Néhány évvel azután, hogy a családunk a dél-afrikai köztársasági Roodepoortba költözött, az édesapám meghalt. 1947-ben, 16 éves koromban már teljes időben dolgoztam a telefonközpontban, hogy támogassam a családomat. Egy nap a nővéremmel éppen otthon voltunk, amikor egy idős bácsi kopogtatott be hozzánk, és felajánlott egy előfizetést az Őrtorony folyóiratra. Elfogadtuk, de csak udvariasságból.

 Azonban a folyóiratok kíváncsivá tettek minket, és szerettünk volna még többet megtudni a Bibliáról. Az édesanyám fiatalkorában a holland református egyházhoz tartozott. Ezért nagyon szembetűnő volt neki, hogy ahhoz képest, amit ott tanult, mennyire más az, amit a Biblia tanít. Elfogadtuk a bibliatanulmányozást, és nem sokkal később elkezdtünk járni az összejövetelekre. Elsőként keresztelkedtem meg a családunkból, 1949-ben. Az ezt követő néhány évben továbbra is dolgoztam, de nagyon szerettem volna többet tenni Jehováért.

 1954-ben elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot, és megkérdeztem a dél-afrikai köztársasági fiókhivatalt, hogy hol van nagyobb szükség hírnökökre. Azt javasolták, hogy költözzek Pretoriába, és egy másik úttörő testvérnőt is oda küldtek, hogy együtt szolgáljunk. A szállásunk viszonylag kényelmes volt, és még ma is emlékszem, hogy a közelben lehetett kapni egy nagyon finom helyi édességet, a koeksisterst. Ez egy fonott, olajban sült, cukorszirupba mártott fánk.

 Miután az úttörőtársam férjhez ment, a fiókhivatal-szolga, George Phillips testvér megkérdezte, hogy szívesen lennék-e különleges úttörő, én pedig örömmel beleegyeztem.

 1955-ben kezdtem el a különlegesúttörő-szolgálatot Harrismithben. Sok minden megnehezítette, hogy az új úttörőtársammal megfelelő szállást találjunk. Például amikor a helyi egyház tudomást szerzett a tevékenységünkről, arra kényszerítette a szállásadónkat, hogy küldjön el minket.

 Később Parkhurstbe kerültem, Johannesburg egyik részére, és itt csatlakozott hozzám két misszionárius testvérnő. Aztán az egyikük férjhez ment, a másikuknak pedig megváltozott a megbízatási területe. Ekkor egy kedves testvérnő, Eileen Porter felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, pedig a családjával már így is nagyon szűkösen laktak. Egy függönnyel leválasztott kis helyiségben aludtam. De mindig nagyon jól éreztem magam Eileen társaságában, mert kedves és barátságos volt. Nagy hatással volt rám, hogy milyen sokat tesz Jehova szolgálatában, pedig családanyaként sok feladata volt.

 Nem sokkal később kineveztek egy másik testvérnő, Merlene (Merle) Laurens mellé Aliwal Northba, egy kisvárosba, Keleti-Fokföld tartományba. Ő is, és én is a húszas éveinkben jártunk. Nagy hatással volt ránk egy idős testvérnőnek, Dorothynak a példája, akit mi csak Dot néninek becéztünk. Fiatal korában prédikálás közben kutyák támadták meg, de ez egyáltalán nem vetette vissza a lelkesedését.

 1956-ban Merle-t meghívták a Gileád-iskola 28. osztályába. Nagyon szomorú voltam, hogy én nem mehettem vele. De Dot néni a szárnyai alá vett, és idővel nagyon jó barátnők lettünk, pedig nagy volt köztünk a korkülönbség.

 Majd kiugrottam a bőrömből, amikor végül engem is meghívtak a Gileád-iskolára. De előtte még nyolc hónapig együtt szolgáltam egy Gileádot végzett testvérnővel, Kathy Cooke-kal Nigelben. Kathy még inkább várakozást keltett bennem az iskola iránt. 1958 januárjában utaztam New Yorkba.

 Az iskola alatt együtt laktam egy szamoai testvérnővel, Tia Alunival, és egy maori testvérnővel, Ivy Kawhéval. Abban az időben a Dél-afrikai Köztársaságban az apartheid miatt elkülönítették a fehéreket és a színesbőrűeket, ezért igazán különleges élmény volt, hogy együtt lakhattam velük. Hamar megszerettem őket, és nagyon élveztem, hogy az osztályunk ilyen nemzetközi volt.

 Az egyik oktatónk Maxwell Friend testvér volt, és elég egyedi módszerekkel tanított. Az osztályteremben volt három lámpa a következő feliratokkal: hangmagasság, tempó és hangerő. Ha Friend testvér nem volt elégedett egy előadással vagy bemutatóval, akkor felkapcsolta a megfelelő lámpát. Mivel elég félénk természetű vagyok, a bemutatóim alatt gyakran felvillantak a lámpák, és ettől néha annyira elkeseredtem, hogy sírva fakadtam. De ettől függetlenül nagyon kedveltem Friend testvért. Nagyon kedves volt, sokszor hozott nekem kávét, amikor a tanórák között takarításra voltam beosztva.

 Ahogy teltek a hónapok, kíváncsian vártam, hogy hová fog szólni a megbízatásom. A korábbi úttörőtársamat, Merle-t a Gileád-iskola után Peruba küldték. Mivel a misszionárius társa férjhez menni készült, Merle felvetette, hogy kérdezzem meg Nathan Knorr testvért, aki akkoriban a szervezet élén állt, hogy nem küldenének-e oda engem a testvérnő helyett. Knorr testvér néhány hetente ellátogatott a Gileád-iskolára, ezért ezt könnyen meg tudtam beszélni vele. És végül így is lett, Peruba kaptam a megbízásomat.

 Nagyon boldog voltam, hogy újra együtt szolgálhatok Merle-lel. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Peruba, Limába, sikerült több nagyon jó bibliatanulmányozást is bevezetnem, pedig még csak nem régóta tanultam a spanyolt. Később áthelyeztek minket Ayacuchóba, a hegyekbe. Őszintén bevallom, hogy ez nem volt könnyű megbízatás. Bár már tudtam valamennyire spanyolul, az emberek többsége itt a kecsuát beszélte. És ahhoz is nehéz volt hozzászokni, hogy a hegyekben ritkább a levegő.

 Úgy éreztem, hogy nem valami gyümölcsöző a szolgálat Ayacuchóban. Azon tűnődtem, hogy idővel vajon fogékonyabbak lesznek-e itt az emberek az igazságra. Ma azonban már több mint 700 hírnök szolgál ebben a városban, és egy kihelyezett fordító iroda is van itt, ahol ajakucsói kecsuára fordítanak.

 Idővel Merle férjhez ment egy körzetfelvigyázóhoz, Ramón Castillóhoz. Aztán Ramón 1964-ben részt vett egy tíz hónapos képzésen a Gileádon. Egy osztályba járt egy korábbi gileádos osztálytársammal, Liang Fu-longgal. Fu-long Hongkongban szolgált, és azért volt ott ismét a Gileádon, hogy további képzést kapjon a fiókhivatalban végzett munkájához. a Fu-long érdeklődött Ramóntól, hogy megy nekem a szolgálat Peruban, aztán pedig elkezdtünk levelezni.

 Fu-long már az elején egyértelművé tette, hogy azért ír nekem, hogy udvaroljon. Harold King, aki misszionárius volt Hongkongban, beleegyezett, hogy feladja Fu-long leveleit, mert rendszeresen járt a postára. Gyakran rajzolt valamit Fu-long leveleire, vagy rövid üzeneteket írt rájuk, például ezt: „Próbálom rávenni, hogy gyakrabban írjon neked.”

 Másfél évi levelezés után Fu-longgal úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Így hét év után végül búcsút vettem Perutól.

 1965. november 17-én házasodtunk össze. Nagyon élveztem az új életemet Hongkongban. A fiókhivatalban szolgáltunk két másik házaspárral. Miközben Fu-long a fordítói munkát végezte a fiókhivatalban, én addig prédikáltam. Nem volt könnyű megtanulni a kantoni nyelvet, de a misszionárius testvérnők és a férjem is türelmesen segítettek. Az is megkönnyítette a nyelvtanulást, hogy több gyerekkel is tanulmányoztam a Bibliát, és a társaságukban bátrabban mertem beszélni.

 Néhány évvel később Fu-longgal Hongkong Kwun Tong nevű részére költöztünk egy misszionáriusotthonba, hogy Fu-long taníthassa az újonnan érkezett misszionáriusokat a kantoni nyelvre. b Annyira élveztem itt a szolgálatot, hogy sokszor haza sem akartam menni a nap végén.

 Nagyon örültem, amikor 1968-ban megjelent Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv. Ez egyszerűbb volt, mint az elődje, „Az Isten legyen igaz” című könyv, és ezért sokkal könnyebb volt bibliatanulmányozást vezetni belőle olyan emberekkel, akik nem ismerték a Bibliát és a kereszténységet.

 De ráébredtem egy fontos dologra. Sokáig azt gondoltam, hogy ha valaki ügyesen válaszol a kiadványban található kérdésekre, az automatikusan azt jelenti, hogy el is fogadja, amit tanul. Egyszer például áttanulmányoztam az Igazság könyvet egy hölggyel, és azt hittem, hogy minden rendben, de a végén kiderült, hogy még mindig nem hisz Istenben. Ebből megtanultam, hogy mennyire fontos többet beszélgetnem a tanulmányozókkal, és felszínre hozni, hogy mit éreznek.

 Néhány évvel később visszaköltöztünk Kwun Tongból a fiókhivatalba. Fu-long a hongkongi fiókbizottság tagja lett, én pedig a háztartásban és a recepción dolgoztam. Fu-longnak a bizalmas megbízatásai miatt időnként olyan helyre kellett utaznia, ahová nem kísérhettem el. De örömmel támogattam, hogy el tudja látni a feladatait.

 2008-ban teljesen megváltozott az életem. Fu-long éppen távol volt egy út miatt, amikor váratlanul meghalt. Ez nem sokkal az emlékünnep előtt történt. Teljesen le voltam sújtva. De a testvérek a segítségemre siettek. Az emlékünnep alatt az adott erőt, hogy segítettem a mellettem ülő érdeklődőnek megkeresni a bibliaverseket. Fu-long egyik kedvenc bibliaverséből is nagy vigaszt merítettem. Ez így szól: „én, Jehova... megragadom jobb kezedet ... Segítek neked” (Ézsaiás 41:13).

 Hét évvel Fu-long halála után a testvérek azt javasolták, hogy az egészségem miatt egy nagyobb fiókhivatalban folytassam a szolgálatomat, ahol biztosítani tudják, hogy megkapjam a szükséges kezeléseket. Ezért 2015-ben a dél-afrikai Bételbe költöztem, ami nincs messze attól a helytől, ahol 1947-ben megismertem az igazságot.

 Az életem során rengeteg örömben és áldásban lehetett részem annak köszönhetően, hogy igyekeztem készségesen szolgálni Jehovát. Még most is tartom a kapcsolatot a korábbi bibliatanulmányozóimmal, akik hűségesen szolgálják Jehovát. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy még ha úgy érezzük is, hogy keveset tudunk hozzátenni a prédikálómunkához, Jehova meg tudja áldani az erőfeszítéseinket. Például Peruban, 1958-ban csak körülbelül 760 hírnök volt, de 2021-ben már mintegy 133 000. Hongkongban pedig 1965-ben 230 volt a hírnökök száma, 2021-ben pedig 5565.

 A korom miatt már nem tudok annyit tenni, mint korábban. De még mindig megvan bennem a vágy, hogy készségesen szolgáljam Jehovát, és már alig várom, hogy az új világban, ahol nagyon sok lesz a tennivaló, ismét azt mondhassam, hogy szívesen megteszek bármit.