Sierra Leonéban, Freetownban éltünk. Egészségesen születtem, de aztán 1967 augusztusában, 18 hónapos koromban hirtelen magas lázam lett. Másnapra teljesen elgyengültek a lábaim. Bevittek a kórházba, ahol a vizsgálatok kimutatták, hogy poliovírussal fertőződtem meg, amelyet általában az öt év alatti gyerekek kapnak el, és bénulást okoz. A fizioterápia nem segített. Végül annyira elgyengültek a lábaim, hogy sem állni, sem menni nem tudtam a betegségem miatt. Az édesapám folyton „félgyereknek” nevezett. Csak a földön kúszva tudtam közlekedni, ezért nemcsak szó szerint voltam a padlón, hanem az önbecsülésem is ott volt. Teljesen értéktelennek éreztem magam.

 Más szegény családokkal együtt az anyukámmal egy lakótelepen éltünk. Bár ezek az emberek kedveltek, egy szerető édesapára vágytam, aki nekem nem adatott meg. Néhányan úgy gondolták, hogy az egészségi állapotom nem egy átlagos betegség, hanem valamilyen átok vagy varázslás következménye. Mások azt javasolták az édesanyámnak, hogy hagyjon ott egy olyan intézmény előtt, ahol beteg gyerekekről gondoskodnak. Azzal érveltek, hogy túl nagy teher vagyok neki. De anyukám nem hallgatott rájuk, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a gondomat viselje.

 Mivel nem tudtam sem járni, sem állni, a földön kellett kúsznom, de emiatt nagyon sok sérülést szereztem. Úgy próbáltam megvédeni magam, hogy vastag ruhákat viseltem, a kezeimre pedig papucsot húztam, mint egy kesztyűt. Később U alakú fadarabokat kaptam, melyek jobban védték a kezemet. Ezekkel úgy mozogtam, hogy kinyújtottam a karom, leraktam a földre a fadarabokat, és a súlyomat előrelöktem, majd a hátamat begörbítve a lábamat is előrelendítettem. Miután így megtettem egy „lépést”, újra kinyújtottam a karomat a következőhöz. Ez a fajta mozgás olyan hatalmas megterhelést jelentett a kezemnek és a vállamnak, hogy csak ritkán hagytam el az otthonom. Nem tudtam iskolába járni, vagy más gyerekekkel játszani. Azon aggódtam, hogy mi lesz velem, hogyha egyszer anyukám meghal.

 Imában kértem Istentől, hogy segítsen nekem, és ne hagyja, hogy koldussá váljak. Úgy gondoltam, hogyha közeledek hozzá, és megfelelő módon szolgálom őt, akkor ő majd gondoskodik rólam. Ezért egy nap 1981-ben, óvatosan kimerészkedtem az otthonomból, és elmentem az utcánkban lévő templomba. De nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert az emberek engem bámultak. A pap sem üdvözölt, sőt, megszidta az anyukámat, amiért mások fizetett helyére ültem. Ezért úgy döntöttem, hogy nem megyek többet templomba.

 1984-ben, amikor 18 éves voltam, egy délelőtt felmásztam a lépcsőn egy ablakhoz, ahol általában üldögélni szoktam, és onnan figyeltem, hogy mi történik odakint. De aztán úgy döntöttem, hogy lemegyek a lépcsőn, és kimegyek az udvarra, ahol általában senki sem szokott lenni. Amikor odaértem, két férfival találkoztam, akik házról házra prédikáltak. Meséltek nekem egy szebb jövőről, egy olyan világról, ahol majd meggyógyulok. Felolvasták nekem az Ézsaiás 33:24-et és a Jelenések 21:3, 4-et. Majd adtak egy Mindörökké örvendj az életnek a földön! című színes füzetet, és megígérték, hogy később visszajönnek, és más dolgokat is mutatnak a Bibliából.

 Vissza is jöttek, és azt mondták, hogy hoznak magukkal egy nemrég érkezett misszionáriust, Pauline-t, aki majd folytatja velem a beszélgetést. Így is tettek. Idővel Pauline-nal olyan szoros lett a kapcsolatom, mintha az édesanyám lenne. Az anyukám ösztönzött rá, hogy tanulmányozzam a Bibliát Pauline-nal, aki önfeláldozó, türelmes és kedves volt. Szeretett engem, és törődött velem. Megtanított olvasni. Az én könyvem bibliai történetekről című könyvből megmutatta, hogy van egy szerető Atyám, akire mindig is vágytam.

 Nagyon nagy örömmel töltött el mindaz, amit megismertem a Bibliából. Egy nap megkérdeztem Pauline-t, hogy elmehetek-e vele az egyik összejövetelükre, a gyülekezeti könyvtanulmányozásra a, melyet az egyik Tanú otthonában tartottak meg, egysaroknyira tőlünk. Pauline azt válaszolta, hogy igen. Ezért a következő kedden eljött értem, megvárta, amíg összekészülődök, hogy együtt el tudjunk menni az összejövetelre. Valaki azt javasolta, hogy kérjem meg Pauline-t, hogy fizessen nekem taxit. De én ezt nem akartam, és azt mondtam, hogy majd a fadarabjaim segítségével odamegyek.

 Ahogy elindultam, az anyukám és a szomszédok aggódva figyeltek engem. Ahogy átmentem az udvaron, néhányan ezt kiáltották Pauline-nak: „Miért kényszeríted erre?”

 „Jay, szeretnél jönni?” – kérdezte Pauline kedvesen. Most először volt lehetőségem bizonyítani, hogy bízom Jehovában (Példabeszédek 3:5, 6). „Igen – válaszoltam –, ez az én döntésem.” A szomszédok csöndben figyeltek, és ahogy közeledtem a kapuhoz, szép lassan megváltozott a véleményük. Amint kiértem a kapun túlra, örömükben kiáltoztak.

 Nagyon élveztem az összejövetelt, olyan felüdítő volt! Mindenki szeretettel üdvözölt, és senki sem nézett le. Otthon éreztem magam, ezért elkezdtem rendszeresen járni. Nem sokkal később már szerettem volna részt venni a nagyobb összejöveteleken is, melyeket Jehova Tanúi királyságtermében tartottak. Mivel szegény voltam, csak két olyan ruhám és egy pár papucsom volt, melyet fel tudtam oda venni. De biztos voltam benne, hogy Isten szolgái nem néznek majd le, és ez így is történt.

 Ahhoz, hogy eljussak a királyságterembe, végig kellett mennem az utcán, majd taxiba ülnöm, ami elvitt annak a dombnak az aljához, ahol a királyságterem volt. Innen pedig a testvérek cipeltek fel a karomnál fogva a teremhez.

 Éreztem Jehova jóságát, ezért a menedékemmé akartam tenni. Elhatároztam, hogy rendszeresen részt veszek az összejöveteleken (Zsoltárok 34:8). Az esős évszakban sokszor vizesen és sárosan érkeztem a terembe, ezért át kellett öltöznöm, de megérte.

 Az 1985-ös évkönyv beszámolt a történetemről. Miután ezt elolvasta egy svájci testvérnő, Josette, úgy döntött, hogy küld nekem egy kézi hajtású, háromkerekű kerekesszéket, amelynek szép sárvédői és színes fényvisszaverői voltak. Ezután már úgy tudtam közlekedni, hogy megmaradt a méltóságom. A kisgyerekek csodálattal nézték, amikor ezzel mentem valahová. Többé nem kellett a földön kúsznom és rosszul éreznem magam. Inkább királynőnek éreztem magam, akit tisztelnek, ahelyett hogy megvetnének.

 Gyorsan előrehaladtam, hiszen már addig is egyszerű és erkölcsileg tiszta életet éltem. A kerekesszékemnek köszönhetően rész tudtam venni a szolgálatban, és 1986. augusztus 9-én megkeresztelkedtem. A keresztelkedésem óriási fordulópontot jelentett. Olyan életem lett, amelyet el sem tudtam képzelni. Valódi örömet és megelégedettséget éreztem, és egészséges önbecsülésem lett, mert tudtam, hogy van egy Atyám, aki szeret engem, és olyan emberek vesznek körül, akik igazán törődnek velem.

 Szerettem volna kimutatni a hálámat Jehovának mindazért, amit értem tett, így elgondolkodtam az általánosúttörő-szolgálaton. De nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá (Zsoltárok 116:12). Imádkoztam Jehovához, és végül úgy döntöttem, hogy belevágok. 1988. január 1-jén elkezdtem az úttörőszolgálatot, amelyet a mai napig végzek, és nagy örömet jelent számomra. A testvérek segítségével minden hónapban teljesíteni tudom az órákat. Egyértelműen látom, hogy Jehova támogat a szent szellemével (Zsoltárok 89:21).

 Mivel úttörőként többet mozogtam, ez jót tett a lábaimnak, annak ellenére, hogy még mindig gyengék voltak. Idővel elmentem egy újonnan nyílt klinikára, mert azt reméltem, hogy kapok fizioterápiát és gyógytornát. De az egyik ápolónő azt mondta nekem, hogy fölösleges odajárnom, mert hamarosan úgyis meghalok. Egy másik ápolónő ugyanezeket mondta, ezért teljesen elcsüggedtem. Miután hazamentem, imádkoztam Jehovához, hogy segítsen megküzdeni a rossz érzésekkel, és hogy találjak valamilyen más kezelést.

 A szolgálat bizonyult az egyik legjobb terápiának számomra, hiszen sokat mozogtam. Évekkel később az egyik ápoló, aki azt mondta, hogy hamarosan meg fogok halni, elment a királyságterem előtt, és észrevett engem. Nagyon meglepődött, hogy még mindig életben vagyok.

 Az egészségi állapotom ellenére igyekszem elfoglalni magam Jehova szolgálatában. A testvérek nagyra értékelik a buzgalmamat, és hogy mindig korán érkezek az összejövetelekre. Nekem ez természetes, mert így üdvözölhetem a testvéreket, és érdeklődni tudok felőlük.

 Megízleltem Jehova jóságát, és nagyon sok örömet adott nekem az életben. Segíthettem három embernek eljutni a keresztelkedésig. Az egyikük Amelia, aki elvégezte a Gileád-iskola 137. osztályát. Többször is részt vehettem az úttörőszolgálati iskolán, ami csodálatos ajándék Jehovától. Jehova felemelt engem, segített, hogy legyen önbecsülésem és önbizalmam. Most már tisztelnek az emberek, és nem kell szégyenkeznem. Igaz barátokra leltem a testvérek között nemcsak itt, Freetownban, hanem szerte az országban és a világ minden pontján.

 Már majdnem 40 év telt el azóta, hogy először hallottam Isten ígéretéről, hogy az új világban nem lesz többé semmilyen betegség és fogyatékosság. Ez az ígéret azóta is sok erőt ad nekem, és már nagyon várom, hogy megvalósuljon. Türelmesen várok Istenemre, Jehovára, mert tudom, hogy ő nem késlekedik (Mikeás 7:7). A várakozásom során rengeteg ajándékot kaptam tőle. Segített megküzdeni a problémáimmal és a nehéz helyzetekkel, méghozzá mindig a megfelelő időben. Igazán boldog vagyok, mert felemelt engem a porból, ahol kúsznom kellett, és olyan életet adott nekem, amelyet sosem képzeltem volna!