Vannak, akiknek sok időbe telik, mire megtanulnak valamit a saját kárukon. Én is ilyen voltam. Spanyolország második legnagyobb városában, Barcelonában születtem, és ott is nőttem fel. A családom Somorrostróban, Barcelona egyik nagy tengerparti negyedében élt, amely bűnözők és kábítószer-kereskedők tanyája volt.

 Kilencen voltunk gyerekek, és én voltam a legidősebb. A családunk nagyon szegény volt, ezért édesapám elküldött a helyi teniszklubba, hogy labdaszedőként dolgozzak. Tízévesen napi tíz órában teniszlabdákat szedegettem. Emiatt a többi gyerekkel ellentétben iskolába sem tudtam járni. Tizennégy évesen gépészként kezdtem dolgozni egy fémmegmunkáló műhelyben.

 1975-ben megkaptam a katonai behívómat. Akkoriban a férfiak mind hadkötelesek voltak Spanyolországban. Kalandra vágytam, ezért önként jelentkeztem a Spanyolország egyik külterületén, az észak-afrikai Melillában állomásozó spanyol idegenlégióba. Ekkor kezdtem belemerülni a kábítószerezés és az alkoholizmus posványába.

 Az idegenlégió után visszatértem Barcelonába, és alapítottam egy bandát. Amit csak lehetett, elloptunk. Majd a lopott holmikat eladtuk, hogy fedezni tudjuk a kábítószer-függőségünk kiadásait. Rászoktam az LSD-re és az amfetaminokra, erkölcstelenül éltem, sokat ittam és szerencsejátékot űztem. Ezek miatt egyre erőszakosabbá váltam. Mindig volt nálam kés, fejsze vagy éppen bozótvágó. Soha nem féltem egyiket sem használni, ha úgy adódott.

 Egyszer a bandámmal elloptunk egy autót. A rendőrség üldözőbe vett minket, és az egész olyan volt, mint a filmekben. Mintegy 30 kilométert tettünk meg, aztán tüzet nyitottak ránk. A sofőrünk végül karambolozott, és mindannyian elmenekültünk a helyszínről. Amikor édesapám megtudta, mi történt, érthető módon kidobott hazulról.

 A rá következő öt évben az utcán éltem. Kapualjakban, teherautókban, parkok padjain és temetőkben aludtam. Egy ideig még barlangban is laktam. Céltalanul tengettem a napjaim, úgy gondoltam, egy fabatkát sem ér az életem. Egyszer a kábítószer hatása alatt felvágtam az ereimet. A mai napig látszanak a hegek.

 Huszonnyolc éves koromban édesanyám megkeresett, és kért, hogy menjek haza. Beleegyeztem, és megígértem neki, hogy egyenesbe jövök, de ez még jócskán időbe telt.

 Egyik délután két Jehova Tanúja kopogtatott az ajtónkon. Miközben hallgattam őket, az apám odabentről kikiabált, hogy vágjam rájuk az ajtót. Mivel soha nem szerettem, ha megmondták, mit tegyek, fittyet hánytam a kiabálására. A Tanúk felkínáltak nekem három kis könyvet, én pedig örömmel elfogadtam őket. Megkérdeztem tőlük, hol tartják az összejöveteleiket, és pár nap múlva elmentem a királyságteremhez.

 Azonnal feltűnt, milyen ápolt és jól öltözött volt mindenki. Nekem viszont hosszú volt a hajam, a szakállam ápolatlan, a ruhám pedig rongyos. Egyáltalán nem illettem közéjük, ezért kint ácsorogtam a terem előtt. Ám meglepetésemre felismertem egy korábbi bandatársamat, Juant, aki öltönyben volt. Megtudtam, hogy egy évvel korábban Jehova Tanúja lett. Bátorságot öntött belém a jelenléte, így végül be mertem menni a terembe, és meghallgattam a programokat. Ez fordulópont volt az életemben.

 Elfogadtam a bibliatanulmányozást, és hamarosan felismertem, hogy ha szeretnék Isten tetszésére lenni, le kell vetkőznöm az erőszakos természetemet, és fel kell hagynom az erkölcstelen életvitelemmel. Nagyon nehéz volt megtennem ezeket a változtatásokat. Megtanultam, hogy meg kell újítanom a gondolkodásmódomat ahhoz, hogy örömet szerezzek Jehova Istennek (Róma 12:2). Melegséggel töltött el Isten irgalma. A sok-sok vétkem ellenére esélyt adott, hogy tiszta lappal indulhassak. Mindaz, amit megtanultam Jehova Istenről, mélyen a szívembe vésődött. Meggyőződtem arról, hogy létezik egy Teremtő, aki törődik velem (1Péter 5:6, 7).

 Változtatni kezdtem hát az életemen. Amikor megtudtam, mi a Biblia nézőpontja a dohányzásról, ezt mondtam magamban: „Ha Jehova Isten azt szeretné, hogy minden tekintetben tiszta és beszennyezetlen legyek, akkor le kell tennem a cigarettát!” (2Korintusz 7:1). Ki is dobtam az összeset.

 Fel kellett hagynom a kábítószerek fogyasztásával és árusításával is. Ez kicsit több időbe és erőfeszítésbe telt. Tudtam, hogy ehhez meg kell szakítanom a kapcsolatot a korábbi barátaimmal, mert csak visszahúzó erők voltak. Apránként egyre jobban bíztam Istenben, és az új barátaimban, a gyülekezet tagjaiban. Olyan szeretettel vettek körül, amilyet sohasem tapasztaltam azelőtt. Hosszú hónapok múltán abba tudtam hagyni a kábítószer-fogyasztást, és fel tudtam ölteni „az új egyéniséget”, hogy elnyerjem Jehova tetszését (Efézus 4:24). 1985 augusztusában megkeresztelkedtem Jehova Tanújaként.

 A Bibliának köszönhetően új irányt vett az életem. Sikerült kiszabadulnom abból a züllöttségből, ami megfosztott az emberi méltóságomtól, és fizikailag is rombolt. A korábbi ismerőseim közül több mint harmincan fiatalon meghaltak AIDS-ben vagy más, drogokkal összefüggő betegségben. Szívből hálás vagyok, amiért elkerülhettem az ilyen tragikus véget!

 Az az erőszakos fiatal, aki mindig kést és fejszét hordott magával, már a múlté. Akkoriban eszembe nem jutott volna, hogy egy nap ezek helyett a Bibliát viszem magammal, hogy segítsek másoknak. Most a feleségemmel együtt, aki ugyancsak Tanú, a teljes idejű szolgálatban veszünk részt.

 A szüleim soha nem lettek Jehova Tanúi, de nagyon örültek annak, hogy a Biblia tanulmányozása jó irányba formált. Édesapám még ki is állt a Tanúk mellett a munkatársai előtt. Tudta, hogy a hitemnek köszönhetően lett jobb az életem. Édesanyám gyakran mondta, hogy már hamarabb meg kellett volna ismernem a Bibliát. Mennyire igaza volt!

 Megtanultam, milyen nagy ostobaság a kábítószerezésben és a kicsapongó életben keresni örömet. Ma már abban találok valódi megelégedettséget, hogy megosztom másokkal a Biblia tanításait, melyek az én életemet szó szerint is megmentették.