Jób 17:1–16
17 Szellemem megtört,+ napjaim elenyésznek;A temető vár rám.+
2 Bizony, csúfot űznek belőlem,+S lázongásuknál időzik szemem.
3 Kérlek, tégy le biztosítékot értem önmagadnál.+Ki más rázna kezet velem,+ kezességet vállalva?
4 Bizony szívüket elzártad az értelmesség elől.+Ezért nem magasztalod fel őket.
5 Vagyonszétosztásra hívhatja a társakat,De fiainak szeme eleped.+
6 Népek példabeszédévé+ tett engem,Olyanná lettem, akit arcul köpnek.+
7 Elhomályosul szemem a nyomorúságtól,+És minden tagom olyan, mint az árnyék.
8 Ámulnak ezen az egyenes emberek,És az ártatlan is felindul a hitehagyott miatt.
9 Az igazságos ragaszkodik útjához,+És a tiszta kezűnek+ nőttön-nő ereje.+
10 De újra elkezdhetitek mindnyájan. Jöjjetek csak,Hisz nem találok köztetek bölcset.+
11 Napjaim tovatűntek,+ szertefoszlottak terveim,+Szívem kívánságai.
12 Az éjszakát ők nappallá teszik:+»Közel a világosság, mert sötétség van.«
13 Ha várakozom is még, a seol a házam;+A sötétségben+ kell megvetnem ágyamat.
14 A sírgödörnek+ fogok így kiáltani: »Apám vagy!«És a férgeknek+: »Anyám és nővérem!«
15 Hol van hát reménységem?+Reményemet ki látja?
16 A seol reteszeihez szállnak alá reményeim,Ha majd együtt kell a porba hanyatlanunk.”+
