Amikor megszülettem, a szüleimnek volt egy kis tanyájuk egy galíciai faluban, Spanyolország északnyugati részén. Nyolc gyermek közül én voltam a negyedik. Boldog családi életet éltünk. Spanyolországban akkoriban az volt a szokás, hogy minden családból legalább az egyik gyermek papnevelő intézetbe vagy kolostorba ment. Mi hárman döntöttünk így.

Tizenhárom éves koromban én is bevonultam abba a madridi kolostorba, ahol a nővérem lakott. Nagyon zord volt a légkör. Barátságról szó sem lehetett, csak szabályok léteztek, imádkozás és fegyelem. Kora reggel összegyűltünk a kápolnában elmélkedni, de én gyakran semmire sem tudtam gondolni. Később vallásos énekeket énekeltünk, majd a mise következett, mindez latinul. Szinte semmit nem értettem az egészből, és nagyon távolinak éreztem Istent. A napjaink szigorú csendben teltek. Amikor találkoztam a nővéremmel, csak egy „Dicsértessék a Szűz Mária!” üdvözlést engedhettünk meg magunknak. Az apácák mindössze félórás beszélgetést engedélyeztek az étkezések után. Annyira más volt a légkör, mint otthon! Magányos voltam, és sokat sírtam.

Bár soha nem éreztem magam közel Istenhez, tizenhét éves koromban apáca lettem. Igazából csak azt tettem, amit elvártak tőlem, de hamar kételkedni kezdtem abban, hogy Isten tényleg azt akarja-e, hogy apáca legyek. Az apácák azt mondták, hogy ilyen kételyekkel a pokolban fogom végezni, de ettől még nem szűntek meg ezek az érzéseim. Tudtam, hogy Jézus Krisztus nem vonult el az emberektől, hanem szorgalmasan tanította őket, és segített rajtuk (Máté 4:23–25). Húszéves koromra megfogalmazódott bennem, hogy semmi értelme apácának maradnom. Meglepődtem, amikor a rendfőnök asszony azt mondta, hogy ha nem vagyok biztos a dolgomban, akkor inkább mihamarabb távozzak. Gondolom, attól tartott, hogy másokra is rossz hatással leszek. Így hát elhagytam a kolostort.

A szüleim nagyon megértőek voltak. De mivel nem volt munka a falunkban, a Német Szövetségi Köztársaságba költöztem, ahol az egyik öcsém is élt. Egy kitelepült spanyolokból álló, aktív kommunista csoporthoz tartozott, amely a munkások jogaiért és a nők egyenjogúságáért küzdött. Nagyon jól beilleszkedtem közéjük, így én is kommunista lettem, és férjhez mentem a csoport egyik tagjához. Úgy éreztem, hogy valami értelmeset teszek azzal, hogy a kommunisták kiadványait terjesztem, és tüntetéseken veszek részt.

Idővel azonban elvesztettem a kedvem. Azt láttam, hogy a kommunisták gyakran nem követik az általuk vallott elveket. A kétségeim csak még inkább elmélyültek, amikor 1971-ben a csoportunk néhány fiatal tagja felgyújtotta a frankfurti spanyol konzulátust, hogy tiltakozzon a spanyol diktatúra túlkapásai ellen. Úgy véltem, nem így kellene kifejezniük a felháborodásukat.

Amikor megszületett az első gyermekünk, megmondtam a férjemnek, hogy nem járok többé kommunista gyűlésekre. Nagyon magamra maradtam, mivel a korábbi barátaink közül senki sem jött el, hogy meglátogasson engem és a kisfiunkat. Elgondolkodtam az élet értelmén. Biztos, hogy érdemes azért fáradozni, hogy jobbá tegyük a társadalmat?

1976-ban két spanyol Jehova Tanúja kopogtatott be hozzánk, és bibliai témájú kiadványokat hagyott nálunk. Legközelebb, amikor eljöttek, rájuk zúdítottam a kérdéseimet a szenvedésről, az egyenlőtlenségről és az igazságtalanságról. Nagyon elcsodálkoztam, amikor minden kérdésemre a Bibliából adtak választ. Azonnal beleegyeztem a bibliatanulmányozásba.

Eleinte csak élveztem, hogy új dolgokat tudhatok meg. De amikor a férjemmel elkezdtünk járni Jehova Tanúi összejöveteleire a Királyság-terembe, már másképp láttam a dolgot. Addigra már két gyermekünk volt. A Tanúk olyan kedvesek voltak, hogy elvittek minket az összejövetelekre, és ott segítettek odafigyelni a gyermekeinkre. Nagyon megszerettem őket.

De a vallással kapcsolatban még mindig voltak kételyeim. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom a családomat Spanyolországban. A nagybátyám, aki pap volt, megpróbált lebeszélni a bibliatanulmányozásról. De az ottani Tanúk sokat segítettek. A Bibliából adtak választ a kérdéseimre, akárcsak a németországi Tanúk. Elhatároztam, hogy ha visszamegyek, folytatom a tanulmányozást. Így is tettem, habár a férjem úgy döntött, hogy abbahagyja. 1978-ban megkeresztelkedtem Jehova Tanújaként.

A Biblia pontos ismerete világos életcélt adott. Az 1Péter 3:1–4 például felszólítja a feleségeket, hogy rendeljék alá magukat a férjüknek „mélységes megbecsüléssel”, és jellemezze őket „szelíd szellem”, melynek „nagy értéke van az Isten szemében”. Ezek az alapelvek segítettek, hogy jó feleség és anya legyek.

35 év telt el azóta, hogy Jehova Tanúja lettem. Boldog vagyok, hogy egy igazi nagy család tagjaként szolgálhatom Istent, és hogy öt gyermekünk közül négyen ugyanezt teszik.