Cecil egy nagyon alázatos testvér volt, aki törődött másokkal. Ő, az anyukám és más hűséges testvérek jó példát mutattak. Így vágytam arra, hogy én is többet tegyek, és hogy a legjobbat adjam Jehovának (Filippi 2:13). Hadd meséljem el a történetemet!

 1943-ban születtem. A szüleim egy farmon éltek Bundaberg közelében. Ez a tengerparti város Ausztrália Queensland állam cukorrépa-termesztő vidékén van. A helyi embereknek az volt a szokása, hogy szombat esténként összejártak a városban. Az egyik ilyen estén 1939-ben a szüleim találkoztak két úttörővel, akik beszéltek nekik a Bibliáról. Nagy hatással volt a szüleimre az, amit megtudtak, és idővel Jehova Tanúi lettek. Így a nővéremmel, Jeannel az igazságban nőttünk fel. De csak hétéves voltam, amikor az apukám leesett a lépcsőről és meghalt. Ez a tragédia mélyen érintett engem. A mai napig eszembe jut, hogy apukám milyen szorgalmas és jó humorérzékű ember volt. Már nagyon várom a feltámadást, hogy újra találkozzunk, és jobban megismerhessem őt (Cselekedetek 24:15).

 Az anyukám kedves és észszerű volt, aki megengedte nekem és a nővéremnek, hogy szabadon elmondjuk a véleményünket. Ugyanakkor határozott volt, amikor a bibliai alapelvekről és Jehova imádatáról volt szó. Rendszeresen részt vettünk az összejöveteleken, és anya arra buzdított minket, hogy az iskolán kívül ne töltsünk időt nem Tanú gyerekekkel (1Korintusz 15:33). Visszatekintve nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen határozottan nevelt minket.

 Anya nagyon lelkesen végezte a szolgálatot. Sokszor volt szünidei úttörő, amelyet ma kisegítő úttörőnek nevezünk. Emlékszem, hogy több mint 50 helyre vitte rendszeresen az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat. Még akkor is nagyon vágyott arra, hogy segítsen az embereknek megismerni az igazságot, amikor már idős és gyenge lett. Nagyon szerettük őt, a példája és a szeretete arra ösztönzött minket, hogy utánozzuk őt. 1958-ban 14 évesen átadtam az életemet Jehovának és megkeresztelkedtem.

 Nem sokkal ezután a gyülekezetünkben egy huszonéves fiatal, Rudolf szintén megkeresztelkedett. Ő német bevándorló volt. Szombat délelőttönként Rudolffal gyakran prédikáltunk azoknak, akik a kocsiban vártak a családtagjaikra, amíg azok vásároltak.

 Rudolf nagyon buzgó testvér volt, és elhívott magával, hogy szünidei úttörők legyünk az iskolai szünetekben. Az egyik ilyen alkalommal hat hetet töltöttünk Gladstone városában, Bundabergtől körülbelül 190 kilométerre északra. Rudolf bátyámként törődött velem, és nagyon élveztem a szünidei úttörőzést. Mindez arra ösztönzött, hogy általános úttörő legyek. 16 évesen elértem ezt a célomat, és elhatároztam, hogy a teljes idejű szolgálatot választom életcélomul.

 Az első megbízatásom egy tengerparti városba, Mackaybe szólt, Bundabergtől északra, nem messze a Nagy-korallzátonytól. Egy évvel később, 17 évesen kineveztek különleges úttörőnek a Ausztrália egy távoli, ritkán lakott vidékére. Az úttörőtársam egy felkent testvér, Bennett (Ben) Brickell b lett, aki több mint 30 évvel volt idősebb nálam. Nagyon élveztem, hogy egy ilyen tapasztalt úttörővel szolgálhattam együtt, aki arról volt ismert, hogy nagyon ügyesen végezte a szolgálatot.

 A területünk Queensland északnyugati része volt, a Carpentaria-öböl vidéke. Akkoriban Benen és rajtam kívül nem volt más Tanú arrafelé. Időnként órákat kellett vezetnünk, hogy egyik háztól a másikig jussunk. A hosszú, poros utakon Ben gyakran mesélt a korábbi élményeiről a szolgálatban. Például, hogy hangszórós autóval c prédikáltak a II. világháború alatt, amikor Jehova Tanúi munkája be volt tiltva Ausztráliában.

 Miután befejeztük a szolgálatot, tábort ütöttünk az út mentén egy arra alkalmas helyen. d Fát gyűjtöttünk, és tábortüzet gyújtottunk, hogy el tudjuk készíteni a vacsoránkat. Az ágyam csupán egy vízálló lepedőből, takarókból és egy párnából állt. Még most is emlékszem, mit éreztem Jehova iránt, hogy mennyire lenyűgözött, amikor feltekintettem a csillagos égre, amelyet nem szennyeztek be a városi fények.

 Egy ilyen elszigetelt területen nagyon veszélyes, hogyha lerobban az autó. Egyik alkalommal például eltört a tengely. Tűzött a nap, és vizünk is már alig volt. Ben stoppolt, hogy el tudjon jutni Cloncurrybe, ahol szerzett egy másik tengelyt. Én addig a kocsinál maradtam, körülbelül három napig. Naponta csak néhány autó haladt el arrafelé, és a sofőrök kedvesen megkínáltak vízzel. Egyikük egy rongyosra olvasott könyvet adott nekem, és ezt mondta: „Olvasd el, kölyök, biztosan tetszeni fog.” Meglepődtem, mert a könyv – bár nem a szervezet adta ki – Jehova Tanúiról szólt, hogy mit éltek át a náci koncentrációs táborokban.

 Bennel közel egy évig úttörőztünk együtt. Mielőtt elbúcsúztunk egymástól, ezt mondta nekem: „Továbbra is küzdj, hogy hűséges maradj!” Ben példája a hűségben és a lelkesedésben még inkább megerősített, hogy a teljes idejű szolgálatban maradjak.

 Pár év úttörőzés után kineveztek körzetfelvigyázónak, ami azt jelentette, hogy egy hetet vagy többet töltöttem a gyülekezeteknél és az elszigetelt csoportoknál a körzetben. Az évek alatt négy körzetem volt Queensland és Új-Dél-Wales államokban. Majd 1971-ben az a meglepetés ért, hogy részt vehettem a Gileád 51. osztályában. Ez Jehova Tanúi misszionáriusképző iskolája New Yorkban. Az öt hónapos intenzív bibliatanulmányozás, valamint az osztálytársak és az oktatók építő társasága felkészített a következő megbízatásomra, hogy misszionáriusként Tajvanon szolgáljak.

 Az osztályunkból kilencünket küldtek Tajvanra, köztük volt Ian Brown Új-Zélandról. Ő lett a misszionáriustársam. Tulajdonképpen semmit sem tudtunk Tajvanról. Igazából azt sem tudtuk, hogy hol van, amíg meg nem néztük a térképen.

 Nem is lehetett volna nagyobb különbség, mint ami Queensland és Tajvan között volt. Az első nagy nehézséget a kínai nyelv megtanulása jelentette. Egy jó darabig semmit sem értettem az összejövetelekből, amelyek abban segítenek, hogy erős maradjon a hitünk. És a testvérekkel sem igazán tudtam kommunikálni. Ez a helyzet segített Iannek és nekem megérteni, hogy miért kellett annyi mindent tanulnunk a Gileádon. Ez, a rendszeres bibliatanulmányozás és az ima segített, hogy erős maradjon a Jehovával való kapcsolatunk. Bár a helyi testvérekkel nem igazán tudtunk kommunikálni, nagy hatással volt ránk, hogy mennyire szeretnek minket és Jehovát.

 Miután megérkeztünk Tajvanra, minden misszionárius részt vett egy gyors, intenzív kínai tanfolyamon. A tanárunk egy ausztrál testvérnő, Kathleen Logan e volt, aki a Gileád 25. osztályát végezte el. Azonnal belevetettük magunkat a nyelvtanulásba. Ahogy tanácsolták is, amilyen hamar csak lehetett, alkalmaztuk, amit megtanultunk. Amikor először mentünk a szolgálatba, Iannel megtanultunk egy rövid bevezetőt. Miközben mentünk a területünkre, megbeszéltük, hogy ki kezdi. Kihasználva, hogy én vagyok az idősebb, mondtam Iannek, hogy ő kezdjen. Az első házigazda egy jól öltözött kínai férfi volt. Ő türelmesen meghallgatta, ahogy Ian keverte a kínait és az angolt. Majd meglepetésünkre kitűnő angollal megkérdezte, hogy mit szeretnénk. Jót beszélgettünk, és a végén arra ösztönzött minket, hogy tartsunk ki a nyelvtanulásban. Ez megerősített, hogy Ben szavaival összhangban, továbbra is küzdjünk.

 A területünk a főváros, Tajpej nagy része volt. A legtöbben nem hallottak még az igazságról, mert csak nagyon kevés Tanú élt arrafelé. De nem adtuk fel, Iannel belevetettük magunkat a munkába. Akkoriban havonta több száz folyóiratot terjesztettünk el. Bár néhányan csak azért fogadták el a folyóiratokat, hogy kiderítsék, kik vagyunk, és mit akarunk mondani nekik. Ennek ellenére megtettük a tőlünk telhetőt, hogy beszéljünk az igazságról másoknak, és bíztunk benne, hogy néhányan idővel jól fognak majd reagálni.

 Abban az időben összebarátkoztam egy helyi testvérnővel, Ven-huával. Nagyon szerette az igazságot, és szeretett volna segíteni a többi tajvani embernek, hogy ők is megismerjék a Biblia üzenetét. Ezért segített a nyelvtanulásban a misszionáriusoknak, köztük nekem is. Nagyon megszerettem ezt a talpraesett testvérnőt, és végül 1974-ben összeházasodtunk.

 Ven-hua segített a misszionáriusoknak, hogy még ügyesebbek legyenek a szolgálatban. Például, még jobban megértette velünk a tajvani emberek szokásait és gondolkodását. Segített, hogy a helyi területhez igazítsuk a bevezetőnket, mert az emberek nagy része buddhista és taoista volt. Nagyon elterjedt volt az ősök imádata, és a legtöbb ember sosem olvasta, de még csak nem is látta a Bibliát. Ezért a bevezetőinkben főként a Teremtőről beszéltünk. Például arról, hogy mi a neve, és hogy miért lehetünk biztosak a létezésében. Mondjuk, ha egy földműves vagy egy halász azt mondta, hogy „az égnek köszönhetjük az ételünket”, mi így feleltünk: „De ki az, aki mindenről gondoskodik? Nemde a mindenható Isten, aki mindent megteremtett, és aki méltó az imádatunkra?”

 Idővel az erőfeszítéseinknek meglett az eredménye, sokan elfogadták az igazságot. Néhány bibliatanulmányozó keményen dolgozott azon, hogy változtasson a mélyen gyökerező hamis hitnézetein és Írás-ellenes szokásain. De a misszionáriusok és a helyi hírnökök segítségével sikerült nekik, és jobb lett az életük (János 8:32). Sok testvér a gyülekezetekben idővel ki lett nevezve kisegítőszolgának és vénnek. Számos testvér és testvérnő kezdte el a teljes idejű szolgálatot, például a helyi fiókhivatalban.

 1976-ban felkértek, hogy legyek a tajvani fiókbizottság tagja, de közben misszionárius is maradhattam. 1981-ben meghívtak minket a Bételbe, ahol a fiókbizottság tagjaként szolgáltam sok éven keresztül. Már több mint 60 éve vagyok a teljes idejű szolgálatban. Ebből több mint 50 évet töltöttem Tajvanon, és már majdnem 50 éve szolgálunk együtt a drága feleségemmel. A korábbi misszionáriustársam és barátom, Ian Brown is a teljes idejű szolgálatban maradt egészen a haláláig, 2013-ig.

 Ven-huával továbbra is megtesszük, ami tőlünk telik a Bételben, a kínai gyülekezetben és a szolgálatban. Nagyon hálásak vagyunk Jehovának ezekért a lehetőségekért. Ő megadta nekem a vágyat és az erőt is ahhoz, hogy teljes szívvel szolgáljam őt, amikor fiatal voltam, és most, időskorunkban is segít nekünk ebben.