Engem is többször zártak oda. Ott a rabok naponta csak 20 dekagramm kenyeret kaptak. Egy vastag vasréteggel borított pallón aludtam. Az ablaküveg be volt törve, és rengeteg volt a szúnyog. A bakancsomat használtam párnának.

Általában minden testvér saját rejtekhelyet talált az irodalomnak. Én a seprűmbe dugtam az irodalmat. A kutatáskor a munkafelügyelő még csak nem is gondolt arra, hogy megnézze a seprűt, pedig minden apró dolgot tüzetesen átvizsgált. A falba is rejtettünk irodalmat. Megtanultam bízni Jehova szervezetében. Jehova mindent lát és mindent tud, és segíti minden egyes hűséges szolgáját. Engem is szüntelenül támogatott.

Még azelőtt, hogy 1949-ben a családom száműzetésbe került, az édesapám azt mondta, hogy Jehova megtalálja a módját, hogy az emberek a távoli Szibériában is halljanak az igazságról. Ez járt a fejünkben: „Hogyan valósulhat ez meg?” Mint kiderült, maguk a hatóságok tették lehetővé, hogy őszinte emberek ezrei megismerjék az igazságot Szibériában.

Mikor gyökeresen megváltozott a helyzet az országban, a testvérek megragadták az alkalmat, hogy elutazzanak az 1989-es lengyelországi nemzetközi kongresszusra. Azok felejthetetlen napok voltak. A záró ima után állva maradtunk, és hosszasan tapsoltunk. Leírhatatlan élmény volt. Sok évig mindennaposak voltak a különböző nehézségek és problémák, de ritkán telt meg a szemünk könnyel. Viszont mikor elváltunk drága testvéreinktől Lengyelországban, csak sírtunk és sírtunk, és senki nem tudta, sőt nem is akarta megállítani a könnyeinket.

[Kiemelt rész/kép a 112–113. oldalon]

Mindent a jó hírért teszek

PJOTR PARCEJ

SZÜLETETT: 1926

MEGKERESZTELKEDETT: 1946

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Pjotr 1943-ban találkozott Jehova Tanúival, és két náci koncentrációs táborban és a Szovjetunióban egy munkatáborban volt elítélt. Később körzetfelvigyázó volt a betiltás alatt.

MIUTÁN megismertem a Biblia alaptanításait a náci Németországban, azonnal megosztottam ismerőseimmel a tanultakat, és sokan csatlakoztak hozzám a tiszta imádatban. 1943-ban egy pap feljelentett a Gestapónál, ezután letartóztattak fiatalokat lázító tevékenység vádjával. Nem sokkal később a majdaneki megsemmisítőtáborba kerültem, Lengyelországba. A testvérekkel és a testvérnőkkel való együttlét rendkívül értékes volt. A táborban még inkább megszilárdult az elhatározásunk, hogy prédikálni fogunk. Sokan érdeklődést mutattak az igazság iránt, mi pedig kerestük a módját, hogyan tudnánk tanúskodni Jehova Királyságáról. Egyszer egy két szíjból sodrott korbáccsal 25 ütést kaptam. Felálltam, és hangosan így szóltam németül: „Danke schön!” (’köszönöm’). Egy német felkiáltott: „Nocsak, milyen kemény a fickó! Mi ütjük, ő meg megköszöni!” Kékre-zöldre korbácsolták a hátam.

A munka nehéz volt, teljesen kimerített minket. Akik meghaltak, azokat az éjjel-nappal működő krematóriumban elégették. Azt gondoltam, hamarosan engem is elégetnek a vasrácson. Úgy tűnt, nem kerülök ki élve a táborból. Egy sérülés mentett meg. Az összes, viszonylag egészséges rabot munkára kényszerítették, a többieket pedig más táborokba vitték. Két héttel később a ravensbrücki koncentrációs táborba küldtek.

A háború vége felé az a hír járta, hogy a németek hamarosan mindannyiunkat lelőnek. Majd megtudtuk, hogy az őrök elmenekültek. Mikor a rabok megértették, hogy szabadok, mind szétszóródtak. Én Ausztriába kerültem, ahol felszólítottak, hogy vonuljak be. Ezt azonnal megtagadtam, és kijelentettem, hogy a hitnézeteimért voltam koncentrációs táborokban. Hazatérhettem Ukrajnába, amely akkor a Szovjetunió része volt. 1949-ben feleségül vettem Jekaterinát, és ő egész életemre hűséges társam lett. 1958-ban letartóztattak, és egy mordvinföldi munkatáborba küldtek.

A szabadulásom után részt vettem a bibliai irodalom nyomtatásában. Egyszer, 1986-ban egész éjjel dolgoztunk, hogy kinyomtassunk 1200 oldalt. A padlón, az ágyakon és minden talpalatnyi helyen halomban állt az irodalom. Majd váratlanul megjelent egy KGB-ügynök „csak beszélgetni”, ahogy ő mondta. Jekaterina megkérdezte tőle, hol szeretne beszélgetni, és nem is gondolt rá, hogy talán be akar jönni a házba. De szerencsére a nyári konyhát választotta. Ha bejött volna a házba, minket letartóztatnak.

A mai napig az önátadásunknak megfelelően próbálunk élni, és mindent a jó hírért tenni. A 6 gyermekünk, 23 unokánk és 2 dédunokánk hűségesen szolgálja Jehovát, és hálásak vagyunk Jehovának, hogy gyermekeink továbbra is az igazságban járnak.

[Kiemelt rész a 122. oldalon]

Magánzárka

A magánzárka a szovjet büntetőrendszerben a büntetés megszokott formája volt olyan vétkekért, mint például vallásos irodalom önkéntes átadásának megtagadása. A rabok elnyűtt pamutruhát kaptak, és cellába zárták őket.

Képzeljük el, milyen volt egy jellegzetes cella. Kicsi volt, mindössze 3 négyzetméteres. Sötét volt, dohos és piszkos, ezenkívül dermesztően hideg, különösen télen. A betonfal durva felületű volt. Kis ablakot építettek az egy méter vastagságú falba. A mélyen ülő ablak üvege néha ki volt törve. Egy falmélyedésbe szerelt, lyukacsos vaslemezzel borított villanylámpa adott némi fényt. A betonpadlón kívül az egyetlen ülőalkalmatosság egy keskeny, falból kiálló padka volt. Ezen nem lehetett huzamosabb ideig ülni. A láb- és hátizmok hamar elfáradtak és sajogni kezdtek, a durva felületű fal pedig felsértette az ember hátát.

Éjszakára az őrök belöktek egy fémpántokkal megerősített, alacsony faládát ágy gyanánt. Az ember deszkán és fémen feküdt, de a hideg ébren tartotta. Nem volt semmi takaró. A magánzárkában a rabok naponta általában 30 dekagramm kenyeret kaptak, háromnaponta pedig híg levest.

A latrina majdhogynem csak egy cső volt a padlóban, melyből átható, förtelmes szag áradt. Egyes cellákban voltak ventilátorok, melyek a szennyvízcső bűzét a cellába fújták. A munkafelügyelők időnként bekapcsolták ezt a ventilátort, hogy elcsüggesszék a rabokat, és még inkább büntessék őket.

[Kiemelt rész/kép a 124–125. oldalon]

Az 1-es számú mordvinföldi tábor

Az 1959 és 1966 közötti időszakban több mint 450 testvér raboskodott ebben a táborban, mely 600 rab fogva tartására volt alkalmas. A mordvinföldi 19 munkatábor közül ezt majdnem 3 méter magas szögesdrót kerítés vette körbe, melybe áramot vezettek. Ezt a kerítést további 13 kerítés határolta. A földet a tábor körül rendszeresen fölszántották, hogy látszódjanak a lábnyomok, ha bárki szökni próbálna.

A hatóságok a Tanúkat teljesen elszigetelték a külvilágtól, és megpróbálták mind fizikailag, mind lelkileg a hatalmuk alá vonni őket. Ennek ellenére a testvéreknek sikerült megszervezniük a teokratikus tevékenységet a táborban.

Maga a tábor is egy körzet lett, saját körzetfelvigyázóval. A körzet 4 gyülekezetében 28 könyvtanulmányozási csoport volt. Hogy mindannyian szellemileg erősek maradhassanak, a testvérek elhatározták, hogy heti 7 összejövetelt tartanak. Kezdetben csak egy Bibliájuk volt, ezért tervet készítettek, hogy mikor melyik gyülekezet olvasson föl belőle. Az első adandó alkalommal a testvérek sokszorosítani kezdték a Bibliát. Jegyzetfüzetekbe kézzel lemásoltak egy-egy bibliai könyvet, a Bibliát pedig gondosan elrejtették egy titkos helyre. Így a testvérek tervszerűen tudták olvasni a Bibliát. Az Őrtorony-tanulmányozást is megszervezték. A férjüket meglátogató testvérnők miniatűr folyóirat-másolatokat hoztak a táborba a szájukban, a cipőjük sarkában, vagy vékony papírlapokon a hajukba fonva. Sok testvér került 1–15 napra magánzárkába, amiért kézzel másolta az irodalmat.

A magánzárka egy távoli helyen volt, ahová a többi rab nem mehetett. A felügyelők tettek róla, hogy az ide zárt Tanúk semmit se olvashassanak. A testvérek mégis módot találtak arra, hogy ellássák őket szellemi eledellel. Egy testvér felmászott egy épület tetejére, ahonnan rálátott arra az udvarra, ahová a magánzárkára ítélteket vitték sétálni. Magával vitt olyan cetliket, melyekre bibliaverseket írtak, és ezeket egy centiméteres galacsinokká gyűrte össze. Majd a galacsint egy hosszú fúvócsőbe dugta, és az udvaron sétáló Tanú irányába fújta. A Tanú lehajolt, mintha a cipőfűzőjét kötné, és feltűnés nélkül felvette a szellemi eledelt.

A rabok reggelire és vacsorára zabkását kaptak, amibe egy kevés gyapotmagolajat kevertek. Ebédre felhígított borscsot vagy más levest, illetve egy egyszerű főételt kaptak. A kenyér úgy nézett ki, mint a filcanyag, amelyből lábbelit is készítenek. Ivan Mikitkov így emlékszik: „Hét évig voltam ebben a táborban, és szinte szüntelenül erősen fájt a gyomrunk.”

A testvérek szilárdak maradtak a hitben. Az elszigeteltség nem tudta kibillenteni Isten lojális szolgáit a szellemi egyensúlyukból, továbbra is bizonyságát adták hitüknek, valamint az Isten és felebarátaik iránti szeretetüknek (Máté 22:37–39).

[Kiemelt rész/kép a 131–132. oldalon]

Megkérdezte, miért sírok

POLINA GUTSMIDT

SZÜLETETT: 1922

MEGKERESZTELKEDETT: 1962

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Viktor Gutsmidt felesége lett. A börtönben Polina megfigyelte, milyen kedvesek Jehova Tanúi.

A KOMMUNISTA eszmék lojális támogatója és híve voltam. 1944 májusában a kommunisták mégis letartóztattak, és egy vorkutai munkatáborba küldtek. Három évig nem mondták meg, miért tartóztattak le. Először azt hittem, ez csak tévedés, és vártam, hogy elengedjenek. Ehelyett 10 évi, táborban letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, állítólagos szovjetellenes megjegyzésekért.

Mivel jártas voltam az egészségügyi munkában, fogva tartásom első néhány évében a tábor kórházában dolgoztam. 1949-ben átvittek Intába, egy politikai rabokat őrző táborba. A tábori rend sokkal szigorúbb volt. A rabok közt a neheztelés, durvaság, erkölcstelenség, közöny és kétségbeesés légköre uralkodott. Az olyan híresztelések, hogy a táborban hamarosan mindenkit lelőnek vagy életfogytiglani szabadságvesztésre ítélnek, csak rontott a már amúgy is pattanásig feszült helyzeten. A rá nehezedő stressz miatt sok rabnak megbomlott az elméje. Mivel rengeteg besúgó volt a táborban, a rabok bizalmatlanok és gyűlölködők voltak egymással. Elszigetelték magukat, és amennyire csak tudtak, a helyzethez idomultak. Mindent áthatott az önzés és a kapzsiság.

Egy, körülbelül 40 női elítéltből álló csoport feltűnően más volt. Mindig együtt maradtak, és meglepően csinosak, takarosak, kedvesek és barátságosak voltak. Leginkább fiatalabb nők voltak, de még kislányok is akadtak közöttük. Megtudtam, hogy ők vallásos emberek, Jehova Tanúi. A rabok különbözően viszonyultak hozzájuk. Egyesek nyersen és ellenségesen viselkedtek. Mások csodálták a viselkedésüket, különösen az egymás iránti szeretetüket. Például ha az egyik Tanú megbetegedett, a többiek felváltva virrasztottak az ágyánál. A táborban ez rendkívül szokatlan volt.

Bámulatba ejtett, hogy bár ez a csoport oly sok nemzetiségből tevődött össze, mégis barátságosak voltak egymással. Addigra már teljesen elvesztettem az életkedvem. Egyszer, mikor különösen elkeseredett voltam, leültem és csak sírtam. Az egyik lány odajött hozzám, és megkérdezte:

– Polina, miért sírsz?

– Nem akarok élni.

A lány, Ligyija Nyikulina vigasztalni kezdett. Beszélt az élet céljáról, arról, hogy Isten hogyan fogja megoldani az emberiség összes problémáját, és sok minden másról. 1954 júliusában szabadon engedtek. Addigra már sok mindent tanultam Jehova Tanúitól, és boldog voltam, hogy én is csatlakozhatok hozzájuk.

[Kiemelt rész/kép a 140–141. oldalon]

Hadmérnökből a jó hír prédikálója

VLAGYIMIR NYIKOLAJEVSZKIJ

SZÜLETETT: 1907

MEGKERESZTELKEDETT: 1955

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 256-szor vitték át különböző táborokba és börtönökbe. 1999-ben hunyt el.

TELEKOMMUNIKÁCIÓS szakon szereztem diplomát 1932-ben Moszkvában. 1941-ig egy moszkvai intézményben mérnökként és főépítészként dolgoztam. Speciális készülékeket terveztem hadihajókhoz. A háború idején őrizetbe vettek, és végül Kengirbe, egy közép-kazahsztáni falu táborába küldtek.

Jehova Tanúi csoportja megragadta a figyelmemet. Ők különböztek a többi rabtól. Úgy 80-an lehettek a három táborrészben, a mintegy 14 000 rab között. Az, hogy mennyire különböztek másoktól, különösen az 1954-ben kitört kengiri felkelés idején lett nyilvánvaló. Jehova Tanúi nem vettek részt a lázadásban, de még annak előkészületeiben sem. Hihetetlen nyugalmat tanúsítottak, és megpróbálták a raboknak elmagyarázni az álláspontjukat. Olyan nagy hatást tett rám a viselkedésük, hogy kérdezgetni kezdtem őket a hitükről. Nem sokkal később átadtam az életemet Jehovának. A táborban a Tanúk hite próba alá került, különösen mikor fegyveres erők tankokkal leverték a felkelést.

Egyszer közölték, hogy két tábornok kifejezetten azért jött Moszkvából, hogy találkozzon velem. Az egyikük ezt mondta nekem:

– Vlagyimir, elég ebből! Maga hadmérnök és építész. A hazájának szüksége van önre. Azt akarjuk, hogy visszatérjen, és folytassa a munkát, amit korábban végzett. Hogyan is élvezhetné műveletlen emberek társaságát?

– Nincs semmi, amivel kérkedhetnék. Az ember minden képessége Istentől van. Akik engedelmeskednek neki, élvezhetik majd Krisztus Királyságának ezeréves uralmát. Akkor majd az emberiség eljut a tökéletességre, és a szó legteljesebb értelmében lesz művelt.

Nagyon boldog voltam, hogy alkalmam nyílt beszélni ezekkel a tábornokokkal az igazságról. Többször is könyörögtek, hogy térjek vissza a korábbi munkámhoz. De megkértem őket, hogy ne unszoljanak többé, és hagyjanak a táborban a szellemi testvéreimmel, akiket én annyira szeretek.

1955-ben törölték az ítéletemet. Egy építési vállalatnál kezdtem dolgozni, melynek nem volt köze a katonasághoz. Igyekeztem bőségesen hinteni az igazság magvait, és ennek köszönhetően bibliatanulmányozást kezdtem egy mérnökkel és a családjával. Hamarosan mindannyian Jehova Tanúi lettek, és buzgón prédikáltak. Ám a KGB megfigyelés alatt tartott, és egy átkutatáskor bibliai irodalmat talált a lakásomon. A bíróság 25 évi szabadságvesztésre ítélt, és egy szibériai munkatáborba küldött, Krasznojarszk városába. Sokszor szállítottak át különböző táborokba és börtönökbe. Egyszer megszámoltam: 256-szor volt ebben részem az életem során.

[Kiemelt rész/kép a 147–148. oldalon]

Nagy bőröndökre volt szükségünk

NAGYEZSDA JAROS

SZÜLETETT: 1926

MEGKERESZTELKEDETT: 1957

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: A ravensbrücki koncentrációs táborban ismerte meg az igazságot. Miután visszatért a Szovjetunióba, hosszú évekig irodalomfutár volt. Ma a Kaukázusban él.

MIKOR 1943-ban koncentrációs táborba kerültem, minden életkedvem elhagyott. Egészen addig így éreztem, míg nem találkoztam Jehova Tanúival. Micsoda boldogság volt azzal a biztos reménnyel hazatérni Ukrajnába, hogy egy örök élet lehet a miénk a paradicsomi földön. Testvérnőkkel kezdtem levelezni, hogy megerősödjek szellemileg. De a KGB akadályozta a levelezésünket, és rövid időn belül 15 évi, táborban letöltendő büntetésre ítéltek.

1947 novemberében egy kolimai táborba küldtek, ahol úgy töltöttem le a büntetésem, hogy egyetlen Tanúval sem találkoztam. Jehova segített prédikálnom. Jevdokija, az egyik rab érdeklődést mutatott a Biblia iránt. Barátok lettünk, és támogattuk egymást mind szellemileg, mind érzelmileg. Nagyon kevés bibliai ismeretem volt, de amit megtanultam, az elég volt ahhoz, hogy megőrizzem a Jehova iránti feddhetetlenségemet.

1957 elején, egy évvel a szabadulásom után Szujetihába (Irkutszki terület) költöztem. A testvérek meleg szeretettel fogadtak, és vendégszeretően bántak velem. Segítettek, hogy munkát és lakást találjak. De az tett leginkább boldoggá, hogy megkértek, vegyek részt teokratikus tevékenységekben. És mivel a keresztelkedésemre addig még nem került sor, egy nagy kádban megkeresztelkedtem. Ezután készen álltam, hogy felelősségeket vállaljak Jehova szervezetében. Többek között bibliai irodalmat és leveleket kézbesítettem.

Az irodalmat egész Szibériába, Közép-Oroszországba és Nyugat-Ukrajnába el kellett juttatni. Mindent jó előre, alaposan meg kellett tervezni. Az irodalom Nyugat-Ukrajnába való szállításához nagy bőröndökre volt szükségünk. Egyszer a moszkvai Jaroszlavl állomáson elromlott a zár az egyik bőröndön, és az összes irodalom kihullott. Megőriztem a nyugalmamat, és imádkoztam, miközben kapkodás nélkül összeszedtem az irodalmat. Úgy-ahogy mindent összecsomagoltam, és gyorsan elhagytam az állomást. Szerencsére senki sem figyelt fel rám.

Máskor két, irodalommal teli bőröndöt vittem Ukrajnából Moszkván át Szibériába. Az egyik bőröndöt a vasúti fülke lenti ágya alá csúsztattam. Nemsokára két férfi utas jött a vasúti fülkébe, akik KGB-ügynökök voltak. Egyebek közt a Tanúkról beszélgettek, és azt állították róluk, hogy „irodalmat terjesztenek, és szovjetellenes agitálásban vesznek részt”. Próbáltam nyugodt maradni, nehogy gyanút keltsek, hisz mondhatni, pont az irodalmon ültek!

Akár irodalmat szállítottam, akár más megbízatást teljesítettem, fel voltam rá készülve, hogy bármikor letartóztathatnak. Sok olyan helyzet volt, mely megtanított arra, hogy minden körülmények között bízzak Jehovában.

[Kiemelt rész/kép a 158–159. oldalon]

„A te barátaid egészen másak”

ZINAIDA KOZIREVA

SZÜLETETT: 1919

MEGKERESZTELKEDETT: 1958

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Sok évet volt különböző táborokban. 2002-ben halt meg.

GYERMEKKOROM óta vágyódtam Istent szolgálni. 1942-ben a barátnőm, a legjobbat akarva nekem, elvitt abba az orosz ortodox templomba, ahová ő is járt, hogy – a szavaival élve – ne jussak pokolra. De amint megtudta a pap, hogy oszét vagyok, nem keresztelt meg. Majd meggondolta magát, miután a barátnőmtől kapott némi pénzt, és elvégezte a ceremóniát. Az igazságot kutatva adventistákkal, pünkösdistákkal és baptistákkal jártam össze. Emiatt a hatóságok kényszermunkára ítéltek. A munkatáborban találkoztam a Tanúkkal, és hamar felismertem, hogy náluk van az igazság. 1952-ben, a szabadulásom után hazatértem, és prédikálni kezdtem a jó hírt.

1958 decemberében egyszer korán reggel hangosan dörömböltek az ajtónkon. Katonák rontottak be, és átkutatták az otthonunkat, miközben kettőjük engem a sarokban őrzött. Apa felébredt és megrettent, hogy mi lesz a családjával, különösen a fiaival. A szüleimnek öt fiuk volt, és én voltam egyedül lány. Mikor apa látta, hogy a katonák a szobáktól a padlásig mindent felforgatnak, gyanította, hogy ennek valami köze van a hitemhez. Megragadott egy puskát, és ezt üvöltötte: „amerikai kém!” Megpróbált lelőni, de a katonák kikapták a puskát a kezéből. Nem akartam elhinni, hogy a saját apám képes lett volna lelőni. Miután végeztek a házkutatással, elvittek egy fedett teherautón, de boldog voltam, hogy élek. Vallásos tevékenységemért tízévi bebörtönzésre ítéltek.

1965 decemberében szabadon engedtek, mielőtt lejárt volna a teljes büntetésem. A szüleim örültek, hogy láthatnak, de apa nem akarta, hogy a házban maradjak. Furcsamód azonban a KGB emberei arra kötelezték apát, hogy jelentsen be az otthonába, és még abban is segítettek, hogy munkát találjak. Apa ugyanolyan ellenséges volt velem, mint azelőtt, de kis idő elteltével kezdett változni a hozzáállása. Találkozott testvérekkel, akik látogatóba jöttek hozzám. A fivéreim ittak, nem dolgoztak és agresszívan viselkedtek. Apa egyszer ezt mondta: „Látom, hogy a te barátaid egészen másak, mint amilyennek gondoltam őket. Szeretném, ha lenne egy saját szobád, hogy megtudjátok ott tartani az összejöveteleiteket.” Nem hittem a fülemnek. Apa kiválasztott nekem egy nagy szobát, és így szólt: „Ne aggódj! Amíg ti mindnyájan együtt vagytok, addig én őrködök, hogy senki ne mehessen be.” És nem is zavart senki, hisz mindenki tudta, hogy apának szigorú természete van.

Így hát a saját otthonomban Jehova és apa védelme alatt megtartottuk a keresztény összejöveteleinket. Ezeken még 30-an is részt vettünk; ennyi Tanú volt abban az időben Oszétiában. Jó érzés volt kinéznem az ablakon, és látni a szüleimet, amint kint ülnek a ház előtt az utcán, és őrködnek. Ma Oszétiában több mint 2600 buzgó hírnök hirdeti Jehova Királyságát (Ézs 60:22).

[Kiemelt rész/kép a 162–163. oldalon]

A Tanúk közül már csak én maradtam a táborban

KONSZTANTYIN SZKRIPCSUK

SZÜLETETT: 1922

MEGKERESZTELKEDETT: 1956

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1953-ban egy munkatáborban ismerte meg az igazságot, és ott is keresztelkedett meg, 1956-ban. Jehova Tanújaként megszakítás nélkül 25 évig raboskodott. 2003-ban halt meg.

EGY testvérrel, Vaszilijjel egy börtöncellában találkoztam 1953 elején. Elmondta, hogy Istenbe vetett hitéért került oda. Nem fért a fejembe, hogy lehet valakit bebörtönözni a hitéért. Ez annyira nyugtalanított, hogy aludni sem tudtam. Másnap Vaszilijtől megkaptam a magyarázatot. Fokozatosan meggyőződtem arról, hogy a Biblia Istentől származó könyv.

1956-ban keresztelkedtem meg. Az év végén a munkafelügyelők egy átkutatáskor felfedezték, hogy nagy mennyiségű bibliai irodalom van nálunk. A kivizsgálás majdnem egy évig elhúzódott, és 1958-ban a bíróság 23 évi szabadságvesztésre ítélt vallásos tevékenységért. Már addig is öt és fél évet töltöttem táborokban. Összesen 28 évet és 6 hónapot voltam fogságban, s közben egyszer sem lehettem szabadlábon.

1962 áprilisában a bíróság „különösen veszélyes” bűnözőnek nyilvánított, és átvittek egy maximális biztonsági rendszerű táborba. Ott 11 évig voltam. Több dolog is „egyedülállóvá” tette ezt a fajta tábort. Például fejenként napi 11 kopejkát kaptunk ennivalóra, kevesebbet, mint amennyiért egy vekni kenyeret lehetett venni akkoriban. 192 centis magasságommal mindössze 59 kiló voltam. A bőröm összeaszott és pikkelyekben hámlott.

Mivel ügyes építőmunkás voltam, gyakran küldtek javításokat végezni a hivatalnokok lakására. Senki sem félt tőlem, és a lakók nem vesződtek azzal, hogy elrejtsék a lakásban a holmijaikat. Mikor az egyik hivatalnok felesége megtudta, hogy én megyek hozzájuk dolgozni, nem vitte óvodába a hatéves kisfiát. Érdekes helyzet volt: egy „különösen veszélyes bűnöző” egész nap egyedül egy lakásban egy hatéves gyermekkel! Egyértelmű volt, hogy senki sem hitte el, hogy bűnöző vagyok, azt meg végképp nem, hogy „különösen veszélyes” is.

Idővel minden testvért szabadon engedtek a táborunkból. 1974-ben a Tanúk közül már csak én maradtam ott. Hét évvel később, 1981 augusztusában szabadultam. Jehova mindvégig támogatott szellemileg. Hogyan? Az alatt a hét év alatt levelekben kaptam meg Az Őrtoronyt. A leveleket egy testvér küldte nekem rendszeresen. Szép kézírással leírta a legújabb számok cikkeit. A tábor cenzora mindig felbontva adta át a leveleket. Mindketten nagyon jól tudtuk, mit tartalmaznak. Sose tudtam meg, mi indította őt arra, hogy vállalja ezt a kockázatot, de boldog vagyok, hogy ő dolgozott ott az alatt a hét év alatt. Elsősorban azonban Jehovának vagyok hálás. Ezen évek alatt megtanultam bízni benne, és erőt kaptam tőle (1Pét 5:7).

[Kiemelt rész/kép a 168–169. oldalon]

A háború után visszatértem Oroszországba

ALEKSZEJ NYEPOCSATOV

SZÜLETETT: 1921

MEGKERESZTELKEDETT: 1956

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1943-ban a buchenwaldi koncentrációs táborban ismerte meg az igazságot. 19 évig Oroszországban tartották fogságban. Több mint 30 évig szolgált általános úttörőként, túlnyomórészt a betiltás idején.

ALEKSZEJT 20 évesen náci koncentrációs táborba küldték Auschwitzba. Később átszállították a buchenwaldi táborba, ahol megismerte az igazságot. Nem sokkal azelőtt, hogy szabadon engedték, két felkent Tanú ezt mondta neki: „Alekszej, jó lenne, ha a háború után visszatérnél Oroszországba. Ez egy roppant nagy ország, ahol égető szükség van aratókra. Mivel ott súlyos állapotok uralkodnak, készülj fel a legkülönfélébb próbákra. Imádkozni fogunk érted és azokért, akik meghallgatnak.”

A britek 1945-ben kiszabadították Alekszejt. Visszatért Oroszországba, ahol azonnal tízévi börtönbüntetésre ítélték, mivel megtagadta, hogy szavazzon. Ezt írja: „Kezdetben én voltam az egyetlen Tanú a börtönben. Jehova vezetését kértem a juhok felkutatásához, és hamarosan már 13-an voltunk. Mindez idő alatt nem volt bibliai irodalmunk. A börtön könyvtárából kölcsönzött regényekből másoltunk ki írásszövegeket.”

Alekszej letöltötte a tízévi büntetését. Miután szabadon engedték, olyan vidékre költözött, melyről tudta, hogy ott sokan hisznek Jézusban. Ezt mondja: „Az emberek éheztek szellemileg. Éjjel-nappal megkerestek, a gyermekeiket is elhozták. Mindent, amit hallottak, leellenőrizték a Bibliában.”

Az elkövetkező években Alekszej több mint 70 személynek segített eljutni a keresztelkedésig. Egyikőjük Marija volt. Őt később feleségül vette. Felidézi: „A KGB a nyomomban volt. Letartóztattak, és 25 évi szabadságvesztésre ítéltek. Majd Mariját is letartóztatták. A bírósági tárgyalás előtt Marija hét hónapig magánzárkában volt. A nyomozótiszt azt mondta neki, hogy azonnal szabad lehet, ha megtagadja Jehovát. Marija ezt elutasította. A bíróság hétévi munkatáborra ítélte. Egy testvérnő vette magához a csecsemőkorú kislányunkat, és gondoskodott róla.”

Alekszejt és Mariját még azelőtt szabadon engedték, hogy letöltötték volna a teljes büntetésüket. A Tveri területre költöztek. Ott a hatóságok és a helybeliek nagyon ellenségesek voltak velük. Az egyik szomszéd felgyújtotta a házukat. A következő években több ízben is költözni kényszerültek, de mindegyik lakhelyükön új tanítványokat képeztek.

Alekszej elmondja: „A fogva tartásunk évei alatt nem olvashattuk Isten Szavát. Azóta az a célunk, hogy mindennap olvassuk a Bibliát. Marija és én eddig több mint 40-szer olvastuk végig. Isten Szava ad nekünk erőt és buzgalmat a szolgálatban.”

Alekszej összesen 4 évig volt náci koncentrációs táborokban, és 19 évig orosz börtönökben és táborokban. A 30 évig tartó úttörőszolgálata alatt a feleségével sok-sok embernek segített megismerni és megszeretni Jehovát.

[Kiemelt rész/kép a 177–178. oldalon]

A katonának igaza volt

REGINA KUKUSKINA

SZÜLETETT: 1914

MEGKERESZTELKEDETT: 1947

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Bár hosszú évekig nem tudott kapcsolatban lenni a gyülekezettel, hűségesen prédikálta a jó hírt.

ELŐSZÖR 1947-ben beszélt velem egy Tanú a piactéren. Azon az estén meglátogattam őt, és órákon át beszélgettünk. Akkor elhatároztam, hogy hozzá hasonlóan én is buzgón fogom szolgálni Jehovát. Ezt mondtam neki: „Úgy, mint te, én is prédikálni fogok.”

1949-ben Lvivben (Ukrajna) letartóztattak, mivel prédikáltam, és elválasztottak a férjemtől meg a két kislányomtól. A három bíróból álló, úgynevezett trojka, zárt tárgyaláson golyó általi halálra ítélt. Az ítélet felolvasása közben az egyik bírónő hozzátette: „Mivel két gyermeke van, úgy határoztunk, hogy halálos ítéletét 25 év szabadságvesztésre változtatjuk.”

Olyan börtöncellába vittek, ahol csak férfiak voltak. Ők már tudták, hogy Jehova Tanúja vagyok. Miután meghallották, hogy 25 évet kaptam, csodálkoztak, mennyire nyugodt vagyok. Mikor kivittek a börtönből, egy fiatal katona átnyújtott nekem egy adag ételt, és kedvesen így szólt: „Ne féljen, minden jól fog alakulni.”

1953-ig egy észak-oroszországi táborban voltam fogva tartva. A táborban sok testvérnő volt a Szovjetunió különböző köztársaságaiból. Úgy szerettük egymást, mintha családtagok lennénk.

Mi, testvérnők a viselkedésünkkel próbáltunk tanúskodni másoknak, abban a reményben, hogy indíttatást éreznek majd Isten szolgálatára. Hosszú és kemény munkát végeztünk. Mielőtt letöltöttem volna a teljes büntetésem, szabadon engedtek a táborból, de ezután egy másfajta elszigetelődéssel kellett szembenéznem. Több mint öt évig nem tudtam kapcsolatban lenni a gyülekezettel. Ez sokkal nehezebb volt, mint a raboskodás. Mindezen körülmények ellenére folyamatosan éreztem Jehova támogatását és sosem szűnő szeretetét. Sokat olvastam a Bibliát és elmélkedtem rajta. Mindez megerősített szellemileg.

Jehova szokatlan módon segített kapcsolatba kerülnöm a Tanúkkal. A Szovjet Oroszország című újságban egy negatív hangvételű cikket olvastam az oszétiai (Délnyugat-Oroszország) testvéreinkről. A cikkben az állt, hogy Jehova Tanúi tevékenysége a szovjet társadalom ellen irányul. Közölte még a testvérek és testvérnők pontos vezetékneveit és címeit is. Annyira boldog voltam! Megírtam nekik, hogy szeretnék találkozni velük. Mikor találkoztunk, odaadóan a pártfogásukba vettek, és azt mondták, hogy Jehova azért engedte meg, hogy megjelenjen ez az újságcikk, hogy így érintkezésbe léphessek a népével.

Most 92 éves vagyok. Igen, annak a kedves katonának igaza volt. A nehézségek ellenére egész életemben minden jól alakult.

[Kiemelt rész/kép a 188–189. oldalon]

Amennyire csak bírtuk, bevertük a ’sátorcövekeinket’

DMITRIJ LIVIJ

SZÜLETETT: 1921

MEGKERESZTELKEDETT: 1943

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Több mint 20 évig az oroszországi országbizottságban szolgált, ma pedig vén egy szibériai gyülekezetben.

A KERESZTÉNY semlegességem miatt hadbíróság előtt álltam 1944-ben, hat hónappal a II. világháború vége előtt. Golyó általi halálra ítéltek, de megváltoztatták az ítéletet, és átnevelés céljából 10 évre munkatáborba küldtek.

1945 januárjában egy észak-oroszországi táborba vittek Pecsora városába (Komiföld). A több száz rab között tízen a testvéreink voltak. Legnagyobb bánatomra az egyetlen Őrtorony folyóiratomat elkobozták, és így szellemi táplálék nélkül maradtunk. Annyira kimerült voltam, hogy semmiféle munkát nem tudtam végezni. Mikor a közfürdőben mosakodtunk, egy testvér azt mondta, olyan vagyok, mint egy csontváz. Valóban, annyira szánalmasan néztem ki, hogy elvittek egy olyan vorkutai táborba, ahol betegeket kezeltek.

Idővel kezdtem egy kicsit jobban lenni, és a homokbányába küldtek dolgozni. Még egy hónap sem telt el, és ismét csont és bőr lettem. Az orvos azt hitte, hogy az ételadagomat dohányra cserélem, de elmondtam neki, hogy Jehova Tanúja vagyok, és nem dohányzom. Több mint két évet voltam abban a táborban. Bár én voltam ott az egyetlen Tanú, mindig találtam olyanokat, akik szívesen meghallgatták az igazságot, és némelyikük kedvezően reagált a jó hírre.

Egyszer a rokonaim küldtek nekem egy kézzel írt Őrtoronyt. Hogyan sikerült ezt megkapnom, mikor a munkafelügyelő minden csomagot rendkívüli alapossággal kutatott át? A folyóirat lapjait kétszer félbehajtották, egy dupla fenekű bödön aljába rakták, és vastagon befedték zsírral. A munkafelügyelő átszúrta a bödönt, és mivel semmi gyanúsat nem észlelt, átadta nekem. Az ’élő víznek’ ez a forrása egy időre kellőképp táplált engem (Ján 4:10).

1949 októberében szabadon engedtek, mielőtt lejárt volna a büntetésem, novemberben pedig hazatértem Ukrajnába. Az a hír jutott a fülünkbe, hogy a testvérek elmentek Moszkvába bejegyeztetni a tevékenységünket, de úgy tűnt, hogy a hatóságok nem hajlandók elismerni Jehova Tanúit a Szovjetunióban.

1951. április 8-a éjjelén más Tanú-családokkal együtt vasúti vagonokba gyűjtöttek minket, és Szibériába vittek. Két hét múlva már mélyen Szibéria belsejében, a Hazan nevű faluban (Irkutszki terület) voltunk.

Az Ézsaiás 54:2 megérintette a szívünket: „Hosszabbítsd meg sátorköteleidet, és erősítsd meg sátorcövekeidet.” Úgy tűnt, hogy beteljesítjük ezt a próféciát. Hisz önszántából ki költözött volna közülünk Szibériába? Arra gondoltam, hogy amennyire csak bírjuk, be kell vernünk a sátorcövekeinket. Így hát már több mint 55 éve Szibériában élek.

[Kiemelt rész/kép a 191–192. oldalon]

Sosem volt saját lakhelyem

VALENTINA GARNOVSZKAJA

SZÜLETETT: 1924

MEGKERESZTELKEDETT: 1967

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 21 évet volt börtönökben és táborokban, és ebből 18 évet még a megkeresztelkedése előtt. Valentina a 2001-ben bekövetkezett haláláig 44 személynek segített megismerni az igazságot.

ÉDESANYÁMMAL Nyugat-Belorussziában éltünk. Jehova Tanúival 1945 februárjában kerültem kapcsolatba. Egy testvér csak háromszor látogatott meg az otthonunkban, és megmutatott néhány gondolatot a Bibliából. Bár soha többé nem láttam őt, prédikálni kezdtem a szomszédainknak és az ismerőseimnek. A hatóságok letartóztattak, és nyolc évre az Uljanovszki területen lévő táborokba küldtek.

A táborban figyeltem a többi rabot és a beszélgetéseiket, hátha találok egy Jehova Tanúját. 1948-ban meghallottam, hogy az egyik rab, Aszja, Isten Királyságáról beszél. Végtelenül boldoggá tett, hogy beszélgethetek vele szellemi témákról. Hamarosan még három testvérnőt hoztak a táborba. Alig volt irodalmunk, ezért amilyen gyakran csak tudtunk, próbáltunk összejönni.

1953-ban kiszabadultam, de három és fél évvel később tíz évre ítéltek prédikálás miatt. 1957-ben átszállítottak a kemerovói táborba, ahol mintegy 180 testvérnő volt. Sosem voltunk bibliai irodalom nélkül. Télen a hóba, nyáron pedig a fűbe vagy a földbe rejtettük az irodalmat. Átkutatásokkor mindkét kezembe kéziratokat rejtettem, a vállamra egy nagy kendőt terítettem, és fogtam a kendő végeit. Mikor egyik táborból a másikba vittek, egy magam varrta sapkát viseltem, melybe több Őrtoronyt rejtettem.

Végül egy mordvinföldi táborba kerültem. Ott volt egy Biblia, biztos helyen elrejtve. Csak annak a testvérnőnek a jelenlétében olvashattuk, aki azzal volt megbízva, hogy biztonságban tartsa a Bibliát. Ezt leszámítva csak akkor láttam Bibliát, amikor még 1945-ben találkoztam azzal a testvérrel, aki először beszélt nekem az igazságról.

Mikor 1967-ben kiszabadultam, Angrenbe (Üzbegisztán) költöztem. Itt vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálhattam a Jehovának tett önátadásomat. Azután, hogy az a testvér eljött hozzánk, csak ekkor találkoztam férfi testvérekkel. Ez nem is csoda, hisz csupán női táborokban voltam. A gyülekezetben minden testvér és testvérnő buzgó volt a szolgálatban, és hamar megszerettem őket. 1969 januárjában a gyülekezetünkből nyolc testvért és öt testvérnőt letartóztattak a prédikálás miatt, és én is köztük voltam. Mint „különösen veszélyes bűnözőt” három évre ítéltek. Többször küldtek magánzárkába, mert prédikáltam.

Takaró alatt vezettem bibliatanulmányozásokat az érdeklődőkkel. Megtiltották, hogy séta közben beszélgessünk. Ha beszéden kaptak, magánzárka volt a büntetésünk. Csak kézzel írt irodalmat használtunk, melyet újra meg újra lemásoltunk.

Sosem volt saját lakhelyem. Minden holmim egyetlen bőröndben elfért, de boldog és elégedett voltam Jehova szolgálatában.

[Kiemelt rész/kép a 200–201. oldalon]

A nyomozótiszt szellemileg megerősített

PAVEL SZIVULSZKIJ

SZÜLETETT: 1933

MEGKERESZTELKEDETT: 1948

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Hivatalnokok többször is megpróbálták belenevelni a szovjet ideológiát. Ma vénként szolgál egy oroszországi gyülekezetben.

VALLÁSOS tevékenységért 1958-ban letartóztattak. A vonathoz kísérő tiszt így szólt hozzám: „Nézze meg utoljára a feleségét, mert soha többé nem fogja látni.”

Irkutszkban egy különleges cellába tettek, ahol épphogy csak fel lehetett állni. Ezután a tárgyalásomig hat hónapig magánzárkában tartottak. Az éjjeli vallatásokkor a nyomozótisztek minden erejükkel azon voltak, hogy megrendítsék a Bibliába vetett hitemet és a bizalmamat Isten szervezetében. Azzal vádoltak, hogy részt veszek Jehova Tanúi illegális tevékenységeiben. Volt, hogy erőszakot alkalmaztak, de általában az volt a fő módszerük, hogy befolyásolják a gondolkodásomat. Könyörögtem Jehovához, hogy adjon erőt, hogy szilárd maradhassak. Ő mindig velem volt.

Egy szokásos vallatáson történt, hogy a nyomozótiszt behívott az irodájába, és ezt mondta: „Na, most majd megmutatjuk magának, mit csinál a maguk szervezete! Majd meglátja, hogy ez Isten munkája-e, vagy sem.”

Rám szegezve a tekintetét, így folytatta: „Ebben az évben a maguk New York-i kongresszusát két stadionban tartották meg, és 253 000-en vettek részt rajta. Ha belegondol, hogy milyen nagyszabású volt ez az esemény, beláthatja, hogy ezt lehetetlen volt megvalósítani a CIA segítsége nélkül. A kongresszus nyolc napig tartott. A küldöttek többek között repülővel, vonattal és hajóval érkeztek különböző országokból. Vajon mindez lehetséges lett volna a hatóságok segítsége nélkül? Ki tudna finanszírozni egy nyolcnapos kongresszust ilyen hatalmas stadionokban?”

A nyomozótiszt fotókkal borította be az asztalt. Az egyik képen népviseletbe öltözött, boldog küldöttek ölelték át egymást. Egy másikon Knorr testvér volt, miközben előadást tart. Más képek a keresztelkedésről készültek, és arról, hogy Knorr testvér minden megkeresztelkedőnek átnyújtja a „Legyen meg a te akaratod a földön” (“Your Will Be Done on Earth”) című könyvet. Mi nem kaptuk meg ezt a könyvet, de később olvastunk róla Az Őrtoronyban. A szemembe nézve a nyomozótiszt megkérdezte: „Hogy miről szól ez a könyv? Az északi királyról, és arról, hogy mi fog vele történni. Hogyan tudták volna Jehova Tanúi ezt a kongresszust önerőből megszervezni? Tudjuk, hogy ezeken az eseményeken az amerikai hadseregből is jelen vannak, hogy a maguk példájából megtanulják, hogyan lehet megszervezni hadmozdulatokat. Arról is tudomásunk van, hogy egy milliomos hatalmas pénzösszeget adományozott a kongresszus megtartására. A milliomosok nem dobnak ki pénzt csak úgy az ablakon!”

A nyomozótiszt el sem tudta képzelni, mit éreztem abban a pillanatban. Olyan volt, mintha én is ott lennék a kongresszuson, anélkül hogy elhagytam volna a börtönt. Úgy éreztem, új erőre kapok. Már oly nagy szükségem volt valami hasonlóra! És Jehova nagylelkűen megáldott engem ezen a különleges módon. Készen álltam, hogy továbbra is kitartsak.

[Kiemelt rész/kép a 214–215. oldalon]

A filmszínház Jehova Tanúival volt tele

VENYERA GRIGORJEVA

SZÜLETETT: 1936

MEGKERESZTELKEDETT: 1994

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Az 1960-as években színésznő volt, és játszott egy szovjet propagandafilmben. 1995 óta általános úttörőként szolgál Szentpéterváron.

A SZÍNÉSZI pályafutásom kezdetén, 1960-ban főszerepet kaptam az Isten Tanúi című dokumentumfilmben. Később ezt szovjet filmszínházakban vetítették le. A film „Jehova Tanúi félelmetes szektáját” mutatta be, mely szekta a halálba kergette az általam alakított hősnőt, Tanyát. A forgatókönyv szerint Tanya kabát nélkül a hóviharba menekül a „szekta” elől, az éj leple alatt. Eltűnik a hóban, és a narrátor szomorúan közli: „Így veszett oda Tanya Veszelova.” Tetszett a forgatókönyv, és megtiszteltetésnek éreztem csatlakozni a Jehova Tanúi ellen vívott harchoz, bár be kell hogy valljam, csak a forgatókönyvből ismertem őket.

A filmet a Szovjetunió több városában is bemutatták filmszínházakban és klubokban. Mindegyik premieren ott voltam, és a vetítés után felmentem a színpadra. Abban az időben a szovjet emberek mindent vakon elhittek, amit a filmvásznon láttak. Így miután megjelentem a színpadon, mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott: „Ó, hát mégis él!” Majd beszéltem arról, hogyan forgattuk a filmet, és hogy a rendező meg a trükkfelvételeket készítők miként hozták létre a vihart, mely látszólag elsodort, és egy kis völgyben betemetett hóval.

Egyszer Visnyij Volocsokban (Kalinyini [most Tveri] terület) az egyik színház tömve volt, de az est kissé eltért a megszokottól. A film után egy idősebb férfi kizárólag vallási kérdéseket tett fel, én pedig az ateista nézeteket hangoztattam a földi élet eredetéről. A filmről senki sem szólt egy szót sem. A színfalak mögé osontam, és megkérdeztem az est szervezőjétől:

– Kivel beszéltem az imént?

– Jehova Tanúi szektájának a főnökével. A színház tele van Tanúkkal, nincs is más rajtuk kívül.

Így bár nem is tudtam róla, Jehova Tanúival találkoztam. Ezután olvasni akartam a Bibliát, de egyszerűen nem tudtam hozzájutni. Feleségül mentem egy lengyel férfihoz, és együtt Lengyelországba költöztünk. 1977-ben két testvérnő kopogtatott az ajtónkon, és hamarosan tanulmányozni kezdtem velük a Bibliát. Megszerettem ezt a könyvet, és a Tanúk a barátaink lettek. 1985-ben az édesapám megbetegedett, így a férjemmel Leningrádba (ma Szentpétervár) költöztünk, hogy vele lehessünk. Imádkoztam Jehovához, hogy segítsen kapcsolatba kerülnöm Jehova Tanúival.

Végül Jehova Tanúja lettem. 12 éve szolgálok általános úttörőként, és a férjem, Zdzisław kisegítőszolga egy szentpétervári gyülekezetben.

Saját tapasztalatból tudom, hogy a filmipar „tévelygés kigondolásában való ravaszság által” rengeteg embert félrevezet (Ef 4:14). Amikor abban a szovjet propagandafilmben játszottam, nem is gondoltam volna, hogy 30 évvel később Jehova Tanúja leszek.

[Kiemelt rész a 237. oldalon]

Az orosz nyelvű Új világ fordítás

Több mint egy évszázadon át Jehova Tanúi jó hasznát vették a különféle orosz nyelvű bibliafordításoknak. Az egyik a szinódusi fordítás. Bár régies nyelvezetű és ritkán használja Isten nevét, több ezer orosz olvasónak segített megérteni Isten szándékát. Makariosz fordítása, melyben mintegy 3000-szer fordul elő Isten neve, szintén segítségnek bizonyult. De ahogy nőtt az orosz Tanúk száma, úgy nőtt az igény egy pontos, világos, modern bibliafordításra is.

A Vezető Testület intézkedéseket tett, hogy elkészítsék az orosz nyelvű Új világ fordítást. Az orosz fiókhivatal több mint egy évtizedig dolgozott ezen az óriási fordítási munkán.

2001-ben közreadták A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását orosz nyelven. 2007-ben a szerte a világon élő orosz olvasók örömére közreadták A Szentírás új világ fordítását oroszul. Az új kiadvány közreadását először a Vezető Testület tagjai jelentették be: Szentpéterváron Theodore Jaracz, Moszkvában pedig Stephen Lett. A bejelentések után fergeteges tapsvihar tört ki. Ez az új kiadvány teljesen lázba hozta a testvéreket. „Milyen világos, érthető és élő a nyelvezete! – írta egy testvérnő. – Most már még nagyobb gyönyörűséggel tölt el a Szentírás olvasása.” Sokan ezekkel a szavakkal fejezték ki az értékelésüket a szervezetnek: „Milyen drága ajándék ez Jehovától!” és „Hálásan köszönjük nektek!”. Az orosz nyelvű Új világ fordítás közreadása kétségkívül mérföldkő az igazságot szerető, orosz ajkú embereknek, bárhol éljenek is.

[Kiemelt rész/kép a 244–245. oldalon]

Egy nap alatt minden gondunk megoldódott

IVAN ÉS NATALIJA SZLAVA

SZÜLETÉSI ÉVÜK: 1966, illetve 1969

MEGKERESZTELKEDTEK: 1989

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Úttörőkként szükségterületre költöztek. Ivan most az oroszországi fiókbizottságban szolgál.

NATALIJÁVAL az 1990-es évek elején Ukrajnából Oroszországba költöztünk. A mintegy másfél millió főt számláló Belgorodi területen még tíz hírnök sem volt. Erre a területre kétségtelenül ráillett, hogy „az aratnivaló sok, de a munkás kevés” (Máté 9:37).

Friss házasok voltunk, és munkát kerestünk, hogy el tudjuk tartani magunkat. De az ország gazdasági helyzete egyre romlott, és sokan elvesztették az állásukat. Hogy az emberek hozzájussanak az alapvető élelmiszerekhez, a kormány kuponokat, vagyis jegyeket bocsátott ki. Ezeket a munkahelyeken osztották ki. Mivel nem volt munkánk, kupont sem kaptunk. Ezért az élelmiszereket borsos áron kellett megvásárolnunk a piacon. Lakásgondjaink is voltak, így egy hotelben kellett élnünk. Miután kifizettünk 20 napot, szinte egy lyukas garasunk sem maradt. Mindennap imádkoztunk Jehovához, hogy segítsen munkát és olcsó lakhelyet találnunk. Mindez idő alatt szorgalmasan prédikáltunk, őszinte szívű emberek után kutatva. Elérkezett a hotelben való tartózkodásunk utolsó napja. A maradék pénzünkből vettünk egy zsömlét és egy doboz tejet. Aznap este lefekvéskor újból esedeztünk Jehovához, hogy segítsen munkát és lakhelyet találnunk, mivel másnap reggel el kell hagynunk a szobát.

Reggel telefoncsörgésre ébredtünk. Meglepetésünkre a hotel igazgatója azt mondta, hogy az unokatestvérem vár a hallban. Az unokatestvérem pénzt adott nekem, azt mondva, hogy nemrég nagy összegű jutalékot kapott, és szeretné velem megosztani. De ez még nem volt minden. Néhány perc múlva egy testvér telefonált, és elújságolta, hogy talált nekünk egy olcsó lakást. Sőt, még aznap kertészi munkát kaptunk egy óvodában. Így hát egy nap alatt minden gondunk megoldódott. Volt egy kis pénzünk, lakhelyünk és munkánk. A napnál is világosabb volt, hogy Jehova meghallgatta az imáinkat.

1991-ben 55-en vettek részt az Emlékünnepen Belgorodban, egy évvel később pedig 150-en. A következő évben 354-en voltak jelen. 2006-ban a városban hat gyülekezet volt, és több mint 2200 hírnök a Belgorodi területen.

[Kiemelt rész a 250. oldalon]

Újabb jogi fejlemények

Az imádathoz való jogunk a kormány beavatkozása nélkül 2007 januárjában megerősítést nyert, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) egyhangúlag a javunkra döntött. Ennek értelmében, „amikor Jehova Tanúi vallásos csoportjának a tagjai vallásos szövegeket együtt tanulmányoznak és megbeszélnek, az a vallásgyakorlatuk egy elismert kifejezésre juttatása az imádatukban és tanításukban”.

Bár 2004-ben a testvéreink tevékenységét hivatalosan korlátozták Moszkvában, továbbra is szabadon összejönnek imádat céljából, és amennyire csak lehetőségük van rá, részt vesznek a prédikálómunkában. 2007-ben felettébb nagy örömmel tartották meg az Emlékünnepet és a kerületkongresszusokat Moszkvában és az ország más részein is, anélkül hogy megzavarták volna őket.

Bár jogi nehézségek továbbra is fennállnak, a testvéreink ezután is bátran megvédik magukat, ha sor kerül ellenállás szította incidensekre. Például új keresetet nyújtottak be az EJEB-hez, amiatt hogy 2006. április 12-én a ljublinói rendőrkapitányság megzavarta az Emlékünnepet Moszkvában. A rendőrök fogva tartottak 14 testvért, és késsel megfenyegették az ügyvédjüket. Bár egy helyi bíróság részben a testvérek javára döntött, az ítéletet másodfokon megváltoztatták, így a testvérek a pert elvesztették. Továbbá 2007 júliusában panaszt tettünk több kormányhivatalnok ellen, akik már huzamos ideje és jogtalanul vizsgálatot folytatnak szentpétervári vallásos tevékenységeinket illetően.

[Táblázat/grafikon a 228–230. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – Oroszország

1890

1891: Bátor prédikálásáért Szemon Kozlickijt az Orosz Birodalom keleti részére száműzik.

1904: A németországi fiókhivatal leveleket kap Oroszországból, melyben az emberek értékelésüket fejezik ki a bibliai irodalomért.

1910

1913: Az orosz kormány elismeri a Bibliakutatók hivatalát Finnországban, mely ekkor része az Orosz Birodalomnak.

1923-tól: A Watch Tower Society sok levelet kap, melyben kérik a testvéreket, hogy küldjenek bibliai irodalmat Oroszországba.

1928: Moszkvában George Young kérvényt nyújt be, hogy ismerjék el a Bibliakutatók tevékenységét Oroszországban. A hatóságok nem hosszabbítják meg a vízumát.

1929: Szerződés egy tallinni (Észtország) rádióállomással. Bibliai előadásokat sugároznak, melyeket Leningrádban és más városokban hallgatnak.

1930

1939–40: Az SZSZKSZ bekebelezi Nyugat-Ukrajnát, Moldovát és a balti köztársaságokat. Emiatt Jehova Tanúi ezrei kerülnek az ország határain belülre.

1944: Tanúk százait küldik az ország egész területén lévő börtönökbe és munkatáborokba.

1949: Jehova Tanúit Moldovából Szibériába és a Távol-Keletre száműzik.

1950

1951: Több mint 8500 Tanút száműznek Szibériába Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából, Lettországból, Litvániából és Észtországból.

1956/57: 199, világszerte megtartott kerületkongresszus küldöttei folyamodványt küldenek a szovjet kormánynak, hogy biztosítson vallásszabadságot.

Az 1950-es évek vége: Több mint 600 Tanút szigorúan elkülönítenek egy különleges mordvinföldi munkatáborba.

1965: A szovjet kormány kiad egy különleges rendelkezést, melyben feloldja a letelepedésre vonatkozó megszorításokat. A Szibériába száműzött Tanúk szétszóródnak és letelepednek szerte az országban.

1970

1989–90: A Vezető Testület tagjai először találkoznak oroszországi testvérekkel. Tanúk utaznak az SZSZKSZ-ből Lengyelországba különleges kongresszusokra.

1990

1991: Március 27-én törvényesen elismerik Jehova Tanúit Oroszországban.

1992/93: Nemzetközi kongresszusokat tartanak Szentpéterváron és Moszkvában.

1997: Átadják az oroszországi fiókhivatalt a Szentpétervárhoz közeli Szolnyecsnojéban.

1999: Átadják az első oroszországi kongresszusi termet Szentpéterváron.

2000

2003: Befejeződik a fiókhivatal bővítése.

2007: Több mint 2100 gyülekezet és elszigetelt csoport hírnökei tevékenykednek Oroszországban.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

Hírnökök összlétszáma a korábbi SZSZKSZ 15 országában.

360,000

300,000

240,000

180,000

120,000

60,000

40,000

20,000

1890 1910 1930 1950 1970 1990 1990 2000

[Ábra/térkép a 218. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Más fiókhivatalok is segítenek, hogy az egész országba eljusson az irodalom

NÉMETORSZÁG FINNORSZÁG

↓ ↓

Szolnyecsnoje

↓ ↓ ↓ ↓

FEHÉROROSZORSZÁG KAZAHSZTÁN MOSZKVA OROSZORSZÁG

JAPÁN

Vlagyivosztok

KAMCSATKA

[Térképek a 116–117. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ÉSZAKI SARKKÖR

JEGES-TENGER

Északi-sark

Barents-tenger

Kara-tenger

Laptyev-tenger

Kelet-szibériai-tenger

Csukcs-tenger

Bering-szoros

SVÉDORSZÁG

NORVÉGIA

DÁNIA

KOPPENHÁGA

NÉMETORSZÁG

LENGYELORSZÁG

Łódz

VARSÓ

Balti-tenger

FINNORSZÁG

ÉSZTORSZÁG

LETTORSZÁG

LITVÁNIA

FEHÉROROSZORSZÁG

Breszt

UKRAJNA

Lviv

MOLDOVA

Kaszpi-tenger

KAZAHSZTÁN

ASZTANA

Kengir

ÜZBEGISZTÁN

TASKENT

Angren

KÍNA

MONGÓLIA

ULÁNBÁTOR

KÍNA

Japán-tenger

JAPÁN

TOKIÓ

Hokkaidó

Ohotszki-tenger

Bering-tenger

OROSZORSZÁG

Petrozavodszk

Szentpétervár

Szolnyecsnoje

Kalinyingrád

Novgorod

Visnyij Volocsok

MOSZKVA

Tula

Orjol

Kurszk

Voronyezs

Udarnij

Vlagyimir

Ivanovo

Nyizsnyij Novgorod

Sziktivkar

Uhta

Pecsora

Inta

Novaja Zemlja

Vorkuta

URÁL

SZIBÉRIA

Jekatyerinburg

Naberezsnije Cselni

Izsevszk

Szaratov

Volzsszkij

Sztavropol

Pjatyigorszk

Elbrusz

Nalcsik

Nartkala

Beszlan

Vlagyikavkaz

KAUKÁZUS

Asztrahán

Volga

Tomszk

Novoszibirszk

Kemerovo

Krasznojarszk

Novokuznyeck

Uszty-Kan

Aktas

Birjuszinszk

Oktyabrszkij

Bratszk

Vihorevka

Tulun

Hazan

Zima

Zalari

Uszolje-Szibirszkoje

Kitoj

Angarszk

Irkutszk

Bajkál-tó

Kirenszk

Habarovszk

Vlagyivosztok

Korszakov

Juzsno-Szahalinszk

Szahalin

Jakutszk

Ojmjakon

Uszty-Nyera

Kamcsatka

Csukcs-félsziget

Kolima

Hajir

Norilszk

[Térkép a 167. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Kaszpi-tenger

Balti-tenger

Barents-tenger

Kara-tenger

JEGES-TENGER

Északi-sark

Laptyev-tenger

Kelet-szibériai-tenger

Csukcs-tenger

Bering-szoros

Ohotszki-tenger

Japán-tenger

KAZAHSZTÁN

KÍNA

MONGÓLIA

MURMANSZK

PSZKOV

TVER

MOSZKVA

BELGOROD

VORONYEZS

ROSZTOV

KABARD- ÉS BALKÁRFÖLD

ÉSZAK-OSZÉTIA

IVANOVO

NYIZSNYIJ NOVGOROD

MORDVINFÖLD

ULJANOVSZK

VOLGOGRÁD

TATÁRFÖLD

PERM

KOMIFÖLD

URÁL

SZIBÉRIA

SZVERDLOVSZK

CSELJABINSZK

KURGAN

TYUMENY

OMSZK

TOMSZK

NOVOSZIBIRSZK

ALTAJ

ALTAJ KÖZT.

KEMEROVO

HAKASZFÖLD

KRASZNOJARSZK

TUVA

IRKUTSZK

BURJÁTFÖLD

CSITA

JAKUTFÖLD

AMUR

HABAROVSZK

TENGERMELLÉKI HATÁRTERÜLET

SZAHALIN

KAMCSATKA

[Kép a 66. oldalon]

Napfelkelte a Csukcs-félszigeten

[Képek a 68. oldalon]

Ez a tábla kazak és orosz nyelven egy szibériai falu, Buhtarma felé mutat. Ide száműzték Szemon Kozlickijt

[Képek a 71. oldalon]

Herkendellék Oroszországban töltötték a nászútjukat, hogy segítsenek a német ajkú embereknek

[Képek a 74. oldalon]

Kaarlo Harteva ügyvédi meghatalmazást kapott, melyet az orosz birodalmi konzul New Yorkban állami bélyeggel és aláírással látott el

[Kép a 80. oldalon]

1925 májusában ezen az orosz kongresszuson 250-en vettek részt és 29-en keresztelkedtek meg (Carnegie, Pennsylvania)

[Kép a 81. oldalon]

Ez az újság kijelentette: „A Voronyezsi területen burjánzanak a szekták”

[Kép a 82. oldalon]

George Young

[Képek a 84. oldalon]

Alekszandr Forsztman közel tíz évig fordított traktátusokat, füzeteket és könyveket oroszra

[Kép a 90. oldalon]

Regina és Pjotr Krivokulszkij (1997)

[Képek a 95. oldalon]

Olga Szevrjugina Jehova szolgája lett Pjotr „kőleveleinek” köszönhetően

[Kép a 100. oldalon]

Ivan Krilov

[Képek a 101. oldalon]

A Szibériába száműzött Tanúk saját maguk építették fel az otthonukat

[Kép a 102. oldalon]

Magdalina Belosickaját és családját Szibériába száműzték

[Kép a 110. oldalon]

Viktor Gutsmidt

[Kép a 115. oldalon]

Alla 1964-ben

[Kép a 118. oldalon]

Szemon Kosztilev ma

[Kép a 120. oldalon]

Vlagyiszlav Apanyuknak segített kiállni a hitpróbákat, hogy Biblián alapuló nevelést kapott

[Képek a 121. oldalon]

A rendőrség ezt az „Armageddon után – Isten új világa” című füzetet találta meg Nagyezsda Visnyak otthonában

[Kép a 126. oldalon]

Borisz Krilcov

[Kép a 129. oldalon]

Viktor Gutsmidt a húgával (hátul), a lányaival és feleségével, Polinával körülbelül egy hónappal a letartóztatása előtt 1957-ben

[Kép a 134. oldalon]

Ivan Paskovszkij

[Kép a 136. oldalon]

Erről a szénakazalban megtalált irodalomról megjelent egy fénykép a „Krokodil” című újságban (1959)

[Kép a 139. oldalon]

E ház alatt volt az egyik nyomda. A KGB 1959-ben fedezte föl

[Kép a 142. oldalon]

Alekszej Gaburjak segített, hogy a szétszóródott testvérek újra egységessé váljanak

[Képek a 150. oldalon]

Saját készítésű nyomtatási eszközök

Rotációs nyomdagép

Présgép

Vágógép

Fűzőgép

[Kép a 151. oldalon]

Sztyepan Levickij villamosvezető bátran felvette a kapcsolatot egy nyomdásszal

[Kép a 153. oldalon]

Grigorij Gatyilov prédikált másoknak a börtöncellájában

[Képek a 157. oldalon]

A magas virágok remek búvóhelyet biztosítottak bibliatanulmányozáshoz és beszélgetésekhez

[Kép a 161. oldalon]

Egy valóságos méretű „Őrtorony” folyóirat, melyet kis füzetecskének készítettek el

[Kép a 164. oldalon]

„Az SZSZKSZ Legfelsőbb Szovjet Elnöki Tanácsától jövő végzés”

[Kép a 170. oldalon]

A testvérek dupla falú bőröndökbe vagy a bakancsuk talpbetéte alá rejtettek „kincseket”

[Kép a 173. oldalon]

Ivan Klimko

[Kép a 175. oldalon]

Egy gyufásdobozba 5-6, pókhálóírással készült „Őrtorony” fért

[Kép a 184–185. oldalon]

Egyetlen év sem múlt el úgy egy mordvinföldi táborban, hogy bárki is hiányzott volna a testvérek közül az Emlékünnepről

[Kép a 194. oldalon]

Nyikolaj Guculjak kötetlen formában tanúskodott egy táborparancsnok feleségének

[Képek a 199. oldalon]

Nemzetközi kongresszusok

1989-ben az orosz küldöttek három nemzetközi kongresszuson vettek részt Lengyelországban

Varsó

Chorzów

Poznań

[Kép a 202. oldalon]

A hivatalos bejegyzés után (balról jobbra): Theodore Jaracz, Michael Dasevich, Dmitrij Livij, Milton Henschel, az igazságügyi minisztérium egyik munkatársa, Anany Grogul, Alekszej Verzsbickij és Willi Pohl

[Képek a 205. oldalon]

Milton Henschel előadást tart a „Fényhordozók” nemzetközi kongresszuson (1992, Kirov Stadion, Szentpétervár)

[Kép a 206. oldalon]

A megvásárolt telek Szolnyecsnojéban (Oroszország)

[Kép a 207. oldalon]

Aulis és Eva Lisa Bergdahl az önkéntesek első csoportjában érkeztek Szolnyecsnojéba

[Kép a 208. oldalon]

Hannu és Eija Tanninen Szentpétervárra kapta a kinevezését

[Kép a 210. oldalon]

Feleségével, Lyudmilával, Roman Skiba hatalmas távolságokat tett meg a kerületmunkában

[Kép a 220. oldalon]

A testvérek irodalmat rakodnak a vlagyivosztoki kikötőben

[Kép a 224. oldalon]

Arno és Sonja Tüngler sok kiváltságnak örvendenek az oroszországi megbízatásukban

[Kép a 226–227. oldalon]

Egy erdei gyülekezeti összejövetel Szentpétervár közelében (1989)

[Kép a 238. oldalon]

Az oroszországi fiókhivatal az irodalom több mint 40 nyelvre történő fordítását felügyeli

[Kép a 243. oldalon]

Az első úttörőszolgálati iskola Szentpéterváron (1996 júniusa)

[Képek a 246. oldalon]

Prédikálás Oroszországban

A Permi területen és Nartkala város vidékén

Szentpétervár utcáin

Házról házra Jakutszkban

Szaratov piacain

[Képek a 252–253. oldalon]

Oroszországi fiókhivatal

Lakóépületek és a környék madártávlatból

[Kép a 254. oldalon]

A 2006-os moszkvai kerületkongresszuson 23 537 küldött vett részt

[Kép a 254. oldalon]

A Luzsnyiki Stadion