A Freetown Gyülekezet az igazság iránti lelkesedéstől fűtve „a szónak szentelte magát” (Csel 18:5). Alfred Joseph ezt mondta: „Sokszor előfordult, hogy egy nagy doboz bibliai könyvet rákötöztem a Norton motoromra. Thomas Grant vagy Sylvester Grant ült fel mögém, és útnak indultunk vidékre és a Freetown környéki kis városokba, hogy felkeressük az embereket.”

1927-ig a hírnökök főleg Freetownban és a környékén, a Kolóniának nevezett területen prédikáltak. 1928-tól azonban minden évben az esős évszak előtt a gyülekezet bérelt egy buszt, és vidékre utazott. Akik nem tudtak elutazni, azok anyagilag támogatták az utakat, melyeket Melbourne Garber szervezett. A buszos csoportok városokban és falvakban prédikáltak egészen a keleten fekvő Kailahunig, és déli irányban a libériai határ közeléig. Minden hónap első vasárnapján visszamentek, hogy ápolják az érdeklődést.

Ez idő tájt Brown testvér elutazott a Nyugat-indiai-szigetekre, és egy autóval tért vissza. Ez volt az első  autók egyike Sierra Leonéban. Egy nagy hangszóróval volt felszerelve, amit nyilvános tanúskodáshoz terveztek. Brown testvér leparkolt vele egy közterületen, és élénk zenét játszott le, hogy odavonzza a tömeget. Ezután egy rövid előadást tartott, vagy lejátszott egyet felvételről, majd bibliai kiadványokat osztott szét. A „beszélő autó” nagy szenzációt keltett, az emberek tömegével jöttek, hogy hallgassák.

Brown testvér ezután Nyugat-Afrika azon részeire fordította a figyelmét, ahol angolul beszéltek, és még sosem prédikáltak. Az 1920-as évek végén prédikáló körutakat tett Gambiában, Ghánában, Libériában és Nigériában. Mindenhol talált érdeklődőket, Nigéria azonban különösen termékenynek tűnt.  1930-ban elköltözött a családjával Freetownból Lagosba. Onnan felügyelte a Nyugat-Afrikában folyó prédikálómunkát.

1950-ben, amikor Brown testvér a gyenge egészsége miatt kénytelen volt visszatérni Jamaicába, értékes örökséget hagyott hátra. Feleségével együtt több mint 27 éven át figyelhették, hogy a Tanúk száma Nyugat-Afrikában 2-ről több mint 11 000-re nőtt. Szó szerint a szemük előtt teljesedett be Ézsaiás jövendölése: „A kevés ezerré lesz, a kicsiny pedig hatalmas nemzetté” (Ézs 60:22). Ma, mintegy 60 évvel később egy 500 000 Tanúból álló hatalmas nemzet szolgálja Jehovát Nyugat-Afrikában.

Amikor a II. világháború árnyéka elérte Afrikát, Jehova népe Sierra Leonéban rendíthetetlenül kiállt a keresztény semlegessége mellett (Mik 4:3; Ján 18:36). A brit hatóságok hamisan felforgató tevékenységgel vádolták a testvéreket, ezért figyelték őket, és betiltották az irodalmukat. Freetownban a vámtisztek lefoglaltak egy hajón érkezett irodalomszállítmányt, és elégették. Ha egy testvérnél betiltott kiadványokat találtak, letartóztatták, de kis idő után kiengedték. *

A Tanúk a betiltás ellenére is folytatták a prédikálást. Pauline Cole így számol be: „Az egyik testvér egy rendszeresen közlekedő hajón dolgozott pincérként, és tőle kaptuk Az Őrtorony példányait. Ezeket legépeltük, hogy több példány legyen az összejöveteleken. Bibliai  témájú röplapokat is nyomtattunk és terjesztettünk. Sőt a testvérek a betiltás alatt is tartottak nyilvános előadásokat, és lejátszották Rutherford testvér rádió-előadásait, főként a távolabbi falvakban.”

Jehova szemmel láthatóan megáldotta ezeket az erőfeszítéseket. James Jarrett, egy régóta szolgáló különleges úttörő és vén így idézi fel az emlékeit: „A háború alatt kőfejtőként dolgoztam. Akkortájt egy idősebb testvérnőtől kaptam egy füzetet, melynek Menekültek volt a címe. Mivel Freetownba sok menekült érkezett, így a cím nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Még aznap este elolvastam, és azonnal felismertem, hogy ez az igazság. Másnap reggel felkutattam a testvérnőt, és kértem a füzetből a három fivéremnek is. Mind a négyen elfogadtuk az igazságot.”

Amikor 1945-ben a háború véget ért, a Freetown Gyülekezetnek 32 hírnöke volt. Megőrizték a feddhetetlenségüket, és tevékenyen szolgálták Jehovát. Buzgók voltak, és készek arra, hogy előrehaladjanak.

A Freetown Gyülekezet 1945. augusztus 29-én a heti szolgálati összejövetelen megbeszélt egy új módszert, melyről az Informátor (mai nevén Királyság-szolgálatunk) 1944. decemberi angol száma írt. Mindegyik gyülekezetnek meg kellett hirdetnie a területén egy négy nyilvános összejövetelből álló sorozatot „az összes városban, faluban és még a legkisebb falvakban is”. Az volt a cél, hogy minden összejövetelen egy egyórás előadást tartson egy testvér (18 éves vagy idősebb), aki ügyes a teokratikus szolgálati iskolán. A négy összejövetel után bibliatanulmányozási  csoportokat kellett alakítaniuk, hogy segítsék az érdeklődőket.

Mit szóltak a hírnökök ehhez az új útmutatáshoz? A Freetown Gyülekezet szolgálati összejövetelén a következő beszélgetést jegyezték fel:

Elnöklő: Szerintetek mi tudjuk alkalmazni ezt az új módszert?

1. testvér: Akkora sikerre nem számíthatunk, mint Amerikában. Itt nem olyanok az emberek.

2. testvér: Egyetértek.

3. testvér: Miért ne próbálnánk meg?

4. testvér: Hát, nem lesz könnyű.

5. testvér: De hát követnünk kell, amit Jehova szervezete mond.

6. testvér: De ebben az országban nincs sok esélyünk.

1. testvérnő: Mindenesetre az Informátor útmutatása világos. Próbáljuk meg!

És így is tettek. Freetown tengerpartjától délkeletre Bóig, valamint az északi síkság felé Kabaláig a testvérek mindenhol tartottak összejöveteleket: iskolákban, piacokon és magánotthonokban. Ez a tevékenység új lendületet adott a gyülekezetnek, és „Jehova szava. . . tovább növekedett és terjedt” (Csel 12:24).

Ám a hírnököknek teokratikus képzésre volt szükségük. Jehova pedig gondoskodott róla.