Aculban születtem, egy elszigetelt faluban, mely Guatemala hegyvidéki területének a nyugati részén van. A családom az isil indiánok közé tartozik, akik a maják leszármazottai. A spanyol nyelv mellett az isil indián nyelvet is megtanultam. Életem első éveiben véres polgárháború dúlt Guatemalában. A 36 évig tartó összetűzésekben sok isil indián halt meg.

Négyéves voltam, amikor a hétéves bátyám egy kézigránáttal játszott. A gránát sajnos felrobbant, ő meghalt, én pedig megvakultam. A gyermekkoromat ezután Guatemalavárosban, egy vakok intézetében töltöttem, ahol megtanultam a Braille-írást. Nem tudom pontosan, hogy miért, de az intézetben nem engedték meg, hogy beszélgessek a gyerekekkel, így hát kerültek engem. Örökké egyedül voltam, és mindig azt a két hónapot vártam, amikor hazamehettem az anyukámhoz. Ő kedves volt hozzám, és együtt érzett velem. Sajnos tízéves koromban meghalt. Kétségbe ejtett, hogy elveszítettem az egyetlen személyt, aki szeretett.

Tizenegy éves koromban tértem vissza a falumba, és a féltestvéremhez költöztem. A családja fizikailag ugyan gondoskodott rólam, de érzelmileg nem. Időnként így kiáltottam Istenhez: „Miért halt meg az anyukám? Miért vakultam meg?” Az emberek azt mondták, hogy mindez Isten akarata. Úgy éreztem, Isten érzéketlen és igazságtalan. Csakis azért nem lettem öngyilkos, mert nem volt mivel megölni magam.

A vakságom miatt minden szempontból kiszolgáltatott voltam. Többször is zaklattak szexuálisan. Senkinek sem beszéltem az erőszakról, mert úgy gondoltam, nem segítenének rajtam. Nem beszélgettem senkivel, az emberek alig szóltak hozzám. Magamba zárkózva, bánattal a szívemben éltem a mindennapjaim, és senkiben sem bíztam.

Tizenhárom éves koromban az iskola egyik szünetében odajött hozzám két Jehova Tanúja (egy házaspár). Az egyik tanárom kérte meg őket erre, aki szeretett volna segíteni nekem. A Tanúk elmondták, hogy a Biblia szerint a halottak fel fognak támadni, a vakok pedig visszanyerik a látásukat (Ézsaiás 35:5; János 5:28, 29). Tetszett, amit hallottam, de mivel nem volt gyakorlatom a beszédben, nehezen tudtam magam kifejezni. Noha nagyon zárkózott voltam, a házaspár kedves volt hozzám, és türelmesen látogatott és beszélgetett velem a Bibliáról. A hegyeken át több mint 10 kilométert gyalogoltak, mire a falumba értek.

A féltestvérem azt mondta a házaspárról, hogy szegények, de jól öltözöttek. Mindig megleptek valami kis ajándékkal a törődésük jeleként. Úgy gondoltam, csak az igaz keresztények lehetnek ilyen önfeláldozóak.

A Bibliát Braille-kiadványok segítségével tanulmányoztam. Megértettem, amit tanultam, de volt néhány dolog, amit érzelmileg nehezen fogadtam el. Például, hogy Isten személy szerint rólam is gondoskodik, és mások is ugyanúgy törődhetnek velem, mint Isten. Megértettem, miért tűri meg Jehova a gonoszságot, de csak nagyon sokára tudtam elhinni, hogy ő egy szerető Atya. a

A Bibliából szerzett ismeretem lassanként megváltoztatta az érzéseimet. Megtudtam például, hogy Isten mélységesen együtt érez a szenvedőkkel. Ezt mondta sanyarú sorsú népéről: „Bizony láttam nyomorúságát népemnek. . . jól tudom, milyen fájdalmakat szenvednek el” (2Mózes 3:7). Idővel ráébredtem, milyen gyengéd Isten Jehova, és arra éreztem indíttatást, hogy neki szenteljem az életemet. 1998-ban megkeresztelkedtem, és Jehova Tanúja lettem.

Egy évvel a keresztelkedésem után részt vettem egy vakoknak szervezett tanfolyamon Escuintla közelében. Egy ottani felvigyázó megtudta, milyen nehéz nekem a lakóhelyemről bejárni az összejövetelekre. A legközelebbi gyülekezet ugyanazon a hegységen túl volt, ahonnan a házaspár járt hozzám tanulmányozni a Bibliát, és oda nehezen jutottam el. A felvigyázó segíteni akart, ezért keresett egy családot Escuintlában, akikhez odaköltözhettem, és akik segítettek eljutni az összejövetelekre. Mind a mai napig a gondomat viselik, mintha csak a családjukhoz tartoznék.

Számtalan más módon is tapasztalhattam már a gyülekezet őszinte törődését. Szeretetteljes tetteik megerősítik bennem, hogy Jehova Tanújaként az igaz keresztények között vagyok (János 13:34, 35).

Már nem érzem magam hasznavehetetlennek, és reménnyel nézek a holnap elé. Tele vagyok célokkal. Szinte minden időmet azzal töltöm, hogy részt veszek Jehova Tanúi bibliai oktatómunkájában. Nem a fogyatékosságom foglal le, hanem az, hogy megismertetem másokkal a Biblia értékes igazságait. Emellett felvigyázó vagyok a gyülekezetemben, és bibliai témájú előadásokat tartok a környező gyülekezetekben, valamint regionális kongresszusokon, ahol ezrek elé állok ki.

2010-ben elvégeztem Salvadorban a szolgálati kiképzőiskolát (ma Királyság-hirdetők iskolájának hívják). Az iskola segített, hogy még hatékonyabban lássam el a gyülekezeti feladataimat. Tudatosította bennem, hogy Jehova Isten nagyon értékel és szeret engem. Ő mindannyiunkat képessé tud tenni a munkájára.

Jézus ezt mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Cselekedetek 20:35). Őszintén kijelenthetem, hogy boldog vagyok. Noha korábban el nem tudtam volna képzelni, ma már mások hasznára lehetek.