Már fiatalon nagyon megszerettem az igazságot. Mindenképpen szerettem volna átadni az életemet Jehovának és megkeresztelkedni. Ezért nagyon boldog voltam, amikor 13 évesen elértem ezt a célom. 14 éves koromban Helge Linck a testvér megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e úttörő lenni. Erre a mai napig emlékszem. Bár a szüleim ideiglenes úttörőként szolgáltak, amit ma kisegítőúttörő-szolgálatnak neveznek, fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent általános úttörőnek lenni. De Linck testvér kérdése bogarat ültetett a fülembe, és szerettem volna többet tenni Jehovaért.

 1974-ben polgárháború tört ki Etiópiában, és ezt az időszakot letartóztatások és gyilkosságok jellemezték. Teljes zűrzavar uralkodott az országban. Ez idő alatt nem prédikálhattunk házról házra, és csak kis csoportokban tudtunk összejönni. A szüleink elkezdtek felkészíteni minket, gyerekeket a további üldözésre. Bibliai alapelvekkel segítettek megértenünk, hogy mit jelent semlegesnek lenni. Azt is megtanultuk, hogy Jehova segíteni fog válaszolni, amikor kérdéseket tesznek fel nekünk, és csendben maradni, ha arra van szükség (Máté 10:19; 27:12, 14).

 Az iskola befejezése után a helyi légitársaságnál kezdtem el dolgozni. Egyik reggel, amikor beértem a munkahelyemre, a munkatársaim gratuláltak, ugyanis kiválasztottak, hogy én menjek a felvonulás élén, amelyet a kormány fennállásának évfordulójára tartottak. Azonnal odamentem a főnökömhöz, és elmondtam neki, hogy szeretnék semleges maradni, ezért nem fogok részt venni az ünnepségen.

 Másnap munka közben észrevettem néhány férfit fegyverrel a vállukon, amint a jegypénztárhoz sétáltak. Azt gondoltam, hogy biztos azért jöttek, hogy letartóztassanak valakit, aki szökni próbál az országból. Ehelyett rám mutattak! Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak tőlem. Bár a napom átlagos munkanapnak indult, hirtelen minden megváltozott.

 A katonák elvittek, és több órán át kihallgattak. Ilyeneket kérdeztek: „Ki pénzeli Jehova Tanúit?” „Az Eritreai Felszabadítási Frontnak dolgozik? Ön vagy az édesapja az Egyesült Államok kormányának dolgozik?” Jehova segítségével végig nyugodt tudtam maradni, és nem idegeskedtem (Filippi 4:6, 7).

 A kihallgatás után a katonák elvittek egy olyan házba, amelyet börtönné alakítottak át, majd beraktak egy 28 négyzetméteres szobába, ahol már 15 másik fiatal nő volt fogva tartva mint politikai fogoly.

 Éjjel, miközben a kemény padlón feküdtem a légitársaság egyenruhájában, azon aggódtam, hogy a szüleim és a testvéreim mit élhetnek át. Bár azt tudták, hogy letartóztattak, azt nem, hogy merre lehetek. Ezért kértem Jehovától, hogy segítsen nekik megtudni, hol tartanak fogva.

 Másnap reggel felismertem egy fiatal őrt. Ő döbbenten rám nézett, és ezt kérdezte: „Aster, mit keresel itt?” Könyörögtem neki, hogy menjen el a szüleim házához, és mondja el nekik, hogy hol vagyok. Ő így is tett. Még aznap kaptam a szüleimtől egy csomagot, melyben ruhákat és élelmiszert küldtek. Jehova válaszolt az imámra. Mindez megerősítette bennem, hogy nem vagyok egyedül.

 Nem engedték, hogy legyen nálam Biblia vagy más kiadvány, és azt sem, hogy a családom vagy a barátaim meglátogassanak. Ennek ellenére Jehova bátorított, méghozzá a rabtársaim által. Mindennap prédikáltam nekik. Lenyűgözte őket mindaz, amit megtudtak Isten királyságáról. Gyakran ilyeneket mondtak: „Mi csak egy emberi kormányzatért harcolunk, de te Isten kormányzatáért. Ne alkudj meg, még ha halállal fenyegetnek, akkor se!”

 Időnként az őrök elvitték kihallgatni a rabokat, majd megverték őket. Egyik éjjel 11 óra körül értem is jöttek. Elvittek a kihallgatószobába, és ott sok mindennel vádoltak, például, hogy nem támogatom a kormányt. Amikor pedig visszautasítottam, hogy elismételjek egy politikai jelmondatot, két őr megvert. Ehhez hasonló kihallgatásokra még jó néhányszor sor került. Minden alkalommal buzgón imádkoztam Jehovához, és éreztem, hogy segít kitartanom.

 Három hónap után egyszer csak jött egy őr, és azt mondta, hogy szabadon távozhatok. Nagyon meglepődtem és fellelkesültem, ugyanakkor egy kicsit csalódott voltam, mert nagyon élveztem a szolgálatot. Örömmel osztottam meg a királyság jó hírét a rabtársaimmal.

 Pár hónappal a szabadulásom után katonák jelentek meg a házunknál, és letartóztatták az egyik öcsémet és két húgomat. Ekkor én nem voltam otthon, de ennek hatására úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha elmenekülök az országból. Bár nagyon szomorú voltam, hogy el kell hagynom a családomat, az anyukám bátorított, hogy legyek erős, és bízzak Jehovában. Nem sokkal ezután felszálltam egy gépre, mely az Egyesült Államokba indult. Még aznap este a katonák elmentek a házunkhoz, hogy másodszorra is letartóztassanak. Mivel nem találtak otthon, gyorsan a repülőtérre siettek. De ekkorra a gépem már a felhők között volt.

 Maryland államba érkeztem, ahol Haywood és Joan Ward vártak, az a misszionárius házaspár, akik a szüleimmel tanulmányoztak. Öt hónappal később végre elértem a célomat, és általános úttörő lettem. Wardék lánya, Cyndi lett az úttörőtársam, akivel sok örömteli élményben volt részünk a szolgálatban.

 1979 nyarán elmentem New York államba a Bételbe, és ott találkoztam Wesley Parkerrel. Nagyon tetszettek a jó tulajdonságai, és hogy szeretne többet tenni Jehova szolgálatában. 1981-ben összeházasodtunk, és én is Wallkillba költöztem, hogy együtt szolgáljunk a Bételben. Kezdetben a takarítási osztályon és a mosodán dolgoztam, később pedig a számítógépes osztály MEPS-csapatába kerültem. Az, hogy a Bételben szolgálhattam, nagyszerű lehetőséget adott arra, hogy teljes mértékben Jehovát szolgáljam. Nagyon sok testvért és testvérnőt megismerhettem, akikkel életre szóló barátságot kötöttünk.

 Ez idő alatt a családom Etiópiában heves üldözést élt át, és ez nagyon megviselt. A három testvérem, akiket korábban letartóztattak, még mindig börtönben volt. b Az édesanyámnak mindennap ételt kellett készítenie számukra, majd bevinni nekik a börtönbe, mert ott nem kaptak enni.

 Ez alatt a nehéz időszak alatt Jehova végig a menedékem volt, és a Bétel-család is vigasztalt és támogatott (Márk 10:29, 30). Egyik nap John Booth testvér c ezt mondta nekem: „Nagyon örülünk, hogy itt szolgálsz velünk a Bételben. Ez nem lenne lehetséges, hogyha Jehova nem támogatott volna téged.” Ezek a kedves szavak arról biztosítottak, hogy Jehova megáldotta azt a döntésemet, hogy elhagyjam Etiópiát, és abban is biztos voltam, hogy gondoskodik a családomról.

 1989 januárjában kiderült, hogy terhes vagyok. Először teljesen ledöbbentünk, de aztán pár nap múlva már örülni tudtunk a hírnek. Azon aggódtunk, hogy vajon milyen szülők leszünk, hol fogunk élni, és miből fogunk megélni, hogyha kimegyünk a Bételből.

 1989. április 15-én mindent bepakoltunk az autónkba, és útnak indultunk Oregonba, ahol úgy terveztük, hogy folytatjuk a teljes idejű szolgálatot mint általános úttörők. De nem sokkal az odaérkezésünk után néhány jó szándékú testvér azt mondta, hogy a mi helyzetünkben nem észszerű úttörőzni. Az tény, hogy alig volt valamink, és a baba is úton volt. Ezért elgondolkodtunk, hogy mit tegyünk. Azonban éppen akkor meglátogatott minket a körzetfelvigyázó, Guy Pierce d és a felesége, Penny. Arra buzdítottak, hogy ragaszkodjunk a célunkhoz, ezért belevágtunk az úttörőzésbe, és bíztunk Jehova támogatásában (Malakiás 3:10). Miután megszületett az első fiunk, Lemuel, folytattuk az úttörőzést, és még a második fiunk, Jadon születése után is.

 Az úttörőzés a fiainkkal feledhetetlen élmény volt. Rengeteg lehetőségünk volt arra, hogy bibliai gondolatokat osszunk meg velük, miközben az embereknek tanúskodunk (5Mózes 11:19). Azonban a harmadik fiunk, Japheth születése után egy időre abba kellett hagynunk az úttörőzést (Mikeás 6:8).

 Felismertük, hogy szülőként a legfontosabb feladatunk, hogy segítsünk a gyermekeinknek, hogy valóságos legyen számukra Jehova, és hogy a barátaivá válhassanak. Ebben sokat segítettek a családi imádatok, melyeket a fiúk mindig nagyon vártak. Amikor kicsik voltak, együtt olvastuk a Hallgass a Nagy Tanítóra! és Az én könyvem bibliai történetekről című könyveket. Időnként eljátszottuk valamelyik történetet. Mivel én voltam az egyetlen nő a családban, ezért amikor Jezabel történetéhez értünk, én játszottam Jezabelt. A fiúk nagyon élvezték, hogy lelökhetnek engem a kanapéról, aztán örömmel bújtak bele a kutyák szerepébe is! Ezenkívül Wesley mindegyik fiúval külön-külön is tanulmányozta a Bibliát.

 Nagyon szerettük a fiainkat, és örömmel gondoskodtunk róluk. Azért imádkoztunk, hogy továbbra is szoros maradjon a kapcsolatunk velük. Ahogy egyre idősebbek lettek, megtanítottunk nekik más dolgokat is. Például megtanultak elmosogatni, kitakarítani a szobájukat, kimosni a ruhájukat, sőt, még főzni is.

 Nemcsak a gyerekeink tanultak sokat, hanem mi is mint szülők. Időnként túlreagáltunk bizonyos dolgokat, és mondtunk olyanokat a fiainknak vagy egymásnak, amelyek nem voltak túl kedvesek. Ilyenkor alázatosan bocsánatot kértünk a másiktól.

 Rendszeresen meghívtunk magunkhoz testvéreket a gyülekezetből, valamint Bétel-szolgákat, misszionáriusokat, utazófelvigyázókat és olyanokat, akik ott szolgáltak, ahol segítségre volt szükség (Róma 12:13). Miközben a vendégekkel foglalkoztunk, nem küldtük be a gyerekeket a másik szobába játszani. Ott maradtak mellettünk, és ők is részt vettek a beszélgetésekben, és hallgatták az élménybeszámolókat. Gyakran ők még jobban visszaemlékeztek a részletekre, mint mi.

 Wesley-vel minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy Jehova szolgálata élvezetes legyen a családunknak. Például, rendszeresen pénzt és szabadságot spóroltunk, hogy el tudjunk más országokba utazni. Minden ilyen utazás alkalmával ellátogattunk a fiókhivatalba, részt vettünk az összejöveteleken és a szolgálatban. Ennek köszönhetően elmélyült az értékelésünk Jehova világméretű szervezete iránt, és családként még közelebb kerültünk egymáshoz.

 Észrevettük, hogy a környékünkön nagyon sok spanyol anyanyelvű ember él, akik ritkán hallanak a jó hírről. Bár a fiúk még fiatalok voltak, megkérdeztük Pierce testvért, hogy szerinte a családunk átmenjen-e egy spanyol nyelvű gyülekezetbe. Ő széles mosollyal így válaszolt: „Egy halásznak oda kell mennie, ahol halak vannak.” Ennek hatására átmentünk a woodburni spanyol gyülekezetbe (Oregon állam). Itt számos előrehaladó bibliatanulmányozást vezettünk, néhányakat sikerült eljuttatnunk a keresztelkedésig, és láthattuk, ahogy egy kis spanyol csoportból gyülekezet lesz. Mindez nagy örömet jelentett!

 Aztán Wesley elveszítette a munkáját, és az új munkája miatt Kaliforniába kellett költöznünk. Két évvel később Lemuellel és Jadonnel belevágtam az úttörőzésbe. Óriási örömet jelentett, hogy 2007-ben együtt vehettünk részt az úttörőszolgálati iskolán. Nem sokkal az iskola után észrevettük, hogy nagyon sok arab nyelvű ember él a területünkön. Ezért 13 évnyi spanyol nyelvű szolgálat után úgy döntöttünk, hogy átmegyünk egy arab nyelvű gyülekezetbe. Olyan jó volt megosztani az igazságot az arab nyelvű bevándorlókkal a környékünkön, valamint részt venni különleges tanúskodásokban külföldön. Jelenleg is arab nyelvű területen úttörőzünk San Diegóban (Kaliforniában).

 Wesley nagyszerű férj és apa. Mindig is nagyon tisztelte Jehova szervezetét. Sosem beszél negatívan a Bételről, a gyülekezetről vagy az útmutatásokról, inkább mindig nagyon pozitív. Rendszeresen imádkozik velem és értem, és amikor nagyon stresszes az életünk, akkor az imái megvigasztalnak és segítenek megnyugodnom.

 Ha visszatekintek az életünkre, elmondhatom, hogy nagyon sok örömben volt részünk, miközben a teljes idejű szolgálatot végeztük, felneveltük a gyermekeinket, és olyan gyülekezetekben szolgáltunk, ahol segítségre volt szükség. Tapasztaltuk, hogy Jehova megáldja azokat, akik első helyre teszik az életükben az ő szolgálatát, és soha semmiben nem szenvedtünk hiányt (Zsoltárok 37:25). Az, hogy Jehova szolgálatának szenteltem az életemet, egy olyan döntés volt, amelyet soha nem fogok megbánni (Zsoltárok 84:10).