2022. február 24-én reggel hangos zajokra ébredtem. Először azt hittem, hogy vihar van, mert esett az eső, de igazából a bombák hangjait hallottam.

Az otthonom Mariupol központjában volt, és egyértelművé vált, hogy el kell mennem onnan. Másnap a nagymamám, Irina házába mentem, ami a város szélén állt. Később az anyukám, Katerina csatlakozott hozzám, a nagymamámhoz és az unokatestvéremhez. A nagyi háza egy darabig biztonságos volt, de napokon át a pincében kellett aludnunk.

Egy nap, amikor a pincében voltunk, egy rakéta fülsiketítő robajjal a veteményeskertünkbe csapódott. Azonnal Jehovához imádkoztam. Egy hét után azt éreztük, hogy már nem biztonságos tovább ott maradnunk, ezért eldöntöttük, hogy visszamegyünk a városba, hogy elmenekülhessünk. Könyörögtem Jehovához, hogy vigyázzon ránk, és segítsen kijutni a városból.

Március 4-e volt. Egyetlen vonat sem indult Mariupolból, mert a város ostrom alatt állt. Így a következő tíz napot a színházban töltöttük több száz másik emberrel együtt. Annyira zsúfolt volt, hogy a földön kellett aludnunk. Borzasztóak voltak a higiéniai körülmények, és több órán keresztül kellett sorban állnunk, hogy nagy nehezen ételt és meleg vizet kapjunk.

Egy nap becsapódott egy bomba nem messze a színháztól. A robbanás ereje kitörte az ablaküvegeket, beengedve a dermesztő hideget.

Mi segített ez alatt a nehéz idő alatt? Jób története. Amikor láttam, hogy az emberek bepánikolnak a robbanásoktól, elkezdtem olvasni Jób történetét a Bibliámban. Ettől jobban éreztem magam. Elképzeltem, hogy Jób ott ül velem a színházban, és hogy azt mondom neki: „Most már tudom, hogy hogy érezhetted magad!” Jób mindenét elvesztette: a családját, az egészségét, a javait. Én csak anyagi dolgokat vesztettem el. A családom ott volt velem, életben voltunk, és egészségesek voltunk. Akkor ráébredtem, hogy annyira nem is rossz a helyzetem, és ettől megnyugodtam.

Március 14-én hallottuk, hogy egy csoportnak sikerült elmenekülnie a városból. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy mi is elmegyünk. A színházból néhányakkal találtunk is egy fuvart.

Egy 20 autóból álló konvojjal indultunk útnak. Egy furgon hátuljában voltunk 14-en összezsúfolódva. Útközben körülöttünk bombák robbantak. Megállás nélkül imádkoztam. Amint kiértünk a városból, a sofőrünk megállította az autót, kiszállt és sírva fakadt. Az összes taposóaknát sikerült kikerülnie, ami az úton volt. Később megtudtuk, hogy két nappal azután, hogy elmenekültünk, a színházat bombatámadás érte, amiben több mint 300-an meghaltak.

13 óra autóút után megérkeztünk Zaporizzsjába. Másnap reggel egy Lvivbe tartó vonatra szálltunk. 16 ember zsúfolódott össze abban a fülkében, ahol általában csak 4 ember szokott ülni. Nagy volt a forróság. Én a folyosón álltam egész végig, mert csak így lehetett friss levegőhöz jutni. Március 16-án megérkeztünk Lvivbe, ahol a testvéreink nagy szeretettel fogadtak minket. A következő négy napot egy királyságteremben töltöttük. Könnyeket csalt a szemembe az, ahogyan a testvérek gondoskodtak rólunk. Úgy éreztük, Jehova ajándéka volt ez.

Március 19-én a nagymamámmal, anyukámmal és az unokatestvéremmel úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Ukrajnát, és a szomszédos Lengyelországba megyünk. A testvérek már itt is vártak ránk. Mindenről gondoskodtak, amire szükségünk volt, és elhalmoztak a szeretetükkel.

Bár csak 19 éves vagyok, egy fontos tanulságot vontam le ezekből a nehézségekből. Azt, hogy akkor kell erősíteni a hitünket, amikor a dolgok jól mennek. A hit segít túlélnünk a próbákat. Ha nem tanulmányoztam volna a háború előtt, akkor sokkal nehezebb lett volna kitartani.

Jehova egy törődő Atya. Egész végig úgy éreztem, mintha megfogta volna a jobb kezemet, és vezetett volna. Soha nem fogom tudni megköszönni neki mindazt, amit értem tett (Ézsaiás 41:10).