Néhány Marshall-szigeteki hírnök egy kéthetes utat tervezett, hogy Mikronézia olyan szigeteire vigyék el a jó hírt, ahova csak ritkán jutnak el a testvérek. Majuro szigetéről indultak hajóval a Wotje-atoll két szigetére, Wotjére és Ormedre.

Hogy minél több embernek tudjanak tanúskodni, indulás előtt csomagokat készítettek.  Egy csomagba négy folyóiratot és két füzetet tettek. A hírnökök nem tudták, hogy legközelebb mikor jutnak el a szigetekre, ezért mindenkinél ott hagytak egy csomagot, aki érdeklődött. Ösztönözték őket, hogy nyugodtan adják oda a kiadványokat a családtagjaiknak és a barátaiknak. A kéthetes út alatt összesen 531 füzetet, 756 folyóiratot és 7 könyvet terjesztettek el.

2014 februárjában hat pápua új-guineai hírnök tíznapos prédikáló körútra indult egy vulkanikus szigetre, Karkarra. Sok érdeklődőt találtak, és 1064 kiadványt hagytak náluk. Egy testvérnő, Relvie ezt mesélte: „Az első nap meg sem álltunk délután háromig. A vizünk elfogyott, a sok beszédtől pedig elfáradt az állkapcsunk és kiszáradt a szánk. Egy fiatal lánnyal beszélgettem, és fel akartam olvasni neki egy bibliaverset. De annyira szomjas voltam, hogy képtelen voltam megszólalni. Ekkor megkínált egy kis vízzel.”

Mielőtt az egyik faluból továbbindultak, a falubeliek estére egy nagy összejövetelt szerveztek, ahol a vallási vezetők is jelen voltak. Relvie így emlékszik vissza: „Úgy éreztem magam, mint István, aki a szanhedrin előtt tanúskodott. Csak itt a hallgatóság barátságos volt.” Miután a hírnökök elmondták, amit szerettek volna, az evangélikus vasárnapi iskola egyik képviselője felállt, és köszönetet mondott az egyik hírnöknek, aki a nagynénje volt. Hálás volt neki, hogy velük is megismertette az igazságot. Ezt mondta: „Olyan jó példa vagy, mint a szamáriai asszony, aki elmondta a családjának azokat a jó  dolgokat, amiket Jézustól hallott. Köszönjük, hogy nem felejtkeztél el rólunk.”

Kiribati egyik szigetén, Tarawán egyik reggel egy hétéves kisfiú, Teariki szolgálatba ment az édesapjával, Tueti-szel. Az egyik háznál huszonéves férfiakkal és nőkkel találkoztak, akik behívták őket. Amikor az édesapa beszélt a jó hírről a mintegy tízfős társaságnak, az egyikük ezt mondta:

– Önök mindig a kisgyerekeikkel együtt prédikálnak. Minek viszik őket magukkal? Túl fiatalok ahhoz, hogy Istenről prédikáljanak.

– Szeretnék látni, hogy tud-e a fiam Istenről prédikálni? – kérdezte Tueti. – Kimegyek, önök pedig meghallgathatják, mit szeretne mondani.

– Igen, szívesen meghallgatjuk – hangzott a válasz.

– Tudják, mi Isten neve? – kérdezte Teariki, miután az édesapja kiment.

– Jézus. Isten. Úr – hallatszott innen-onnan.

– Nézzük meg, mit ír a Biblia. Együtt elolvashatjuk az Ézsaiás 42:5-öt – mondta Teariki, és felolvasta a verset. – Kiről szól ez a vers?

– Istenről – mondta az egyikük.

– Igen, az igaz Istenről. A nyolcadik vers szerint mit mond nekünk az igaz Isten? „Én vagyok Jehova. Ez a nevem, és senki másnak nem adom dicsőségemet.” Vagyis mi Isten neve?

– Jehova – válaszolták.

Most már mindenki odafigyelt Tearikire.

– Miért jó, ha használjuk Isten nevét, a Jehova nevet? Megtudhatjuk a Cselekedetek 2:21-ből. Itt ez áll: „mindenki, aki segítségül hívja Jehova nevét, megmentésben  fog részesülni.” Tehát miért jó, ha használjuk Isten nevét?

– A megmentésünk függ tőle – válaszolta az egyik fiatal, miközben belépett Tueti.

– Vajon túl fiatalok a kisgyermekeink ahhoz, hogy prédikáljanak? Vagy jól tesszük, ha magunkkal hozzuk őket? – kérdezte az apa.

A társaság teljesen egyetértett abban, hogy a gyerekek is tudnak Istenről prédikálni, és hogy nem baj, ha részt vesznek ebben a munkában. Tueti elmondta a fiataloknak, hogy ha megismerik a Biblia tartalmát, ők is ugyanígy tudnak majd beszélni másoknak a bibliai igazságokról.

Jean-Pierre egy kihelyezett fordítóirodában szolgál Port-Vilában Vanuatun. 2013 novemberében hazautazott, hogy részt vegyen a körzetkongresszuson. Amikor leszállt a gépe a szigeten, néhány érdeklődő ment oda hozzá. Ők a sziget déli részéről érkeztek, és bibliai kiadványokat kértek tőle. Majdnem az összes nála lévő folyóiratot odaadta nekik. Aztán egy vallási vezető is odament hozzá kiadványért, és nagyon kérte, hogy látogassa meg őket a falujukban. A férfi ezt mondta: „Ki vagyunk éhezve a bibliai tanításokra. El kell jönnie a falunkba, hogy megválaszolja a kérdéseinket.” A kongresszus utáni napon Jean-Pierre kora reggel útnak indult. Hosszú utat kellett megtennie egy meredek hegyoldalon, hogy elérje a hegy tetején lévő kis falut. A falusiak nagy örömmel fogadták. Jean-Pierre az „Élhet újra, aki meghalt?” című, 38. számú Királyság-hírek alapján beszélgetett velük. A jelenlévő mintegy 30 embert arra biztatta, hogy keressék ki a verseket a saját Bibliájukból. Majdnem hét órán át beszélgettek. A falusiak valóban nagyon vágytak a Biblia igazságára. Egy 70 éves férfi kijelentette: „Soha életemben nem magyarázták még el nekem ilyen világosan, hogy mi történik a halottakkal.”

Jean-Pierre éjszakára a faluban maradt, és egy szobában aludt a lelkipásztorral. Reggel, amikor felébredt, észrevette, hogy a lelkipásztor az egyik folyóiratunkat olvasgatja. Megkérdezte, miről olvas. A férfi lelkesen azt válaszolta, hogy Isten Királyságáról. A vallása azt tanította, hogy Isten Királysága az emberek szívében van. A lelkipásztor egyetértett azzal, hogy ez nem lehet igaz, mert a Királyság nem lehetett a farizeusok szívében,  akikről Jézus elítélően beszélt (Luk 17:21). Jean-Pierre most Port-Vilából telefonon tartja a kapcsolatot az érdeklődőkkel. Az egyik gyülekezetből, mely közel van a faluhoz, három testvér vállalkozott rá, hogy felmegy a hegy tetejére, és megtartja az emlékünnepet. 109-en vettek részt rajta.